Arthur & Raven - nem mindennapi találka

Arthur & Raven

Nincs jó napom és láthatóan neki sem, csak éppenséggel kettőnk közül még mindig én vagyok az, aki mondhatni feljebb áll a ranglétrán. Az itteni kölykök nagy részének fogalma sincs a világról. A legrosszabb esetben volt pár rossz napjuk, cikizték őket suliban, de vajmi kevés van köztük, akiknek tényleg nehéz volt, vagy ismerik azt, hogy milyen teszem azt egyedül lenni, vagy megkülönböztetésben élni, nem lenni önmagad. Persze sokuk még ennek ellenére is nagy legénynek gondolja magát, azt hiszik, hogy csak azért mert van egy kis nehézség az életükben máris sajnáltathatják magukat. Tegyék, de ez még mindig nem indok arra, hogy olyan helyen kódorogjon bárki is, ami tilos. Az első választás ennek ellenére még csak-csak elviselem, úgy hellyel közzel.
- Akkor keress olyan helyet, ami nem lezárt a diákok elől. - mert ez még mindig nem indokolja, hogy miért jár tilosban. Nem itt lenne a helye, és nem lenne joga rá, hogy erre kódorogjon. Engem nem érdekel, hogy mekkora és az sem, ha esetleg meg se sérülhet, vagy könnyen gyógyul, attól még vannak szabályok és ezek alól senki sem kivétel. Én már nem vagyok diák, itt lehetek, ő ellenben nagyon is. Amikor viszont tovább beszél és Hank neve kicsúszik a száján, azaz nyilvánvalóvá válik, hogy a gondolataim között turkál... egy pillanat alatt felszökik a szemöldököm és felettébb csúnyán nézek rá, inkább már-már szikrázó tekintettel. Ehhez aztán végképp nincs joga! Ezt még Charlesnak sem engedem meg. A gondolataim az enyémek, azok között senki sem kotorászhat, el sem kaphat belőlük, ha csak úgy maguktól száguldoznak össze-vissza, mert azért határozottan nagyon harapok. Csendben hallgatom őt végig, de ez most egyértelműen inkább vihar előtti csendben minősül, nem pedig békés hallgatásnak, főleg nem érdeklődőnek. Az egy dolog, hogy véletlenül elkap pár gondolatot, de azt, hogy Charlesról is tudjon... azt nem kaphatta el csak úgy. Nem érdekel engem, hogy képes-e uralni a képességét, hidegen hagy, szimplán nem tetszik az, amit művel. Tanulja meg kezelni.
- Ha nem ismered a kontrollt, akkor ne menj emberek közé, vagy kérd meg Charlest, hogy ő blokkolja az elmédet, de... soha... ne... turkálj a fejemben! - higgadt szavak, de mégis olyan kellemetlen fenyegetést rejtenek, mintha minimum kiabálnék vele. Az alakom változik is még a mondatom fele tájékán. Eltűnik a bájos szőke külső és a morcos tekintetemhez sokkal jobban illő eredeti alakom jelenik meg. Én aztán már nem szégyenkezem a miatt, hogy ez mennyire lehet mások számára zavaró, vagy akár zavarba ejtő, hiszen csak a pikkelyek azok, amik takarnak, azok sem olyan nagy mértékben, mint mondjuk egy ruha. Én elfogadtam magamat, a világ soha sem fog, erre egy kölyök kezdi el nekem osztani az észt? Rezzenéstelen arccal lépek közelebb hozzá. A tekintetemet a magasba emelem, hiszen jóval termetesebb nálam, ami persze igazából cseppet sem érdekel. Verekedtem én már nagyobb alakokkal is, akik sokkal nehezebb diónak tűntek, ő nem jelent számomra veszélyt.
- A nevem Mystique és most szépen tűnj el innen, amíg szépen kérem. Ez a folyosószakasz veszélyes, diákok itt nem tartózkodhatnak. Ha problémád van, kérj segítséget odafent. - karba font kézzel állok meg előtte és jelentőségtejesen intek is a karommal, hogy szépen fáradjon arrébb és... húzzon el a francba. A tekintetem egyértelműen kb. ezt sugallja csak a szavaim voltak egy fokkal kulturáltabbak. Kihúzta a gyufát, ebből visszabillenteni már felettébb nehéz lesz. Egyébként sem vagyok jó beszélgető partner, de még hibázott is, duplán.

♫ Changes ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ Találkozás

Arthur & Raven

Szavai nem igazán bántottak meg, hiszen tudtam jól, hogy mire gondol. Az, hogy rossz napja van nem az én hibám, de ellenkezni sem akartam vele, mert éppenséggel nekem is rossz napom volt. Éppen azért is menekültem le ide, az alagsorba. Sokszor nem voltam képes megmaradni az iskolába a hangok miatt, amik a fejembe áramlanak megállás nélkül, de egyben ott is kellett maradnom a "labilisságom" miatt. A sok hülye viszont az Igazgatóságban, meg az X-Menben nem fogta fel, hogy a testvérem mellől sohasem mennék el - így nem szöknék meg -, és az emberek, avagy mutánsok társasága sokkal könnyebben megőrjít, mint az óh, milyen gyönyörű magány, és csend!
- Az erdőbe Xavier nem enged ki. Úgyhogy jobb szeretek az alagsorhoz ragaszkodni. - válaszoltam egyszerűen az első kérdésére, majd folytattam is a válaszadást a másodikra. Nem volt már erőm arra, hogy veszekedésbe kezdjek - pedig igenis felháborító volt, hogy egy X-Men csakúgy "kivetítheti" a haragját egy diákra, mert "rossz napja volt". És még azt hisszük, hogy jobbak vagyunk az embereknél... pontosabban, igen, jobbak vagyunk, de hogy különböznénk-e különösebben tőlük, azt nem mondanám. Olyan ez, mint Da Vincivel. Ő is más volt, a világ legműveltebb emberének tartják - ő is jobb volt a többi embernél, de különbözött tőlük? Nem, ugyanolyan hibákat követett el, mint bárki más. A mutánsok is valami hasonlók... vajon Da Vinci egy mutáns volt...?
- Csak az a bajom vele, hogy dühöngsz. Ez a Hank nagyon közel állhat hozzád, hogy ennyit bolyonganak a gondolataid róla. - majd egy kis hatásszünetet adtam neki, hogy felfoghassa, mi is vagyok - egy gondolatolvasó -, majd folytattam - Ne vedd sértésnek, nem én irányítom, hogy kinek a fejébe látok bele, azéba, aki a legközelebb van.
Ha megtehetném, most a legnagyobb örömmel zárnám ki ezt a hölgyeményt a fejemből, de sajnos nem vagyok rá képes - pedig a mérges gondolatok képesek engem is mérgessé tenni, és az egyikünknek sem kedvezne.
- Azt hiszed, hogy én csakis jó szándékkal találkozhattam ebben a világban... "Raven"? Neked volt egy testvéred, hogy befogadjon... én egyedül bolyongtam a világban öt éves korom óta! És még most sem látnak engem, még itt sem szívesen. Megértem, hogy rosszul vagy, mert a gondolataid az enyéimre telepednek, de attól még nem kell ezt másokra kivetíteni! - lassan előléptem a sötétből, és szemeim zöld fényvilága teljesen elhalványult, megmutatva a kék szemeimet. Jóval túlnőttem a lányon a kétméteres magasságommal, de direkt lehajoltam, hogy nehogy ezért is megszóljon engem.
- Igen, ha lehet, megkérném, hogy légy jóindulatú velem, Raven. Kérlek. Ha akarsz, te is maradhatsz. Csak csitítsd el a gondolataidat. - kértem meg tőle, majd újra tapogatni kezdtem az épület falait, hogy vizsgáljam a szerkezetét, nehogy ránk dőljön az egész épület, miközben ilyen jól csevegünk.

Arthur & Raven

Nem mondanám kellemes érzésnek, hogy betoppanok ide, hogy egy kicsit egyedül legyek, hogy egy kicsit lenyugodjak és úgy néz ki, hogy nem vagyok egyedül. Annyira idegesít már, hogy Hank és Charles is rendszeresen még mindig mintha gyerekként kezelnének, főleg Charles, de mostanában már Hank is teljes mértékben erre rendezkedett be és ez határozottan fárasztóvá kezd válni. Nem vagyok gyerek és nem is szorulok rá, hogy valaki folyton kordában tartson és figyeljen rám, ebbe bele lehetne végre gondolni. Valahogy igenis elérem majd, hogy ne kezeljenek így. X-men lettem, rengeteget fejlődtem hála Eric tanításainak, ezek után nem igazán értem, hogy mégis mi okból kezelnek így, megmutattam már nem egy alkalommal, nem egy küldetés végrehajtásával, hogy nem vagyok már kis lány. Az erőm nem csekély, tökéletesen tudom változtatni az alakokat és azt tartom meg amelyiket akarom hosszú ideig is, olyat is akár, ami nagyon eltér a saját test felépítésemtől. Sokat járok edzőterembe és ott is sikerült magas szintre elérnem már, nem kellene ezek után is gyerekként kezelniük. Vannak önálló döntéseim és önálló akaratom.
A halványan derengő szemet pedig még akkor is kiszúrnám, ha nem figyelnék oda mindig a környezetemre, de így meg főleg könnyű dolgom van. Volt már rá példa, hogy diákok ide jöttek le csak azért, hogy egyedül legyenek, és olyan is, hogy azért, hogy... ketten. De ez nem az a hely és határozottan idegesít, hogy most még az én magányomat is megzavarja valaki, még ha ő is volt itt előbb. Elég morcos vagyok most ahhoz, hogy ez ne érdekeljen különösebben.
- Erre ott az erdő és nem tiltott terület és nem is veszélyes különösebben, az miért nem megfelelő? - megállok nem lépek közelebb, szimplán csak a falnak dőlök a vállammal és karba font kézzel figyelem. Ez van, ha máson vezeted le a dühödet, amikor az illetőnek nincs is komolyabb mértékben köze ahhoz, hogy épp nincs jó napod, de hát ez van, így alakult, ő most az elszenvedő alany, ha csak nem enyhít meg valahogyan.
- Mi a gond a hangommal, szuperhallásod van talán? - nem irigylem érte, hogy az undok napomon fogott ki. Nem véletlenül nem vagyok tanár sem, nem feküdne nekem a dolog. Tudok behízelgő is lenni, ha arra van szükség, de ez most nem az a pillanat. Nem hiszem, hogy be kellene vágódnom nála, amikor csak egy diák, aki tilosban jár. Neki kell megnyernie engem, hogy hagyjam, hogy maradjon. - Szóval miért is kellene engednem, hogy itt legyél? Puszta jó szándékból? Bocs, de a világ nem jó szándékkal van kikövezve, ezt ha eddig nem tudtad, akkor épp ideje megtanulni. - cseppnyi gúny is rejtőzik a hangomban, ami érthető. A világ nem jó hely, én már csak tudom, soha életemben nem volt túl vidám számomra, hiszen mindig rejtőzködtem. Persze volt időszak, ami könnyebb volt, pl. amit Charlesszal töltöttem, de ő is elnyomott és visszafogott, mert úgy volt nyugalmas számára a világ és még most is ezt teszi. Nem lehetek az, aki vagyok, mert megijednének tőlem az emberek, nem számít, hogy milyen vagyok belül. Vakok és csak a külsőt látják. Ha ez a srác naiv világban él, ahol azt hiszi számít, hogy neki mi a rossz... hát jó lesz ha elsajátítja az első Mystique leckét: A világ gonosz hely, ahol senkit sem érdekel, hogy ki vagy és mi a nyűgöd.

♫ Changes ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ Találkozás

Arthur & Raven

Már jóval a hangja előtt éreztem, hogy egy különös vihar érkezik a fejem felé. Elképesztően utáltam a mérges embereket, mert hangjuk mindig úgy zengett a fejemben, hogy még koncentrációval is nehezen tudtam kizárni azokat, így még a három emberes "limitemet" is nehéz volt megőrizni. És ebben a lányban - mert ezt is hamar kiderítettem - éppen káosz volt kialakulóban. Árulás, gyűlölködés, ellentétek, harc... minden ahhoz, hogy az elmémet egy zsibongó méhkassá változtassa! Persze, a gondolatai alapján nem lehetett egy olyan szörnyű személy, hiszen a mutánsok elfogadásával kapcsolatban zajongott valamit, de nem hallhattam mindent, főleg a többi hang miatt, amik még ilyen mélyre is lehatoltak, csak hogy az én drága fejemet megtalálják... imádom...
Hirtelen megszólít, és csak akkor jut az eszembe, hogy a gondolatokon kívül formált szavak is léteznek ezen a világon. Sokszor össze is keverem a kettőt, de most hamar feleszméltem, mert a bajba kerülésem jött a szóba. A lányra figyeltem, akinek alakja úgy tűnt, hogy természetes formájában volt látható, habár mintha egyúttal, az emberi alak mellett, még valami mást is láttam volna... igazán különös volt... Tartottam a távolságot, és nem léptem ki az árnyékok közül, csupán a szemeim zöld fényét pillanthatta meg, ahogy azok különböző formákat kirajzolva mutatták meg a két szemgolyóm körvonalait, és belsejét - amikor használtam a technokrata képességemet, akkor mindig feltöltődtek a szemem erei ezzel a különös színnel. Hogy miért, azt pontosan nem tudtam, de csakis pozitív hatásuk volt, ugyanis sokszor a látószögembe villantak általa a technokrata képességem gyümölcsei, mint az alagsor mérnöki felépítése, mindenféle számadatokkal, aminek hála tudhattam, hogy melyik részek is azok, amelyek pontosan labilisok, és melyekbe nem szabad belépni, avagy óvatosnak kell lenni. A lányra néztem, és úgy tűnt, hogy talán a sötétben ő is kiszúrhatott. Ez sajnálatos volt.
- Sajnálom. Nincs engedélyem itt lenni... de csak egy kis magányra vágytam. Nincs engedélyem az iskola sok részén járni... - sóhajtottam egyet, de a hangom továbbra is fáradtnak, és kissé unottnak hatott. Fáradt is voltam már, mert igazán elegem volt a fejembe áramló gondolattömegeknek!
- Nem lehetne, hogy maradok...? Ha akarsz, felügyelhetsz. Csak légy... halkabb. - nem szeretem, ha a saját, önön gondolataimba valami idegen, teljesen értelmetlen, és ostoba elmezökkenések ugrálnak be, hogy tönkretegyenek mindent, amit megterveztem! Jobb szerettem a nyugalmat, és ez a nő nem igazán adta meg nekem.

Arthur & Raven

- Nem kell, hogy mindig neked legyen igazad! - hangos csattanással csapódik be mögöttem az ajtó, szinte még a keret is beleremeg kissé. Megint sikerült összekapni Hankkel. Annyira hajlamos arrogánsan állni mindenhez, amiben ő a jobb, vagy azt hiszi hogy ő a jobb csak mert okosabb és magasabb az IQ-ja. Mintha én amúgy mindenhez hülye lennék csak azért, mert nem végeztem olyan szintű iskolákat mint ő meg Charles. Nem így van, azért mentem pincérnőnek, mert a többi nem érdekelt és mert nem akartam naphosszat valami unalmas könyv felett görnyedni, de ha akarnék, értenék hozzá. A számítógépekhez is konyítok, pedig csak ritkán toppanok be, hogy körülnézzek kicsit mondjuk Hank gépén, amit persze soha sem érdekel. Nem tudom, hogy mikor jutottunk el oda, hogy minden áron titkolózni akar előttem és nem hajlandó semmit sem elárulni arról, amit csinál. Régebben nem így volt, sőt a kezdet kezdetén mindent lelkesen mutatott meg, mert amúgy senkit sem érdekelt. Én meg segítettem, hogy aztán ez legyen a vége... Úgy érzem még most is engem hibáztat azért, ami lett belőle, pedig a saját hibája, mert nem volt képes elfogadni önmagát. Azt hogy semmi baj sincs a külsejével.
E miatt vagyok most szőke és átlagos ember külsejű, mert valahogy ez még mindig megmaradt. Nem felejtettem el amikor azt mondta, hogy így vagyok igazán szép, hogy a kék külső nem az, pedig az vagyok én! Eric jól mondta a világ csak meg akar szelídíteni minket, Hank pedig lelkesen engedne nekik csak hogy befogadják, pedig itt vagyunk neki mi, akikkel nem kellene másnak éreznie magát, akikkel gond nélkül lehetne együtt és ő mégis naphosszat azon dolgozik, hogyan tudja megszüntetni a külseje másságát csak azért, hogy átlagos legyen, de megmaradjon az esze és a képességei. Nem szép tőlem, de mégis azért drukkolok, hogy ne sikerüljön neki, hogy kudarcba fulladjon a keresgélés, mert... egyszerűen végre be kellene látnia, hogy nincs vele semmi baj, hogy így jó, ahogy van, és nem úgy, ahogy mások várják, hogy legyen.
Újabb hangos csattanás, ahogyan bevágom magam mögött a lenti folyosó ajtaját. Csak most esik le, hogy nem is kellett volna nyitva lennie. Felszökik a szemöldököm és kissé értetlenkedve meredek előre a sötétbe. A szemem alkalmazkodik, nem jelent gondot, a színe sárgásra vált kissé, és egészen jól látom, hogy mi merre. Jártam már erre sokszor, szeretem, nyugodt és kevesen vannak.
- Hahó! Ha olyan vagy, aki lejöhet ide, akkor nincs gond, de ha olyan, aki nem, akkor tudod, hogy bajban vagy igaz? - oh volt már rá példa, hogy lejöttek ide a diákok, nem is egyszer, ami aztán nem egy alkalommal kellemetlen helyzeteket vont maga után. Elég labilis pár szoba. Nem véletlenül nem használjuk ezt a részleget, de mégis mintha egyesek nem lennének hajlandóak foglalkozni a ténnyel, hogy valami veszélyes. Jó... ne én mondjam gondolom, aki szintén itt van, de én meg tehetem, nem csak egy szimpla kis diák vagyok, akinek a fejére olvashatnak, ha kiderül, hogy tilosban járkál.

♫ Changes ♫ ♠ Aktuális viselet ♠ Találkozás

Arthur & Raven

Nem volt nehéz betörni a raktárakba, és hova máshova is mehettem volna relaxálni, ha nem éppen ebbe a föld alatti komplexumban. A technokrata képességemmel eléggé könnyedén feltörtem az összes zárat, amely a részlegektől zárt el, és a különböző különleges gépezetektől, amelyek talán ennek a helynek a mélyén lapulhattak. Az erőmnek hála beleláttam az épület szerkezetébe is, ami megvédett attól, hogy omladozó részlegekre tévedjek - amelyekre már a néma táblák oly kegyesen figyelmeztettek. Mégis, egyáltalán nem a kalandvágy, vagy az érdekességek, vagy a gyakorlás hozott ide, hanem csakis egy: A magány.
Nem volt az én életem sürgő-forgó, főleg nem itt, az X-Birtokon... kiváltképp, mert az a mocskos Titus elzárt engem a többi diáktól, mert én "instabil" vagyok, és "gondjaim vannak"! Hát feldughatja magának a gondjait, csak el akar üldözni a hugicámtól, ahogy sokan mások, mióta csak ideérkeztem, mert Anginek a védelmezőjévé, és támogatójává váltam! Ma már semmi sem szent, sem embernek, sem mutánsnak... elég egy rossz lépés, és bárhonnan származol, kiközösítenek... én az elsődleges képességem miatt sohasem élhettem normálisan az emberek között... éppen erre is volt jó a magány. Az én képességem nem engedi, hogy háromnál több ember körbe vegyen - gondolatolvasásra vagyok képes, ám nem bírom azt koncentrálni, és hatótávolsága túlságosan nagy ahhoz, hogy igazán elkerüljem, hogy egy kevésnyi suttogás is a fejembe szálljon. Most sem voltam képes rá. Még mindig ott motoszkáltam a koponyám két oldalán, ott suttogták füleimbe a mocskos kis hazugságaikat, füllentéseiket, az érzelmeiket, amelyeket oly erővel bömböltek felém, hogy csak azért is meghalljam őket, és csak azért is az őrületbe kergessenek!
Ahogy haladtam egyre mélyebbre, és mélyebbre hatoltam, nem törődve a nyitott ajtókkal, vagy az egy-két leejtett szeméttel, amelyek az utamba kerültek. Mit mondjak? Túl magas voltam egy ilyen szűk helyhez.... de ha csak itt hallhattam azt, amit magamnak beszélek, akkor ide kellett lejönnöm. Sokszor megálltam, és aktiváltam technokrata képességemet, csakhogy a szemem világításával egy kis fényhez juthassak, és ha már ott voltam magamban, akkor megpróbáltam összeszerelni pár gépezetet.

Tárgy: Re: Arthur & Raven - nem mindennapi találka