Jane&Eric

Jane nagy szemekkel bámul a férfira. Immáron felfelé kell néznie, hiszen nincsenek egy síkban, s ettől a másik olyan nagynak tűnik, félelmetesnek és ridegnek. Mégis, mintha már egy kicsit kevésbé lenne görcsös, kezdett ellazulni. De vajon miért? Lehet, hogy már ő is belefáradt ebbe az egészbe.
- Évek? Hát, akkor még kell egy kis idő... - monda magára célozva, bár Eric nem biztos, hogy így értette. Mosolyára kicsit összeszorul a gyomra. Korábban azt hitte, nem képes a férfi erre, mégis, a beszélgetésük alatt immáron másodjára történt meg. Különös...
- Testvérek? Ugyan már. Harcostársak talán, de akkor sem vagyunk egy szintben. Erősebb vagy nálam, és így nem fogsz rám egyenlő félként tekinteni. - jelentette ki sziklaszilárdan a véleményét.
Jane is jól tudta, nem fog érzéseket kiváltani a másikból az, hogy sírni látja, nem is azért csinálta. Finoman letörölte a könnycseppet a szeme sarkából, és úgy folytatta tovább.
- Reméltem is. Szia! Mármint, viszlát! - köszönt el direkt magázódva, keretet adván a történetnek. Hiszen amikor először köszöntötte Ericet, akkor is ugyan így cselekedett, hát most miért tenne másképp?
Végül felkapta a csomagjait, és elindult felfelé a lépcsőn, az új szobája, az új élete felé.

De miért nem akarja valaki megmutatni másoknak is, ki ő valójában? Talán... Nem találta meg a megfelelő embert, aki láthatná, talán valaki olyat keres, aki más mint a többi, pont ezért különleges. Az is lehet, hogy nem. Persze, mindenkinek van/volt egy olyan énje, aki gyermekdedebb, hiszen az ember még fiatalabb. Azonban később, az idő múlásával sokszor változnak a dolgok, ám csak rajtuk múlik, mivé válnak később.
És valóban, megfontolta a lehetőséget, mégis úgy érzi, egyedül Eric seregében lenne képes szolgálni, és ott is valószínűleg csak azért, hogy a közelében legyen. Várjunk, mi? Nem, nem, ez bizonyára nagyon rossz gondolat. Ahogy a férfi is gondolja, ő még csak egy kislány, már ami a fizikálisan jellemzi. Belül azonban, valahogy felnőttesebb, érettebb, mint kortársai, hiszen szülei is erre nevelték, meg úgy alapvetően, sosem érezte jól magát az úgymond "saját" társaságában.
- Három ember? Hmmm... - gondolkodott el. - Nem is rossz. Azt hittem kevesebb. - mosolyodott el immár másodszorra a beszélgetésük alatt. Nem értette, miért, de valahogy a férfi mosolyt csalt az arcára, már azzal is, hogy egy légtérben tartózkodott vele. - És mik azok a bizonyos elvárásaid, nagyfőnök? - folytatta, s immáron nem tudta megállni őszinte nevetés nélkül. Valahogy Eric önmagában egyszerre volt tiszteletet parancsoló, és iszonyatosan vicces, bár Jane sem értette, ez pontosan hogy lehetséges.
- Valóban? Nos, hidd el, nem fogok csalódást okozni. Rengeteg rossz tulajdonságom van, viszont ha valamit megígérek, az betartom. - mondta rejtélyesen, mert valójában nem lehet tudni, miként értelmezte. Most ez vagy egy utalás volt arra, hogy megígéri, vagy egyszerűen kijelentett egy egyszerű tényt. Ez már legyen az ő titka...
- Emberek, mutánsok... Miért kell ennyire különböző fajként tekinteni? Mások vagyunk, mégis alapvetően azonos fajból származunk, és valljuk be, mi váltunk ki belőlük. Megértem, ha nem kedvelnek minket, de talán ha látnák, hogy nem vagyunk annyira rosszak, hagynának élni... És... - pff... ugyan, ezt még ő sem hiszi el magának. Ennyire azért nem naiv, pontosan tudja, Ericnek igaza van. Mégis; ha így vélekedik ő is, akkor már talán egyetlen olyan mutáns sem lesz, aki hisz a békében, aki nem akar háborút, áldozatokat, vért és szenvedést.
Eme gondolatokra egy halvány kis könnycsepp csordult végig az arcán, mire Jane szégyellősen elfordult a férfitől. Mióta ilyen érzelgős? Még sír is... Azonban végül visszafordította tekintetét, és szikla szilárd arccal állta Eric pillantását.
- Valahogy éreztem, hogy nem ott van a helyem... -mondta még kissé könnyes szemmel, majd elmosolyodott, immáron sokadik alkalommal. - Na jó, igazából csak egy kis gondolkodási időt akartam...- közölte, majd mikor Eric felállt, ő is hasonló kép tett.
- Máris mész? - szólt viszonylag normális hangon. - Nem akarlak feltartani, nekem is még ki kéne pakolnom, meg kicsit felfedezni a helyet.

Sokszor valóban fontos, hogy valaki másokban tiszteletet keltsen, de mindig? Jane elképzelhetetlennek tartja, hogy valaki mindig egy álca mögött járjon-keljen, egy rideg, sötét álca mögött. Rengeteg akaraterő, és nyomós indok szükségeltetik hozzá, és valóban, Ericben mindkettő meg van. De vajon mennyien tudják, hogy az egész csak álca? Van egyáltalán bárki, aki ismeri a valódi énjét, a férfit, aki már oly sok éve burokban él? Vagy örökre eggyé vált az álcájával? Oly sok megválaszolatlan kérdés kering a levegőben...
És hogy Jane ezredes lenne? Talán. Sosem szerette, ha megmondják neki, mit csináljon és mit ne, azonban akiket tisztel, és akikre felnéz, azokat talán képes elfogadni vezetőjéül. Nagyon kevés ilyen ember létezik, mondhatni egy sem. Hiszen ki lehet az, akiben egy mutáns feltétel nélkül megbízhat, akinek mindent elárulhat? Csakis egy másik mutáns. És hát a képességük tényleg, némiképp hasonló, ugyan akkor mind a ketten teljesen másra használják.
- Valóban, mégis ha olyan könnyű kiszűrni az árulókat, akkor miért nem bízol meg azokban, akiket igaznak hiszel? Vagy egyetlen ilyen lény sincs? - nézett rá  szomorkás arccal. Sajnálta, amiért ennyire kínozza önmagát, már-már paranoiásan fél normális kapcsolatokat kialakítani.
- Hmm, szóval bosszantó veszteség... És mi lennék, ha mégis itt maradnék? Ha bebizonyítanám, hogy nem igaz, amit rólam gondolsz? - dőlt hátra, amolyan "ehhez mit szólsz?" stílusban.
Amint Eric acélkék szemei összefonódnak Jane pillantásával, valami különlegeset érzett. Nem tudta hirtelen hova tenni a dolgot, arcát viszont ismét elöntötte a pír. Igyekezett elrejteni, azonban a férfi könnyen észrevehette, hiszen hirtelen a földre pillantott, mintha nagyon érdekes lenne ott valami, egészen addig, míg a feje nem tért vissza az átlagos színére.
- Tudom, hogy mutáns vagy, és hogy én is. De korábban mind a ketten emberek voltunk, és attól, hogy idővel egy másik fajjá váltunk, még nem azt jelenti, hogy az emberség minden csíráját ki kell ölnünk magunkból! Bár az emberek gyengék, sok olyan tulajdonságot hordoznak, melyek fontosak lehetnek. - kezdte higgadtan. - Szerintem gond ezt át egy kicsit. Mint már mondtam, korábban te is az "alantas emberi fajhoz" tartoztál, így csak a képességeid miatt ne érezd különbnek magad. Az emberek fognak felnézni rád, ha majd valami olyat teszel, amitől számukra nagynak tűnsz. Ha fenyegeted és irtod őket, azzal csak a haragjukat vívod ki. - próbálkozott Jane valami "emberi" magyarázattal szolgálni.
- De ha nem a szövetségeseitek... Szóval... Ti ketten, a két csapat... Ellenségek vagytok? Szóval azt akarod mondani, hogy mi most ellenségek lennénk, ha beálltam volna hozzájuk? - kérdezte őszinte csodálkozással az arcán. El sem tudja képzelni, mi lett volna akkor, ha rögtön elfogadja a Pkoltűz Klubosok ajánlatát. Semmi nem így lenne...

Valóban, Eric olyannak tűnik, aki nem kerülgeti a forró kását. Nos, hát tényleg sokaknak ellenszenves lehet, azonban ha észérveket sorakoztatunk fel, akkor rá lehet jönni, hogy amit tesz, az így helyes. Jane szülei rendes emberek voltak különben. Nem féltették túl a lányukat, inkább mondhatni "kordában tartották", meghúzván a határvonalat. A két jogász egyébként maguk formájára nevelték lányukat, ugyanis ők is az érvelés mesterei voltak, nagyon jónak számítottak a szakmájukban.
Na de visszatérve a tárgyhoz, amint Jane észrevette a finom mosolyt a férfi arcán, neki is megdobbant a szíve egy kicsit, mert ezzel felfedte a titkát, miszerint ő is képes ilyesmire. De tényleg, leányzónk azt gondolta, nem képes mimika reakciókra, egyedül a pókerarc és a szemöldökráncolás megy neki. És bár a későbbiekben visszatért ugyan erre a stílusra, azért Jane lélekben adott magának egy piros pontot.
Amint a férfi közelebb hajolt hozzá, megpillanthatta leányzónk kékeszöld szemeit, melyek csillogóan bámulták őt. Őt, a nagy embert. Akire - bár nem nagyon szeretné bevallani magának - felnézett.
- Azért nem bízol meg senkiben, mert félsz, hogy elárulnak, ez érthető. De nem nehéz így? Minden érzésedet, gondolatodat magadban kell tartanod, sosem tudsz senkinek sem kitárulkozni. Azt gondold, így minden egyszerűbb, pedig... á, hagyjuk, úgy sem értenéd. Annyira... nem vagy emberi. - kezdte ő is ráncolni a homlokát.
- Azt gondold, árulóvá válnék? Hogy könnyedén elfelejtem mindazt, amit tettetek értem, csak azért, mert máshol esetleg több jót ígérnek? Ennyit nézel ki belőlem? - folytatta leereszkedő hangon. - Tudom, nem ismersz. Ám sose ítélj el valakit, amíg nem ismered! - mondta, miközben szemei szinte villámlottak, nem tudni a szomorúságtól e, vagy a dühtől.
- Nem, nem Ravennek hívták a nőt. A másik férfi, azt hiszem Emmának szólította. Meséltek erről a másik főhadi szállásról, a Pokoltűz Klubról. Egyébként ez valami álca név? Vagy mi?

A nyugodtság nem mindig egyenlő a komorsággal, és mivel Eric olyan hűvösen fogadta, valahogy ez átterjedt rá is. Furcsa, azonban mégis olyan különleges embernek tűnik, akiben úgy érzi, feltétel nélkül megbízhat, mert mindig az igazat mondja, a nyers valóságot. Nem nézi őt kisgyereknek, akit félteni kel minden lágy szellőtől, hanem ugyan olyan felnőttként kezeli, mint ő maga, ez pedig tetszik Jane-nek. A kijelentésre, miszerint Eric nem vaskalapos börtönőr, csak halványan elmosolyodott, azonban magában elgondolkodott, hogy ha nem a mutáns tanítványokat terelgetné, akkor tökéletes börtönőr lenne. Masszívság, pókerarc, és börtönszerkó... Nem is állnak neki rosszul.
Feleszmélvén a gondolatiból, éppen csak azt értette meg, a férfi nem bízik benne. Amennyiben figyelik, akkor végül is lehetséges, hogy megtudtak róla egyet s mást, mégis úgy érzi, ismeretség nélkül ítélik meg, ami rendkívül felidegesíti, és belevág Eric mondandójába.
- Már ne is haragudj, de milyen alapon nem bízol bennem? - mondja kissé közelebb hajolva. - Nem is ismersz! Bizonyára tudsz rólam néhány dolgot, de nem látsz a lelkembe, nem tudod, ki vagyok! - Emeli fel kissé a hangját a végén, és az sem érdekli, hogy tiszteletlen. Ezek után azonban kissé visszavesz magából, és halkabban folytatja.
- Nem tudod, kikről beszélek? Biztos őáltaluk figyeltettél meg engem is! Arról a szőke nőről beszélek, meg a barna hajú fiúról, akik beavattak engem az egész mutánsos dologba. Csak azt nem értem, miért kellett mindent kétszer elmondani... - rázza a fejét kissé értetlenül, és ugyanakkor csalódottan, mert - bár még magának sem akarja bevallani - kicsit zavarja az iránta érzett bizalmatlanság.

Jane a nappali karosszékében már percek óta agyal, miközben türelmetlenül csavargatja alsó, barna tincseit. Általában, ha egyedül van, és nem tudja, mit kezdjen magával, olyankor arra koncentrál, mit fog csinálni a közeljövőben. Mondjuk, hogy először megtanulja a holnapi tananyagot, majd elmegy futni. Itt, már rögtön több kérdés felmerül: mit, és pontosan hogyan fog tanulni? Vagy éppen merre megy futni?
Most azonban az aktuális témán kattog az agya megállás nélkül, és ez a furcsa állapot őt magát is zavarja. Izgalmában fekete körmei hegyén néha megtapasztalható volt egy-két kis kisülés, amiket ő nem vett észre, hisz nem is volt igazán tudatában a környező világnak, így annak sem, hogy Eric, az egyik alapító tag belépett a nappaliba, azonban mikor az észrevette, hogy nem rá koncentrál, és bizonyára csinál valami figyelemfelkeltőt, gyorsan pislog párat, majd izgatottan kezdi hallgatni a mondandóját, ám természetesen még az elején köszönti a férfit illő módon.
Eric egyébként úgy fest, cseppet sincs jó hangulatban, vagy legalábbis - mint később is kiderült - ő nem szimpatikus neki. A mondandó hallatán egyre inkább kezdett elkomorodni, és elkezdte átérezni a dolog súlyát. Figyelmesen végighallgatott mindent, majd várt pár pillanatot a válasszal.
- Megértem a gondjaidat... Mármint elnézést, a gondjait. Azonban ha végiggondolja a dolgokat az én szemszögemből... Higgye el, én sem érzem át ezt a testvériséget. Azonban szükségem van magukra, hogy segítsenek kordában tartani, és megtanítani irányítani a képességeimet. Én úgy tudtam, ez egy iskola, direkt számunkra fenntartva. Nem vagyok benne biztos, hogy a későbbiekben is önöket támogatom majd, azonban korábbi szövetségeseik, akik eljöttek hozzám, ők is elég színpatikusnak tűntek, így elég nagy esélyt látok arra, hogy itt maradok, és szolgálom az érdekeiket.

Eric és Charles az X-birtok előtt tették le Jane-t az esti órákban azzal, hogy nézzen szét nyugodtan. Bizonytalanul állt meg a hatalmas épület előtt, mely innentől kedve az otthont jelentette neki. Pillanatokig csak bámult ki a fejéből, majd felbátorodván megfogta nagy méretű, szürke bőröndjét, illetve kisebb útitáskáját, és megindult a bejárat felé. Fél kézzel nyitotta ki az ajtót, és bekukucskált. Gyönyörűséges látvány tárult a szeme elé: szép fa bútorok, egy hatalmas perzsa szőnyeg, illetve egy lépcsősor, mely bizonyára az emeletre vezet, illetve még több másik ajtó, ki tudja, hová vezetnek. Az első, amit észrevett, kissé nagyobbnak tűnt, mint a többi, de lehet, hogy csak a szeme káprázott. Átlépve rajta egy nappali szerű helyiségbe jutott: egyszerű, mégis remek bútorok, néhány karosszék, egy asztal. Jane a bőröndjét és táskáját az ajtó mellé állította, ő maga pedig helyet foglalt az egyik -egyébként meglehetősen kényelmes - székben. Ahogy így ült, az agya elkezdte visszatekerni az elmúlt idők eseményeit.
Visszaemlékezett oda, ahol a dolgok kezdődtek: mikor megütötte Holly-t, aztán az emberek a sikátorban. Az, hogy a házukhoz vonzotta a villámokat. Mikor visszament a sikátorokhoz, és a két ember ott várta. Aztán elvitték egy másik szállásra. Kicsit hasonlított ehhez, azonban színeiben, és igazából hangulatában is más volt. A kedvesnek látszó nő, aki elmagyarázta, hogy mutáns. Aztán később, már arra eszmélt fel, hogy gondolatai az elmúlt nap dolgai járnak a fejében. Azonban most mégis azon gondolkodik, miért is keresték fel ennyien. Igazából, két külön páros is beszélt vele ugyan arról, ezt azonban még nem közölte Ericcel és Charles-szal, mivel nem kérdezték, azonban most valószínűleg szót fog ejteni a dolgokról, mert kíváncsi a válaszra. Vajon mind a ketten egy csapatban játszanak? Ez tűnt kézenfekvőnek, de akkor miért vannak két, egymástól ennyire távol eső helyen? Megválaszolatlan kérdések sokasága, melyek egyre jobban izgatják Jane-t.