Kyle Mathers

Userinfó: Főkarakter

Név: Kyle Mathers
Mutáns név: Inhibitor
Születési dátum: Brooklyn, 1958. 02. 12.
Besorolás: Független
Képességek: Elsődleges képesség: Kyle az időt képes manipulálni.
Aktiválódás: 17 éves korban
Képesség jelenlegi szintje: Mutáns képessége lehetővé teszi számára az idő befolyásolását, pontosabban belassítását. Képes az események gyorsaságát 5 másodpercre fele akkora sebességre lassítani, ilyenkor az idő látótávolságon belül lassul le, miközben ő maga továbbra is normálisan tud mozogni cselekedni, arra azonban nem képes, hogy ebbe a lassított "állapotba mást is bevonjon, ez egyelőre csak saját magára terjed ki. Az öt másodperc letelte után az idő visszatér a normális menetébe, és minden visszavált a megszokott sebességre. Aktuális szintjén még nem képes kétszer egymás utáni, azonnali belassításokra, legalább 10 percbe is beletelik, mire képességét újra alkalmazhatja. Ez azért is szükséges, hogy ne terhelje meg a szervezetét a túlzott erőhasználat, sajnos ilyen korlát nincs érvényben a másodlagos képességének esetében, ezért is kell fokozatosan óvatosnak lennie.
Képesség távlatai: Ereje fejlődhet a későbbiekben, ami az idő belassításának időtartamában vagy éppen a két belassítás között eltelő idő redukálásában merül majd ki. A jövőben akár 10 másodpercekig is fenntarthatja a lassított állapotot.

Másodlagos képesség: Érzelmi fókusz, az emberi érzések átélése.
Aktiválódás: 19 éves korban
Képesség jelenlegi szintje: Kyle képes ráhangolódni a legerősebb érzelemre, ami az adott pillanatban épp az emberben uralkodik, ám ezt csak érintés útján tudja elérni. Képessége viszont többnyire érzékenyebb érzéseket képes megérezni, ezek általában negatív érzelmek (pl.: harag, bűntudat, bánat, magány, stb.), ugyanis a negatív érzelmek mélyebb nyomokat hagynak az emberi lélekben, ezért leginkább ezeket a felszíni érzelmeket tudja az ereje "kitapogatni". Ritka az az eset, amikor egy-egy pozitív érzelmi hullámot kap el (pl.: boldogság, szeretet, megbékélés, stb.), de volt már rá precedens. Az érintés időtartamának hossza viszont nem egyenesen arányos az érzelmi mélységgel, tehát hiába tartja fenn az érintést hosszabb ideig néhány másodpercnél, akkor is csak az éppen legerősebb, felszíni érzelmet fogja tapasztalni, mélyebb érzelmekig nem képes visszafejteni. Mivel ezen képességét még nem képes teljes bizonyossággal uralni, kerüli a fizikai érintkezéseket, ugyanis nem ő dönti el, mely érintésekkel akar olvasni mások érzéseiben, minden érintéssel megkapja a várt vagy épp nem várt információt. Ereje gyakori használata könnyen kifárasztja, ami gyakran fejfájáshoz, vagy akár komolyabb kimerültséghez is vezethet.
Képesség távlatai: Idővel meg tudná tanulni kontrollálni ezt az erőt ahhoz, hogy ne kelljen minden egyes érintést kerülnie egy-egy érzelmi töltetet kapva ezáltal, de ehhez persze időre van szüksége.

Jellem: Kerüli a fizikai kontaktust az emberekkel, emiatt pedig zárkózottnak tűnhet, ami részben igaz is rá, ugyanis újabban már nem igen nyílik meg senki előtt sem. Ez mindig is egy nehéz pont volt számára, mégis segítőkész, ha valami olyan dologgal szembesül, ahol segítenie kell valakin, szinte azonnal cselekszik, nem féltve saját testi épségét. Rendkívül empatikus és megértő személyiség, akivel szinte bármiről lehet dumálni, ugyanis rendkívül rugalmas a témák terén, és nem is zárkózik el egy beszélgetés elől, ha azzal úgy látja, jobbá teheti a másik kedvét. Önző és törődő személy, aki hűen ragaszkodik azokhoz, akik közel állnak hozzá, bár mostanra igen lecsökkent ezen emberek száma. Bár sokat változott, magába fordulósabbá vált az elmúlt időben, mégis szinte mindenben lehet rá számítani.

Külső: Markáns, borostás arc. Barna hajú, kék szemű, kaukázusi bőrrel. 183 cm magas, és 85 kilogramm. Izmos testalkatú, akin látszik, hogy rendszeresen edz, és a hivatása része az erőnlét is. Nem szokott puccos ruhákban járni, többnyire kedvenc bőrdzsekijét hordja, sokak szerint azért is olyan jó a munkájában, és a konfliktusok kezelésében, mert megnyugtató külseje van, ami a jelleméhez is igen jól passzol.  

Előtörténet: Nem akartam volna felkelni, hacsak nem muszáj, de végül az lett. Ugyanis dörömbölést hallottam az ajtómon, ami félbeszakította kellemes időtöltésemet, az ágyon való fekvést öntudatlan állapotban. Először nem törődtem a zajjal különösebben, azt hittem, csak az ég dörög megint, legalábbis szerettem volna leginkább ennek betudni. Ugyanis ez végre egy olyan éjszaka volt, amikor végre nem gyötörtek az álmok. A képek, amik lidércnyomásszerű érzést előhozva belőlem villantak be az agyamba, amint lehunytam a szememet. Jóllehet most lefekvés előtt kissé rásegítettem az alvókámra egy jókora üveg vodka kortyolgatásával. Nem is volt semmi baj, míg a szolidnak éppenséggel nem nevezhető kopogás félbe nem szakította az éjjel édes csöndjét. Nem mozdultam. Nem volt erőm mozdulni, jobban mondva. Csak egy pillanatra kaptam fel a fejem a hangra, amikor is tudatosult bennem, hogy az ajtó felől jön, aztán, amint újra csend támadt, visszahajtottam kómás fejemet a párnára, hogy átadhassam magam a kóma szerű állapotomnak, ahol semmi rossz nem történhet. Csakhogy ez az állapot nem tartott sokáig, ugyanis alighogy újra visszazuhanhattam volna a mély sötétségbe, újra megismétlődött a dörömbölés-sorozat. Idegesen nyögtem fel, amint felültem az ágyon, jóllehet egyetlen porcikám sem kívánt egy centimétert sem mozdulni. Azért fejfájósan, kócos hajjal lekászálódtam az ágyról, és elküzdöttem magam nyugis tempóban a lakásom bejárati ajtajáig világoskék alsónadrágomban. Útközben félrerúgtam persze az üresen maradt vodkás üveget, amit csak úgy padlónlétre ítéltem az este folyamán. Még az ajtóhoz érve is hallottam, ahogyan az üveg hosszan gurul a padlón, mígnem halk koccanással találkozik az útjába kerülő fallal. Végül, miután még bíbelődtem a zárral egy fél percet, kinyitottam az ajtót. Az így beszökő hűvös levegő szinte azonnal felébresztett, az odakint zuhogó eső jellegzetes illata pedig megtöltötte az orromat, amint mélyet szippantottam a friss levegőből. Az utcalámpák fényében hamar felismertem az ajtó előtt álló alakot, még így elázva is. A helyi legjobb nyomozó, Phill, aki egyben egy jó ismerősöm is. Az öcsém eltűnésének ügyében is ő volt a kijelölt nyomozó. Nem az ő hibája, hogy a rendőrség nem találta meg. Senki sem tudja, hová tűnhetett, ennek pedig már kilenc éve... kétlem, hogy újra látom még. Természetesen azóta az ügyet lezárták, Peter pedig halottnak van nyilvánítva. Talán én vagyok az egyetlen, aki még reménykedik. Miután a szüleink elváltak, anyánk egyedül nevelt bennünket, és így elég erős kötelék alakult ki köztünk. Megígértem neki, hogy soha nem hagyom majd, hogy bármi baja essen, révén, hogy elég nagy volt köztünk a korkülönbség: tíz év. Pont a késői öcsi volt az ok, hogy apánk elhúzott jobb kilátások reményében, még ha ezt anya nem is mondta ki soha szó szerint. Nem is mintha szükség lett volna. Így is tökéletesen elvoltunk. Csak aztán... beütött a crach. Petey eltűnt, anya megbetegedett. De legalább azt már nem élte meg, hogy lássa, felfüggesztik a fia keresését, még ha csúnya is ilyet mondani. Azt úgysem élte volna túl. De... legalább egy haver-szerűségre szert tettem Phill személyében. Azok után, ami történt, magam is a rendőrség alkalmazottja lettem, és bár jelenleg hivatalosan nem dolgozom, ugyanis kényszerszabadságon vagyok (a főnök kimerültségre hivatkozott, jó vicc, csak nem bírja a pofámat, heh), de Phill néha elrángat magával egy-két helyszínre, mert jól értek a munkámhoz. Bár arról senki sem tud, hogy ez azért van, mert én más vagyok, mint a többiek. Vannak... érdekes dolgok az életemben. De a képességeimről nem beszélek senkinek, soha semmilyen körülmények között. Nem hiányzik az, hogy fura pillantásokat, vagy szörnyeteg és efféle megszólításokat kapjak.
- Mi a fene van veled? Már tíz perce itt rohadok! - Phill kollégám zsémbesen dörmögő hangja zökkent ki a révedezésemből, de csak fáradtan megdörzsölöm rá válaszképp a szememet, csak azután felelek rekedt, álmos hangon.
- Bocs... úgy látszik kissé mélyen aludtam... miért tévedtél ide ebben a napos időben? - kérdezem, beleásítva egyet a mondatom közepébe, mire Phill csak idegesen becsattog, becsukva az ajtót.
- Persze, gyere csak be nyugodtan,... reggelit nem kérsz?
- Tudod kivel szórakozzál! Inkább menj, és húzz fel valamit, aztán indulunk. Most kaptam egy fülest, hogy egy dilis ki akarja csinálni magát, a feleségét leküldte a ház elé, hogy ne kelljen végignéznie. A nő zokogva hívta a zsarukat, mert a marha elbarikádozta magát odabent.
Érdeklődve hallgattam a szavait, de amikor befejezte, csak szemöldökráncolva, értetlen képpel bámultam vissza rá.
- Ez pedig engem abban érint, hogy.... öhm, miben is?
Szemforgatás. Ez az amit válaszul kaptam.
- Utánanéztünk a pasasnak, és alapos okunk van feltételezni, hogy tagja annak a bűnbandának, akik után nyomoztunk néhány hete. Emlékszel? A gyújtogatók, de nem voltak bombamaradványok, sem benzinre vagy olajra utaló nyom.
Persze, mintha tök egyértelmű lett volna, hogy erre akar kilyukadni, de azért bólintottam egyet. Tényleg rémlik, hogy nyomoztunk egy érdekes társaság után, akik egy időben gyújtottak fel igen különféle helyeket. Boltok, ékszerüzletek, egy bank. Senki sem tudja, kik ők, és arra sem sikerült rájönnünk, hogyan csinálták. Így már azért mindjárt érthető Phill feszültsége.
- Oké, gyere csak beljebb, mindjárt felkapok valamit. - túrok a hajamba mélyet sóhajtva, azzal elindulok vissza a szobám felé, összeszedni a ruháimat, hogy aztán a fürdőben gyorsan megmosakodhassak, és némileg felfrissíthessem magam.
- Látom, egész jól elvagy egymagadban itthon. - hallom Phill megjegyzését arcmosás közben. Nem kell odanéznem, hogy lássam, megtalálta a piásüveget a szobámban. De nem tartozom magyarázattal senkinek sem, így részemről rövidre zárom a témát.
- Nem alszom túl jól mostanában.
Ahogy elkészültem, felkapom kedvenc bőrkabátom, leellenőrzöm zsebeim, megvan-e minden. Pénz, kulcs, cigi, gyógyszer, és a nyaklánc, amit még az öcsémtől kaptam. A gyógyszer meg kell. A doki írta fel a fejfájásokra. Erről sem beszéltem senkinek. Mármint, hogy orvosnál voltam. Ez általános esetben normális lenne, nem egy nagy dolog. Kivéve nálam. De nem érdekel, mit mondanak a dokik erről az egész sejtváltozásról, meg arról, nem tudják, kibírja-e egyáltalán a szervezetem, sem azt, mennyi időm lehet addig, míg végleg feladja a testem, de nem is érdekel. Ha meg is döglök, addig legalább annyi ügyet oldok meg, amennyit csak tudok. Fejemmel intettem Phill-nek, hogy mehetünk. Bezártam magunk mögött az ajtót, és kiléptünk a szakadó esőbe. Eléggé ítéletidő volt, de nem zavart különösebben. Kevés dolog van, ami igazán felkavar. Ahhoz már túl sok szutykot láttam, relatíve rövid idő alatt. A kocsiban aztán rágyújtottam, és megkínáltam partneremet is, de ő persze csak nemlegesen megrázta a fejét. Tényleg, leszokóban van, el is felejtettem. Lejjebb tekertem az ablakot, hogy a cigarettafüst ne rekedjen meg az autóban, és csak figyeltem az ablakon túli életet. Minden ember járta a saját útját, nem is sejtik, hol lehet a vége. Aztán megérkezünk. Rendőrautók egész sora áll a szóbanforgó utcán, a zsaruk már körülzárták a helyszínt, a bámészkodókat kordonok választják el az emeletes háztól. Nem volt nehéz kiszúrni a tömegben a zaklatott, zokogó nőt. Csutakos, vörös tincsei az arcába lógtak, de így is kilehetett venni rajta a kétségbeesést, és a mérhetetlen fájdalmat. Hangja már akkor elért hozzánk, amikor kiszálltunk a kocsiból.
- Kérem, ne engedjék, hogy baja essen, nem veszíthetem el...
- Talán beszélnünk kéne vele... hé, Kyle! - kiáltott utánam Phill, aki hozzám fordulva már csak hűlt helyemet, pontosabban a földre dobott csikkemet látta. A nő szavai elégnek bizonyultak, bementem. Mire Phill felocsúdott, és rájött, mi történt, én már javában felfelé tartottam a lépcsőházban. Mivel azt mondták, a fickó elbarikádozta magát, tudtam, nem lesz nehéz megtalálnom a kérdéses lakást. Így is lett. A lakásajtó résnyire nyitva volt. Így látszott, hogy egy íróasztal van elé tolva. Szóval, barikád, mi? Észkombájnok! De legalább ilyenkor jól jön az edzett alkat és az erőnlét, amit az utcai harc kölcsönzött nekem. Az ilyenek sosem jönnek rosszul Brooklyn-ban. Nekifeszültem, és elkezdtem eltolni az ajtó túloldaláról az asztalt, mígnem elég nagy rést nem csináltam ahhoz, hogy beférkőzzek a lakásba. Ahhoz viszont már nem voltam elég halk, hogy a pasas ne teremjen egy lépéssel előttem, azonban legnagyobb meglepetésemre nem rám, hanem a saját halántékához fogta a fegyverét.
- Ne jöjjön közelebb!
- Nyugalom, pajtás, nincsen semmi gond. Nem vagyok zsaru, csak dumálni jöttem! - kezdem nyugtatni a figurát. Kezeimet feltartom a levegőbe, hogy jól lássa, nem akarok bajt. Erre azonban csak jobban összeroppan. A férfi szemeiből könnyek indulnak meg az arcán.
- Én senkinek sem akartam ártani. Azt mondták senki nem volt abban az üzletben. Esküszöm!
Kissé értetlenül pillantok rá, úgy téve, mint aki semmibe nincsen beavatva.
- Üzlet? Kikről is beszél pontosan?
A pasas lejjebb eresztette a stukkerét, de ahogy közelebb léptem, ő hátrálni kezdett, így jobbnak láttam egy helyben maradni. Nem akarom még jobban ráhozni a frászt.
- Azt nem mondhatom meg. Csak el kellett intéznünk pár helyet. Ennyi! De azt mondták üres lesz. Én nem tudtam, hogy az az eladó bent rekedt!
Tudtam, miről beszél. Egy halálos áldozata volt a gyújtogatóknak. Egy fiatal családapa. Egy kislányt hagyott hátra. Lassan kezdtem közelíteni felé.
- Rászedték. Ne okolja magát. Nem a maga hibája volt!
- Ezt mondja a kislánynak, aki apa nélkül maradt. - megtorpantam. A fickó látta a lépteimet, és kezében megremegett a fegyver. Inkább megálltam, a falhoz támaszkodtam, és lazán előhúztam zsebemből a cigis dobozt, hogy ő is jól lássa.
- Rágyújt? - kérdeztem őszintén érdeklődve, aztán felé nyújtottam a dobozt. Remegő kezével vett ki egy szálat, majd odadobtam neki az öngyújtót. Nehezen, de elkapta. Stukkerét lerakta a mellette lévő kis polcra, hogy meggyújtsa a cigijét, majd mélyet szívott belőle, aztán újra elzokogta magát.
- Sajnálom! - csak pillanatokon múlott. Láttam, hogy újra meggyújtja az öngyújtót, majd ujjai ernyedni kezdenek. Az idő lassabb lett. A pasi keze lelassult, mielőtt végleg elengedhette volna az égő szerszámot, már ott voltam, és elkaptam kezéből. Mire újra minden a rendes sebességében zajlott, már mögötte voltam, hogy lefogjam, megakadályozva ezzel, hogy a pisztolya után nyúljon. Jól sült el a dolog, pedig már hetek óta nem használtam a képességemet. Ezt bizonyítja az is, hogy egy pillanatra váratlanul ér az, hogy belém nyilal az az érzelmi fájdalom, amit ő él át jelenleg. A veszteség érzésének átélése. De végül csak megrázom a fejem, és arrébb lököm őt a polc közeléből, a földre nyomva.
- Bocs, öregem, gondolatban megígértem a nejének, hogy még átölelheti, úgyhogy ne okozzon csalódást!
De a férfi még nem ocsúdott fel a történtekből.
- Ezt hogy csinálta? Maga... maga is egy... azok közül?
Egy darabig nem tudtam, hazudjak-e neki, vagy mondjak igazat.
- Mondjuk úgy, a világnak vannak furcsaságai.
Azzal felszedtem a földről, és elindultam vele kifelé, továbbra is lefogva a kezeit.
- Hanyadik hónap? - kérdezem tőle a lépcsőn lefelé menet. Megérintettem. Ilyen átérzéses fájdalmat ritkán tapasztalok. Csak akkor lehetséges, ha sejti, milyen érzés lehet ez, tehát személyes kötelék fűzi az ügyhöz. Nem kellett sokat találgatni, mire kikövetkeztettem, miért van ez.
- Harmadik. Én... - lehajtotta a fejét. Nem tudta folytatni a mondatát. Már a kijáratnál voltunk, mikor a mondatát befejezte. "Köszönöm." Nem több, nem kevesebb. De nem is kellett több. Biccentettem egyet, és figyeltem ahogyan a rendőrség átveszi, de nem tudják megállítani a feleségét, aki boldog mosollyal az arcán rohan hozzá, hogy átölelje. A férfi boldogan zárta a karjaiba a nőt. Phill intett nekem messzebbről. Tudtam, mit jelent: szép munka. Bólintottam felé, aztán egy újabb cigire rágyújtva elindultam az esőben. Egy elcseszett figura újabb sikeres napja. Mert ez is egy győzelem volt. Én legalábbis határozottan annak könyveltem el.[/color]