Croton Falls állomás

Különös fajta az ember. Egészen apró változásokat képes észrevenni a környezetében, egészen addig, míg azok kellően érdekesek a számára. Ami viszont igazán furcsa, hogy az érdekesség egyáltalán nem arányos az adott jelenség ismeretének - avagy észrevételének - hasznosságával. Ezért lehetséges, hogy példának okáért az ügyvédhez tartozó, udvariasságon túlmenően gáláns gesztikuláció nem tűnt fel számára. Emberek. Kedvelem őket.
- Ezt kegyedre bíznám, jómagam bárhol szíves örömest folytatok eszmecserét önnel. Nem szükséges sietnem - felelem, fejemet enyhén megbiccentve felé, arcomon letörölhetetlen mosollyal.
Nem egy hasonló találkán lehet már túl az ifjú hölgy. Azon tagjáhozl természetesen, hogy mióta felkeltette érdeklődésemet, minden lépéséről tudok, még feltűnő higgadtsága is árulkodik erről.
Az eső továbbra sem vágyik pihenőre, ahogy utánpótlásra sem, hiszen szakadatlanul szakad tovább. Szabályos sártenger görtül tovább az út mentén. Minden más tekintetben halálos csend honol a tájon. Minden állat rég búvóhelyet keresett magának, a kétlábúakat is beleértve. Néhány pillanatig még szemlélem a hölgy öltözékét, amolyan kötelező jelleggel felmérve azt, majd várakozón tekintek szemeibe.
Kettőnk közül számára sürgetőbb, hogy beszéljünk. És nem csupán azért, mert ember lévén léte igencsak véges időtartamú.

- Szép estét önnek is! - felelem, s felé fordulva enyhén meghajtom törzsemet. Az udvariasságot nem szándékozom teljes egészében levetkezni, még új húsba bújva sem.
Sötétkék zakóm, fehér ingem és ragyogó kék nyakkendőm érdekes kompozíciót alkotnak együttesen, ám ragaszkodnom kell a férfi eredeti énképéhez. Már amennyiben hitelesen kívánom alakítani. Már hogyne törekednék a hitelességre, hisz rég nem álltam hasonló színpadon, ennyi játék pedig igazán kellemesen üdítő tud lenni alkalomadtán.
Ahogy az várható volt, mindketten inkább a kivárás eszközét alkalmazzuk. Ugyanakkor előbb-utóbb kénytelen lesz megtenni a következő lépést, hisz ő volt az, aki információra éhezve megkeresett engem. Pontosabban mostani, szerzett énemet. Aki egyébiránt neves ügyvéd, és szemérmetlenül sikeres, ámde egyben nagyétkű nőfaló. Nagyjából ennyi információ állhat a kissé bohókás hölgy rendelkezésére is.
- William Jackson. Ön pedig...?
Az alapvető illemhez tartozhat esetünkben az is, hogy elsőként mutatkozik be a férfi. Jelen helyzetben az ügyvéd úr, kiváló öltözékem ma estére. Már amennyiben kellően kényelmesnek ítélem, mint viselet. A hús sokkalta kényelmesebb, ízletesebb, ám rakoncátlanabb öltözék is, mint bármely selyem.
A makacs felhőszakadás továbbra is kitartóan ütemesen szolgáltatja kezdődő beszélgetésünk háttérzenéjét, akár egy harcias katonazenekar dobszekciója. Temérdek ritmushangszer áll rendelkezésére, kezdve a csattogó pocsolyákkal, a kopogó háztetőn át egészen a zengő ereszig.

Teljesen közönséges, esőterhes hétköznap este. Az özönvizet ismételten nyakunkba zúdítja az emberek képzelt istene. Bár rendkívül takarékos módon, kisebb részletekben teszi ezt. Igaz, egy átlagos, megfázásra hajlamos ember helyében biztosan nem tekinteném ezt az égszakadást kisebb adagnak. Minden esetre a víz csak úgy hömpölyög szerteszét a betonon, mely megakadályozza, hogy számtalan apró csepp formájában elillanjon a földben. Bár alaposabban megvizsgálva a körülményeket jól látható, hogy bizony beton híján sem elég mohó a talaj, hogy képes legyen elnyelni ezt a rengeteg folyadékot.
Nem érkezik már több vonat. A legutolsó alig egy órája ment el. Tulajdonképpen tökéletesen indokolatlan a jelenléte bárkinek is ez időtájt az állomáson. Még a részegek is hazatántorogtak már a helyi kis kocsmából. Így azonban felmerülhet a kérdés, ugyan mit keresek én éppen itt, éppen most?
Egészen egyszerű válasz adódik erre a kérdésre is, mindössze kellő mennyiségű háttér-információ szükséges ennek belátásához. A hosszú történet rövidítve annyi volna, hogy egy kedves - és számomra is érdekes - hölgy információkra áhítozik. Úgy véli, itt megtalálhatja őket, azonban sajnos elakadt a busza nem messze innen. Így kénytelen vagyok tovább várni, míg ideér gyalogszerrel. Esőben, sárban. Esernyő nélkül. Remélem, a tüdőgyulladás még várat magára, s nem lázasan kapom kézhez érdeklődésem rólam még nem tudó tárgyát. Igen, fontos részlet lehet az is, hogy nem engem keres. Akit keres, ő már nincs, nem létezik többé. Külön indivídumként legalábbis. A fiatal szőke férfi - aki akár egy nemzeti szocialista német idea is lehetne tengerkék szemével - eltűnt, mostantól engem táplál, ugyanakkor volt oly kedves, és kölcsönözte nekem arcát és úgy összességében egész testét ma estére.
Kellemes az idő a peronon így, hogy akad tető, mely felfogja az esőt. Vajon mikor ér ide a hölgy, mennyire várat meg?

Egész nap zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna és a bibliai történet ismétlődni látszana a közelgő árvízre felkészülvén. Sötétszürke felhőgomolyagok, feltámadó szél, ami bántóan az ember arcába képes fújni az eladdig függőlegesen, eztán vízszintesen hulló csapadékot és mindennek tetejében az összes bunkó sofőr most szabadult ki a négy fal közül. Az esernyője kifordult, el is szakadt azzal a lendülettel s  mi mást tehetne egy hasznavehetetlen vacakkal, minthogy kidobja a legközelebbi szemeteskukába? Elátkozott, ázott verébnek érzi magát, mert már kétszer is törlőrongyként szívta fel ruhájának anyaga az autókerékről felverődő, csatakos vizet. Egyszerű, problémamentes napra vágyott, meglátogatni a vasút közelében élő egyik ismerősét egy kis beszélgetés erejéig, igazán nem akart lehetetlent, kacsalábon forgó palotát, hófehér egyszarvút. Mindennek tetejében a lakásba hiába csöngetett be – nem volt ki ajtót nyisson.
Ennyit a közös ebédről…
Korgó gyomra az állomás büféje felé vezette, emlékei szerint egész jó szendvicseket készít az ott dolgozó nyugdíjas néni és az árai is barátságosak. Jobb ötlete nincs és a dac, koránt sem minősül olyan jó tanácsadónak, mint azt szeretné. Nem számít azon a rövid távon, míg odaér mennyi víz fog arcán legördülni, ellenben később nagyon is. Tekintetével elcsíp egy háta mögül, balról előző férfit, ki épp most csukná össze ernyőjét, hogy a bejárat fölé épített boltív alá beér. Jól öltözött, jó módú, kinek nem fog hiányozni kezéből az az ázott darab, mikor ismét kilépne a tető alól. Szökken is utána, hogy könnyen elé vághasson és a szembogaraiba kapaszkodhasson sajátjaival.
- Elnézést Uram! Igazán jó ötlet volna nekem adnia az esernyőjét, elvégre taxit fog hívni, amikor ki kell mennie az esőbe. Igaz? – igazán költői az a szócska a legvégén, csak a mihez tartás végett biggyesztette oda. Udvariasságból. Akárcsak a körítést. Számára felesleges, a formula működik és mosollyal arcán veszi át a felé nyújtott nyelet.
- Köszönöm kedvességét! – hálásan biccent és már szökell is odébb, hogy a tervezett ebédjéhez közelebb jusson. Nem, nem rövidített meg. Hisz ez semmiség. Ugye..?

- Jaj, ugyan már, ha gondolkodtál volna, nem léptél volna le egy szó nélkül - emelem meg a hangomat. Nem tudja, mire vagyok képes, de ha kell, akkor az egész teret sötétségbe borítom. Ott is tisztán ki tudnám venni az alakját hiszen ahol árnyék van, én is ott vagyok. Megengedtem, hogy mozgassa a kezét, azért mégsem vagyok akkora állat, hogy itt lefogjam csak úgy. Nem mellesleg az árnyékom tette ezt, de lassan és némán parancsolok neki, hogy engedje el, és akaratommal már csak Blaise árnyékát tartom fogva. Így nem mozoghat. Parancsolni tudok az ő árnyékának is, ami nélkülem csak egy sötét és torz mása a tulajának. A saját árnyékom még mindig nem tér vissza hozzám, csak Blaise közelében kering körbe, mint valami dögevő madár az áldozat fölött.
- Ugyan, Fiam. Túl nagyra tartod magad. Nem érsz annyit, hogy kövesselek. Megláttalak, és megleptelek. Gondoltam beszélgetünk. Mégis mi nem tetszett abban a munkában? - ő ilyen kis kém lett. Az emberek között, hogy tudjam, mikor melyik lazsál, de ő egy idő után nem kedvelte ezt a melót. Nem is értem, hiszen elég bőkezű voltam vele. Amíg rendesen teljesítette a feladatát. Szavai mégis felbosszantanak, és egy apró biccentést láthat, ami nem jelent jót. Pár másodperccel később enyhe szorítást érezhet a torkánál, úgy, hogy hozzá sem nyúlok. Az árnyékom teszi. Nem fogom megölni, nem vagyok az a fajta, csak ráijesztek, hogy tudja, hol a helye.
- Na ide figyelj. Nem fogok visszarángatni olyat, akiben nincs meg a kellő spiritusz, hogy vállalja a felelősséget a tetteiért. Egy gyáva senki vagy, aki még azt sem érdemelné meg, hogy az árnyékom hozzáérjen, szóval mutass egy kis tiszteletet, és mond meg, miért nem szóltál? - csak úgy sziszegem a szavakat, de mondandóm végére a szorítás enyhül. Csak egy kis ijesztés volt. Ráemelem barna szemeimet és egy gúnyos mosoly jelenik meg arcomon.

- Ezt ön nem tudhatja, mivel nem ismer születésem óta – vetem oda, továbbra is őt méregetve. Ugyanolyannak tűnik, mint akkor. Szinte semmit nem változott a természete, bár most még csak arra sem méltat hogy a szemeimbe nézzen. Már annyira semmibe vesz, hogy erre is képtelen? Őszintén csodálom, hogy még... Neeem, azt biztos nem tervezi! Alig észrevehetően megcsóválom a fejem, mintha ezzel kiűzhetném a fejemben támadt rossz gondolatot.
- Hát ez... kedves - felelem cinizmussal hangomban, és beletúrok egyik kezemmel a hajamba. Valóban szabadok hát, de csak ez a két végtag. A lábaimat mozgatni próbáló rá kell jönnöm, hogy továbbra sem tudok elmenni innen.
- Azért, mert undorodom attól a munkától, amiben eddig részt vettem - válaszolom egyenesen. Nem fogok neki hazudni ebben. Elegem lett belőle, az állásból, s miután rájöttem mik a tervei, leléptem, amint lehetett. Azt hozzáteszem, hogy nem tudom mi hasznom lett volna abból, ha mellette maradok. Valakinek átvenni a helyét őrültek között nem egy olyas valaki reszortja, aki rezgéshullámok erejét tudja kihasználni. Persze azt hiszem arról még nem tud, hogy ehhez nem feltétlenül kellenek végtagok, de a kezeimet használhatnám hozzá afféle fókusz gyanánt. Egyelőre azonban bőven megelégszem az ocsmány képének látványával, és a gondolattal, hogy nem ölhet meg, mert nem fogom annyiban hagyni. Mindenre van megoldás, arra is, hogy kijussak a szorult helyzetből, noha az érdekes, hogy neki nem látom az árnyékát. Az enyém rendben va – Azt hiszem ő jól szórakozik, viszont nekem nem tetszik a helyzet. Ki fogok szabadulni ebből a nevetséges kelepcéből és megmutatom neki, hogy nem tud újra beskatulyázni! Akár kényszeríthetne is arra, hogy visszatérjek. Nem fog sikerülni.
- No de miért is jött utánam tulajdonképpen? Ha azt hitte hogy visszarángathat, vagy részletes válaszokat kaphat minden kérdésére, kicsit eltájolta magát! - szólok oda feljebb emelvén hangomat. Minél jobban hallja, annál nagyobb lesz a pillanatnyi öröm.

Szeretek meglepetést okozni másoknak, főleg akkor, ha mellé egy kis félelem is társul. Általában ezt váltom ki az emberekből, főleg, ha az alkalmazottaimra pillantok. Félnek, hogy kirúgom őket, de tehetik is. Képtelen vagyok elviselni a hiba legkisebb jelenlétét is. Ennek ellenére mégis keresem azt, hogy hol van az a legapróbb hiba, amibe beleköthetek, mert ilyen vagyok. Talán Blaise-nek ez nem tetszett. Pedig kiemeltem a senkik közül, mert olyan, mint én. Különleges ereje van, és ezért a helyettesem is lehetett volna, ha átmegy a teszten. De ő ehelyett elbukott, és lelépett. Haragot hagyott maga után, ami bosszúért kiállt. Nem sok olyannal találkoztam eddig, akik olyanok, mint én, de ennek ellenére nem szeretem a hozzám hasonlókat bántalmazni, mégis megteszem, ha arról van szó. Ezért is ragadtam meg ennek a szerencsétlen flótásnak az árnyékűt. Ha már ilyen képességet kaptam, élvezzem ki minden apró kis kényelmét.
- Igen, pont ez a legnagyobb probléma, hogy nem gondolkodsz, mielőtt cselekszel... Valójában sosem gondolkodtál - vonom meg a vállam, és elnézek fölötte, mintha nem tartanám őt annyira, hogy a szemébe nézzek. Nem félek tőle, elég idős vagyok, hogy a képességemmel elrejtőzzek, sőt teljesen az árny részévé válhassak. Akár utazni is képes vagyok így, ha el akarok jutni valahová. Természetesen a zárt ajtók még elég nehézséget okoznak, de minden kiküszöbölhető kitartással.
- Tudom-tudom...hogy találkozunk... De tudod nem hagyhattam, hogy szó nélkül lelépj - Vigyorodom el, s barna tekintetem gonoszan csillan fel. Nem fogom bántani, hacsak ő nem támad rám, de ezt kiküszöbölve tartom fogva az árnyékommal az árnyékát. Elég furcsa lehet, hiszen a lámpa fénye alatt nekem nincs árnyékom, viszont Blaise árnyékát mintha fogva tartaná valami árny, ami tulajdonképpen az enyém. Egy fél percig csak figyelem, ahogy erőlködik, majd néma utasítást adok az árnynak, aki így engedi a kezeit mozogni, csak elszaladni nem tud.
- Ne próbálj elmenekülni, felesleges, de a kezeidet mozgathatod... Miközben mesélsz, hogy miért is hagytad ott a jól fizető állásod? - tárom szét a karomat, majd ismét zsebre dugom a kezem.

Jó kérdés, hogy vajon csak a gondolkodhatnék vezetett -e ide. Nem mindenki sétálgat csakúgy ilyen helyeken, kivéve akiknek fontos oka van rá, mint például az, hogy az illetőnek el kell utaznia... Az enyémek között ott szerepel az is, hogy kíváncsi voltam a vasútállomásra és örülök, mert végre láthatom, milyen szép. Hirtelen megbotlok, de nem esek el. Meglepődve pillantok magamra, és az elbambulásnak tudom be. Nem lett volna kellemes ezen a betonon elvágódni! Még szerencse, hogy meg tudtam állni. Pont időben, mert ha bekövetkezett volna, lehet az egyik kezem igen csak megsínylette volna - amennyiben arra esem rá. Szerencsésebb esetben meg simán elterülök, ami után könnyű szerrel fel is tudnék állni.
Megkönnyebbültem felsóhajtok, majd tovább is mennék utamra, mikor azt érzem, gyökeret vertek a lábaim. Mozogni próbálok, ám hiába, sehogy se jön össze. Nem... Nem mozdulnak! De miért? Mi okozza ezt? Aztán felharsan egy ismerős hang, és tekintetem azonnal a velem szemben álló félre téved, akit pár perc után sikerül felismernem. Ó, a francba! Ha jól láttam azt, akit, elég nagy pácban vagyok. Mindegy, fő a nyugalom!
- Jóó estét, nem gondoltam volna, hogy még találkozunk! - vágom a képébe - Egyébként békés, de nem gondoltam volna, hogy... Azt hiszem világos, mire gondolok - felelem rámeredve. Igyekszek pókerarcot mutatni, viszont belül nagyon izgulok. Sejtem, ő áll a dolog hátterében. Még teszek egy utolsó próbát. Minden végtagom mozdulatlan marad, egyedül az arcom apró mozgásai azok, amikre talán még bírok egy kis ráhatással.


//Előzmények:
Játékostárs válasza:
Az éjszaka mindig is a kedvenc napszakaim egyike volt, hiszen olyankor minden árnyékkal teli. Észrevétlenül tudok közlekedni az emberek között, akiket őszintén megvetek. Nem kellene mindet okolnom a bűnért, melyet egy csapat suhanc követett el, de mind ugyanolyanok. Megérdemlik, hogy úgy dolgozzanak nálam, ahogy. Legtöbbjük családos ember, és félnek, hogy kirúgom őket, de valakinek meg kell tennie. Amióta Blaise lelépett ez a feladat is rám hárult. Az a szerencsétlen kölyök megijedt, nem bírta elviselni a nyomást, hogy úgy mondjam. És mit ad isten? Már ha létezne olyan... A mai nap a szerencsenapom. A drága kis kölyök, akiben láttam némi esélyt, hogy még feljebb léphessen a ranglétrán. Megpillantottam ma, és azóta mondhatni én vagyok az árnyéka, ha lehet így mondani. Hiszen követem őt, és ott vagyok mindenhol, ahol ő is. Szó szerint. De ő mégsem láthat engem, hiszen az erőm jótékony hatása pont az, hogy ne vegyenek észre. Egy idő után kényelmesebbnek láttam a fák árnyaiban elrejtőzni, s figyelni, ahogy romantikus sétát tesz egymaga, ahogy a gondolkodás kiül az arcára. Majd egy ártatlan kis mosoly, ami hatására gúny keletkezik az arcomon. Egy pillanatra hagyom, hogy eltávolodjon tőlem, de ez pont arra elég, hogy az árny egy része saját életre kelhessen általam, és beleolvadjon az ifjú Blaise halott árnyékába, majd menet közben megragadja azt, így annyit érek el, hogy megbotlik, s talán megáll. Ha ez megtörtént, akkor közelebb lépek felé még mindig az árnyékokba rejtőzve, s közben csak annyit teszek, hogy ha meg akar mozdulni nem teheti meg, mivel lefogom az árnyékát. Vagyis a saját árnyékom teszi ezt. Nehéz elmagyarázni, hogy vagyok képes arra, hogy valakit maradásra bírjak pusztán az árnyékán keresztül. Számomra hatalmas fegyver, és a hosszú évek alatt kiismertem a képességeimet, de még mindig képes vagyok feszegetni a határokat, persze ez most nem lényeg. Amikor magamra vonom a figyelmét, még mindig csak az árnyak közt bújok meg, majd végül kilépek a lámpa fénye alá nem messze tőle, vele szemben, épp elég távol ahhoz, hogy felismerhessen.
- Ugye milyen békés az éjszaka? Nyugodt, és sötét, tele... khm... békével - vigyorodom el, s fekete szövetkabátom zsebeibe mélyesztem kezeimet. Az árny még mindig fogva tartja a srácot, majd elengedem, ha jónak látom, de egyenlőre élvezem a helyzeti előnyömet.

Az egész kezdete
Amióta visszajöttem Németországból, beszélgettem jó néhány emberrel,így megtudtam hogy történt egy-két dolog, amiből kimaradtam. Pedig ha azok jók, nem szívesen hagynám ki, de hát így kellett lennie. Elvégre a családra is kell némi időt szánnom. Túl sokat nem tudunk eltölteni, mert ők elfoglaltak, nekem meg még mindig az erőmmel vannak kisebb problémáim.
Zsebre dugott kézzel sétálok a Croton Falls állomáson. Jelenleg nyugodt. Szeretem az ilyen helyeket, mert én is nyugodt leszek tőlük, és sokkal tisztábban megy a gondolkodás - de nem vagyok társaságkerülő sem. Egy pillanatra megállok, mélyen beszívva a friss levegőt. Közben az eget kémlelem, ami korom sötét. Az egész hely az, egyedül a néhány rendezett sorban álló lámpák adnak némi fényt, de az elég gyér. A semminél azért nyilván jobb. Néha eszembe jut a lány, aki Leahként mutatkozott be. Jó lenne még egyszer összefutni vele. Említette hogy új, előtte ezért volt különös az, hogy még nem láttam az iskola területén. De most már kevésbé idegen számomra. Ami nagyon megmaradt bennem, az a nevetése. Ahogy visszaidézem magamban a csilingelő hangot, halvány mosolyra húzódik a szám, és ezzel a mosollyal megyek tovább, a gondolataimba mélyedve. Lassan vissza kéne mennem. Vagy még maradjak? Korom sötét van, de még lenne min gondolkodnom, és szerintem itt most jobban menne, mint ott a birtokon. Vannak nyugodt helyei ugyan, de valahogy... már ez is megnyugtató... //