Camille Claque

Userinfó: Calla Rousso

Név: Camille Claque
Mutáns név: Tudorka
Születési dátum: Franciaország-Toulon, 1958.08.05.
Besorolás: Tanár
Képességek:

Elsődleges képesség: Szuper memória
Osztályozás: Delta
Aktiválódás: 7 évesen
Képesség szintje: Bármit, amit hall, lát és érzékel, azt megjegyzi. Bármikor képes visszamondani akár több órás előadásokat szóról szóra. Képes egész könyveket felmondani vagy filmeket elmesélni. Mindemellett az összes fontos dologra és apró részletre emlékszik azóta, hogy megkapta a képességet. Eleinte csak olvasott dolgokat jegyzett meg. Később hallottakat is, ha azt kimondottan neki mondták. Utána pedig illatokra, pillanatképekre is emlékezett. Manapság még azt is megjegyzi, amit nem neki mondanak. Mostanában pedig arra is képes, hogy a saját gondolatait azonnal belevésse agyába.
Képesség távlatai: Későbbiekben szelektálni is tud, majd a dolgok között.

Másodlagos képesség: Igazmondás
Aktiválódás: 21 évesen
Képesség szintje: Az aktiválódás pillanatától kezdve a tulajdonos csak igazat képes mondani. Valószínűleg az ember agyára van hatással, illetve abban okoz elváltozást. Egyedüli előnye, hogy rákényszeríti az embert a megfelelő szóhasználat elsajátítására.
Képesség távlatai: Képességhez képest elég előnytelen, illetve fejleszthetetlen adottság.

Jellem: Kissé szeleburdi, mindenképpen őszinte és kiszámíthatatlan vagyok. Szeretek emberek közelében lenni, beszélni, elgondolkozni ezért gyakran hagyok félbe mondatokat, hogy teljesen másról kezdhessek el beszélni. Kell egy képesség ahhoz, hogy valaki tudja velem tartani a lépést. Kevés dologért rajongok, de azokért nagyon. Ilyen a tanítás, a kóla és a gótikus öltözködés. Ennyi lenne azon bolondságaim listája, amelyekre amúgy is rájöttél volna egy idő után. Továbbá ezek a publikusak, a többit fedje jótékony homály.
Szívesen segítek bárkinek. Tényleg. Viszont kevés emberrel találkoztam, akinek konkrétan segítségre van szüksége és nem arra, hogy definiálják a problémáját. Furcsa, hogy az emberek mennyire nincsenek tisztában saját magukkal, a határaikkal és a képességeikkel. Ezért nem képesek megtalálni önmagukat. Kissé kiborító, hogy mindenki az önmegvalósításról beszél, pedig ők sincsenek közelebb hozzá, mint te.
Na, mindegy. Lényeg az, hogy én tudom, ki vagyok… És te?

Külső: Alacsony vagyok, fehér bőrrel, fekete hajjal és feltűnő öltözködéssel. Magasságom megnövelésének érdekében érdekes magas sarkúkat hordok, amelyeket külön kellett gyártatnom még otthon. Mind az 50 párat elhoztam magammal. Nem vagyok mániákus, csak szeretem a cipőket. Erről ennyit. Fehér a bőröm, ehhez nincs hozzá fűzni valóm, ez a genetika. Fekete a hajam, és gyakran rakok bele felcsatolható színes tincseket, mert nagyon királynak tartom őket, és mert megtehetem. Feltűnően öltözködöm, mert szeretek kitűnni a tömegből és megmutatni, hogy a külső nem feltétlenül tükrözi a belsőt.
Amikor az ember meglát, egy sötét tündérnek gondol és az ehhez tartozó sztereotípiák alapján ítél meg. Aztán elkezdek beszélni és rájön, hogy normális, sőt okos vagyok, érdekes és a kisugárzásom is teljesen oké. Aztán persze a szemembe néznek és rájönnek, hogy milyen szép világoskék a szivárványhártyám. Aztán megkérdezik, hogy mit dolgozok. Én pedig elmesélem, hogy tanítok és egyébként nem rég végeztem el az egyetemet művészettörténészként. És akkor rájönnek, hogy nem csak normális, okos és érdekes vagyok, de kedves és elbűvölő is. Persze legnagyobb sajnálatomra azt mindig elfelejtik hozzá tenni, hogy milyen cuki vagyok…  

Előtörténet:
1970.10.12., Toulon:
- Szia, Apa! Haza jöttem. – Így visszatekintve a tizenkét éves énemre látom, hogy az a nap okozta bennem ezt a törést. Eddig a napig teljesen normális voltam: szoknyába jártam, svájci sapkát hordtam és aranyos, csíkos garbókban. Tipikus francia lány klisé voltam. Egy tipikus szőke bombázó anyukával és egy kevésbé tipikus orosz, maffiózó külsejű apával. Jó család voltunk. Szerettük egymást. És minden tökéletes volt. Talán túlságosan is.
Tudtam, hogy anya nem lesz otthon. Valami orvosi gyűlésen volt és kilenc előtt nem is vártuk haza. Már az iskolában felkészültem aznap estére, ugyanis ha anya nem volt otthon nekem kellet főzni és utána meggyőzni a nagymamámat, hogy nem akarom megmérgezni. És mindezt oroszul. Furák a rokonaim.
- Camille, entrer le salon. – Apa hangja a legnagyobb nyugalmat tükrözte. Ez is része a kemény férfi és családfő imásának. Szavai engem is megnyugtattak. Nyugodtan levettem a kabátom, a cipőmet és leraktam a táskámat. Mint mindig. Az állandóság gyönyörét akkor érezhettem utoljára.
A nappaliban ott gubbasztott az egész család, mellettük a cselédek folyamatosan teát, süteményeket hoztak és vittek melegíteni, ha valamelyik gőgös rokonom közölte a szinte semmire se elég francia tudásával, hogy „ez hideg”. Anyán kívül csak én tudok franciául, meg apa is egy csöppet. Érdeklődve kémleltem körbe, mivel valami szúrta a szememet. Ahogy végig gondoltam a családfát megtaláltam a hibát: egy idegen.
Na, jó annyira nem idegen. A családi orvosunk volt, akivel születésem óta nem találkoztam, de tudtam, hogy ő az. Hozzánk nem nagyon jártak orvosokon és ügyfeleken kívül mások. A családom kívülálló volt abban a gyönyörű francia városban.
Átgyalogoltam az ülő alkalmatosságok között és leültem apa mellé. Mellette mindig úgy éreztem magam, mintha tényleg egy baba lennék. Apró, törékeny és szép. Szerettem mellette ülni. Ő jelentette a biztonságot. Főleg, amikor átkarolta a vállamat pont, mint aznap.
- Szerbusz Camille. Emlékszel még rám? – kedvesen mosolygott. Mindig is gyűlöltem ezt a fickót, álszent és pénzéhes tekintete volt. Némán bólintottam. Azt látván, hogy engem nem tud megtéveszteni levedlette kedves állarcát és komoran beszélt hozzám tovább. Tudta, hogy csak én értem igazán, amit mondd. – Sajnálattal közlöm, hogy az édesanyja elhunyt.
Bennem rekedt a levegő és legszívesebben ordítva tomboltam volna. Sajnálattal? Akkor mutasson egy kis együttérzést! Dühös, csalódott és magányos lettem egy pillanat alatt. Tudtam, hogy mindenki kíváncsi; vajon miért jött a doktor? De egyszerűen nem volt annyi erőm, hogy ki mondjam. Bámultam a padlón lévő szőnyeget és igyekeztem megtalálni a szavakat.
- Mat’ umerla. – suttogtam halkan és elsírtam magam.

1985.08.22., Rye:
- Itthon vagyok. – kiáltottam be apám dolgozó szobájába, mint később kiderült feleslegesen. Leültem a kis ülőkés cipőtartóra és precíz mozdulatokkal szinte leműtöttem a térdig érő fűzős csizmámat. Levettem a táskámat és a kabátomat készültem felakasztani, amikor meghallottam azokat a szavakat.
- Camille, entrer le salon. – megdermedtem a mozdulat közben. Könnyeim fátylán keresztül felrémlett a múlt. Az érzelmek elemi erővel próbáltak ledönteni lábaimról. Legszívesebben térdre rogytam volna az előszobában és addig sírtam volna, amíg el nem tűnnek a rémképek.
De tisztában voltam vele, hogy nem lehet. Bármi is vár rám a nappaliban szembe kell vele néznem. Kis pislogtam szemeimből a szörnyű nap emlékképét és magabiztosan sétáltam át a konyhán. Nincs baj. Már Amerikában vagy, már eltemettétek anyát, már nincs baj. Kétségbeesetten ismételgettem a rövidke mantrámat.
Belépve semmire se figyeltem csak áttrappoltam a termen, apám mögé álltam és megszorítottam a vállát. Igen, erre volt szükségem. Ahogy felnéztem találkozott a tekintetem két nagyszerű emberrel. Név szerint Charles Xavier-rel és Eric Lensherr-rel. Ők ketten elmesélték, hogy milyen iskolát vezetnek, s hogy szerintük én is odavaló vagyok. Természetesen tetszett az ötlet, de nem voltam hajlandó diákként beköltözni. Így lettem tanár. Nagyjából egy hónapba telt mire beköltöztem. Kezdem otthon érezni magam. Érzem, hogy jó helyen vagyok.

1985.09.22., North Salem:
Az idegesség csomóba rántotta a gyomrom mikor felkeltem és a kellemetlen érzés csak nem akar szűnni. Mitől félek ennyire? Miért gondolok rettegéssel az elkövetkező másfélórára? Folyamatosan sóhajtozok, néha megrázom magam, mintha ezzel leperegne rólam az ideggörcs. A reggelit félelmetes gyorsasággal gyűröm le, illetve tőlem szokatlan módon rengeteget eszek. Anyám, nem is emlékszem mitől paráztam ennyire legutoljára. Egy szó nélkül baktatok vissza a szobámba újra átolvasni a jegyzeteimet. Pedig nagyon is jól tudom, hogy mindent megjegyeztem már a kitalálás pillanatában, de a szokásokat nehéz levetkőzni.
Az ajtó előtt állok. Az óra már két perce megy. Persze, hogy én kések. Ki más? Sóhajtok még egy utolsót és nyugodtan lépek be a terembe. Nem lesz baj, ezek csak gyerekek. Nem lesz baj…
- Sziasztok. – állok meg a velük szemben. Annyian vannak és mind mások… Na, jó! Szedd össze magad kislány! Elmosolyodok és ügyelek rá, hogy mindenkinek a szemébe nézzek. Néhányan visszamosolyognak, mások nem reagálnak vagy nem is figyelnek. Nem baj. Koncentrálj. – Bátran mondhatom, hogy valószínűleg én leszek az egyetlen ember ezen a Föld nevű bolygón, aki soha nem fog hazudni önöknek. – örömmel nyugtázom, hogy felkeltettem az érdeklődésüket.
- Ugyanis ez az egyik úgynevezett… képességem. Nem tudok hazudni. – Két kezemet a mögöttem álló asztalra teszem és rájuk támaszkodok. Kezd alábbhagyni a lábremegésem. – Szívás mi? – vigyorodok el kínosan. Néhányan felkuncognak. Fél siker. – És ha már az őszinteségnél tartunk; halványlila gőzöm sincs arról, hogy mihez kezdjek magukkal. – vonok vállat. – De van egy ajánlatom. Érdekel valakit? – elkomolyodva újra végig hordozom tekintetem a tömegen. Figyelnek. Király.
- Nem akarom magukat unalmas dolgokkal traktálni. Nem fogok házit adni vagy ilyesmi. Sőt jegyzetelniük se kell, ha nem akarnak! Egy kérésem van cserébe; használják az agyukat! – mutatok a halántékomra. – Mert lehet bármilyen szupererejük, akkor is ez a legtutibb és legkézenfekvőbb fegyverük. – mosolyodok el és ellököm magam a falapról. Járkálni kezdek, de nem hagyom abba a beszédet.
– Az óráimat izgalmassá és élvezetessé szeretném tenni számukra, illetve én se szeretnék unatkozni. Szerencséjükre nem a gyerekkínzásban lelem meg lelki békémet. – féloldalas mosolyra húzom ajkaim. – Szóval ennyi lenne az egész. – állok meg hatásvadász módon az ablak előtt. Mögöttem a birtok zöldellő kertje látszik. – Én érdekessé fogom tenni azokat a tantárgyakat, amelyeket gyűlöltek vagy éppenséggel untak az iskolában, maguk pedig tanulni fognak. Ne feledjék el, hogy közös célunk van. Tudni. Tudni mindent és még annál is többet. – hátam mögött összekulcsolom ujjaimat. Magabiztosan bámulok vissza az izgatott diákseregre. – Van kérdés? – és rengetegen felrakják mancsaikat. Huha… Imádok tanítani!