Amy Carmack, a Bukott angyal

Userinfó: Főkarakter

Név: Amy Carmack
Mutáns név: Bukott angyal
Születési dátum: 1968.02.20.
Besorolás: Diák

Képességek:
Osztályozás: Delta mutáns
Aktiválódás: Születésétől fogva megvan ez a képessége.
Démonszárnyak: A leányzó hátából hatalmas, fekete szárnyak nőttek ki a születése pillanatában, amelyek a lány testével arányosan növekedtek. Egy kis fájdalommal és ügyes trükkökkel képes arra, hogy ruhája alatt rejtse ezen testrészét, bár ez egy picit se kellemes a számára, hiszen ez olyan, mintha valaki a saját végtagjait akarná kicsivé hajtogatni és eldugni a világ elől. Képes a szárnyak segítségével repülni – egészen addig, amíg el nem fáradt -, hiszen születése óta a részei, tehát volt ideje gyakorolni. Viszont, ha a szárnyak valakit átölelnek, akkor annak teste hirtelen gyengül le, mintha valaki elszívta volna az energiáját – ez az energia csak elszáll, nem Amy-be kerül -, és ez után pedig lassan teste szenvedni kezd, égető érzés veszi át a helyét, majd roncsolódás, mintha savval öntenék le folyamatosan. Ha sokáig marad valaki a szárnyak fogságában, akkor akár az életét is vesztheti. Amy ezt a képességét még nem teljesen tudja befolyásolni, ugyanis olykor, ha nagyon fél, a szárnyak ösztönösen cselekednek, hogy megvédjék a fiatal lányt azoktól, akik bántani szeretnék, és nem is tesz a gyakorlásért semmit. Ha teheti, próbál önuralmat tanúsítani, hogy ne bántson senkit. Mivel a szárnyak ugyebár Amy részei, ezért neki logikusan nem ártanak, akkor se, hogyha magát öleli át velük.
A képesség távlatai: Az idő során képes lesz tökéletesen uralni a képességét (természetesen gyakorlással), tehát idővel majd ő dönti el, hogy az, aki szárnyai ölelő karjaiba kerül, olyan fájdalmat vagy sérülést szenvedjen el, amilyet a lány akar. Tehát később ez is befolyásolható lesz, hogy egyszerű fáradtság legyen-e úrrá az adott emberen vagy szenvedjen, esetleg meghaljon.

Jellem:
Annak köszönhetően, ami történt… amit tettem, picit se vagyok nyílt lány. Szeretek az emberek társaságában lenni, beszélgetni velük és szórakozni is, de mégis, félek ettől. Bár keresném a barátokat, mégis ha tehetem, elkerülök mindenkit, tehát ez a két ösztön küzd egymással bennem. Olykor depressziós vagyok és visszahúzódó, de akadnak időszakok, amikor nyitok és megpróbálom elfelejteni azt, amit tettem és normális emberré válni. Ha sikerül beszélgetnem valakivel, akkor általában kedves vagyok, érdeklődő, tehát jól el lehet társalogni pozitív személyiségemmel, mégis, a múltamról nem szívesen mesélek, se pedig a képességemről, arról, amit tettem, tehát ha erre kerül a szó, valószínűleg ott hal meg a beszélgetés. Nem vagyok túl határozott, az agresszió pedig egyáltalán nem jellemez, de természetesen, ahogy mindenkit, engem is ki lehet hozni a sodromból, de ha ez megtörténik, akkor mindketten félhetünk a következményektől. Remélem, hogy idővel megtalálom majd magamban is az egyensúlyt és miután elfogadom azt, aki vagyok, kialakul normális személyiségem.

Külső:
Nem vagyok túl magas teremtés, tehát olyan 169 cm körül lehetek, és vékony, formás testalkattal rendelkezem. Szerencsére nem kell odafigyelnem az étkezések során, mivel akármennyit is eszek, nem hízok, legalábbis eddig ezt figyeltem meg. Hajam hosszú, barna színű, szemeim pedig tengerkék színűek, melyeknek köszönhetően még aranyosabbnak tűnik az arcom. Öltözködésemet nézve szeretem, az elegáns, csinos darabokat, de nagyon szívesen viselek kényelmes, egyszerű holmikat is. Mivel íriszeim kék színűek, így úgy érzem, hogy a kék az, amelyik a legjobb áll rajtam, így jó pár ruhám ilyen színnel büszkélkedhet, de ezen kívül még a fekete és a fehér az, amelyeket szívesen viselek. Általában hétköznapinak nézek ki, hála annak, hogy a hátamon mindig megtalálhatóak azok a bizonyos rögzítők, amelyek fogságban tartják fekete szárnyaimat, de ha kiszabadulnak, akkor láthatsz teljes valómban. Igen, ilyenkor tényleg úgy nézek ki, mint egy Bukott angyal.

Előtörténet:
Nem szívesen mesélek neked életem történetéről, mivel nem tartom túl jónak, de mégis… ragaszkodom hozzá, ahogy minden élőlény ezen a bolygón. 1968 februárjában születtem Miami egyik magánklinikáján. Édesanyámnak, Cara-nak már a terhessége alatt meggyűlt velem a baja, így apámmal úgy érezték, hogy megéri a pénzt az, hogy egészséges legyen ő is, akár csak a baba. Így történt hát meg, hogy kellő pénzösszeg fejében azon az épületen belül láttam meg a napvilágot. Különleges, torz külsőm természetesen rögtön szemet szúrt az orvosoknak, de a pénz nagy úr, így senki, semmit se adott tovább, se a sajtónak, se pedig senkinek se, aki számított. Bár eleinte a szüleim is furcsán néztek rám a hátamon található két, fekete szárnynak hála, mégis úgy érezték, hogy különleges vagyok. Én így vagyok az ő kicsi lányuk és eszükbe se jutott az, hogy leműttessék rólam vagy esetleg eldobjanak maguktól. Szerencsésnek kellene gondolnom magam ezért, de mégis… sokszor elgondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha… ha azok a szárnyak eltűnnek rólam, örökre és nem ismerem meg valódi külsőmet. Akkor talán most egy átlagos lány lennék a sok közül, de nem ez az élet adatott meg nekem.
Elég sok pénzbe került a Carmack családnak az, hogy a folyamatos orvosi vizsgálatok során ne szivárogjon ki semmilyen információ se rólam, de mindent sikerült megoldaniuk, hála annak, hogy egy sikeres céget irányítottak ők ketten, amely a modern technológiával foglalkozott, így már azokban az időkben is fontos szerepet töltött be a vállalkozás Amerikában. Vagyonban tehát soha se volt hiány, én mégse voltam boldog… pedig a szüleim mindent megtettek annak érdekében, hogy mindenem meglegyen, de ez nekem mégse volt elég. Nekik próbáltam azt mutatni, hogy boldog vagyok, elégedett az életemmel, de ez a két szárny a hátamon… Na de nagyon előre szaladtam, álljunk meg egy kicsit és tekintsünk vissza a múltba.
Március elején tehát hazavihettek a klinikáról, ahol megkezdődött növekedésem. Kisbabaként nem sok gond volt velem, még élveztem a két szárnyam adta lehetőségeket, és amikor megtanultam járni, az után kicsivel már repülni is tudtam. Persze nem túl magasra és nem hatalmas távokra, de tudtam. A szüleim örültek, egy csodagyereknek tartottak és ennek szellemében is neveltek fel, de ahogy elérkezett az az időszak, hogy egyedül is kimehettem a családi birtokról – tehát nem tudtak folyamatosan rám figyelni -, leültette beszélgetni. Elmondták, hogy el kell titkolnom azt, aki vagyok, a szárnyakat a hátamon és úgy kell tennem, mint minden normális gyerek. Nehéz volt, nagyon, de segítettek azok a bizonyos rögzítők, amelyeket direkt nekem csináltatott édesapám, Arnold, így a szárnyaim soha se merészkedtek ki a ruháim alól, tehát senkinek se tűntem fel.
Az iskolai életem eleinte normálisan telt, befogadtak a diáktársaim, boldog voltam és jó eredményeket szereztem, de mégis tudtam, hogy senkiben sem bízhatom meg annyira, hogy eláruljam neki a titkomat, mert akkor elvihetnek a szüleimtől és ki tudja, hogy miféle kísérleteket végeznének majd rajtam. Tehát visszafogottá váltam, még azokkal szemben is egy idő után, akik túl közel kerültek volna hozzám. Tudtam, hogy el kell tolnom őket, mert ha rájönnek arra, hogy mi van a hátamon, mindennek vége…
Nehéz volt így végigjárni az iskolát, kitaszított lettem a viselkedésem miatt és félénkké váltam. Nem kerestem már annyira az emberek társaságát – legalábbis ki nem mutattam -, mégis nagyon hálás voltam azért, ha bárki odajött hozzám pár kedves szóra. Az eredményeim viszont nem romlottak, folyamatosan éltanuló voltam, amiért a szüleim nagyon büszkék voltak rám, de mégis érezték, hogy valami nincs rendben velem. Nem akartam kimozdulni az osztálytársaimmal, se kirándulásokra járni, arról pedig ne is beszéljünk, hogy soha se mehettem le velük a partra, hogy fürdőruhára vetkőzve én is belemerüljek a csodálatos tenger hullámaiba. Tehát az életem zárkózottá vált.
Ahogy telt-múlt az idő és elértem a 14 éves kort, elkezdtem érdeklődni a másik nem iránt, így lassan nyitottam néhány fiú felé, lettek barátaim, de mivel tudtam, hogy túl közel nem kerülhetek hozzájuk, így hamar véget is értek ezek a bizonyos kapcsolatok. Egy idő után azért kimozdultam, eljártam ide-oda az emberekkel, olykor még a partra is lemerészkedtem, de a vízbe nem mehettem. Azt hazudtam, hogy allergiám van, így túl sok ruhát se vehetek le, illetve a vizet se bírom igazán, ők pedig elhitték nekem. Mivel nagy vagyona volt a családomnak, így kihasználtak, keresték a társaságomat, hogy segítsek egy kis pénzzel a bulik szervezésében, de egy idő után rájöttem erre és már nem éreztem jól magam velük. Az egyik lány volt az egy házibuli alkalmával, félrehívott – mert pont a barátjával mertem beszélgetni -, és szépen kiosztott, elmondva nekem mindazt, ami a háttérben zajlik. Nem lett volna ezt szabad, tudta ő is, de kitörtek belőle a szavak, én pedig addig nem ismert haragra lobbantam. A szárnyaim kiszabadultak láncaik közül, és hirtelen ölelték át Patriciát, aki először kerek szemekkel nézett rám, de ahogy képtelen volt szabadulni a dús tollak közül, már érezte, hogy az ereje fogytán. Nem értettem, hogy mi történik, így nem engedtem el, kíváncsian szemléltem azt, ahogy lassan teste sorvadni kezd, de ahogy kiáltozott – már amennyi ereje maradt -, a többiek is felénk tartottak. Tudtam, hogy baj lehet, így hirtelen engedtem el a lányt, aki hamar össze is esett a földön és kinyitva az ablakot repültem el az éjszakába. Nem mentem haza úgy két napig, nem akartam elmondani a szüleimnek azt, ami történt. Nem kellett aggódnom a képességem miatt, Patricia sokat ivott aznap, bizonyára ráfogják, hogy valami drogot vett be, ami ezt okozta neki, de én… nekem szembe kellett nézni igazi valómmal. Egy szörnyeteggé váltam. A szárnyak is zavartak, de ez… amire képes vagyok. Vajon mik a határok? Nem… nem akarom soha se megtudni, soha többé nem akarom ezt érezni, amit azon a bulin. Véget akartam vetni az életemnek, de amikor ott álltam a hatalmas épület tetején, már tudtam, hogy én túl gyenge vagyok ehhez, így végül hazatértem aggódó szüleimhez.
Elmeséltem mindazt, ami történt, de ők mellettem álltak, ahogy mindig. Nem lehetett utánam több gyerekük, én voltam nekik a minden, így próbáltak nyugtatni, hogy nem lesz semmi baj se… de én féltem, hogy nagyon is lesz. Még kevésbé mertem elhagyni ez után az otthonom, így lassan magántanulóvá váltam és a teljes elzárkózást választottam. Úgy éreztem, hogy nem érdemlek jobbat, én egy démon vagyok, nem pedig egy angyal, a képességem is ezt mutatja, nem kellene élnem.
Azért egyik-másik nap mégis elmentem néha sétálni, hol a városban, hol a partra, de egyik éjszaka, amikor éppen a tenger mellett haladtam el, két idősebb férfi követett és megtámadott. Meg akartak erőszakolni, ez egyértelművé vált hamar a számomra, de ahogy elkapták kezeimet, képtelen voltam a szabadulásra. Hamar kapták le rólam a kabátomat, majd a felsőmet is, így szabadulhattak ki szárnyaim is, amelyek ösztönös védekezésbe kezdtek, így az egyik férfinek a halál lett a jussa. A másik, ahogy végignézte, mi történik, kiáltva menekült el és azóta se tudom, hogy mi van vele… Én viszont csak ott álltam, a hulla mellett, félmeztelenül és tudtam, hogyha ez kiderül, akkor tényleg nincs visszaút, végem lesz, örökre. Ezt érdemelném, ehhez nincs kétség, de mégis élni akartam tovább ezt a bizonyos életet, így gyorsan intézkedtem és felvettem apámmal a kapcsolatot, aki gondoskodott a hulláról, majd ez után úgy döntött, hogy tényleg jobb, hogyha nem lát meg igazán a világ és nem mozdulok ki úgy se, ahogy azt eddig tettem. Ekkorra már 17 éves voltam és képzelhetitek, hogy milyen érzés egy ilyen idős lánynak az, hogy tényleg örök életére a családi birtokon kell maradnia. Meg kellett küzdenem azzal, ami történt, amit tettem… hogy elvettem valaki életét és ez iszonyatosan nehéz volt… egyre jobban depresszióba estem.
Néhány héttel később két férfi kopogtatott az ajtón, akik azt mondták, hogy van egy magániskolájuk, ahol én is helyet kaphatnék, ahol befogadnának. A szüleim nem értették, hogy mire gondolhatnak, de természetesen beengedték őket. Ekkor derült ki, hogy tudomást szereztek arról, amit tettem, rólam… megtaláltak valahogy, és szeretnének magukhoz venni. Nem én lennék ott az egyetlen, már több mutáns is él az intézmény területén, így tudtuk meg mindannyian, hogy nem én vagyok az egyetlen ilyen lény és azt, hogy talán ez segíthetne nekem. Természetesen bármikor találkozhatok a szüleimmel, haza járhatok, ha akarok, de ott megtanulhatnám kezelni a képességemet és ez után teljes életet élhetnék. Én is a szobában voltam a beszélgetés alatt, és ahogy meglátták a szüleim a szemeimben lévő csillogást, mely szinte belekapaszkodott a reménybe, hogy nekem is normális életem lehet egyszer, igent mondtak…
Féltem, hogy mi történik majd velem, azon az idegen helyen, ahol hozzám hasonlókkal fogok majd találkozni, de belül izgatott is voltam. Az a szomorú, hogy nem vagyok túl szociális lány, nehéz életem volt, de csak remélni merem, hogy be tudok majd illeszkedni a többiek közé, nem hiszem, hogy jól viselném, ha ismét kitaszítottá válnék…