Harc a katasztrófával - San Francisco

Az égő-dőlő épületből szerencsések kimenekítenek a lányok néhány embert. A sok ember visongva, lökdösődve siet lefelé a lépcsőn, néhányan megbotlanak és csodák csodájára van néhány nem túlságosan kétségbe esett ember, akik felsegítik ezeket az embereket, míg a többiek egyszerűen átgázolnak rajtuk. sok ember bent veszik, de - hála a lányoknak - még többnek sikerül kijutnia az épületből. Ace figyelmeztető tanácsokat osztogat, én pedig megcsóválom a fejemet. Az órámra pillantok, majd a hídon igyekvő lányokra. Mercedes megigézi a barátnőjét, amin ugyan kicsit meglepődök, de úgy tűnik, hogy egész szépen sikerül a dolog, mert Quinn határozottan és fürgén húzza maga után a lányt. Azonban a híd megremeg, ahogy a túloldalon felrobban az épület, lángcsóvák csapnak ki a fehér épületből, amiben a polgármester van. Ennek hatására esik le Mercedes is a hídról, de nem a kavargó tengerbe zuhan, hanem egyszerűen a harci terem padlójára, néhány tíz centi magasból. Az illúzió eltűnik, és a többiek is egyszerűen leesnek a földre, kivéve persze Amy-t, hogyha éppen a levegőben repül. Lassan lesétálok a megfigyelőből és megcsóválom a fejemet.
- A gyakorlatnak vége! Ügyesek voltatok, ahhoz képest, hogy ez az első gyakorlati óra. Ügyesen használtátok a képességeiteket, a reakció gyorsaságon kell még csiszolni. De ezt majd legközelebb. Köszönöm a részvételt, pihenjétek ki magatokat! - bocsájtom el a diákokat egy kedves, elégedett mosollyal, majd Ace-hez sétálok, hogy megbeszéljük a látottakat és kielemezzük a gyakorlatot.

//Köszönöm a részvételt. Mivel Eric elkezdte a saját meséjét, gondoltam ezt lezárom.//

Az iménti látvány elég undort keltett bennem, ugyanakkor szomorú így látni egy embert. Inkább nem bámulom túl sokat, hisz úgyse tudok segíteni. Feleslegesen nem fogok próbálkozni, mert aki ekkorát zuhan, aligha fog feltápászkodni, mondván: semmi bajom. Ez a kis baleset -mármint nevezhetnénk öngyilkosságnak- után meghallom a nőt az épületről kiáltozni. Rosszat sejtek... Úgy néz ki bármelyik pillanatban képes lenne leugrani, hogy szerelme után menjen, de még egy ilyen brutális halál nem hiányzik senki életéből sem. Lindsay simán berohan az égő épületbe. Gondolom a képessége a tűzhöz kapcsolódik, mert csak nem fog minden védelem nélkül sültet csinálni magából. Nem sokáig agyalok ezen, az árnyékkal egyesülve felsietek a tetőre, hogy néhány szóval lenyugtassam a nőt. Sikerül is, ő pedig a nyakamba borul. Nos, nem akarok érzelgősködni, de fene akarná, hogy ez az ember gondoljon egyet és minden szó nélkül a mélybe vesse magát. Ezért tűröm, hogy öleljen, legalábbis egy ideig. Lindsay megérkezik és sikeresen odasiet hozzánk.
- Nyugodjanak meg, meg fogjuk oldani hogyan jussunk le! - próbálok értelmesen beszélni, mert elnézve a riadt szempárokat, szükség lehet a hidegvérre. Talán túl hamar próbáltam lenyugtatni őket, ugyanis az épület hirtelen roggyan meg, és már-már azt hiszem nincs több menekülési útvonal, de ekkor egy férfi teleportál mellénk. Minden bizonnyal egy tanár vagy segítő, mert nem hinném, hogy egy gyakorlati órára csakúgy beengednének bárkit. Megdicsér minket és segít megadni a kezdőlökést, hogy vajon hogyan jussunk át egyik épületről a másikra. Lindsay helyettem is megszólal, úgyhogy én csendben mérlegelem a helyzetünket. Átugrani? Hát oké, nem vagyok egy akrobata alkat, de ez még mehet.
- Akkor hátrahagylak és a túlélőknek segítek. De nehogy elvonja valami a figyelmed és valaki megint a betonba csapódjon! - mondom Lindsaynek, bár szerintem tudja, hogy ilyen helyzetben nem előnyös bámészkodni. A társaság nagy része már átugrált a másik tetőre, ezért én is hasonlóképp teszek. Kicsit hátrébb lépkedek, majd egy nagy lendületet véve a tető széle felé sprintelek. Elrugaszkodok a végén és ugyan átérek, de elég szerencsétlenül érkezek. A bokám kibicsaklik az eséstől, amitől fel is szisszenek, viszont rögtön talpra állok. Kicsit sántikálni fogok, de reményeim szerint hamar el fog múlni.
- Jöjjenek a lépcsők felé! Gyorsan, gyorsan! - intek az embereknek, miután megtaláltam a tetőn lévő ajtót, ami minden bizonnyal bevezet az épületbe, így simán ki tudunk jutni és megkeresni a többieket. Kinyitom az ajtót, hogy le tudjanak szaladni, persze remélem nem fognak tolongani. Aki például nehezen tud járni, annak segítek lemenni a lépcsőn, de mivel a bokám baromira fáj, ez a feladat egy kicsit nehézkes. Míg mielőtt én is leballagnék a lépcsőn, hátrapillantok Lindsayre, aki az omladozó épületen áll. Jó lenne sietni, mert nem most van itt az ideje a láblógatásnak. Résen kell lennünk, hogy ezek az emberek épségben lejussanak.
- Ne lökdösődjenek! Mindenki meg fog menekülni. - mondom már kissé feszülten, mert pánikszerűen törnek előre az emberek és ilyenkor a túlélési ösztön lép előnybe. Miután lejutottunk megvárom Lindsayt, hogy azért ne legyek akkora tahó, amiért hátrahagytam a társam. Ha épségben leért, akkor a többiek után siethetünk, vélhetően a híd felé mentek, amit a tetőről még jól lehetett látni.

Egyre csak tombol bennem az adrenalin, ahogy az épülethez érek.Pár méterrel előtte állok meg, hogy kikapjak egy zsebkendőt a zsebemből, majd az arcomhoz szorítom, így rohanok be. Remélhetőleg a füstöt nem fogom letüdőzni, már csak a tűzzel kell szembe szállnom. Bent minden romokban áll, amerre csak nézek, bár sokat nem látok a gomolygó szürkeségtől. A lábaimmal áthaladok néhány kőtörmeléken, fadarabokon, majdnem meg is botlok egyben. Szerencse, hogy mellettem a fal! Megtámaszkodom benne két kézzel, mielőtt orra buknék, és lám sikerül talpon maradnom. Igazából a legnagyobb akadályt csak a tűz jelenti. Forró, érzem a perzselő melegséget a bőrömön, de közel sem olyan erősen, mint egy átlag ember. Meglepődöm, milyen jól bírom, aztán elgondolkodom, mi tévő lehetnék. Hirtelen összeszorítom szemem és minden erőmmel arra koncentrálok, hogy aludjon el. Várok pár percet egy helyben állva, majd döbbenten nyugtázom magamban, hogy... hogy már ez sem állja utamat. Mindegy, nincs időm itt szobrozni, míg az illúzió szülte emberek veszélyben vannak! Felrobogok a lépcsőn, végül kiérek a tetőre. Még egy ismerőst, Annie-t is megpillantom, amint beszél a nő fejével, ő pedig zokogva ráborul. Valamelyest megnyugszik a lelkem, de az izgalom, aggodalom érzése nem múlik el.
Hamarosan megjelenik egy pasi, akit még nem ismerek, megdicséri a munkánkat, utasításokat ad, majd tovább áll.
- Rendben, köszönjük! - nyögöm ki halkan, majd közelebb lépek a sötét barna hajú lányhoz. Ekkor megroggyan az épület, amit szerintem egy robbanás okozott. Eluralkodik egy pánik hullám, mindenki a ki velünk együtt van, csakúgy megindulnak egy szomszédos épület felé. Visszaidézem magamban reménykedő, ijedt tekintetüket, majd rá nézek.
- Hallod, szerintem menj át először te, én pedig majd utánad! Addig figyelek a többiekre, nehogy hasonló eset történjen - Célzok ezzel a nőre, ezután némán várom a lány reakcióját.

Nem csoda, hogy nem vagyunk profik, lényegében nekem ez az első gyakorlatom, és Quinnból is ezt nézem ki. És mégis máris itt vagyunk, emberéletekért felelünk, még csak illúziók is, én komolyan veszem, és nem tudok vele azonosulni, hogy majd egy éles helyzetben is ezt várják tőlem. Egész egyszerűen nekem nem megy ez a megmentősdi. Önző vagyok, csak magamra gondolok, úgysem leszek szuperhős. A tanár persze csak megfigyel, de úgy oszt ki minket, mintha minimum a haditengerészetnél lennénk. Hát már csak akkor sem lennék katona, ha pasinak születtem volna. Szellem ráfog a kezemre, én ösztönösen tudom, hogy most a védelme alatt állok, és kissé elszorul a torkom, hogy valakinek ilyen fontos lehetek, hogy bevon az aurája alá. Furcsa dolog, valami barátságféle lehet, hogy tudunk egymásra számítani, a többiek nagyon el vannak tőlünk szakadva. Őt végül megdicséri Ace, rám nem veszteget szót, én csak simán sikoltozom, és sirdolgálok. Mindegy. Bólintok kvázi barátnőmnek, hogy fussunk, amerre talán Amy valami hidat jelezhetett. Vagy nem is ő volt? A nagy kavarodásban én már semmit sem értek. Miután a teleportáláshoz, repüléshez nem értünk, és nekem még védelmem sincsen, marad az ész nélküli szaladás. Végül elérjük a hidat, ő pedig engem kérdez. Mielőtt nekiindulna, még magam felé fordítom.
-Sikerülni fog. Szépen átegyensúlyozol, és eléred a túlpartot. – Igézem meg őt, és el is indul. Saját magamat azonban nem tudom feltuningolni, ráadásul egyensúlyérzékem sincsen, az első pár lépés után megbotlok, és lehet, hogy a halálba zuhanok, ugyanis teljesen kikerül lábam alól a talaj, irány fejjel lefelé.

Az egész esemény sokkol és az, hogy még Ace is leszól... nehéz elviselni. Legszívesebben eltűnnék innen, csak Mercit nem akarom itt hagyni. Ez az egyetlen oka, semmi más, csak miatta maradok, és bírom ki ezt az egészet. Megragadom a kezét és vele együtt próbálok arra orientálódni, magyarul rohanni amerre elvileg Amy mutatta. Remélem, hogy sikerül elérni valameddig, bár hirtelen azt sem tudom, hogy valami nem áll-e az utunkba, amin nehezebb átjutni. Végül már egész közel van a híd, én pedig még mindig Merci kezét szorongatva igyekszem arra. Aztán feltűnik a távolban az a bizonyos tanár is. Már előre próbálok felkészülni rá, hogy beszól valamit, vagy megmondja, hogy mit csinálok rosszul, hogy nem kéne elszaladni és ott hagyni a többieket, vagy mit tudom én. Ezzel ellentétben végül... megdicsér? Oké, ez azért nagyon erősen meglep.
- Kö...köszönöm! - bököm ki, de a fickó már tovább is áll, előttünk pedig ott a híd, ami nincs jó állapotban, de valahogy át kéne jutni rajta. Hát repülni azt nem tudunk, szóval... Mercire pillantok futólag, hogy szerinte mit kéne tenni. Valahogy kell a túlpart, kell az a polgármester, igaz? Csak nem adhatjuk fel már most.
- Megyünk? Át azokon az izéken? - hát mondjuk, hogy hajrá. Mostmár nem fogom a kezét értelemszerűen, nincs rá szükség, hanem csak szépen előre, valahogy ügyesen.

Teher alatt nő a pálma? Nem. Egyszerűen csak annyit tesz a teher, az ilyen helyzet, mint ez az illúzió, hogy megmutatja, kinek min kell majd változtatnia. Erről persze nem kell tudnia a diákoknak, a mai óra után kiderülnek azok a foltok a képességeken és a személyiségeken, amire a tanároknak majd rá kell gyúrniuk egyénenként. 1. lépés: megfigyelés.
Legalábbis Acenek ez a terve, és ahogy most elindultak az események, már javul a jelenlévők teljesítménye. A tetőről leugrani készülő nő megmentve, és bár az épület összedőlőben van, még mindig van útvonal. Az éppen dőlő tetőre teleportál, és mint aki szörfözik éppen, próbál egyensúlyban maradni.
- Ez eddig szép volt, most pedig a kezdeményezés a lényeg. Muszáj lesz átugranotok, de minél tovább húzzátok, annál rosszabb lesz a végkimenetel. Utána pedig segítsetek a túlélőknek kijutni az épületből a biztonságba.
Majd jönnek a fények, és Ace már előre tudja, hogy a következő mutatvány neki sem lesz kellemes: a bukott angyal mellé teleportál, és felveszi vele a tempót. Ez így levegőben annyit jelent, hogy a szükséges magasságba teleportálja magát újra és újra, rendkívül gyorsan. Külső szemmel őt nem is látni, mintha egy fénycsóva haladna a szárnyas mutáns mellett.
- Mivel te vagy itt az egyetlen, aki nagyobb rálátást kap a területre, jelen helyzetben a felderítés és megfigyelés is a te dolgod. Miközben felülről irányítod a lentieket, hogy merre menjenek, figyeld a környéket, hátha mások is vannak itt, akik szintén képesek dolgokra, és nem éppen jó szándékaik vannak. Sok aljas mutáns az ilyen helyzeteket kihasználja, mások kárára.
A fénycsóva eltűnik, és Ace egy másik épület tetejére ugrik, ahonnan újfent látja mindegyik csapatot. Lábára támaszkodva, lehajolva levegőért kapkod. Kiegyenesedve megtörli verejtékes homlokát, igazából úgy érzi magát, mint egy kiadós sprint után. Miután nagyjából visszaállt a lélegzete a normális ütembe, jóval Szellemék elé, uticéljuk irányába teleportál, hogy a sietős haladás mellett ne legyen zavaró. A közeledő párosnak visszakiabál, hangja persze folyamatosan halkul, ahogy közelebb érnek.
- Szép munka! Szellem, ötletesen véded a társad, és jól kiegészíted az erőddel. Csak így tovább. Ne feledjétek, a többiektől is kérhettek segítséget.
Vissza a tetőre, és újfent csak nézi az eseményeket.

A férfi teste hirtelen csapódik be a betonba, torzzá varázsolva a halottat. Mindenki megijed és szinte ledöbben, hiszen miért is ne tennék? Quinn-nek sikerül eltűnnie Mercedes-szel együtt, és anyagtalanul, láthatatlanul suhannak a híd felé, ami mögött a polgármester várja, hogy kiszabadítsák őt. A lánynak igen nagy erőfeszítés kell ahhoz, hogy sokáig tudja Mercit is magával húzni, de talán az adrenalin elég erőt ad neki ehhez. A nőt természetesen szinte mindenki észreveszi, és Lindsay képességét használva az égő épületbe rohan. Habár érzi a meleget, és a lángok is enyhén égetik a bőrét, nem annyira, mint egy átlag embernek. El tudja tüntetni a tüzet az útjából, és nem is érzi annyira a forróságot, így gond nélkül fel tud menni a tetőre, csak a füsttel kell megküzdenie. Annie az árnyakat használva siet fel a tetőre, és hamarosan fel is jut. Előlépve az árnyékból a nőhöz kezd el beszélni, aki hamarosan megnyugszik és visszalép a tetőről, hogy zokogva boruljon a lány nyakába. A többiek riadtan pislognak a két lányra és segítséget várnak, hogyan jussanak le a tetőről - lehetőleg élve. AZ épület hirtelen megroggyan, a közepénél robbanás üt ki, mire hangos visítással kezdenek el átugrálni az emberek az egyik szomszédos tetőre. Talán abban az épületben le tudnak jutni az utcára. Így a többiek esetleg megint a polgármesterre tudnak koncentrálni, hiszen ha elérik a hidat, láthatják, hogy a kiálló részeken át tudnak jutni a túl oldalra.

A többiek akciózására nem annyira figyelek oda, lényegében a társaság háromnegyedét nem is ismerem, gőzöm sincs hogy kik ők, csak annyit, hogy egy suliba járunk és minden bizonnyal mutánsok is ugyebár. Úgyhogy engem most kevésbé hat meg miket művelnek, de azért vélhetően a feladatra koncentrálnak. Egy másik lány is a romok közt kutat velem együtt, őt elnézve talál is valakit. Na most azt nem látom ilyen távolságból, hogy él is e, de ha netán lélegzik, akkor máris ott van neki valaki, aki segíthet. Én továbbra is fel-le mászkálok a nagy betondarabokon, még el is kiáltom magam hátha válasz is érkezik. Ami meg is történik, csak épp nem úgy, ahogy én elképzeltem. Egy férfi csapódik be előttem, akinek a teste érkezés után eléggé eldeformálódott. Erre a jelenségre egy pillanatra meghökkenek, hiszen gyorsan történt mindez. Esélyem sincs arra, hogy életet pumpáljak ebbe a fickóba, mert ugye nem vagyok holmi gyógyító képességgel megáldott mutáns. Pech, de nem tudok rajta segíteni. Eléggé gusztus nélküli látvány, amitől még a gyomrom is felfordul. Hát igen, nem egy leányálom, főleg, hogy pont előttem érkezett, ezért pár csepp vérrel is sikerült bemocskolnia a cipőmet. Remek... Inkább nem magamat kezdem el sajnáltatni, ugyanis az épület tetejéről - ahonnan a férfi is leugrott - egy nő kezd el kiáltozni és a cselekedeteit elnézve ő is ugrani készül.
- Egek... - forgatom meg szememet sóhajtva. Ez csak illúzió, egy túlságosan is valósnak ható illúzió, ennek ellenére muszáj lesz megmenteni azt az embert. Közeledni kezdek az épület árnyékos oldalához, hogy ami régebben sikerült, az most megismétlődjön.
- Gyerünk Annie, csak elég gyorsan kell mozognod az árnyékban és máris ott leszel a nőnél… - futtatom le fejemben az elkövetkezendő percek cselekedeteit, majd egy mély levegőt veszek, szimplán nyugtatás gyanánt. Nem kéne elbénázni vagy az árnyékban ragadni, mert az igencsak szívás lenne. Így hát képességemre hagyatkozva lépek be könnyedén az árnyékba, ami ezidáig tökéletesen működik. Szemem sarkából még látom, hogy Lindsay minden gond nélkül száguld be a lángoló épületbe. Őrült egy lány, de ha a képessége a tűzhöz kapcsolódik, akkor semmi gond. Amúgy sem kéne mások miatt aggódnom. Na szóval, nézzük az én helyzetemet. A nő ugrani készül, én eltűntem az árnyékban és egy kis szerencsével – meg persze akaraterővel- „felliftezek” a nőhöz, hogy aztán a sötétségből előbújva megragadjam a karját és visszahúzzam a biztonságos térre. Ha mindez sikerül, akkor megkönnyebbülten dőlhetek hátra, legalábbis egy kis ideig.

*Kicsit tehetetlennek érzem magam. Nem tudom, mit tudnék tenni, vagy hogy az erőmet mire használhatnám. Idegesen pásztázom végig a helyszínt, aztán megpillantom a nőt az égő épületen mászni. A fejemhez kapok és beletúrok barna hajamba. Uram Isten, nem normális! Oké, továbbra sem kéne arról megfeledkezni, hogy ez csak illúzió, tehát nem valóságos, mégis... A helyzet valóságosabbnak hat, mint gondoltam. Lassan futni kezdek az épület felé. Nem zavar, ha hülyének néznek és az utána érkező vélemények sem. Az az ötletem, hogyha tűz a képességem, akkor nem tudok megégni, ha esetleg belevetem magam. Ha viszont megtörténne az őrültségem miatt, azt hiszem ideje lenne most elgondolkodni azon a bakancslistán, aminek a legelején Jared áll. Nagy levegőt veszek, majd kifújom hogy némiképp lenyugtassam magam.
A tehetetlenség helyét lassan az idegesség veszi át, s ahogy közeledem, egyre nő bennem.*

Körbenézek a társaimon, és azon tűnödöm, hogy miért féltucat lányt dobtak be a mélyvízbe. Amikor idekerültem, erről nem volt szó. Az volt a lényeg, hogy megtanulunk majd bánni az erőnkkel. De valahogy itt úgy látom, hogy nem stratégiai módszerekkel lettünk összeválogatva, hanem talán ÁBC sorrendben ideküldtek hatot a diákok közül, aztán majd csak lesz valami. Tyler magabiztossága, amit a szobában mutatott, most balféknek tetszik számomra. Abba bele sem gondolok, hogy pont a mélyvíz lehet a jó megoldás, én nem így csinálnám. Engem tehát elrángat az őrült gyilkos, legalábbis annak gondolom. A válgáshelyzetek az emberek igazi arcát hozzák elő, nem tudom csak simán a pánikra fogni. Remegek, miközben megoldáson gondolkozom, de láthatóan senki más nem fog segíteni, társaim rémültek, mint én, Ace pedig csak megfigyelő. A képességem tehát a nagy könnyezés közepette aktiválódik, a fickó megsebesíti magát, nekem pedig szabad az út. Szerencse, hogy kivételesen nem tűsarkúban jöttem, valahogy volt egy rossz érzésem. Így is kicsit lefagyok, hogy a törmelékek között tiszta ösvényt tudjak találni. Nagy levegőt veszek, és megindulok, hogy aztán pár pillanattal később sikoltva torpanjak meg, előttem nem sokkal egy brutál nagy épületroncs esik a földre. Ökölbe szorított kezemet magam elé kapom, ösztönösen az arcomat védve, aztán felpillantok. Látom Quinn kereső pillantását, ez kissé erőt ad. Kiegyenesedem és futok tovább az irányába. A szikla, amely felé repül, már látom, hogy szét is lapítja, hangtalanul üvöltöm a neee szót, de végül nem történik semmi katasztrófa, eszembe sem jutott, hogy tényleg ez a képessége, pedig már mutatta. Végül elérem őt, és a többiek hollétéről mit sem tudva zuhanok a karjába, hogy aztán megkapjuk Ace-től a leszúrást. Egy pillanatig a nyelvem helyén van, hogy elküldjem a büdös francba, mert vajon ő nem tett volna meg mindent, ha az életére törnek? Aztán nem szólok semmit, csak miután elhúzott, akkor suttogom oda Quinn-nek. – Ne törődj vele, seggfej. – Ő megmarkolja a kezemet, amiből már sejtem, hogy engem is védeni akar, és meg is indulunk valamerre, vélhetően Quinn már tudja az irányt.

Részemről már az is nagy csoda, hogy nem fagytam be teljesen, vagy nem rohantam el pánikszerűen valahova menedéket keresni, vagy nem is tudom. Ennél több nem telik, a kislányba is úgy kapaszkodom, mintha neki kellene megvédeni engem és nem fordítva. Azért vagyok ebben az iskolában, mert nem tehetek mást, mert félek még a saját árnyékomtól is, az, hogy most itt bármi értelmesen véghez vigyek... tizenöt éves vagyok az istenért! Nagyot nyelek, amikor látom, hogy Merci bajba kerül, már most is nagyon közel vagyok a síráshoz, de próbálom tartani magam, amikor már tudjuk, hogy merre kellene menni. Amy is megérkezik, és tudom, hogy futni kell, eljutni a polgármesterhez. Nem vagyok én több, mint ezek az emberek, akik félnek. Nem tudok kősziklákat elrepíteni senki útjából, én csak... elrejtőzni tudok ami most nem ér semmit. Szinte már remegő kézzel bólintok Amy kérdésére.
- Meg... megpróbáljuk. - de a kicsi lány már el is tűnik az anyukája felé szaladva. Pocsék érzés kerít egy pillanatra hatalmába, hiszen érte mennyire aggódik valaki, míg az én szüleim... igyekszem ezt most félretenni, mert meghallom Shay hangját nem messziről, aztán Merci is előkerül. Kezdek totálisan összezavarodni, fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Amy kérő tekintete, a vörös lány kiabálása, hogy talált valakit, a sok törmelék. Egyszerűen csak kezd földbe gyökerezni a lábam, és ekkor látom meg a felém csapódó sziklát. A pupillám reflexből tágul ki, és ösztönösen kapom magam elé a kezem, de a kődarab végül tőlem nem messze csapódik a földbe miután átrepült rajtam. Őszintén... leginkább az ebédem szeretne visszaköszönni, nem pedig azon vagyok, hogy rávegyem magam valamiféle tényleges tettre. Még jó, hogy Annie elég messze van, mert ha még a becsapódó testet is látnám, akkor ziher, hogy nem tudnám visszatartani a kisrókát. Shay felé sem vagyok képes megindulni és ekkor jelenik meg mellettem a tanár, aki még biztos, ami biztos jól ki is oszt, hogy mennyire képtelen vagyok alkalmazkodni a helyzethez. Megremeg a szám széle, képtelen vagyok visszatartani a sírást, bár csak néhány könnycsepp gördül le az arcomon. Ez nem nekem való, én nem vagyok hős, én eltűnni tudok... nem másokat megmenteni.
- Én csak... csak... - próbálok magyarázkodni, de elbicsaklik a hangom és legszívesebben én is valami rejtekhelyet választanék magamnak. Fogalmam sincs mit csináljak, nem mutatta meg még senki, hogy a képességemet hogyan használhatnám fel egy ilyen helyzetben bármire is. Megpróbálom összeszedni magam, és újra Amy-t keresem a tekintetemmel, majd ha Merci is már tényleg ideért, akkor megragadom a karját. Nincs más, akkor futás, arra amerre Amy mutatta. Megpróbálok koncentrálni nagyon, hogy Merci-vel együtt eltűnjünk mindenki szeme elől, ebben az állapotban nagyobb esély van rá, hogy bekapcsol automatikusan az anyagtalanság, és nem is akadályoz minket más, mint a késes pasas legutóbb.

Az épület tetejéről tényleg jó rálátást kap az eseményekre, és ahogy megkezdődik a történés, már fel is készül képességének használatára. Látja azt is, hogy Mercedes bajba kerül, de hamarosan megoldja, ennek ellenére van hozzá kommentje, így a lány mellé teleportál.
- Ezt azért el lehetett volna intézni máshogy is, Szirén. Így most tutira könnyen fog biztonságos távolba menekülni - megrázza a fejét, felír valamit a noteszébe, aztán visszaugrik a tetőre, ahol eddig volt.
Földbe gyökerezett lábak, gyorsan pergő pillanatok, és elpazarolt időmennyiségek. Tisztában van vele, hogy ez a helyzet új a diákoknak, de nyomás alatt jobban reagál az ember, és idővel megtanul egyre gyorsabban válaszolni az eseményekre. Nem megállni, mozogni. Szellemék mellett jelenik meg, és fennhangon kezd beszélni, ugyanis a háttérben felrobban egy autó.
- A kisgyerek csak egy ember, de itt több százan rohangálnak fejvesztve. Ha csak itt álltok, és néztek, nem tesztek semmi értelmeset. A társatok bajban volt, és egy utcával arrébb egymást tapossák az emberek, ti meg csak itt álltok.
Újra a tető, és Árnyat keresi szemével. Látja, hogy a romokat vizsgálja át, mint Teremtő, és ez meglehetősen okos ötlet mindkettejüktől. Nem mehet mindenki a polgármester után, a többi ember élete is fontos.
Amikor lepottyan a férfi, arra kapja a fejét.
- Gyerünk emberek, ott mindjárt nagy gáz lesz - kiabál le, és mutat a tetőre, ahonnan épp leugrani készül a nő.

A két lány igen nagy bajba kerül, és Quinn csak riadtan-rémülten kapaszkodik a kislányba, aki sírós-maszatos arcával, szintén ijedten figyel Mercedes-t és a büdös csövest a késsel a kezében. A vörös hajú leányzó igen szépen használja a képességét, amiről még azt hitte, hogy itt semmi hasznát nem veszik. A férfi nyálcsorgatva, ámulattal tekint rá, lassan ellép tőle, és erőteljesen a combjába vágja a kést. felordít és vérezve botladozik be egy még épen maradt kuka mögé, hogy ott ordítson tovább. A kislány visítva sír föl és arcát Quinn testébe temet és nyújtózkodik, hogy a lány vegye fel. Az egyik épület mögül kétségbe esett kiáltozás hallatszik, majd hamarosan kiront egy csapzott nő és a kislány felé siet.
- Susan! Oh, Susan Drágám! - sírja el magát a nő, ahogy a kislányt magához ölel és szinte észre sem veszi, hogy Quinn és a többiek is ott vannak, csak pátyolgatja anyai szeretettel a kislányt és el s tűnnek a háztömbök mögött, nyilván valamiféle menedéket keresve. Amy meglátja a lerombolt hidat, a nagy épületet, és hamarosan visszatér a lányokhoz elárulni nekik, hogy merre is kellene menni. De hogyan? Az útcél megvan, de hogyan jutnak el odáig? A törmelék pedig csak hull és hull, és Amy mellett esik le egy nagyobb szikladarab. Hogyha felnéz, akkor láthatja, hogy az egyik épület oldala elég határozottan dőlni kezd. Feléjük. Quinn felé is repül egy nagyobb darab szikla, de úgy tűnik, hogy az élni akarás és a védekező mechanizmus működik a lánynál, ugyanis átesik rajta a szikla, beékelődve a földbe. Kérdés, hogy ezt még egyszer meg tudná-e csinálni akaratán kívül, így lehet, hogy jobb lenne, hogyha odébb mennének a dőlő épület útjából. Megindulnak hát a mutatott irányba, Shaylinn pedig egy beszorult embert talál. A szikla alatt azonban csak egy összeroncsolódott test van és ahogy a lány gondolja - a reflexek miatt összehúzódó izmok mozgatják csak az ujjakat. Annie kicsit elkószál, de hallótávolságon belül. A kérdésére furcsa dolog történik: egy hangos visítás, majd egy test csapódik a betonba pontosan a lány előtt, de a többiek is láthatják és hallhatják a szerencsétlen érkezést. A férfi teste teljesen összetört, a nyaka kifordult és a végtagjai is elég groteszk módon meredeznek az ég felé. Az épület tetején megjelenik néhány ijedt, rémült fej és hangos jajgatások töltik be a teret. Az épület - amely mellett Amy már egyszer elrepült - lángokban áll, ezért nem tudtak lejönni az emberek. Azonban így a morbidabb megoldást választják a szabadulás helyett.
- John! Szerelmem! - sikítja egy nő odafent és elkezd felmászni a tető szélére, hogy a "szerelme" után vesse magát.

//Ace jelezte, hogy utánam szeretne hsz-t írni, úgyhogy őt várjátok meg kérlek, utána pedig maradhat a sorrend úgy, ahogy eddig volt. A következő mesélő hsz-t egy hét múlva, november 1.-jei hétvégére tervezem.//

to;csipet-csapat

Teljesen egyértelmű, hogy az Ő óráján ott a helyem. Meg sem fordulna olyan az agyamban, hogy esetleg nem jövök el valami miatt, vagy hogy nem nyújtanék maximumot, pláne úgy, hogy tudom, minden egyes lépésünket szemmel tartja. Az már az elején teljesen egyértelmű volt, hogy bármilyen helyzet, vagy éppen „katasztrófa” elé is állít minket, nem úgy fogok tenni, mintha ez valós lenne! El kell hinnem, hogy mindez illúzió, és emellett kell teljességgel bevállalósnak és határozottnak lennem. Hiszen az X-Menek közé is csak úgy kerülhet be valaki, ha az adott pillanatban abszolút ura a tetteinek, önmagának, és képes tökéletesen higgadt maradni, átgondolni a tetteinek lehetséges következményeit, és jó döntéseket hozni. Én pedig úgy érzem felkészültem arra, hogy higgadt lehessek minden nehéz pillanatban. Legalább is remélem.
Csoportunkat San Francisco-ba vezénylik, én pedig kissé meglepődöm. Az hogy csak úgy átkerülünk egy másik helyre, nem meglepő, az azonban igen, hogy milyen katasztrófa sújtotta az övezet. Mindenhol összedőlt házak romjai, testek hevernek szerte-széjjel. A levegőben füst és por illata terjeng én pedig önkéntelenül is összehúzom a szemöldökömet. Pisze orrom megtelik az égett fa és ruhák illatával, és önkéntelenül is a szám és orrom elé teszem a kezemet. Nem szeretem a bűzt, még a képességemnél sem bírtam megszokni teljességében, vagyis hát ez zavar a leginkább. Valamint az, hogy itt vajon mennyi halott lehet?
Körbe kémlelek, majd mikor megkapjuk a kísérő tanárt, valamint Tyler eltűnik, próbálok közelebb férkőzni a csapathoz. Az más kérdés, hogy egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni Mercedest, aki a szokásos stílusában adja elő magát. Nem, általában nincs bajom az emberekkel, csak nem szeretem ezt a fajta rikácsolást, és azt, hogy alpárian kell viselkedni azért, hogy észrevegyenek. Pedig szerintem igencsak szép lány, valószínűleg kedves is, nem értem, hogy miért nem képes kicsit csendben lenni. Mert a hallgatás előny és sokszor válik hasznunkra, lehet, hogy számára is az lenne, ha kicsit elmélyülne önmagában…
Már épp szólni készülök, mikor meglátom az aprócska gyermeket, aki pedig Quinn-hez rohan. Sírva öleli át a lábát és könyörög segítségért. Eközben Amy is a magasba lendül csodálatos szárnyain, és mikor ezt szemlélem általában elgondolkodom azon, hogy vajon én miért nem tudtam angyallá válni inkább. Mennyivel könnyebb is lenne az életem.
Kezemmel a hajamba túrok, kicsit megigazítom lófarkamat, majd hátat fordítva a tömegnek kicsit távolodni kezdek. A hangzavarra visszafordulok, és még látom, ahogy Mercedes bajba kerül, hála a nagy hangjának, és azt is szemügyre vehetem, miképpen intézi el a rá támadó fickót, aki valószínűleg sokkot kapott ettől az egész helyzettől. Megcsóválom a fejemet, majd inkább a nem túl távolban elkezdem a törmelékeket piszkálni. Kezemmel megemelek párat, és felfedezek egy kezet, egy mozgó ujjal. Ez pedig két dolgot jelenthet. Vagy találtam egy kezet, amiben még ott a reflex és összehúzódnak az izmai, vagy egy embert, aki él, és elvileg egyben van.
- Találtam itt valakit! – kiáltok oda a többieknek, és kíváncsi vagyok hogy odajönnek – e segíteni, vagy csak úgy más irányba kalandoznak.

Szokásomhoz híven egy laza, sötétkék nadrágot vettem fel, ami körülbelül a térdem alá ér. Hozzá pedig kiválasztottam egy fehér, "Coppenhagen" feliratú rövid ujjú felsőt. Cipő gyanánt pedig egy sima tornacsuka lett. Én csak csendben meghúzódok mögöttük és miután a tanár lényegében elmagyarázta a dolgot a kis csapattal indulok meg az illúzióba. Őszintén szólva senkit sem ismerek a társaságból és egyelőre ez nem is zavar. Egyedül Lindsay az, akivel már egyszer összefutottam, de az sem volt egy pozitív élmény. San Franciscoról nekem először Scott Mckenzie jut eszembe, meg a hippik, így ez a látvány, ami most fogad, egy kicsit meglep, noha tájékoztattak arról, hogy nem ép állapotban lévő városkát fogunk látni. Káosz, kétségbeesett emberek mindenhol, bármerre nézek a félelem és a pusztítás dominál. Nos, ez csak egy illúzió, csak túl fogom élni, ha meg egy épület maga alá temet, akkor pech... Ezért javasolt lenne az árnyékban mászkálnom, ott legalább túlélem. Csakhogy akad egy kis bökkenő. Nem bírom olyan sokáig, mint kellene, úgyhogy igencsak meg kell erőltetnem magam, hogy sikerüljön percekig árnyékból-árnyékba utaznom. Így hát elszakadok a többiektől és a már meglévő romoknál kezdek mászkálni. Ha akad erre túlélő, vagy bárki, aki járóképes és lélegzik, akkor kimentem ennyi az egész. Lehetőleg nem fog egy nagy betondarab koppanni a fejemen, szépen néznék ki. Ahogy a nagy törmelékeken lépkedek tekintetemmel ide-oda cikázok, hogy a lehető legnagyobb területet tudjam átfésülni. Nem izgulok, kicsit sem, mert tudatában vagyok annak, hogy ez csak egy illúzió. El lehet bukni, de nem veszítünk semmit. Az viszont tényleg megdöbbentő mennyire valósághű ez az egész katasztrófa. Inkább a célra koncentrálok és csendben követem az épület darabjait.
- Van itt valaki? - emelem fel hangom, ahogy a nagy épületdarabokat vizslatom. Ezután fülelek, hogy hátha meghallok egy erőtlen nyöszörgést, vagy segélykiáltást. Rezzenéstelen arccal mérem végig az elém táruló szikladarabokat, hogy valami mocorgást észrevegyek. Ha nincs semmi leugrok a szikláról és további emberek után kutatok. Azért szemmel tartom a többieket, hogy ne kavarodjak el nagyon, hiszen a fő célunk a polgármester kimentése.

Már egy ideje a többiekkel vagyok, de az események olyan pörgősek hogy hirtelen azt sem tudom, hova kapjam a fejem. Kezdjük a legelején. San Francisco. Ha valaki ezt mondja, rögtön eszembe jut a város a maga gyönyörű felhőkarcolóival, a napfény sütötte pálmafás tengerpartjával. Nehezemre esik elképzelni, hogy az illúzióban, ahova tartani is fogunk, minden romokban áll majd. Kicsit meg is ijedek, hiszen a képességemmel nem sokra megyek. A tűz pusztító erejével csupán eltiporni tudnék másokat és azt sem akaratból tenném. Nem tudom irányítani, kicsit elhúzom a szám. Így aztán sokra mennek az én segítségemmel! Na mindegy, ha elmerészkedtem idáig, nem fordulok vissza!
A többiekkel együtt tartok tátott szájjal. A lábaim gyökeret vernek a szürke, romba dőlt épületek láttán. Mindenütt sikítozó emberek, kezüket feltartva ordítanak és futnak, amerre utat látnak. Törmelékek hullnak alá a magasból, beköszönt a káosz, ami valóságosabbnak hat, mint gondoltam. Ha nem vigyázok a fejemre, lehet hogy a végén még celluxszal kell visszaragasztani.
Lassan elindulok egy irányba, hogy felmérjem a terepet. Ha mód van rá, szeretnék valakinek segíteni a dolgában - már amennyire tőlem telik -, vagy új kihívást keresni.

Soha se voltam vezető személyiség, így most se nagyon tudom, hogy mit kellene tennem vagy mondanom, de mivel a két lány láthatóan meg van lőve, én pedig tudok repülni, így hát úgy döntök, hogy talán az lesz a legjobb, hogyha felszállok a magasba, megkeresem azt a bizonyos polgármestert és elárulom két társamnak is azt, hogy merre kellene menniük. Lehet, hogy nem fogunk együtt eljutni a célig, de próba szerencse. Fel is emelkedem hát a magasba, hogy onnan nézhessek körbe, de mivel magamra kell figyelnem, a felém hulló törmelékekre, így nem nagyon tudok lefelé koncentrálni és ebben a hangzavarban amúgy se szűröm ki azt, hogy mik is tartoznak iskolatársaimhoz. Nem túl egyszerű ez a helyzet, hiszen minden romokban van, én pedig ezekkel a hatalmas szárnyakkal nem vagyok túl kisdarab, de mivel születésem óta hozzám tartoznak, így egész szépen meg a manőverezés és végül meg is látom azt, amit keresek.
Romba dőlt híd… mögötte pedig egy hatalmas épület, ahol bizonyára ott lesz az a férfi, akit meg kellene mentenünk. Ötletem sincs, hogy fog ez a két csaj is átjutni velem a víz fölött, de mégse akarok elszakadni tőlük, amíg még lehet, addig maradnék, így bár látom, hogy a segítségemre szorulnának, mégsem érzem úgy, hogy nagyon tudnék segíteni. Még eddig nem vittem senkit se repülés közben és hát… félek kipróbálni, akármennyire is ciki ez az egész, mert mi lesz akkor, ha elejtek valakit vagy együtt halunk meg? Nem lennék felelős még egy ember haláláért. Lassan el is indulok vissza a lányokhoz, hogy megnézzem, ők hogy haladnak és hogy közöljem velük az irányt, így szúrom ki az egyik csaj mellett a kislányt.
- Arra van szerintem a polgármester. El tudtok jönni odáig? – nézek hol rá, hol a kislányra, majd leesik, hogy valaki még hiányzik, így a másik lányt kezdem el keresni tekintetemmel, akit láthatóan egy férfi tart fogva. Hirtelen dermedek le és még a víz is lever, ahogy a múlt árnyai kerülnek előtérbe, amikor én is átéltem ilyesmit és… a férfi meghalt, eltűnt élete pedig az én lelkemen szárad. Megremegek, miközben a másikat nézem, szinte átérezve azt, amit most ő érez, pedig mindez nem velem történik, de ezek azok az emlékek, amelyeket jó mélyre temetnék, ha lehetne. Tudom, hogy segíthetnék neki, hogyha ismét bevetném szárnyaim erejét, de mi van akkor, ha nem tudok majd leállni? Képtelen vagyok hát megmozdulni, így csak bizonytalanul Quinn felé tekintek, amolyan kérdőn, hogy mit tegyünk, de talán most az a bizonyos Vándor közbeléphetne, gondolom nem csak díszből van itt és most láthatóan elkélne egy férfi segítsége, ez mégse diáklányoknak való feladat. Mindenesetre Merci nélkül valószínűleg nem állunk tovább, így szárnyaimat össze is húzom, hogy semmi se essen rájuk addig, amíg a földön vagyok, bár szívem szerint jó magasra repülnék, ahol nem árthatnak nekem, de tudom, hogy nem ez a feladat, nem díszből iratkoztam be ebbe az intézménybe, tehát meg kell próbálnom tennem is valamit, bár nem erre vállalkoztam, csak meg szeretnék tanulni együtt élni a képességemmel és használni azt, semmi többet. Nem vagyok én hős típus.

Látok ugyan ismerős arcokat, de ami már itt is leesik, hogy szinte mindenki lány. A pasikból gyorsan X-Meneket csinálnak, mi meg itt rohadunk itéletnapig? Picsába! Azt az Amy csajt már láttam párszor itt szart kavarni, de mivel úgy vélem, hasonló a mentalitásunk, olyan társaságát vadászom, akivel legalább kiegészíthetjük egymást, így marad kizárásos alapon Quinn. Miután megvolt a szükséges köszöngetés, máris haditervet próbálunk kovácsolni, ám nagyon úgy tűnik, hogy ilyen mély vízben még egyikünk sem volt. Frankó. De akkor hogyan fognak itt csapatvezetőket kinevelni? Én aztán nem fogom kockáztatni, hogy szétessenek a műkörmeim.
- Át a káoszon? Na nee... ugye csak viccelsz cica? – Kérdezek vissza határozott arroganciával a hangomban, zöld szemeim valami erős, megnyugtató pasi jelenlétét keresgélik, lehet akár Tyler is, bár a bánat tudja, az Ace tanár is szóba jöhet. Bárki, csak ne kelljen megmozdulni. Arra szerződtem, hogy nem rugatom ki magam, most meg mentsek meg egy várost. Ha ez rám van bízva, mindenki itt fog megdögleni. Mesés kilátások. Xavier meg nyilván ötéveseket látogat. Visszasírom a diliház gumiszobáját, ott legalább nem kellett az életemet féltenem. Amy elreppen mellettünk, hát így könnyű bassza meg. Mondjuk így nagyobb célpont is lehet, de kétlem, hogy mesterlövészek lesnének ránk az omladozó falak közül. Valami kislány is kiront onnan, és már Quinn-t maszírozza, de ha már ennyi rosszarcú mutáns létezik, mi van, ha eleve ő a legveszélyesebb? Ha eleve ő okozta mindezt? Vagy csak túl gyanakvó vagyok? Nem törődöm vele, inkább kapkodom vörös tincseimet, hátha megszáll az ihlet. Ám nem az ihlet jön, hanem valami félőrült csöves, és máris kacsón ragad. Elsőre ki akarnám rángatni magam tőle, de a kés rém meggyőző, hogy maradjak a seggemen. Ösztönösen tépem magam, de a férfierőnek csak nem tudok komolyabban ellenállni. Valami belecsöppen az ajkamba, gyorsan letörlöm, kibuggyant a könnyem a rémülettől. Rákulcsolom ujjaimat a fickóéra, miközben rángatjuk egymást, és legalább féloldasan próbálok a szemébe nézni.
- Idefigyeljen... maga... – Ha megvan a szemkontaktus, akkor már húzom is csábos mosolyra az ajkaimat, amelyek még remegnek. – A kést a saját combodba szúrd, és engedj el... – Ha sikerül, akkor vissza sem nézve futok vissza Quinn felé.

Jól van, legalább egy ismerős arc is feltűnik, vagyis... ismerős arcokból nincs hiány, de Merci az, akit tényleg ismerek is. Nem vagyok én itt jó helyen, de ha legalább valaki akad, akiről tudom, hogy kicsoda, az talán már fél siker. Úgy látom, hogy ő sincs a helyzet magaslatán, már meg sem lep a beszédstílusa, ami az enyémhez képest finoman szólva is durva. Hát igen, hozzá képest egyszerű jótét lélek vagyok, akiknek szinte fáj az efféle szóhasználat, de nem vagyok az a típus, aki bármit is szóvá tesz. Megpróbálok azért pár embernek legalább szólni és kétségbeesetten nézek Mercire.
- De... de csak úgy törjünk át a káoszon? Hogyan? - bizonytalanul próbálom felmérni a terepet, aztán megérkezik a másik lány, akinek a szárnyai... hűűű, egy pillanatra totál ledöbbenek, és alig tudok megszólalni a szavai hallatán. Már fel is száll, de jó lehet csak így gond nélkül repülni! Pár pillanatig csak nézek utána, és akármennyire is szeretném, gondolatban sikerül csak a "Vigyázz magadra!" mondatnak elhangozni, nem jön ki végül a torkomon. Úgyse hallatán, hiszen a kiabálás nem az én asztalom ezt már eddig is láttuk. Amikor hirtelen megérzem az aprócska hideg kezet az enyémben egy pillanatra lefagyok, de aztán megpróbálok egy mosolyt erőltetni az arcomra... nem megy, inkább valami grimasz lesz csak belőle.
- Nem tudom... nem tudom, hol van a mamád. - oh remek, igazán bátorító tudok lenni. Muszáj lenne valahogy összeszedni magam. De hogyan, amikor előkerül a fickó is és konkrétan el akarja rángatni mellőlem Mercit. A kislány hozzám bújik, én pedig csak magamhoz húzom. Nehéz eldönteni, hogy ki kapaszkodik jobban a másikba, és ki fél jobban, nem merném azt mondani, hogy nem én vagyok a gyávább. Riadtan pillantok vörös barátosném után. De hát... talán hatni tud a fickóra... hátha! Az ég felé nézek, megpróbálom az angyal lányt keresni a tekintetemmel. Azt mondta, hogy mutatja az utat, akkor nincs más hátra, mint előre, persze csak akkor, ha Merci kiszabadult, nélküle egy tapodtad sem moccanok.
- Kicsikém, ha szólok, akkor nagyon kell futnunk rendben? - fogalmam sincs mi lesz, hiszen folyamatosan hullik a törmelék, és nem tudom, hogy tudjuk majd kikerülni őket, de valahogy el kellene innen tűnni, legalább megpróbálni haladni a cél felé. Nem engedem el a kislány kezét, és majd megpróbálok nagyon cikázni, és talán egy kis mázlim lesz, ha a totálisan irányíthatatlan anyagtalanság esetleg bekapcsol mielőbb összenyomna egy nagyobb kődarab. Meg egyébként is, ez egy óra, itt csak nem halhatunk meg ugye.... ugye?

A gyakorlat megkezdődik hát, habár remélem, hogy a tanárok közül valaki befut, hogy oktassa, irányítsa a diákokat. Kicsit tovább húzom az időt és elégedetten mosolyodom el, amikor Ace belép. Csak egy kicsit késett. Biccentek neki, kicsit összehúzom a szememet, amivel "megszidom", hogy késett, majd hallgatom a férfi magabiztos hangját. Közben végignézek a diákokon és megpillantom Mercedes-t, de igyekszem nem reagálni rá. Csak néhány pillanatig pihentetem rajta a szememet, majd tovasiklik a tekintetem a többiekre. Mikor Ace befejezi a mondandóját, ismét magamhoz veszem a szót:
- A feladat adott, figyeljetek egymásra, és a Vándorra. - biccentek Ace felé és a szám szegletében egy aprócska mosoly jelenik meg a mutáns nevére. A illúzió létrejön és a diákok máris a feladatukra koncentrálhatnak.

San Francisco híresebb épületei romban állnak, itt-ott egy-egy nagyobb kőszikla hull a földre és csak kicsin múlik, hogy nem üt agyon senkit. Habár a diákok kicsit meg vannak szeppenve, azért csak-csak mozgásba lendülnek. Quinn hangja nem túl meggyőző, így a néhány pánikoló csak riadtan pislog egymásra, és a két lányra.
- Mama, mi lesz velünk? - sír fel egy 4 éves kislány, aki most mászik elő egy rom mögül. Ijedt pillantást vet Quinn-re, és furcsán bizakodóan mered a lányra, hiszen az anyja nincs sehol, talán ő az egyetlen itt, aki tudhat valamit, vagy segíthet neki. Kócos, szöszke haja itt-ott félreáll, arcocskáján vastag koszréteg és a ruhája is itt-ott szakadtan hull alá, de nagy, kék szemében a félelem mögött enyhe bizalom és ragaszkodás is megcsillan. Félve sétál oda Quinnhez és ragadja meg a kezét, hatalmas, könnybe lábadt tányérszemekkel néz fel a lányra:
- Hol a mama?
Mercedes közben Quinn mellé ér, talán az ő ereje vonzotta oda a kislányt. És még valakit... Az egyik épület sötétebb részéből egy félig őrült férfi rohan ki, és mikor meglátja a két lányt, ordítva kapja el Mercedes kezét és a torkának egy kést szegez.
- El az útból! El innen, nem halljátok? - hadonászik a késsel, és egyre beljebb vonszolja Mercedest az épület felé.
- Ha már itt a vége, játszadozzunk egy kicsit. - lihegi nyálfröcsögve a lány nyakába a szavakat.
Amy határozottan repül fel, jócskán megijesztve ezzel az embereket. Quinn "kislánya" hatalmas szemekkel figyeli a lányt és valami olyasmit suttog, hogy "Jé, egy angyal! Gonosz angyal." és megremegve fúrja arcocskáját Quinn ölébe. Ahogy Amy felrepül, ügyesen kell manővereznie, hogyha nem akarja, hogy nagyobb szikladarabok eltalálják. Hogyha feljut egy tetőre, akkor megláthatja a romba dőlt híd mögötti területen a házat, ahol a miniszterelnök lehet, azonban a tetőn néhány riadt gyereket és felnőttet is talál, akik az épületben lévő tűz miatt siettek fel a tetőre.

//Ha esetleg valaki szeretne még csatlakozni, az jelezze nekem pm-ben Jean-nél (vele vagyok a legtöbbet fönt), vagy facebookon.
Sorrendet tarthattok, de nem vagyunk sokan, úgyhogy nem szükséges. Ace-nek semmiképp ne várjatok a hsz-ére, ő ott bukkan fel, ahol szeretne. //

Képtelen lennék eltitkolni azt, amit most érzek. Izgalom, félelem, kihívás… oly sok minden keveredik most bennem, miközben kissé sietve haladok lefelé, egészen az alagsor alá, abba a bizonyos terembe, ahol a mai gyakorlati óra lesz. Fogalmam sincs, hogy mit tervez majd Mr. Westmorland, de csak reménykedni merek a legjobbakban. Végülis, szimpatikus a férfi, tehát talán gond nem lehet és remélhetőleg kigúnyolni se fog senki se a szárnyaim miatt, melyek most természetesen láthatóak a hátamon. Hatalmasak és egyben gyönyörűek, bár bizonyára nem mindenki számára. Ezen kívül egyébként kényelmes ruhába öltöztem – bár amúgy se szoktam túl elegánsra venni a figurát -, tehát lábaimon fekete sportcipő található és sötétkék színű farmernadrág, felül pedig egy világoskék színű póló, melynek hátsó része úgy lett megvarrva, hogy a szárnyaim is tökéletesen kiférjenek rajta. Hajam most szoros lófarokba lett fogva, szemeim körül pedig kevéske, kékes smink díszeleg. Semmit se túloztam el, semmit se hoztam most magammal, tehát egymagam érkezem meg a tanterembe, ahol már több diák is felsorakozott. Ahogy nézem, egyikük se tűnik ismerősnek, de azért egy aprócska mosolyt ejtek feléjük.
- Sziasztok. Jó napot! – köszöntöm a férfit is azért, ahogy azt kell, majd ez után már hallgatom is azt, ami ma a feladatunk lesz. San Francisco? Tehát el fogunk utazni oda? Hmm, ez érdekesnek tűnik, ahogy a holografikus kép is a fejem fölött, amelyre fel is tekintek, úgy nézegetve meg a romos épületeket. Ez a valóság lenne? Nem… az nem lehet. Nemsokára viszont kiderül, hogy mindez tényleg nem a valóság, mivel nem utazunk sehova se, egyszerűen körülöttünk alakul ki az egész helység, amelyen belül el kell végeznünk majd a feladatunkat. Hű, én ilyesmit nem vállaltam, sose gondoltam volna, hogy azzal, hogy ide jövök, majd életeket is kell mentenem, mégha csak képletesen is… vagy ebben van valóság is? Egyre kevésbé tudom, hogy mi a valóság és mi nem, de azért odafigyelek a feladatra, így végül bele is kezdünk a feladatba. A hely létrejön körülöttünk és oly igaznak tűnik mindaz, amit szemeim látnak, hogy még arrébb is lépek a felém tartó tömeg elől, még mielőtt fellöknének. Ez után jelenik meg még egy férfi, aki egy gyors bemutatkozás után közli is, hogy miért is lesz jelen, én pedig csak bólintok egyet, de szavak már nem hagyják el ajkaimat, teljesen felesleges is lenne.
~ Szóval csapatmunka kéne… de hogyan? ~ - sose voltam túl bátor az ilyesmihez, de most mégis, lassan csak megindulok a lányok felé, de még egyszer már feleslegesnek tartom köszöni nekik, így csak zavartan ácsorgom mellettük, miközben szemeimet körbehordozom a területen.
- Szerintem én felrepülök és megnézem fentről, hogy merre lehet az a felhőkarcoló, ahol a polgármester van és akkor szólok, hogy merre menjetek tovább. – jobb ötletem nincs, de az tuti, hogy nem egyedül fogok hősködni, a feladat se erről szólt, hogy repüljek oda, aztán ennyi. Amúgy is, akkor mit csinálnék? Szerintem nem bírnám el a polgármestert, még sose próbáltam meg másokkal repülni, tehát majd talán a lányok segítenek.
Szárnyaimat kiengedem, majd hamarosan már a magasba is emelkedem, hogy onnan nézzek végig a pusztuláson, de szemeim céltudatosan keresik a megfelelő helyet, ahova mennünk kell. Ha meglátom, akkor pedig nem lesz más hátra, minthogy visszatérjek az idő közben azért fél szemmel figyelt lányokhoz és utat mutassak nekik, hogy merre is kellene tovább mennünk. Nem akarok ismét egyedül lenni, még simán rám dőlhet valami épület, szóval jobb együtt, biztonságosabb.

Az első pár elméleti óra egész érdekes volt, hogyan kell ráerősíteni a képességemre, meg persze tanultunk minden olyat, amit bármelyik másik tini tanulhat, például irodalmat. Egész jól érzem magam itt, annak ellenére, hogy az én vadóc kis lelkem örök szabadságra vágyik, de valamennyi stabilitás talán nekem sem árt. Ami a gyakorlatot illeti, mégsem tudom, hogy mik is a lehetőségeim. A saját kis világomban abszolút királylány voltam, most viszont én vagyok itt a kicsi gyerek, akinél mindenki erősebb, ügyesebb, nyugodtan meghúzhatnám magam. Úgysem fogom, az biztos, hiszen a jellemem mindentől függetlenül megmaradt ugyanolyan nagyszájúnak, mint eddig. Most viszont egy gyakorlatra kell mennünk, szó szerint kell, mert nem igazán éreztem választási lehetőséget. Még szájrúzsozás közben is káromkodtam, hogy mi a lófaszt fogok majd csinálni, amikor még az életben nem volt rajtam ennyi figyelő szempár. Bassza meg! Lefelé sétálok, mert valami alagsorból fogunk indulni. A hajamon helyes kis kendő, egyébként pedig igyekeztem valami kényelmes ruházatot felvenni, nem a topmodel külsőmet villantottam. Egy térdig érő szakadt farmer, felülről pedig egy hasamat is kivillantó testházálló top, vörös tincseim nagyrésze a kendő alá begyűrve, csak elől lóg ki a szemembe mutatóba pár száll, illetve hátul, copf gyanánt. A műkörmöket leszedtem, de az arcpirosítót fent hagytam. A képességem túlságosan speciális, ha kivágnak minket a dzsungelbe, kivel fogok szirénkedni? Ez érdekes lesz...
Benyitok a harci terembe, amely még csak készül a szimulációra, és felmérem, nem vagyok már az első, bent van egy kiló diák, és két felnőtt is, már amennyire Tylert annak gondolhatom. Túlságosan jó pasi ahhoz, hogy férfinak lássam, sokkal inkább amolyan srác jellege van. De most ő itt a tanár, befoghatom szépen a számat. Vállat rántva hozzá sem szólok, csak tűntetően húzok oda Quincyhez. Oldalról egy-egy puszi, ahogy karolom át a vállat.
- Na csók cica, legalább egy ismerős arc. Nem tudom, hogy mi a szart kell majd csinálnunk, úgyhogy... – Csóválom meg a fejemet, és összeérintem az ajkaimat, hogy jobban tapadjon a vérvörös rúzs. Tyler végül elkezdi a felvezetést, és már változik is a táj. Eltátom kissé a számat, hogy nekünk kéne mentősöket, és tűzoltókat játszani.
- Ez most komoly? Na ne szórakozzatok már velem. – Intek minkét kezemmel ellenkező irányba, hangom pedig riadt, és felháborodott egyszerre. Ace szavai sem tudnak megnyugtatni, Quinn pedig már kezdi is a próbálkozást. A tanár elteleportál, erre már csak beharapom az ajkamat. – Ez egy kurva rossz ötlet, ennél még a diliház is jobb volt... – Gyorsan körberántom a fejemet, nehogy ránk zuhanjon valami, és próbálok nem lemaradni. A hangomat megpróbálom bevetni, de az ultragáz az, hogy nem is ismerem a túlélőket, tapizás nélkül harmatgyenge leszek, le sem fognak szarni.
- Szarjunk rájuk, keressük meg a faszit a toronyban, oké cica? – Kérdezem sürgetően, de azért próbálom terelgetni a népeket, mint valami tahó hostess.

Szinte már remegő térdekkel haladok végig a folyosón. Tudom, hogy muszáj jönni, mégis csak azért vagyunk itt, hogy tanuljunk és végülis komoly bajunk nem eshet... igaz? De attól még ugyanúgy félek az egész helyzettől. Sejtelmem sincs, hogy mit fogok csinálni egy gyakorlati órán, szó szerint kétségbe vagyok esve a helyzettől és olyan elveszettnek érzem magam, mint nagyon ritkán eddigi életemben. Nem mondom, hogy most a legrosszabb, mert ennél volt már durvább, de közelít hozzá. A szívem hevesen dobog, amikor végre megérkezem. Fogalmam sincs, hogy mire lehetek jó én egy ilyen helyzetben. Nagyot nyelek, amikor a férfi végigmondja, hogy mi is lesz az óra lényege. A képességem nem jó támadása és még csak védekezésre sem, hiszen attól hogy láthatatlanná válok még ugyanúgy eltalálhat bármi. Az anyagtalanság pedig teljesen független tőlem, képtelen vagyok irányítani, és ha bekapcsol, akkor a ruháimtól is megszabadulok, ami egy gyakorlati óra kellős közepén... hát elsüllyednék szégyenemben, annyi biztos.
Zavartan gyűrögetem a pulcsim alját, és idegesen álldogálok egyik lábamról a másikra. Az alapítók egyébként kétlem, hogy itt vannak, ők is tartanak órákat, sok a teendőjük is, nem valószínű, hogy minden egyes gyakorlatot szemmel tartanak, azért van itt két tanár is, hogy ne legyen semmi baj. Megpróbálom felmérni, hogy kik vannak még itt rajtam kívül, van-e bárki, akit ismerek, de egyelőre még sokat voltam egyedül, így ennek elég kicsi az esélye. Szinte már falfehér az arcom, amikor az illúzió megelevenedik és konkrétan felsikoltok, amikor az első kőtömeg elkezd hullani. Nem... ez nagyon nem nekem való! Próbálom felmérni a terepet, hogy legalább kb. sejtelmem legyen, hol is lehet az a cél, amit el kell érni, de valahogy az embereknek is segíteni kell, de... de hogyan.
- Erre... - próbálok inteni néhány nem olyan messze álló pánikolónak, mert ahol én állok viszonylag nyugis a terep, épp nem hullik semmi, ami persze lehet, hogy csak időleges. Persze a hang, ami a torkomból előszökik inkább hangzik egércincogásnak, mint sem kiabálásnak, ami bármit is érne. Összeszorítom a szám és próbálok megnyugodni... fogalmam sincs, hogy mit tegyek, nem vagyok harcos, csak egy gyerek.

Ez egy nagyon rossz nap Ace számára, rohadtul összecsúszott mindene. Nem kelt fel az ébresztőre, kiöntötte a kávéját, és egyéb hasonló finomságokkal sikerült elhúznia az idejét. De hát a tervek már csak ilyenek. Megalkotod, aztán véletlenek során fuccsba megy.
Szerencsére nem kell futnia, de még így is késik. Mikor Mr Westmorland kimondja a "tessék" szót, mellette fényszikrák jelennek meg, majd Ace tűnik elő belőlük. Az illuzionista vállára teszi a kezét, köszöntésképp.
- Bocs a késésért - majd a diákok felé fordul. - Azt hiszem még nem találkoztunk. A nevem Ace Hanson, de a diákoktól, akik majd jelentős szerepet fognak játszani az X-men osztag történelmében, elvárom, hogy Vándornak szólítsanak. Én felelek a csapatmunkáért és a problémamegoldásért. Az akció során végig mellettetek leszek, de nem fogok beavatkozni. Bárki mellett feltűnhetek, tippeket adhatok, és segítek nektek, hogy erőiteket egymáséval együtt tudjátok majd sikeresen és hatékonyan összegyúrni. Hajrá!
Majd megjelenik az illúzió, és az egyik magas rom tetejére teleportál, hogy kezdetnek onnan figyelje a történteket.

Ma délután egy gyakorlati óra keretében tehetik próbára a diákok a képességüket. Egészen élvezem ezeket a gyakorlat órákat, és habár eddig gyakran én is ott voltam a diákokkal az illúzióba, most úgy döntöttem, hogy kívülről figyelem a dolgok menetét. Az üres terembe állok és várom, hogy a diákok és a csatlakozni vágyó x-men-ek megérkezzenek a megbeszélt időpontra. Egy egyszerű farmer van rajtam, elegáns cipővel és egy kockás inggel, aminek a nyakánál ki van gombolva az egyik gombja. Lazán, zsebre tett kézzel ácsorgok és figyelem, ahogy a diákok lassan gyűlni kezdenek. Mikor elérkezik a kezdés ideje, lassan körbenézek a diákokon és tekintetemmel megkeresem a két alapítót is, akik vélhetőleg figyelik az eseményeket.
- Üdvözlök mindenkit a gyakorlati órán! Ma egy igen veszélyes, ámde remélem hogy izgalmas, tanulságos gyakorlat lesz. A hely San Francisco, de nem úgy, ahogy most ismeritek. - intek a kezemmel, mire megjelenik egy furcsa áttetsző alaprajz, mint valamiféle holografikus kivetítő a diákok feje fölött, hogy mindenki láthassa. A képen lerombolt házak, romos felhőkarcolók vannak, a földön mindenhol romok, összedőlt épületek és a híd egy része is a tengerbe van zuhanva.
- Természeti katasztrófa söpört végig San Francisco-n. A feladatotok, hogy a lehető legtöbb embert, túlélőt mentsétek ki minél gyorsabban. A vihar még visszatérhet, így erre is figyeljetek. A végső cél, hogy kimentsétek a polgármestert a felhőkarcolóból. - ismertetem a feladatot, majd összecsapom a tenyeremet.
- Tessék! - hallatszik a hangom, majd el is tűnök, egy fentebbi helyről nézem a dákokat, ahogy az illúzió megelevenedik előttük. Egy széles utcán vannak, ahol sikítozó emberek rohangálnak, hangos robbajjal dől össze egy nagyobb felhőkarcoló és sziklatömeget zúdít mindenkire, aki az utcán ácsorog, bal oldalt pedig néhány kertes ház kapott lángra. A feladat adott, a diákok képességei pedig tökéletesen működnek az illúzióban, ami valóságosabb, mint gondolják...

Harc a katasztrófával - San Francisco N11

//Első körben nincs sorrend, majd kialakul. Utána kéretik azt tartani. Hogyha valaki nem ír 2-3 napon belül, azt hagyjátok ki, majd max. a kör végén ír. Hogyha valaki nem tud írni, kérlek küldjetek egy pm-et, hogy ne várjunk rá, avagy hogy meddig várjunk rá. Egyelőre még nem tudom, hogy milyen gyakorisággal jönnek majd a mesélői hsz-ek, ez a létszámtól és a reagok gyorsaságától függ. Hajrá! //

Tárgy: Re: Harc a katasztrófával - San Francisco