Aiden Bishop

Userinfó: Főkarakter
Név: Aiden Bishop
Mutáns név: Vadász
Születési dátum: 1910.06.02.-Washington
Besorolás: x-men
Képességek: Aiden képes a csontjait növeszteni formálni és a sűrűségét is alakítani, aminek köszönhetően szinte elpusztíthatatlan anyaggá válik a csontja. A csontokat képes a testétől eltávolítani fájdalom mentesen, lövedékként. A csont irányításán kívül, Aiden nagyon gyorsan regenerálódik és nem öregszik. Természetesen ő sem elpusztíthatatlan, de egy elég erős mutáns, ami nem csak a képességeinek köszönhető, hanem annak is, hogy milyen tapasztalattal használja. A regenerálódás ellenére Aiden ugyanúgy érzi a fájdalmat és egy pár perce "meghal", ha például elüti egy vonat. Az egyetlen módszer, hogy meglehessen ölni, az az, hogy ha a szívét eltávolítjuk a testéből és teljesen megsemmisítjük azt (elégetés stb.).

Elsődleges képesség: Csontmanipuláció
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: Először 17 éves korában jelentkezett nála.
Képesség jelenlegi szintje: A csontját maximum sűrűségűre tudja összepréselni, ami azt jelenti, hogy  a lonsdaleit ásványnál is keményebb. Csontjait képes a testéből kiengedni, amik tüske vagy kard formájában jelennek meg. Egyenlőre 1 méteres csontokat tud kinöveszteni. A csontokat képest eltávolítani a testéből, akár kilőni is képes rá 700 m/s sebességgel.
Képesség távlatai: A csontlövést 1000 m/s-ra lehet még fejlesztenie, a csontkinövés hosszát pedig 2 méteresre.

Másodlagos képesség: Regenerálódás
Aktiválódás: 31 évesen.
Képesség jelenlegi szintje: Bármilyen jellegű seb begyógyul és az öregedő szervek is regenerálódnak, így nem öregszik. Képes visszajönni a halálból is, ha nem a megfelelő módon ölik meg. Az egyetlen mód az, ha teljesen megsemmisítik a szívét, miután eltávolították a testéből.
Képesség távlatai: Ez a képesség nem fejlődik tovább.


Jellem: Aiden tipikusan egy önfejű, lázadó, de mégis segítőkész és jószívű. Nem lehet mogorvának mondani, inkább csöndes és nehezen nyílik meg, ami nem azért van mert fél, hanem mert nem nagyon bízik az emberekben. Sosem mutatja ki, de szereti, ha valaki van mellette. Akarata ellenére jó a kisugárzása, ami annyiban nyilvánul meg, hogy az emberek hallgatnak rá és tisztelik. Nagyon elszánt és általában eléri, amit akar. A szeretteiért bármire képes, még akkor is, ha az életek kioltásába kerül. Nem szereti viszont, ha a cuccait piszkálják és ha megpróbálják egy-egy vicc áldozatává tenni.

Külső: Normális magasság, ami mellé egy izmos, sportos test párosul. Férfias, mégis barátságos arca van. Mindig díszíti az arcát valamilyen szőrzet. Bőrszíne átlagos, amit tetoválások tesznek feltűnővé. Az öltözködése átlagos utcai ruhákból áll, amik alatt a farmert, fekete, fehér pólók és fekete vagy barna kabátot, órát és egy dögcédulát lehet érteni. Az emberekre először tekintélyt parancsoló benyomást tesz, akit szívesen követnek és szívesen felnéznek rá.

Előtörténet:
1941.08.12.
Ebben az időben épp a második világháború közepén jártunk. Kint voltam a terepen és semmit sem hallottam a golyózáporok zajától. Egy-két ágyú és gránát robbanása is gondoskodott róla, hogy az ember füle ne maradjon csengés nélkül. Éppen partra szálltunk, mikor ész nélkül akartak minket megsemmisíteni. Sokan a harcmező közepén sírtak, de én nem féltem, mert nem voltam átlagos. Különleges képességeim voltak, amik miatt úgy véltem, hogy magányos vagyok. A csontomat tudtam megkeményíteni és vékonyabb páncélt alkotni a bőröm alatt. Akkor még nem tartottam hasznosnak, de azóta sokat fejlődött a képességem. Visszatérve a háború közepére.. nem az volt a tervem gyerekként, hogy 31 évesen vérben ússzak, de sajnos nem mindig úgy működik az élet, ahogy azt mi gondoljuk. Néha-néha előrébb nyomultunk, mikor úgy éreztük, hogy lelassított a minket célzott tüzelés. Nagyon sokan voltunk, de mire beljebb mentünk a partról, majdnem a felére csökkentünk. Egy-két golyó súrolt is, amik nem okoztak nagyobb kárt a csontpáncélom miatt. Inkább volt baj azzal, hogy majdnem egyedül maradtam, mire beértem az első nácikkal teli bunkerba. Fogytán voltam a golyóval, de nem maradtam alul, hiszen nem látták, hogy beosontam. Mindenkit megöltem odabent, de egy embert nem vettem észre. Mivel a táram üres volt, ezért puszta kézzel rontottam rá. Egy pármásodperces verekedés alakult ki, amiből csak az egyikünk kerülhet ki élve. Valahogy az adrenalintól vagy nem is tudom, de öklömből tüskék jöttek ki, amin én jobban meglepődtem, mint az ellenfelem. Nem sokat gondolkodtam, ütöttem tovább és tovább. A kis karom szerű tüskés teljesen szétszaggatták az arcát, de még élt. Felismerhetetlenségig volt torzulva a bőre, amitől úgy nézett ki, mintha egy tigris támadás áldozata lett volna. Ez volt az első fejlődése a képességemnek.

1942.01.04.
A gyönyörű havas tájat, a félig lerombolt házak rontották el. Ismételten egy bevetés közepén vagyunk, amikor egy váratlan támadást terveztünk meg előre. A házakon mentünk keresztül és végeztünk halkan az ellenséges katonákkal. Addigra kicsit bátrabban használgattam a képességemet és rájöttem, hogy a testem bármely pontjából kitudok növeszteni csontot, amit úgy alakítok, ahogy akarok. Már a csont páncélt is keményebbre tudtam fejleszteni, ezért egy késsel már lehetetlen volt megsebezni. Egész katonalétem során, a téli bevetések voltak a legrosszabbak. Sokszor volt, hogy az időjárásnak köszönhetően egy-egy fegyver felmondott és teljesen használhatatlanná vált. A bevetés célja egy rádióállomás kiiktatása volt, amit sikerrel teljesítettünk, de arra nem számítottunk, hogy számítottak ránk. Mikor vére ruhában kiléptünk az épületből, egy elég nagy létszámú ellenséges csapat várt ránk. Nem értettem, amit mondtak, de nyilván parancsot kaptak, ugyanis sortűz áldozatai lettünk. Minden társam holtan esett össze. Amennyire tudtam, vastagítottam a bőr alatti csont páncélt, de még nem volt elég egy gépfegyver megfékezésére. A testem több pontján bele nyílalt a fájdalom, de addig küzdöttem, ameddig tudtam. Aztán a homlokom közepén éreztem azt a bizonyos fájdalmat, amit a golyók okoztak, de most egy fél másodpercig tartott, ugyanis minden elsötétült. Nem hallottam, nem láttam és nem is éreztem semmit. A következő az, hogy szépen lassan nyitom ki a szememet és mozdulatlan testek halmozódtak rajtam. Nagy nehezen kimásztam az élettelen társaim alól és felálltam. Az egyenruhám számtalan helyen volt lyukas, de a bőrömön nem maradt egy nyom se. Éreztem, hogy a fejemnél valami mozgás történik, ezért odanyúltam, majd valami a tenyerembe pottyant. Egy lövedék volt.. fejbe lőttek, de a golyó mégis ott volt a tenyeremben és csak bámultam rá. Magam sem értettem, hogy mi folyik itt, de kezdtem összerakni a dolgokat. Nagyon úgy néz ki, hogy a csontjaim irányítása mellé párosult a regenerálódás képessége is. Miután felfogtam a dolgokat, megindultam a "gyilkosaim" után, hogy végezzek velük. Hóban nem volt nehéz követni a nyomukat és csont tüskék segítségével oltottam ki az életüket. Miután csak álltam a holttestek fölött, csak gondolkodtam, hogy most hogyan tovább. Jelentést kellene írnom, de elég gyanús lenne, hogy mindenki meghalt és a küldetés is sikeres volt, mégis csak én vagyok az egyetlen túlélő. Az egyetlen megoldás az volt, ha lelépek. A családomról ezért sem meséltem, mert többé nem is tudtam róluk semmit. Elmenekültem, ahol senki nem talál meg..

1979.05.13.
Hazatértem... Újra az Egyesült Államokban vagyok. Hosszú és nehéz utat jártam be a háború óta. Ez idő alatt az is kiderült, hogy nem igazán öregszem. Az egész világot bejártam, de a legtöbb időt Tibetben töltöttem. Dolgoztam rizsföldeken és templomokban is sok időt töltöttem. A testi és lelki kiegyensúlyozottságomat feljuttattam a lehető legmagasabb szintre. Nagyon sokat voltam a vadonban és másztam meg hegyeket és más veszélyes vidékeket. A-még egyedül voltam, a képességem is hihetetlenül sokat fejlődött. Többek között már megtanultam, hogyan távolítsam el a csontokat a testemből, amiket kardként vagy más szabad fegyverként alkalmazhatok. Ezt a képességet egy kicsit tovább fejlesztve megtanultam, hogy kisebb csonttüskéket lövedékként is használhatok. Ázsián belül nem csak Tibetet jártam be, hanem más vidékeket is. Japánt is és Kínát is, ahol különböző harcművészetek mesterei lettem és különböző kultúrákat is megismertem. Csak azért tértem haza, mert azóta el is felejtettek itthon és már hiányzott is az igazi otthonom. Nagyon sokat fejlődött a technológia, amivel csak ekkor szembesültem, ugyanis Ázsiában eléggé hagyományos életmódot éltem és már azokat a technológiákat is elfelejtettem, amik akkor voltak, mikor még itthon voltam. Nagyon sokat nem kellett várni, a-még hozzászokok az új élethez. A vándor utam során megtudtam, hogy nagyon sokan vannak rajtam kívül és mutánsoknak hívnak minket. Mivel nem volt semmilyen végzettségem, ezért bérgyilkosként kezdtem el dolgozni és akkor ragadt rám a vadász név, mert bárkit levadásztam, aki kellett. Nem mondanám magamat rossz embernek, mert maffiózókat és más bűnözőket öltem meg. Ártatlanokat sose bántottam. Később rájöttem, hogy ez nem igazán nekem való dolog, mert nem ilyen életet akarok magamnak, úgyhogy elkezdtem kevert harcművészetet tanítani egy kis edzőteremben.

1983.02.04.
Az edzőtermem bezártam és egy pár év nyugdíjat adtam magamnak. Elég pénzem van, hogy egy pár évig ellegyek, úgyhogy addig élvezem az életet. Egy otthonos kis kávézóban ücsörögtem és a meleg, koffein dús italomat szürcsölgettem, miközben az ablakon bámultam a gyönyörű havas tájat. Figyeltem, ahogyan a gyerekek hógolyóznak, ahogy fiatal párok jég korcsolyáznak a megfagyott tavon és felnőttek építenek a gyerekeikkel hógolyót. Egy békés délután volt. Éppen az utolsó kortyokat húztam le, amikor egy hang szólalt meg a fejemben. Nem mellőlem jött és nem is mögöttem, hanem a fejemben.
-Úgy érzed egyedül vagy, mert más vagy mint a többi ember?-Mondta a hang, aminek nem találtam a gazdáját.
-Sosem vagy egyedül. Vannak és mindig is lesznek olyanok, mint te.-Hátrafelé nézegettem, de a hang, akkor sem talált gazdára.
Mikor a mögött lévő terepet átvizsgáltam szemmel, visszafordultam és két férfi ült az asztal másik oldalán.
-Ő Eric Lensherr, én pedig Charles Xavier vagyok.-Kezet fogtam, mind a kettővel.
-Aiden Bishop.-Mutatkoztam be.
Értetlenül néztem ki a fejemből és a hangját is felismertem, de nem értettem, hogy hogy mászott be a fejembe.
-Mi is mások vagyunk és még sokan vannak így ezzel.-Folytatta az Ericnek nevezett férfi, majd egy hosszas beszélgetésbe váltott át a meglepődésem.
A két férfi elmesélt mindent magáról és a különleges birtokon lévő többi mutánsról. Meséltek olyan mutánsokról is, akik a mutánsok érdekének azt tartja, ha kipusztítja az átlagos embereket. Az x-men pedig a két faj közötti békét képviseli és a fiatal mutánsok oktatását. Mondhatjuk egy magán iskolának is. Nem vagyok egy ellenséges jellem, ezért végighallgattam és nem diákként, nem is tanárként, hanem valamiféle csapattagként mentem bele, hogy csatlakozom hozzájuk. Az egyetlen dolgom, hogy amiben tudom, abban segítem az intézményt és a lakóit.

1985.10.16.
Már több, mint két éve vagyok x-men és eléggé megszerettem a birtok minden lakóját. Nagyon sok időm és segítségem volt arra, hogy még jobban fejlesszem a képességeimet, amik a páncél vastagságának növekedéséből, gyorsabb csont lövedék kilövéséből, hosszabb csont tüskékből és a képességemet kihasználva, különböző technikákból állt. Eddig is kiegyensúlyozott voltam, de magányos, amin két nagyszerű mutáns segített, személy szerint Charles Xavier és Eric Lensherr, akik befogadtak maguk közé.[/color]