Moira MacTaggert

Userinfó: Főkarakter

Név: Moira MacTaggert
Mutáns név: -
Születési dátum: 1956. október 17; London, Anglia
Besorolás: Ember
Képességek: -

Jellem: Világéletében mániákusan vonzotta az igazság. Nem holmi hősies, rendet teremtő szempontból, sosem tekinti magát az emberiség hőseként…egyszerűen mindig is érdekelte mi rejlik a maszkok mögött, és mi történik akkor, ha mindez napvilágra kerül. Kinek segít, kit öl meg, milyen légvárakat, vagy milyen ténylegesen létező világokat tud romba dönteni sem több, sem kevesebb, mint ami valóságos, és ami igaz. Különösen akkor, ha az igazat kellő bizonyíték támasztja alá – meglehet a hírszerzés nem éppen a tömegeknek szánt igazságról szól, de ez a maga személyes kis harca, amit minden áldott nap meg kényszerül vívni.
Nem félti a hátsóját. Talpraesett, önálló, végletekig kitartó és fafejű, olykor a szükségesnél vakmerőbb is; de mi tagadás, eddig mindig a talpára esett, mint a macskák. A módszereit tekintve már egyáltalán nem válogatós – az igazsághoz nem lehet mindig tisztességesen eljutni; nem riad vissza semmitől, ha szagot fog, és felgöngyölíthet egy-egy sztorit. Egykori kezdő napjait már egy ideje maga mögött hagyta, és annak ellenére, hogy régebben a szabályok nagy kedvelője volt, mostanra már nem érzi úgy, hogy rászakadna a plafon kisebb (nagyobb) kihágások esetén. Elvégre, ahogy a mondás tartja, aki mer, az nyer, és ő különösen szenvedélyes a munkáját illetően.
Hidegvérű, szinte lehetetlen felbosszantani, és ezt még akkor is ritkán mutatja ki, ha tényleg sikerült borsot törni az orra alá. Mások előtt semmiképp. Otthon, ismerősök között viszont könnyen kap kisebb dührohamokat, törik le az önbizalma ideig, óráig, ha a dolgai nem úgy alakultak, ahogy szerette volna, de mindig hamar túlteszi magát a csalódásokon, és hamar talpra áll ismét. Sikert még sosem osztogattak ingyen és bérmentve.
Az esetleges tévhitekkel ellentétben igenis van humora, szellemes és kimondottan közvetlen is; noha soha nem lehet tudni róla, hogy mik a szándékai. Igazi kaméleon, ha éppen az vezet célra, hogy ostobának és naivnak tetteti magát, akkor az lesz, ha hűvösnek, és elegánsnak kell lennie, megy neki az is. Amit a legnehezebben tud levetkőzni magáról, az a felvágott nyelve, ironikus, ám rendszerint őszinte megjegyzései.
Nem veti meg a szórakozást sem, de meglehetősen kevésszer él a lehetőséggel, tekintetbe véve, hogy legkomolyabb elkötelezettsége a karrierjének szól, ami minden és mindenki felett áll. Nem csoda, hogy nincs túlságosan sok állandó barátja, akiket nem a szakmából ismer, vagy ne adj isten egy stabil kapcsolata…a világ felé tanúsított bizalmatlansága mostanra már kiterjed az emberekre is. Megkérdőjelez mindent, amit csak meg lehet, amit természetesen egyáltalán nem olyan könnyű elviselni, ahogy azt sem, hogy gyakorta osztogatja kéretlenül a véleményét, jó tanácsait. Szándékai azonban mindig nemesek, csak azokat szekírozza, akiknek a legjobbakat kívánja, és ugyancsak kevés ilyen ember van az életében. Azon kevesekhez, azonban végletekig hűséges, akár az életét is adná értük, sőt, saját boldogságát is nem egyszer kész feláldozni másokéért. A fentiekből adódó, hogy messzemenőkig igazságos is, és annak ellenére, hogy a munkájában ritkán ismer pardont, valójában roppantmód empatikus. Könnyen szót ért az emberekkel, remek hallgatóság, és a problémamegoldó készsége sem épp mindennapi.

Külső: Moira nem mondható különlegesen égimeszelőnek, teljesen átlagos, középmagasra sikerült csak nőnie. Alkatát tekintve nem éppen vasgyúró, de természetesen az évekig tartó kiképzés, és a terepmunka mégis csak elvégezte rajta, amit el kellett – vékony, izomzata szálkás, atletikus és kimondottan gyors, ha arról van szó. Mozgása mindig óvatos, nehezen vetkőzi le a hétköznapokban is, hogy állandó éberséggel szemléli a környezetét.
Bőrszínre finoman kreolos, arca kimondottan hosszúkás. Keskeny orra, vékonyka ajkai, hangsúlyos arccsontja, egészen mély, sötétbarna, fürkésző tekintete van. Haja a szemével harmonizáló sötétbarnában játszik. Tincsei természetüktől fogva hullámosak, de ritkán adatik meg nekik, hogy szabadon legyenek, inkább összefogva hordja a fürtöket, hogy ne zavarják munkája során. Hasonlóan praktikus az öltözködést tekintve is – habár tagadhatatlanul megvan a nőies énje is, és ha alkalma adódik rá, szívesen mutatkozik szoknyában, vagy valami elegánsban, de a hétköznapokra és a munkára inkább a kényelmes, véletlenül sem zavaró darabokat választja.
Megjelenésében mindig nyugodt és kiegyensúlyozott, hasonló hatással szokott lenni a környezetére is.

Előtörténet:

Azt mondta, menjek el iskolába aznap is, mert igazán nem hiányozhatok többet. Azt mondta, megvár. Azt mondta ugyanott lesz, ugyanabban az ágyban, ugyanabban a kórteremben. Nem is mondta…ígérte. Megígérte, és bár sosem hibáztattam, hogy is tehettem volna, amiért nem így lett, sosem felejtem már el, hogy milyen könnyű megszegni egy ígéretet. Még azt is, ami szeretetből, ami szívből fakad. Amit igazán meg akarnak tartani. Amit a világon a legfontosabb emberek tesznek neked.
Sosem voltam igazán lányos lány. Apám szakmája valahogy jobban vonzott. Nem a fegyverek, nem a katonaság. Az utazás, a felfedezés. Annak érzése, hogy valami hasznosat teszel. A hazádért, a családodért. Izgalmasnak tűnt. Annyival izgalmasabbnak, mint egy átlagos család, átlagos gyermekének. Mégis több időt töltöttem anyával. Ő volt ott nekem, ő volt az igazi támaszom, ő nevelt fel. És amikor elhagyott, a világ sokkal rosszabb helynek tűnt, mint korábban.

- MacTaggert ügynök? Már várják – Kelly óvatosan nyit be a mellékhelyiségre, mintha legalábbis arra számítana, hogy valami furcsával találja szemben magát. De csak velem. Velem a tükörképemmel. A visszhangzó emlékekkel, amik valamiért a mai napot választották arra, hogy nyugtalanul keringjenek a gondolataim között, ám mindez az ő szemének láthatatlan, fülének hallhatatlan.
- Máris – elnézek az irányába a tükörben, úgy toporog ott, mintha lenne még valami. Persze, hogy lenne még valami. Az elmúlt napokban annyi ember arcán látom ugyanezt a sajátos arckifejezést. Amikor kérdezni akarnak valamit, de nem merik. Persze vannak kivételek. Vannak, akiknek semmilyen erkölcsi, semmilyen morális problémát nem okoz, hogy nekem szegezzék a nagy kérdést, a rejtélyes kérdést, a bosszantó kérdést - Igen, Kelly? – fordítok hátat a csapnak, karjaimat összefonom magam előtt, amiről bárki meg tudná mondani, hogy bizony annak a jele, nem óhajtok vele bármiről is társalogni. Talán a kihívó pillantás, amivel jutalmazom, az viszi rá mégis, hogy feltegye a kérdést. Talán úgy érzi provokálom, csak arra várok, hogy vajon meg mer-e szólalni. Meglehet tényleg így van, tényleg provokálom. Élvezem az arckifejezésüket, azt a pillanatnyi bizonytalanságot, amit a hitetlenség okoz. Elvégre más örömöm nincs ebben a felhajtásban, ami egy csapásra olyan emberek számára is ismertté tette a nevem a CIA-nél, akik korábban a létezésemről sem tudtak, nem hogy a nevemről.
- Moira…tényleg nem emlékszik semmire? Semmire? – visszhangot vet a kérdés, pedig vagy ezerszer hallottam már. Apától. Az öcsémtől. A feletteseimtől. A kollégáimtól. És lám, még Kelly is, aki hiába minden erőfeszítése az íróasztal mögött rostokolhat még pár évig, ő is gondolja magát olyan kotnyelesnek, vagy épp olyan különlegesnek, hogy majd éppen az ő kérdésére valami más lesz a válasz, mint az hogy nem. Valóban nem.
- Monaghan, azt hiszem mindkettőnknek szebb lenne a napja, ha nem tette volna fel az imént a kérdését – noha szívesen maradtam volna még a mellékhelyiség áldott csendjében és magányában, úgy viharzok ki a nő mellett, mint akinek hirtelen különösen sietős a dolga. Nem mintha nem lennék késében, de ezek a megbeszélések egyre idegőrlőbbek. Meglehet nem emlékszem szinte semmire az utolsó kiküldetésemből, de attól még a tények tények maradnak. Tény marad, hogy több száz katona volt szemtanúja egy a tengerből kiemelkedő, gyakorlatilag repülő tengeralattjárónak. Több száz katona volt szemtanúja olyan rakétáknak, amik nem hajlandóak eltalálni a célpontot. Mi több, látszólagos magyarázat nélkül változtatnak irányt, hogy a tüzelőket vegyék kereszttűzbe (szigorúan titkosított információ, természetesen…). Mondhatnám, hogy immáron a hírszerzés tényként kezeli olyan emberek létezését, akik az evolúció egy új mérföldkövét is maguk mögé utasították. Mondhatnám azt is, hogy nagy valószínűséggel én magam is találkoztam ilyen emberekkel…mégsem állíthatom teljes bizonyossággal. A fenti, állítólagos tényekről, az ég világon semmilyen emlékem nincs, amit megnyugvással neveznék megbízhatónak.

Kevés bosszantóbb dologgal szembesültem még életemben. Nem emlékszem arra, amit az elmúlt egy hétben tettem. Kristálytisztán emlékszem a tizedik születésnapomra például. A piros kardigánra, amit a nagyi kötött nekem. Emlékszem anya halálának napjára. Emlékszem a gimnáziumi vizsgámra. A költözésre, Anglia elhagyására, az új világra, ahogy az új életem kezdődött új családdal. Egy testvérrel. Élénken él az emlékezetemben az első közös ház, az az idegenkedés, az a szemernyi harag, amivel kezdetben annyira tiltakoztam a változás ellen. Az egyetem, a vizsgák, a szilárd, sziklaszilárd elhatározás már akkor is, hogy valami fontosat akarok kezdeni az életemmel. Aztán jött a CIA. Az embert próbáló kiképzés, az igyekezet, hogy Kellyhez hasonlóan, csak azért mert nő vagyok, ne iratkupacokkal kelljen bajlódom életem hátralevő részében. Nekem sikerült. Nem véletlenül sikerült.
És mégis. Hol vagyok most? Mi történt velem? Mi történik a világban? Az életben kevés olyan kérdés van igazából, amire ne lenne valamilyen válasz. Ezek nem azok közé tartoznak. Meg fogom találni a válaszaimat. Bármi áron.
Hogy mindez már három éve volt…? Aprócska részletkérdés a hatalmas kérdőjelek halmazában.