Lya és Marko találkozása

Igencsak kínos csend kerekedik, de valamiért nincs is kedvem megszólalni. Még Marko szavaira sem reagálok. Egyszerűen csak várom, hogy a hátamon érzett furcsa érzésnek vége legyen. Az azt jelentené, hogy a szárnyak eltűnnek. Kínos időszak ez, addig pedig csak lecsukott szemekkel ülök és igyekszem nyugodt maradni. A súly pedig hamarosan megszűnik, a tollak pedig eltűnnek. Végre! Szemeim kinyitom, sóhajtok egyet, majd a fiúra nézek, lágy mosolyt erőltetve magamra. Lassan én is felkelek. Néhány simítással eltüntetem a koszt a hátsómat burkoló farmerről.
- Köszönöm! Bár ha valaki csak szárnyakkal lehet gyönyörű, akkor elég nagy bajban vagyunk. Főleg én - nevetek fel keserűen.
Letörtségem most még a jobbik esetek közül való. Némiképp a fáradtság is rátesz persze egy lapáttal, de az a kisebbik rossz. Igyekszem azért jobb kedvre derülni, hiszen Marko nem tehet semmiről. Nem kellene így látnia senkinek. Talán ezért is vonulok mindig félre. Most is erre készülök, nem vitás. Egy kis időre a tóra nézek, majd a kőre, melyen ott van még vérem és lassacskán rá is szárad. A levelekre is került belőle. Csúfos szennyezése ez a környezetnek.
- Azt hiszem, mára elég lesz a henyélésből. Jobb lesz, ha megyek, mielőtt még valaki azt hiszi, hogy itt töltöm napjaim nyolcvan százalékát.

A lány csendben maradt, ugyan elmozdult a fától egy csöppet, majd a földön kotorászva a rengeteg levél között egy követ talált, amivel végigmetszi tenyerét, szemrebbenés nélkül nézem a történteket, majd az erős fény miatt kicsit hunyorítok, majd a fény eltűnt. A fényviszonyok miatt látásom elég szar lett, de hamar ismét rendesen láthatom. A sérülése egytől egyig eltűnt. Helyette szárnyak tűntek fel hátán, láthatóan alig fért el kényelmesen, de őt gondolom egy cseppet sem zavarta, de lehet tévedek. Néma csend ült körénk, választ akartam adni, ő pedig válaszra várt. Tehát erre képes. Tekintetét lehunyja én viszont komoly kijelentés teszek felé.
- Gyönyörű angyal vagy. Isten hozzád képest semmi, akihez én napi szinten fohászkodok.
Vagy elhiszi, vagy nem de ez az igazság, egyszerűen bámulatos, hogy rajtam kívül létezik ilyen. Isten meghallgatta imáimat és egy angyalt küldött le hozzám. Vagy talán meghaltam? Nem. Egy álom? Ha az akkor sose akarok felkelni. Ez a valóság. És én a részese lehettem, egy csodának.

Nem kellene annyit rohanni. Na igen, ez érthető. Ilyen szempontból én is szívesen osztódnék, csakhogy akkor már legalább négy felé. Egy bejárna az órákra, egy a szobában rámolna meg elmenne vásárolni, egy pedig elmenne és rendezné az ügyet Steve-el, míg én itt ülök és pihenek. Az lenne aztán a jó dolog. Pedig nem ismerem magam túlontúl lusta embernek. Sőt, inkább az a helyzet, hogy imádom a sportokat. Amióta viszont kinőttek azok az izék, jobb szeretek csak ülni és meredni a semmibe. Eléggé gáz. Bár most már azért jobb, mint akkor hirtelen. Vagy amikor Mike-al beszéltem. Akkor is eléggé rossz volt még a helyzet.
Végül azért csak megtudom, hogy mire képes. Figyelmesen nézem, ahogy felkel és alkalmazza erejét. Elképesztő, hogy átváltozik a csuklója. Ha ezt tényleg képes kiterjeszteni az egész testére, akkor igencsak erős lehet. Ami viszont tényleg kedvezőtlen, hogy ügyelnie kell arra, hogy mihez ér hozzá. Nem tudom, hogy tudnék-e így élni. Idővel persze biztos hozzászoknék, de addig? Addig szörnyű lenne. Nem irigylem ezt a srácot. A visszakérdezésre persze számíthattam volna. Ennek ellenére szavakba önteni még mindig nehezemre esik. Sokkal könnyebb megmutatnom, mint elmondanom. A szavakkal csak felidézem a történteket, a tettekkel azonban annyira nem rossz érzés. Jobb híján előrébb csúszok, hogy hátam ne érjen a fához. Én már tudom, hogy ott bizony kell valaminek a hely. Némi levélkotrás után találok egy elég élesnek tűnő követ. Tenyerem magam elé emelem, úgy, hogy Marko is láthassa, majd a kő élével végighasítom rajta a bőrt. A vér azonnal feltűnik a színen. El is tartom magamtól, hogy ne kenjem össze magam, aztán eldobom a követ és ép tenyerem a másik fölé helyezem. Hamarosan már csak erős fény látszik, aztán mikor az elmúlik, ott ülök ép tenyérrel. Ez azonban nem minden, hiszen ahogy mostanában történik, angyalszárnyaim ismét feltűnnek. Tollai puhák, mint mindig, legalábbis a pehelytollak. A szárnyak kissé nehézkesen férnek így, de csak megoldották valahogy maguknak, hogy ne legyen annyira kényelmetlen. Én viszont nem állok fel. Most már ő is láthatja, hogy mire vagyok képes, bizonyságként pedig fel is emelem felé meggyógyított tenyerem.
- Erre vagyok képes. Te megmutattad a képességed, hát én is - sóhajtom, majd néhány pillanatra lehunyom szemeim.

Meglepődtem miután nem nevetett ki, de a kérdése furcsa volt. Hogy jól e lennék? Mért ne lennék jól? Most először beszélgetek egy velem egykorúval. Ez számomra nagy dolog, hogy nincsenek felnőttek körülöttem. Majd a következő kérdés. Hogy a képességem? Hogy kéne elmagyaráznom.... lehunyom a szemem, de az idő csak telik, így válaszolok, miközben szemeibe nézek.
- Nem, sajnos a duplázódás nem tartozik a képességem közé, de eltudnám viselni. Nem kellene annyit rohannom. - egy kis sóhajjal előhúzom a zsebeimből kezeimet és lassan felállok, hisz ennyi ülés az túl sok volt. Leporolom a hátsóm, majd a láncomhoz érek, hogy megmutassam erőmet. Csuklom felveszi a lánc tulajdonságát, majd elengedem és magam elé emelem a karom.
- Hát... elszívom az anyagok tulajdonságait. Fa, fém és amit eltudsz még képzelni. Ezzel akár egy tömör betonfalat is átütök. Természetesen az egész testemre kihat ez a dolog és kissé az zavar a dologban, hogy nem nyúlhatok csak úgy bármihez, hisz egyből elszívom. Ezért is tartom zsebben a kezeimet. És a te képességed, milyen? - feleltem neki, majd visszadugtam a kezem meleg zsebembe és vártam a választ.

Ez a fiú igencsak furcsán reagál a dolgokra. Egy egyszerű kérdést tettem fel, erre nevetni kezd? Ennyire vicces ez az egész? Mégis mi az, amit nem hinnék el, azok után, amik velem történnek? Na jó, amit mond, az azért mégiscsak feszegeti a határt, de nem hiszem, hogy az ő anyja lenne az egyetlen, aki merényletet követ el a fia ellen. Az viszont, hogy szerzetesmód nevelkedett, sok mindent megmagyarázhat. És ahogy látom, mégiscsak ki tudott törni onnan és még csak nem is kopaszon. Ez azért jó jel, nem? Legalább a kolostorban toleránsak voltak ilyen szinten. Vagy csak a felavatottakat, vagy kicsodákat borotválják le tetőtől-talpig? Őszintén szólva, fogalmam sincs. Nemigen tanulmányoztam azt az életmódot.
- Értem. Nem lehetett könnyű - mondom egyszerűen.
Nem tudom mire számított azzal a nevetéssel, de ahogy látom, most is kerülgeti valami hasonló. Egyszerűen nem tudok eligazodni ezen a srácon. Mégis mi abban a vicces, hogy meg akarták ölni? A kérdésemre persze nem válaszol. Miért is mutatná annak jelét, hogy egyáltalán normális és ép elmével bír.
- Igen, sok hely van a suliban. Nagyját még én sem láttam. De biztos minden rendben van? - kérdezem meg ismét, hátha ezúttal biztató jelet ad.
Ha nem, hát kezdek egy kicsit aggódni. Ezt természetesen nem mutatom ki. Szerintem éppen elég a kérdés is.
- Azt már tudom, hogy a duplázódás nem a képességed. Mi az valójában? - teszek fel egy újabb kérdést, melyre igencsak érdekel a kapott válasz.

- Igazad van, ne haragudj. Nem gondoltam át a kérdést. - válaszoltam neki, hogy én hol éltem? Egy kis gondolkodás se kellett és mielőtt még röhögésbe menne át a dolog, gyors szám elé helyezem kezem, ezzel egy kis röpke nevetésnek tűnő valami csúszott ki. Majd mikor lenyugodtam a kérdésen, elveszem két kezem a szám elől és visszateszem a zsebeimbe. Mélyen belepillantok a lány szemeibe és válaszolok.
- Hát ha elmondom, tuti nem hinnéd el. De ez van. Mivel anyám megakart ölni, amint a világra jöttem, ezért elmenekítettek onnan. Egy kolostorban nevelkedtem fel, szigorú nézetekkel és elvárásokkal. - feleltem neki, miközben a talajt kémleltem, ezen még én is elröhögném magam, szóval már semmin sem lepődök meg, még azon se ha Lya nevetésben törne ki. Az egy hihetetlen körforgás lenne és bele se merek gondolni.
Majdnem elnevetem magam így inkább félre vonom tekintetem. Szóval vannak itt balhésok is, remek. Egy jó pont a sulinak. Azt hiszem körül kell néznem jobban itt.
- Amúgy ez az épület sok- sok... rengeteg helyiségből áll? Mert csak 4 helyet ismertem meg, mármint hogy bekukkantottam.

- Még jó, hogy nem látsz belém! - vágom rá azonnal.
Komolyan, belegondolni, hogy valakinek ilyen képessége legyen... Mégis hogy tud az olyan enni, aki valahányszor ránéz a másikra, csak csontokat meg belső szerveket lát, belekkel körülvéve? Még a gondolatba is beleborzongok. Örülök, hogy nekem nem ilyen borzalmas képességem van. De komolyan! Ha választhatok, akkor már tényleg inkább a sajátom. Vagy esetleg a repülés, amit Mike kapott a sorstól. Az is elég jó, ráadásul abban nincs annyi csalódási lehetőség, mint az enyémben. Ilyen szempontból jobban is járt. Oké, tudom, hogy Marko nem erre gondolt, legalábbis remélem, de ez csak úgy eszembe jutott arról, amit mondott.
- Ugyan, nem zavarsz! Addig maradsz, amíg akarsz! - próbálom nyugtatni a srácot.
Komolyan, mintha azt várná, hogy zavarjam el. Megvárom míg elhelyezkedik. Nem áll szándékomban megzavarni közben, a végén még szembe találja magát a nappal. Most, hogy így belegondolok, elég alacsony a fiú. Szegényt biztos heccelték vele korábban. Ha nem, akkor elég jó helyen élhetett és igencsak szerencsés. Ahova én jártam, ott minden bizonnyal kihasználnak minden lehetőséget a másik heccelésére és idegesítésére.
- Ha azt kérdezed, hol éltem, máris a múltamról érdeklődsz. Egyébként Bostonban laktam. Na és te? - kérdezek vissza már-már automatikusan.
- Ami azt illeti, még nem beszéltem túl sokkal. Igazából csak egyel az alapítókon kívül. Ő viszont egész normális volt és nem tűnt balhésnak. Azt azonban lefogadom, hogy nem zárkózna el egyetlen jónak tűnő kalandtól sem - számolok be Mikeról.
Persze a nevét nem árulom el, de azt hiszem, alaposan körülírtam. Na nem alaposan, de néhány jellegzetes dolgot azért mondtam. Végül is mindegy, úgysem tudja Marko, hogy kiről beszélek. A költői kérdés, mert minden bizonnyal az volt, ami a képességét illeti, eléggé meglep. Kíváncsian emelem tekintetem a srácra, miközben elgondolkozok egy kicsit.
- Minden rendben?

- Valószínűleg. Nem tudhatom, nem látok beléd. - felelem egy kisebb vállmegvonással, majd leülök a helyre ahol megálltam. A lányra pillantva közlöm:
- Nyugi, nem zavarok. Egy két perc és itt sem vagyok, csak jól jön egy kis társaság.
Végignézek a lány ruházatán, igazán jó stílusa van, igaz, ez nem mutatja meg az embert. A Nap átszeli a lombokat, próbálok úgy igazodni, hogy ne süsse agyon az arcomat, végül megtalálom a kényelmes helyzetet. Megigazítom a ruhámat és gyors eldugom kezeimet a zsebembe.
- Mielőtt ide kerültél volna, hol éltél? Tudod, az a fajta ember vagyok aki szereti tudni az ilyeneket. Nem vagyok kíváncsi a múltadra, nyugi. - felelem miközben a fa törzsét kémlelem. Gondolom aki itt él, annak borzalmakon kellett keresztül mennie, én pedig ezt nem tépném fel. Igazából senki múltja nem érdekel, még a sajátom se.
- Amúgy milyenek az itt élő mutánsok? Balhésok vannak? - kérdezem határozottan miközben egyből a lány szemeibe tekintek, a szellő ismét keresztül fújt köztünk. Kedvem lenne egy kis balhét okozni, de bajba se akarok nagyon kerülni és ha nem igyekszem akkor még jobban elmaradok. Mennyi dolga van az embernek, te atya ég.
- Mért nem az a képességem, hogy duplázhatom magam. Mindenre lenne és maradna is időm... - kérdezem miközben lehunyom szemem és egy sóhaj kíséretében. Végül válaszra várva a lányra nézek, majd a fejem a tó felé fordítom és egy újabb pillantást vetek rá, kedvem lenne megmártózni, majd vissza pillantok a lányra. És kedvem lenne magammal rántani őt is.

Úgy tűnik, vannak itt nálam újabb tagok. Kíváncsi vagyok, hogy ő hogy boldogult azzal a téglalabirintussal, amit épületnek neveznek. Még mindig amondó vagyok, hogy túl sok helyiség van benne ahhoz, hogy bármiféle segítség nélkül bebocsájtsák oda az új diákokat. Persze tény, ez nem is egy átlagos iskola, ahogyan az is, hogy nem csak kisiskolás korú emberek járnak ide, hanem szinte minden korosztály megtalálható. Ez is elég furcsa benne, de nem is értem, hogy miért csodálkozom a dolgokon, azok után, hogy lényegében... arra vagyok képes, amire.
- Igen, bizonyára még lesz időd rá - helyeselek, lágy mosollyal kísérve szavaim.
Most már nem figyelek másra, csak a srácra. Mintha kissé ideges lenne. Ráadásul még nem is válaszoltam a kérdésére, ami elgondolkodtató. Vajon a béke embere vagyok?
- Végül is, mondhatni igen. Ahol béke van, ott nincsenek sebesültek - elmélkedek hangosan, s most egy pillanatra merengve nézek felfelé, a mögöttem lévő óriás még megmaradt lombjára, mi megannyi színben játszik.
Ez kissé szokatlan tőlem. Talán ez a hely tényleg lenyugtatja a szívet és kihozza az emberekből a bölcselkedőt. Azért remélem nem változok hirtelen valami hindu istenséggé. Ennek ellenére néha az értelmes elmerengés sokkal hasznosabb, mint bármi más. Az, ha figyelünk a környezetre, segít tisztábban látni. Ez persze ismét csupán az én véleményem.
- Ugyan, semmi baj! Ez a hely mindenkié. Ha pedig még mindig vágynám a csendet, egyszerűen nem szóltam volna hozzád, mert abból úgyis értettél volna, nemde? - kérdem tőle, mindenféle köntörfalazás nélkül.
Most nem kell olyan elmélyült dolgokról mesélnem, ami feltárhatná a világ előtt lelkem valódi világát, ez által pedig a feltételezett múltam is. Ez most csak egy könnyed beszélgetés, aminek mindig örülök, társalogjak bárkivel. Ez még könnyen is megy. Semmi zavarba ejtő, vagy felkavaró dolog nincs az egészben. Legalábbis egyelőre.

Elmosolyodok intésén, meglepődök megállapításán, majd egy kisebb bólintást intézek felé alig láthatóan, majd kisebb csend ül közénk, majd válaszolok.
- Hát mondhatni, igen. Ez a második napom itt. Ha jól számolom.Még szinte senkit se ismerek, de nem is bánom. Lesz még bőven időm arra, nem? Amúgy te is a béke embere vagy? - dobom hozzá kérdéseimet, majd meghökkenek viselkedésemen, jobb kezemmel beletúrok hajamba homlokomtól, mert kissé zavaró ez a hajstílus, de igazából zavarban vagyok. Ma még a rituálém is elfelejtettem, amióta itt vagyok ez piszok gyakran megtörténik. Csak nem haragszanak meg rám odafentről, de mért is azokról hadoválok én, hiszen épp egy lánnyal vagyok, a kedvenc helyemen.
- Ne haragudj a sok kérdésért. Nem volt idáig alkalmam csajokkal dumcsizni. Ha a viselkedésem irritál, csak szólj. És már lépek is. Hisz megzavartam a csendet.
Megint csak jártatom a számat, kezem visszahelyezem a zsebembe és ismét elbambulok. Egy csendes szellő kísérte a kettőnk közt lévő távolságot, végül tekintetem a lányra emelem. Szemem megakad a barna sálán, majd lassan behunyom a szemem.

Nem is olyan régóta figyelem a tavat, máris valami furcsa hangot hallok. Mintha láncok csörögnének, de túl halk ez ahhoz, hogy komolyabb ügyet vessek rá. Inkább tovább tanulmányozom a víz látványa nyújtotta szépséget és nyugalmat. Valahogy itt még azt is elfelejtem, milyen hangja volt annak az autónak, ami ide juttatott. Nem mintha hibáztatnám. A fene sem gondolta, hogy pont most áll be a változás, melyről még mindig fogalmam sincs. Egyáltalán hány képessége lehet egy magamfajtának? Talán jobb lenne kérdéseimmel egy tanárt megkeresni, ugyanakkor velük sem szívesen beszélnék erről az egészről. Valahányszor meglátok egyet, olyan érzésem van, mintha nekik teljesen természetes lenne, hogy van ilyen erő a világon. Mintha normális emberek lennének, semmi több, pedig nem így van. Én legalábbis nem így érzem. Ezt persze nem hiszem, hogy meg fogom osztani bárkivel is. Mármint ezt a nézetet. De ki tudja? Talán többen vélekednek úgy, mint én, mint azt hiszem. A láncok csörgése csak folytatódik, de immáron közelebbről. Kékes színű szemeim a zörgés mellé párosuló hang irányába néznek, hol egy fiatal srácot pillantok meg, ki már köszönt is.
- Szia! A nevem Lya - mutatkozok be én is, miközben jobb karom megemelem és intek neki egy aprót.
A láncokat hamar kiszúrom öltözetén.
- Tehát te voltál az, aki zörgött - állapítom meg, mindenféle rosszallástól mentes hangon.
Ha hibás a feltételezés, akkor előre is bocsánat, mármint gondolatban. Gyakorlatban azonban jobb kideríteni, hogy ténylegesen mi volt az idegesítő hang forrása. Teljesen megzavarta ezt a békét, mit itt megtaláltam. Oké, persze ezt ő nem tudhatta. Nem is akarom én megbántani, vagy ilyesmi, nem vagyok én olyan. Csak gondolom jobb, ha tisztában van saját dolgaival. Inkább azokkal, mint az enyéimmel.
- Téged még nem láttalak itt - említek még egy megállapítást, miközben kicsit nyújtózkodom, persze csak ültemben.
Semmi kedvem még felállni.

Alig 1 -2 napja vagyok a mutáns suliban, legkedveltebb helyem a Breakstone-tó lett. Nem tudom mért, talán mert... lenyugtatja a szívet és a lelket? Vagy megnyugvást találok benne. Valamelyik biztos. Miközben haladok magam elé nézve, láncaim csörögnek, miközben himbálóznak nadrágom mellett. Ez a hang egyben megnyugtató és egyben idegesítő. Hogy mért megnyugtató? Ezt inkább nem vitatom meg a gondolataimban. A tóra pillantok és gyönyörködve figyelem a szépséget, ami kiárad belőle. Talán ennél szebbet még sosem láttam, megállok egy pillanatra. Jobban szemügyre veszem a tájat.
Megragadom csörgő láncaim, csuklóm egyből átveszi annak összes tulajdonságát, így egy sóhaj kíséretében visszadugom kezem a zsebembe és hallgatom tovább mostanra idegesítővé vált hangot. Végül tovább sétálok, majd egy kis oldalra pillantás keretében egy fa tövében ücsörgő leányzót veszek észre, aki ugyan úgy mint én a tavat figyeli és elmélkedik magában, magányosan. Kicsit közelebb megyek hozzá, de két méternél közelebb nem merészkedek hozzá.
- Szia. Marko vagyok. - mutatom be magam, majd kissé oldalra fordulok és a csillogó vízfelszínt figyelem, ahogy az ég magányosságát tükrözi vissza. Végül a lányra pillantok vissza várva egy apró csodát.

A tónál kevesebb jobb hely van ezen a birtokon. Néhány napja vagyok itt és már egész jól kiismertem a helyet, így határozottan állíthatom, hogy ez az egyik legideálisabb arra, hogy gondolkodjak és pihenjek egyaránt. Jelenleg az utóbbi a mérvadó. Egy nagyobbacska fa tövében ücsörgök. Lábaim előre nyújtom, miközben kabáttal védett hátam a fa törzsének támasztom. Éppenséggel barna csizmámat szemlélem, mely elnyeli farmerom szárának végét. A kabát nincs összehúzva. Annyira hideg azért nincs, szerencsére. Különben nem is ücsörögnék itt kint, főleg nem úgy, hogy egy fekete, ujjatlan felső van csak kabátom alatt. Nyakamra most kiegészítőként egy barna sálat akasztottam, melyen fekete és vörös csíkok keresztezik egymást.
Mikor megunom szépséges lábbelim méricskélését, a tavat kezdem figyelni. A szél lágy fodrokat kelt annak felszínén. Furcsa, hogy éjszaka még nem jöttem ki, hogy megnézzem. A hold bizonyára gyönyörű, arannyal kirakott utat rajzol a kék rengeteg felszínére. Egyedül azonban semmi értelme nem lenne kijönni. Arra megteszi a nappal, most is tökéletesen tudok elmélkedni, mondjuk... a vízről. Például arról, hogy nekem egyáltalán nincs bajom a vízzel. Igazából szeretek úszni, még ha nem is mondanám, hogy imádok. Ami jobban vonz az úszásnál, az a felszín alatti világ, melybe betekintést nyerhetnek az amatőr búvárok is, mint amilyen én magam is vagyok. Na jó, csak egyszer búvárkodtam, de az felejthetetlen élmény volt. Mikor lemerültem és nem láttam mást, csak a kékséget és annak világát. A színes korallokat, a halakat, na meg a puha, iszapos földet, melybe kesztyűvel védett ujjaim meríthettem. A levegő fehér buborékokként távozott testemből, utat törve az ég felé, hogy elérve a víztükröt, átlátszó légtömegként haladjon tovább, csupán némi bugyborékoló hangot kiadva a folyamat során. De ennyi elég is azokról az emlékekről. Most a jelennel kell törődni, nem a múlttal. A jelen pedig az, hogy itt ülök, egy mutánsokkal teli birtok egy szegletében, arra várva, hogy...
Gőzöm sincs, mire várok. Talán arra, hogy egyszer csak felébredek és kiderül, hogy mindez csak álom? Vagy arra, hogy hirtelen elmúlik a képességem? Kezdek attól tartani, hogy már-már annyira sajátom, hogy megijednék, ha váratlanul megszűnne létezni. Legalábbis a gyógyítás. A szárnyakat még mindig nemigen hiszem el, hogy valójában léteznek. Nem is sűrűn látom, igaz, nem is sűrűn használom a különleges adottságom.