Violet Jackson

Userinfó: Főkarakter - Charles Xavier

Név: Violet Jackson
Mutáns név: Akrobata
Születési dátum: 1963. május 8. Peekskill, USA
Besorolás: Diák
Képességek:

Elsődleges képesség: Hiperkinézis
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: születésétől fogva
Képesség jelenlegi szintje: A képesség lényegéban tökéletes szinkront eredményez gondolat és tett között, amivel lényegében nem tud célt tévesztni. Tökéletesen dob, céloz, kiváló az egyensúlyérzéke, durvább, mint egy kötéltáncosnak, gond nélkül mászhat fel helyekre, mert nem igazán van esély rá, hogy véletlenül is leszédül, vagy rossz helyre lép.
Képesség távlatai: Teljesen kifejlődött.

Jellem: Talán érthető, ha kissé nehezen nyitok mások felé, hiszen nem jegyzem meg az arcukat, így aztán bárki-bármikor átverhet, ha még nem ismerem eléggé, ha nem jegyeztem meg róla eleget. Egyszerűen csak mondhatod, hogy már találkoztunk és én nem fogok tudni belekötni, maximum nem viszek neked, de egyértelműen nem vonhatom kétségbe a szavaidat. Így azt hiszem érthető, ha inkább magam vagyok, főleg most, hogy elveszítettem a szüleimet. Egyébként olyanok közelében, akiket már ismerek, akiket szeretek vidám és nyitott lány tudok lenni, de sok idő kell hozzá, hogy ilyesmit elérj nálam és persze bizalom, amit nehéz kialakítanom bárki felé. Imádok gitározni, a zene az, ami mindig is lekötött, azt hiszem talán pont azért, mert a hallásom jobban kifejlődött az arcvakság miatt, hiszen sok esetben az emberi hang az, ami segít megkülönböztetni egymástól az ismerőseimet. Imádom a magasságot, talán furcsa lehet az én koromban, de a mai napig is szeretek felmászni helyekre, ezt valahogy nem nőttem ki. Kicsit talán biztonságban is érzem úgy magam, elmenekülhetek a világ elől, hiszen kevesen járkálnak úgy, hogy folyton felfelé tekintgetnek. Csendes megfigyelő vagyok, és mindig gyűjtöm az információkat. Ha először találkozunk ne lepjen meg, ha nagyon megfigyellek, hogy megpróbáljak a gesztusaidból, az öltözködési stílusodból, a hajad állásából minél többet megjegyezni. Ha nincs rajtad valami apró jellegzetesség, nagy fejtörést okozol nekem.

Külső: Hosszú kissé göndörödő szőke haj, amit gyakran hordok kiengedve, mintha csak a nagy lobonc is elrejtene, ami persze nincs így, inkább csak magamra vonom a figyelmet, hiszen mégis csak eredeti hajszínről van szó, ami annyira nem gyakori. A szemem élénk kék, viszonylag nagy, mindig figyelemtől csillog, ahogy igyekszem minél több infot begyűjteni magamnak. A bőröm elég világos, egyszerűen nem is nagyon tudok lebarnulni, ha akarok se. Szeretem a szép ruhákat, és nem apáca stílusban öltözöm, de nem is esem túlzásba. Mondjuk, hogy egyszerűen csak csinosan és kész. Nem tartom magam kiemelkedően szép lánynak, főleg, mivel a saját arcomat sem jegyzem meg, így hát mondhatjuk, hogy minden áldott reggel más tekint rám vissza a tükörből... kellemetlen.

Előtörténet: Nem mondhatom, hogy túlságosan különleges gyerekkorom volt. Peekskillben születtem, ami viszonylag nagy városnak számít. Anyu festő, csodás képeket készít, van egy saját galériája is, ahol főként saját, de néhány egyéb kép is kiállításra szokott kerülni. Apu bankár, úgyhogy soha sem volt gondunk a pénzzel, mindig megkaptam mindent, amit szerettem volna. North Salemben a tó partján van egy kis nyaralónk, rengeteg időt töltöttem el ott viszonylag távol mindenkitől, nyugalomban. Nagyon szerettem. Már pici koromban gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy valami nincs rendben velem. Az elején még nem tudtam elmagyarázni és persze nem is volt egyértelmű, hiszen egy kicsi gyereknek annyira nem hosszú távú a memóriája. Aztán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy muszáj lesz meglátogatni egy orvost. Semmi látványos bajom nem volt, de rengeteget sírtam, amikor hazaértek apa este, és megláttam, én pedig elszaladtam és csak akkor mentem hozzá, amikor meghallottam a hangját is...
Hamar rájöttek, hogy mi a bajon. Prozopagnózia, más néven arcvakság. Nem túl gyakori betegség, és nem tudni, hogy én hogy tettem rá szert, talán örököltem felmenőktől, vagy ki tudja. Egy a lényeg, hogy a gyerekkorom ennek fényében elég bonyolult volt, nem jártam bölcsibe, oviba, mert túlságosan összezavart volna, de az iskola már nem maradhatott ki. Nem volt könnyű közösségbe menni, eléggé bezárkóztam ennek az egésznek hála. Nem jó, ha saját magadat sem ismered fel a tükörben, és ha folyton rá kell kérdezned, hogy miért köszönnek rád a folyosón. Egy idő után inkább csak visszaköszöntem és nem próbáltam meg magyarázkodni. Persze voltak nehéz időszakok, sőt kifejezetten húzósak is. Mint amikor egyik nap még általános első évében olyan hisztirohamot vágtam le, hogy őrület, mert apu jött értem a suliba, csak éppen... leborotválta a szakállát és lebetegedett, ami miatt délutánra teljesen berekedt. Én pedig nem ismertem fel, és vagy negyed órába tellett mire sikerült elhinnem a tényt, hogy tényleg ő az, és hazamehetek vele. Még akkor is vonakodva szálltam be a kocsiba. Sosem vágatta le a szakállát, a szüleim e téren nagyon jól viselték a betegségemet, figyeltek a megszokásokra. Anya ugyanúgy hordta mindig a haját, apa szakálla pedig mindig támpont volt nekem, csak épp aznap véletlenül leöntötte kávéval és muszáj volt így megoldania.
Valahogy aztán csak túléltem a sulit, még a középiskola is egész jól alakult, nem sok, de pár barátom is lett, akik végül elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, szokásokat vettek fel, amikről könnyen megismertem őket. Blanka pl. mindig élénk színű virágot tett a jobb füle mögé, Eric vastag keretes szemüvege és a lassan növekvő kis bajusza is rengeteget segített, no meg Cloe vörös haja és rengeteg szeplője. Mondhatjuk, hogy megpróbáltam olyanokkal körülvenni magam, akik kicsit elütnek a szokványostól, nem így könnyebb.

Aztán jött az a nap... Nyár volt, június eleje, és ahogy mindig ilyenkor a nyaralóban töltöttük a hétvégét. Csak mi hárman. Az egész még csak néhány hónapja történt, de most is tisztán emlékszem minden apró részletre. Anyuék hamarabb visszamentek a partról, én pedig még maradtam egy kicsit napozni. Annyira kellemes volt az idő, nem is az a túlságosan meleg, a nap kellemesen simogatta a bőröm és nyár elején még nem is égetett annyira. Egy kicsit el is szundíthattam, mert már egészen alkonyodott, amikor feleszméltem, hogy ideje lenne visszamenni. Nem messze volt a mi kis házunk a parttól, jó 40 méterre csupán, úgyhogy hamar felkaptam a papucsomat, felvettem a ruháimat és már siettem is vissza, nehogy aggódjanak értem. Igazából egy kicsit csodálkoztam is, hogy miért nem jött le értem apu, hogy hol maradok már.
A nyitott ajtó viszont azonnal rossz érzést keltett bennem. Lehet, hogy okos döntés lett volna mondjuk hívni a rendőröket, vagy nem is tudom, de azért e miatt csak nem kell azonnal nem? Óvatosan lépkedtem be, halkan beljebb tolva a résnyire nyitva hagyott ajtót.
- Anya... apa? - a szíven a torkomban dobogott, és a hangom inkább csak valami rekedt suttogást volt, mert semmiféle hangot sem hallottam. Vagyis... motoszkálás az volt a nappali felől. Aztán hirtelen ott állt velem szemben ő. Azt egyből felmértem, hogy a ruhája csupa vér és hogy a keze furcsán vibrált. Nem értettem, egyáltalán nem, hogy mi ez az egész, de azt láttam, hogy odabent minden fel van forgatva. Azonnal a szüleimet kerestem a szememmel, de nem láttam őket sehol. Nem mertem megszólalni csak bámultam rá, néztem és próbáltam megjegyezni róla valamit... bármit. Az egész olyannak tűnt, mintha valamiféle lassított filmben lennék. Egy szót sem szólt, tényleg semmit, egyszerűen csak megfordult és a hátsókijárat felé iszkolt el futólépésben. Én pedig álltam ott tovább dermedten, és alig voltam képes megmozdítani a lábam. Kellett pár pillanat mire feleszméltem és azonnal a szüleimet kerestem. Ott voltak bent, apa a nappaliban, csak az asztal túlsó oldalán a földön, anya pedig a konyhakövön, mint aki épp be akart szaladni. Élettelen tekintetük és a sok vér szó szerint sokkolt. Percekig csak álltam és még abban sem vagyok biztos, hogy a rendőrök mikor jöttek ki, vagy hogy ki hívta ki őket. Állítólag a szomszéd, mert látott valakit elrohanni, aki több kerti törpéjén is átgázolt. Képtelen voltam megszólalni, sőt még sírni sem.

Hónapok teltek el azóta, anyu nővére Marianne vett magához, azaz költözött hozzánk, én pedig teljesen bezárkóztam. A barátaimmal sem voltam hajlandó találkozni, csak naphosszat néztem a plafont, vagy halkan pengettem a gitáromat valami értelmetlen dallammal, ami csak úgy a fejemből pattant ki. Aztán jött a két fickó. Igazából nem érdekelt az egész... hogy hova visznek, vagy mi lesz most. A nagynéném egyezett bele az egészbe, hátha jót tesz nekem a környezetváltozás, talán kibillent ebből a mostani melankóliából, talán majd ettől képes leszek tovább lépni. Nekem viszont szüntelen csak ő jár a fejemben, az akit láttam, és akit mégsem. Nem tudom, hogy ki vagy, hogy hogy nézel ki, nem emlékszem az arcodra, de... tudni akarom, hogy miért. Miért vetted el az életem?