Nicolasa Ross

Userinfó: Főkarakter: Lya Bluerose

Név: Nicolasa Ross
Mutáns név: Őrnagy
Születési dátum: 1959. november 10. Washington
Besorolás: X-men
Képességek:

Elsődleges képesség:
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 15 éves korban
Vakítás
A képesség használatával a mutáns képes megvakítani a körülötte lévőket bizonyos hatókörben. Akár egyszerre is, de külön-külön is. Ez azonban nem csak emberekre hat, de kamerákra és egyéb képet rögzítő/közvetítő eszközökre is. Ilyenkor Nicolasa szemének színe világos égszínkékké válik. A képesség különlegessége, hogy míg a látókat képes vakká tenni, addig a vakoknak képes visszaadni látásukat egy időre.
Jelenlegi szint: 50m-es hatókör, a képesség pedig max 10 percig tart, utána kell 3 percnyi pihenő, mielőtt újra használhatja.
Jövőbeni távlatok: A hatókor és az időintervallum tágulhat, míg a pihenéshez szükséges idő rövidülhet idővel. A későbbiekben lehetővé válik, hogy ne csak a szemre, hanem más érzékszervekre is hasson, ezzel együtt az azon tulajdonságokkal bíró tárgyakra is, mint például: mikrofonok.

Jellem: Mindig jönnek ezzel a jellem dologgal. Szerintem nem ér semmit! Minek akarná valaki, egy másik ember jellemrajzát olvasni, ha egyszerűen meg is ismerhetné az illetőt. Aki csak az írottak alapján tájékozódik, az inkább kerüljön el messziről. Bizonyára mind csak alamuszi mitugrászok, akiknek annyi mersze sincs, hogy megszólítsák az embert. Az ilyen emberekkel van teli a világ, ami felettébb idegesítő. Na de ha ennyire akarjátok, hát leírom. Ide figyeljen minden semmirekellő taknyos, takonymentes, vagy akármi! Ha velem nem viselkedik valaki tiszteletteljesen, az megnézheti magát. Lehet, hogy nem vagyok egy vénség, de a lágy külső igenis kemény jellemet takar. Na jó, tudok én kedves is lenni, hiszen most is az vagyok, csak nem mindegy, hogy kinek a szemszögéből nézzük. Ami viszont lényeg, hogy teljes engedelmességet követelek az óráimon, a hiányzók nyavalygása és érdemtelen magyarázkodása hidegen hagy, és egy-két sérülés még nyugodtan belefér a napi keretbe diákonként. Elvégre abból tanul az ember és a kemény létben fejlődnek leginkább. Ha pedig magánéletről van szó, akkor legyél normális, a hülyeségeidtől ments meg és kész! Azt hiszem, ennyi lenne. Ha pedig nem tetszik, hogy állandóan beszólok, próbálj meg meggyőzni, hogy nincs igazam! Egyéb kérdés? Ó, igen, azért a feljebbvalóimmal még tudom, hogy hogy kell kommunikálni, tehát tudom, hogy mi az a tisztelet, csak ki kell érdemelni.

Külső: Talán furcsa, de van, akinek nem elég az aktám fölé biggyesztett kép, ami szerintem viszont érthető. Az az egyetlen fotó nem tartalmaz olyan adatokat, mint például, hogy 170 cm magas vagyok és 65 kg. Ahogyan azt sem, hogy fizikai korlátaim jóval magasabbak, mint a korombeli átlagnak a nők körében. Ennek valószínűleg a kiképzések az okai, melyekre apám előszeretettel ráncigált el, mondván, majd ott kiforr az egyéniségem és legalább meg tudom védeni magam. Ebben igaza volt. Egyetlen kép azt sem képes elmondani, hogy általában hogyan öltözködöm. Többnyire mindig magamon hordom fekete bőrdzsekim, mellékelve hozzá egy fekete bőrnadrágot, ami tökéletes a motorozáshoz. Ehhez párosul valami egyszínű felső. Többnyire az is fekete. Olykor sima, olykor csipkézett szegélyű. Az egész mellett azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni a magas szárú, fekete bőrcsizmát, melynek végében 8 cm-es tűsarok díszeleg, mondhatni önvédelmi fegyverként is, már ha szükségem lenne rá a szárába rejtett katonai kés mellett.
Az viszont a képen is megmutatkozik, hogy hosszú, sötétbarna hajam és sötétbarna szemeim vannak. Sminkként általában csak kihúzom szemeim, az egyszerű, nagyszerű alapelvvel működve. És ezt legalább nem tart sokáig lemosni.

Előtörténet:
1959. november - Washington
Az elmeséltek alapján arra sikerült következtetnem, hogy édesanyám, avagy a Mrs. Ross névre hallgató nő, egy washingtoni kórházban hozott engem világra, míg férje, Frederick Ross, az Amerikai Egyesült Államok haderejének washingtoni kirendeltségén munkálkodott. Váratlan, avagy egy hónappal korábbi érkezésem miatt, két hónapig kényszerült állítólagos otthonában állomásozni, míg anyám összeszedte magát annyira, hogy elutazhassunk. Ehhez persze én is kellettem, vagyis az, hogy egészséges és életerős legyek. Ez a legkevesebb, amit elvárnak egy, a haderő kiképzőtisztjeként munkálkodó férfi porontyától.

1964. december - California, Monterey
A karácsonyt abban az évben Monterey-ben ünnepeltük, egy nagy rakás, kiképzésre váró zöldfülűvel karöltve. Persze csak egy ideig volt ez így, aztán mindenki ment a maga kis társaságába, ahogyan én is a szüleimmel tartottam ideiglenes szállásunkra. Öt évesen elmondhattam, hogy már bejártam fél Amerikát. És miért? Azért, mert az apám van olyan önzetlen bolond, hogy azonnal megy oda, ahova küldik, magával rángatva minket is, mert valahogy nem tud nélkülünk megmaradni. Ennek örülhetnék is, de emiatt elég sok dologról le kell mondanom. Na meg most még az akkori utak felére sem emlékszem, ami elég zavaró tud lenni. Egyszerűen túl kicsi voltam még az ilyesmihez.

1970. január - Florida, Orlando
Az első kiképzés, amire apa elrángatott magával. Furcsa volt és egyben vicces is, ahogy mindenki magázott és hölgyemnek szólított. Már akkor tetszett ez az egész. Na meg ahogy reagáltak apám szavaira. Mindenki egyszerre hallgatott el, kihúzta magát és tisztelgett, mint valami engedelmes kiskutya. Senki nem mert megszólalni, hacsak nem én kérdeztem. Akkor azonnal parancs volt a válaszadás. Mintha csak én is egy ezredes lennék, vagy nem tudom. De teljesen úgy kezeltek, mint aput. Ennek meg az lett a következménye, hogy úgy keztem viselkedni, mint az öregem, azaz nem sajnáltam senkitől a szép szavakat. A kiképzések rosszabbik fele az volt, hogy míg a futások nagy részét a parancsnok nyakában töltöttem, addig egy részét futva tettem meg én is, csak menetfölszerelés nélkül. Itt kezdődött el az én kiképzésem is, ami meglehetősen kimerítő volt a magántanulás mellett.

1978. május - Washington
Az utolsó vizsgáimra készülök a középiskolában. Elmondhatom, hogy a lázadó korszakom teljes mértékben megsemmisítésre került. Még csak esélyem sem volt a parancsnokkal szemben. Az ellenszegülés teljességgel elfogadhatatlan volt. Mindemellett, mint egyetlen gyermek, megkaptam azt a lehetőséget, hogy öregem nyomdokaiba lépve én is katona legyek. A kiképzésemet, mi jóval keményebb volt, mint korábban, azon nyomban el is kezdte, hogy majd mehessek a katonai akadémiára. Na igen, nem volt egy álom. A történelem maradt, mi egyébként sem volt a kedvencem, pedig annak kellett volna, hogy legyen. Érettségi után is tanulhattam, ellenben kiegészült az emelt szinttel, avagy a katonai stratégiákkal és egyéb nyalánkságokkal. Azt hiszem, ha az ezredesen múlt volna, már első évben elvégzem az iskolát. Ez persze nem ilyen egyszerű, amit szépen be is láttattam vele, jelezve, hogy bár elfogadom a helyzetet, most már igenis van beleszólásom a dolgokba. Még akkor is, ha legtöbbször az „Igenis Parancsnok!” felállás volt jelen.

1978. november – Washington
Már egy ideje az akadémiára jártam, de közben szabadidőmben részt kellett vennem a parancsnok kiképzésein, már amikor otthon állomásozott. Ebben az időszakban egészen meglepő dolog történt. Egy bunkó, zöldfülű suhanc nekem jött, én pedig egyszerűen azt gondoltam, hogy vakulna már meg, ha ennyire nem lát és ennyire tahó. Erre nagy puffanást hallva hátra fordulok és azt látom, hogy mindennek nekimegy, felrúgja az elé kerülő dolgokat, szemeit dörzsölgeti, aztán panaszkodik, hogy nem lát semmit. Ez egész furcsa volt, de letudtam annak, hogy biztos szemébe ment valami. Mikor azonban már a sokadik nekem rohanó bugrissal fordul ez elő, akkor már igencsak gyanús a helyzet. Mintha csak miattam lenne az egész. Azért, hogy valamiféle elégtételt vehessek. Ez meglehetősen ijesztőnek bizonyult számomra, ugyanakkor elégedettséggel is töltött el. Minden esetre, utána igyekeztem elkerülni az efféle átkozódásokat.

1984. február – Peekskill
Az öregem Peekskillbe rendelt. Hogy miért, az jó kérdés, bár nem lenne túl nagy meglepetés, ha azért, hogy ismét elmondja, hogy jelentkezzek a haderőbe. Pedig már megmondtam neki, hogy felejtse el. Elég volt nekem, hogy kijártam azt az iskolát, semmi kedvem úgy ugrálni, ahogy ő szokott. A motoromra felpattanva utaztam idáig egészen Washingtonból. Egész jó volt rá az idő és néhány nap alatt oda is értem. Azért tartott addig, mert egyszer-egyszer igencsak hosszú időre megálltam pihenni. Nincs is jobb, mint a motoron kényelmesen elhelyezkedve aludni egyet. Peekskill utcáit járva nem kis figyelmetlenséggel megyek ugyan, de arra még sosem került sor, hogy valaki majdnem belém jöjjön. Ez azonban most előfordult. A motort azonnal félre kaptam. Még sikerült egyenesben megtartanom, de épphogy. Az autó is megállt. Én azonnal lepattanok a Harley-ról, a kocsihoz trappolok, majd a motorházra vágok jól esően.
- Hogy vakulnának meg, ha már ennyire nem látnak! – mordulok fel, mire csak két meglepődött arcot látok viszont.
- Lehet, hogy a szemünk megvakítottad, de az elménk nem – hallom fejemben megszólalni a hangot.
A meglepődöttség most rám ül ki. Két férfi száll ki az autóból, szemük azonban furcsán a semmibe mered. Én integetek előttük, de úgy tűnik, nem látnak.
- Maga beszélt? Hogy érti, hogy megvakítottam magukat?
- Az erőddel.
- Mi lenne, ha visszaadnád a látásunkat? – kérdi a másik.
Hangjuk meglepően nyugodt, én azonban semmit nem értek.
- Csak akard azt, hogy újra lássunk! – szólal fel az, kinek hangját mintha a fejemben hallottam volna.
Próbálok eleget tenni kérésének. Arra gondolok, hogy újra lássanak. Hogy a vakság megszűnjön, mire a két tekintet rám mered és mosoly tükröződik az arcukon.
- Mégis mi ez az egész? Kik maguk?
- A nevem Charles Xavier, ő pedig itt a barátom, Eric Lensherr…

1985. november – X-Birtok
- 10 percetek van! Ennyi idő alatt kell kijutnotok a szimulált épületből. Használjátok az érzékszerveitek! Amint elvesztitek a látásotok, kezdődik a játék, zöldfülűek. Rajta! – szólalok fel, majd aktiválom képességem és a nyolc suhanc máris elbúcsúzhat szemei világától.
Én a szimulált kijárat mellett várom őket. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan fognak boldogulni. Közben pedig egy kijelzőn figyelem, hogy mégis merre járnak az épületben. Már jó ideje itt vagyok az X-Birtokon. Most már, mint X-men és alkalmi tanár. Azon a napon már nem is találkoztam az apámmal. A kapcsolatot tartom vele, ahogyan azt is tudja, hogy egy iskolában tanítgatok. Azt azonban nem tudja, hogy mégis milyen iskolában, vagy azt, hogy hol, ahogyan azt sem, hogy mit. Bizonyára azt hiszi, hogy testnevelést. Valamilyen szinten, azt is.