Adriana Cunningham

Főkarakter : Annie Collins

Név: Adriana Cunningham
Mutáns név: Orchidea
Születési dátum: 1957. december 16.
Besorolás: Törvényen kívüli
Képességek:
Elsődleges
Nimfaérzék
Osztályozás: Gamma (?)
Kialakulás: 4 éves kor
A mutáns növénnyel való érintkezés során egy átalakulási folyamatot indít el, mely során teste félig növény félig humanoid formába kerül. Ez a transzformáció körülbelül 30-40 másodpercet vesz igénybe és közvetlen érintkezés esetén irányíthatatlan ( tehát nem tudja befolyásolni, hogy átalakuljon -e a teste, ám a visszaalakulást ő irányítja néhány feltétellel - lásd a hátrányoknál ).
Testén hegyes tüskék nőnek, melyek hasonlóak a rózsatövisekhez, ám ezek sokkal hegyesebbek és könnyedén átszúrják az emberi húst. Változó hosszúságúak, a legtöbb csak akkora mint a ceruza hegye, ám vannak mutatóujjnyi méretűek is, főleg a kezén és lábfején elhelyezkedve. Zöld bőrének felülete tele van méreganyagokkal és élősködőkkel, így ha valakihez hozzáér számíthat arra, hogy rátapad egy életszipolyozó gombaféle. Ez a gomba szinte láthatatlan olyan apró, ám könnyedén teljesen kifáraszt már 5-6 példány egy felnőtt férfit kb. 5 perc alatt, ha pedig elegendő mennyiség kerül az ellenfélre és elég idő telik el, akár meg is halhat. Ha mindkét kezével megérinti az áldozatot másodpercenként 1 gombát tud átjuttatni annak testére. Leszedésük nem egyszerű, a vízbe nem fulladnak bele, egyedüli gyengéjük a tűz, ám ahhoz az áldozatnak saját magát is fel kell gyújtani. Van még egy módja az eltávolításuknak, mégpedig az, hogy a testhőt huzamosabb ideig magasan kell tartani ( kb. 2 óra 40 fokos láz szintű állapot ) és akkor elpusztulnak. Ha egyik módszer sem kivitelezhető akkor az áldozatnak meg kell várnia amíg a gombák megnőnek az életenergiáján, hogy leszedhesse őket.
Ebben a formában pollentermelés indul meg a testében, a kibocsátott porokból pedig elegendő 4-5 szippantást belélegezni és már le is bénul az emberi test. A teljes hatás elérése körülbelül 5 percig tart, tehát addig nem bénul le az illető.
Képes továbbá arra, hogy egybeolvadjon bármilyen növénnyel, legyen az egy fa vagy akár egy szál rózsa. Az egybeolvadás kb. 1 percig tart, a kiválás pedig fél percig. Ha egybe van olvadva egy növénnyel, a többi képessége nem működik.
A kisebb növényekkel tud kommunikálni - ezt az emberi formájában is - például az indáknak meg tudja mondani, hogy kötözzenek meg valakit stb. Arra már nem képes, hogy pl. bokrokat vagy fákat mozgasson, és a növényeket amelyeket irányít nem tudja "kiszedni" élőhelyükről - ergo a növény nem kezd el sétálni.
Hátrányok :
Ha azt a növényt, amellyel a mutáns egybeolvadt megölik, ő is vagy meghal, vagy ha időben észbe kapott és már elkezdte a kiválási folyamatot akkor roncsolódik a teste. Ezt a formát nem tudja sokáig fent tartani, ha 12 óráig nem kap napfényt és nem is alakul vissza emberi alakba, akkor teljesen kimerül és afféle téli álmot alszik és nem is ébred fel 2 napig, ám ezt csak ő tudja, nem is nagyon árulja el senkinek. Plantoid alakban, ha egy növényt megölnek a közelében, fájdalmat érez, mely ugyan elviselhető, de nagy. Sötét helyen émelyeg és vágyakozik a napfény után, de ez csak a teljesen sötét környezetre érvényes, az árnyékos helyeket kifejezetten szereti.

Jellem:
Alattomos, számító és haragtartó. Bármit képes megtenni céljaiért - melyek általában az emberiség elsöprése felé húznak - és bárkin képes átgázolni. A megbocsátás nem az erőssége, gyűlöli a talpnyaló embereket. Sokkal inkább szereti kihasználni azokat akiket lehet. Tisztában van a határaival, reménytelen csatákba nem megy bele, rideg és meggondolt, mindig elszámol magában tízig mielőtt cselekszik. A szívét nem igazán sikerült legutóbbi szerelme után senkinek sem felmelegítenie, ám a "szerelmeskedést" kifejezetten szereti. Emberek társaságában gyűlöl lenni és előítéletes, ám mutáns társaival szemben képes védelmező, anyáskodó lenni. A növényeket imádja, főleg az élősködőket, kedvenc növénye az orchidea. Eleinte rondának tartotta magát plantoid formában ám mára már inkább hatalmasnak és felsőbbrendűnek érzi magát az átalakulás után.

Külső:
Normális külső
Jéghideg, kék szemeivel képes olyan lenéző tekinteteket vetni másokra, hogy azok igencsak kellemetlenül érezhetik magukat. Fehér, europid bőre van gyakran változó hajszínnel, ugyanis előszeretettel színezi haját. Kedveli azokat a ruhákat, melyek sokat mutatnak meg mégsem ízléstelenek. Általában lassan beszél pont azért, hogy ne mondjon semmi olyant amiből hátránya származna, így egész ijesztő tud lenni beszédpartnere számára, ám mégis van benne valami nagyon vonzó.
Mutánsforma
Szemei vörösbe fordulnak, haja kifakul, szőke színű lesz. Ezt szereti kihasználni, hiszen így alig lehet felismerni emberi formában, ha csak mutánsformában mutatkozik. Bőre zöld lesz és érdes, tövisekkel borított, tapintása pedig mérgező.

Előtörténet:

- Érzelmek, együttérzés, sajnálat és kedvesség. Mind oly túlértékelt erény. Én személy szerint egyiket sem tartom fontosnak. Mégis mi értelme van valakinek segíteni, ha utána hátba szúr, eltaszít és újra meg újra pofonokat kapsz az élettől a jószívűséged miatt? Senki nem mondhatja, hogy vele még nem történt ilyen. De akkor miért? Persze, van akinek megéri segíteni, de az nem ez az undorító emberi faj. Kihasznál, eltipor. De ha te vagy az erősebb, akkor tudni fogják, hogy mit tehetnek meg veled és mit nem. Tudni fogják, hogyan is lehetnek hálásak. Akinek nem tipornak a lelkébe minden nap, nem tudja, mit jelent ez a szó. Félelem.. Erre termett ez emberi faj. Ez az egyetlen dolog, ami jóvá teszi őket. A rettegés. Az én küldetésem, hogy ezt a rettegést a nyakukra zúdítsam, hogy lidércnyomást hozzak az életükbe, ahogy ők tették velem. Elmeséljem életem történetét? Ch.. Valamiről beszélni fogok, de az nem élet.
Miért nem kezdjük rögtön a legelején? Nos, megszülettem, mint mindenki más. Cseperedtem, nőttem mint a bolondgomba, és minden rendben ment egészen addig, amíg meg nem történt az a bizonyos eset 4 éves koromban, amikor elmentünk anyámékkal a parkba sétálni. Jött velünk Harpy is, a család akkori kutyája. Hogy mi volt az a dolog? A mutációm. Csak homályosan emlékszem arra, hogy mi történt. Azt tudom, hogy Harpyval messzebb mentünk a kelleténél a szüleimtől, és egy odvas fa tövében játszadoztunk, amikor hirtelen rosszul lettem. Égett a bőröm, de hiába sikítottam, nem maradt abba. A testem színe zöldbe váltott, én pedig csak feküdtem összekuporodva, afféle rohamot kaptam a fájdalomtól, ahogy a tüskék - melyek belülről jöttek - átlyukasztották a bőröm felületét. Minden egyes pillanat maga volt a pokol. A kutya elkezdett szaglászni, majd valamitől megbolondult és rám támadt. Én.. ösztönösen... megfogtam a torkát, és csak szorítottam és szorítottam amíg el nem némult. Mellém zuhant a földre és nagy lélegzeteket vett. Nem tudtam, mi ez az egész és féltem is. Egyből apuékra gondoltam és arra, hogy ezek után szeretni fognak-e. Vagy negyed óráig csak feküdtem, a kutya pedig már szinte halott volt, teljesen kimerült. A testem visszaváltozott a rendes formájába, én pedig gyermeki ostobaságommal sikongatni kezdtem. Amikor odajöttek a szüleim, nem tudtam megmagyarázni mi történt, és hogy miért lett hirtelen beteg a kutya. Ez az én kis titkom maradt, nem mondhattam el az igazságot. Az eset után csak teltek és múltak az évek, mígnem már szinte teljesen ura lettem erőmnek.
Körülbelül 17 éves korom tájt látogatott meg a szerelem nyilasa, Cupido. Reménytelenül belezúgtam Ben Jonsba, az iskola könyvtársegédjébe. Az érzelmeimet viszonozta, és egy idő után járni kezdtünk. Elkezdtem benne bízni, jobban szerettem mindenkinél. Intelligens volt, okos, tisztelettudó és nem mellesleg apja jártas volt a DNS tudományában, ami nekem igen csak jól jött. Minél többet voltunk együtt annál inkább el akartam neki mondani mi is vagyok, mígnem egy este végső elhatározásra jutottam.
- Mondani szeretnék valamit, ami eddig csak az én titkom volt - mondtam az ölében feküdve. Éppen könyvet olvastunk mindketten. Vagyis én csak tettettem, igazából azon gondolkoztam mit fogok mondani neki.
- Igen? - kérdezte kíváncsian. Felálltam, és megérintettem az egyik növényt a szobában. Az átalakulás kezdetét vette. Ő megijedt, teljesen el volt sápadva és a teljes elképedtséget le lehetett olvasni az arcáról.
- Mi a fene? - pattant fel a kanapéról. Zavarában a könyvet is kiejtette a kezéből.
- Ne félj. Én vagyok még mindig, Adriana. - próbáltam elővenni a legszebb mosolyomat.
- N-ne közelíts! Mi a fene vagy te? És erről eddig miért nem tudtam? - Ben nagy lélegzeteket vett és egyre csak hátrált. Tudtam, hogy ha ezt elmondja valakinek, akkor nekem annyi. Vége az életemnek és valami laborban fognak rajtam kísérletezgetni. Bepánikoltam.
-De mi szeretjük egymást - suttogtam - Ugye nem mondod el senkinek? Kérlek.. -azonban miközben lehajtott fejjel beszéltem hozzá észrevettem, hogy az ajtó kinyílik ő pedig rohanni kezd. Rettegtem. Nem engedhettem meg magamnak, hogy kiderüljön mi is vagyok. Utánairamodtam. Mivel a folyosó falán futónövények lógtak, az egyik felé intettem karommal mire az a földre kúszott, pontosan a szerelmem lába elé, így az nagy puffanással elesett. Utánarohantam, és visszavonszoltam a szobába. Tudtam, hogy amennyi élősködőt átadtam neki most az érintésemmel, biztosan meg fog halni.
- N-ne haragudj - zokogtam miközben ő már teljesen megfáradt szemeit rebegtetve próbált ébren maradni. Fájt. Jobban, mint mikor a tüskék átszúrják a testemet és jobban, mint a megvető pillantások melyeket felém intézett. Csalódtam benne és magamban is. A kezeim között halt meg.
Az eset után elmenekültem, és az azt követő években próbáltam értelmet találni az életemnek, de valahogy nem sikerült. Ekkor kerültem kapcsolatba a Pokoltűz Klubbal, és nagyon megtetszett az eszméjük főleg azután, amiken átmentem. Tudni véltem, hogy az emberi faj nem képes a megértésre. Természetesen Ben hozzátartozói sem hagyták annyiban a dolgot, tudták, hogy velem találkozott utoljára így folyamatosan zaklattak, még ha a gyilkosságot nem is lehetett rám bizonyítani a bíróságon. Nagyon nehéz időszak volt ez a számomra, így minél több idő telt el a zaklatásokkal teli, annál jobban azonosultam a Pokoltűz Klub mutánsainak nézeteivel. Úgy éreztem nem vagyok egyedül, ők felkarolnak és mindent a hozzám hasonlók érdekében tesznek.
Ahogy teltek a hónapok, egyre csak kezdett mindenki beletörődni a dologba, hogy "nekem semmi közöm sincs" Ben halálához, hiszen még az előtt távoztam, hogy meghalt volna. De mindenki megvető pillantásokat rótt rám az utcán, nem tudtam kimozdulni, mert a neves kutató-apuka jó hírnevet szerzett nekem. Olyan volt ez, mintha állandóan a mutáns alakomban lennék, úgy néztek rám mint egy kegyetlen szörnyetegre. Ám egy nap megcsörrent a telefonom. Caitlyn Green hívott fel, Ben apjának asszisztense és azt mondta, tudja mi vagyok, találkozni szeretne velem. El is mentem a találka színterére, a városi parkba, oda, ahol minden kezdődött. Caitlyn egy vörös hajú, élénk zöld szemű europid bőrű nő volt, aki céltudatosságával bármilyen feladatot képes volt megoldani.
- Nos... Rád tudom bizonyítani, hogy mi vagy - kezdte - és ha nem teszed azt, amit kérek, akkor neked annyi. Befellegzett. Értetted? Tudod, megvizsgáltam azokat az apró gombákat, melyek Ben halálát okozták ... és amit nem képes elismerni, hogy így történt. És mit véltem felfedezni? Hogy azok a te testedről származnak. Egy idő után erre mindenki rá fog jönni a vizsgálatok alapján, ha csak nem semmisítem meg a bizonyítékot. - elkezdett zsarolni, és azt akarta, hogy fizessek neki valamint mindent mondjak el neki magamról és a képességeimről, hogy hogyan sikerült "hozzáférnem" ehhez az adományhoz - ahogy ő hívta - . Természetesen félelmemben majdnem mindent elmondtam neki, és másnap el is utaltam neki a kért összeget a szüleim bankkártyájáról, akik mit sem tudtak az egészről. Állandóan zsarolt, nem hagyott nyugtot nekem és hetekig minden egyes nap vizsgálatokat végzett rajtam, amik a kínzáshoz hasonlítottak. Fájdalmasak és haszontalanok voltak. Elegem lett belőle. Egy nap belopództam a kertjébe mielőtt munkába indult és egyesültem az egyik fával. Dél körül lehetett amikor kilépett az ajtón egy nagy aktatáskával a kezében hatalmas vigyorral az arcán. Éreztem, hogy valami rosszban sántikál. Lehajolt, és valami tűt szúrt egy orchideaába, majd szipattyúzni kezdte a levét. Az aktatáskáját nyitva hagyta - onnan vette ki a kütyüjeit - így láttam mindent, ami benne volt. Adriana Cunningham - a szörnyeteg. Ez volt írva az egyik iratra, és láttam azokat az üvegcséket is amiket a kínzásom során töltött meg emberi és plantoid véremmel. Ekkor döbbentem rá, hogy most akar bemártani. Rohadtul bedühödtem. Szétváltam a fával és óvatosan mögé lopództam, majd hátulról a szája elé nyomtam a kezemet, hogy ne tudjon sikoltozni. Össze-vissza rúgkapálódzott és belémszúrta az egyik injekciós tűt védekezés képpen.
- Na ez az, amit többet nem fogsz velem csinálni. Sőt, nem hogy te, de soha a büdös életbe senki nem fog megalázni engem, te mocskos kis ringyó.. - suttogtam gonoszan a fülébe és elmosolyodtam. Élveztem, ahogy szenved. Hiába, a bosszú mindig édes.
- Na, milyen érzés? Érzed, ahogy elgyengülsz? Érzed ahogy a bőrödbe mélyednek a tüskék? Fáj? - arcommal szinte az arcába másztam kíváncsi tekintettel. Bár teljesen könnybe lábadtak a szemei, és lassan abbahagyta a ficánkolást. Eleresztettem. Megfogtam az iratait, és bevittem a házába őket, ahol aztán felgyújtottam őket a házzal együtt. Kifelé menekülve még egy utolsót belerúgtam a hullájába elégedetten.
Nos, ez eddigi életem története. Caitlyn meggyilkolása óta szinte teljesen megőrültem, egyre inkább szomjazom arra, hogy minden egyes alantas kis emberi lényt elpusztítsak, hogy többet ne tudjanak ártani nekem. Ebben valószínűleg segítségre lelek majd a Pokoltűz Klubban...