Sebastian & Jake

Erőteljesen csapok rá a híd korlátjára, majd kissé lihegve figyelem, ahogy Sebastian elszáguld mellettem. Békítőleg kezet nyújtok a srácnak, aki jól meg is szorongatja a kezemet, amit egyszerűen csak némán tűrök. Mélyen a szemébe nézek és próbálom kiolvasni belőle, hogy most komolyan haragszik, vagy egyszerűen csak meg akarja mutatni, hogy ő a jobb? Elég nehéz dolga lesz, hiszen egészen jó kondiban vagyok, az életem nagyobb részét a vízben töltöttem, ami eléggé megmozgatja az izmokat és ez látszik is széles vállamon és nagy hátamon. Az öcskös megnevezésre kicsit megemelkedik a szemöldököm és úgy nézek a srácra. Van egy olyan sejtésem, hogy nem leszünk nagy haverok. Legalábbis baromira nem tűröm el, hogy valaki így beszéljen velem, ennyire lekezelően és lenézően. Igyekszem ezen túl lendülni, majd megmutatom, hogy mire is vagyok képes a vízzel. Visszakérdezek és pofátlanul ugratom a srácot.
- Hallod... Fejezd már be ezt a kispajtásozást. Baromira nem menő ám. - jelentem ki enyhén emelt hangon, felcsattanva, ugyanis kezd valóban az agyamra menni a csávó. Még a végén belehajítom a folyóba. Nem lesz kellemes. Neki. Mikor elmeséli, hogy mi a képessége, meglepődve nézek rá. Nem szoktam lenézni embereket/mutánsokat és nem is tartom magam nagyra, de azt hittem, hogy valami extrább képessége van, ha már ekkora az arca.
- Afféle röntgen látásos szitu? - teszek fel egy kérdést kíváncsian, majd a "Tégy próbára" dologgal igazán megmozgatja a fantáziámat, de az igazat megvallva nem sok minden jut eszembe. A hídhoz sétálok, majd elvigyorodom. Lassan magamhoz húzok egy vízcsíkot, leülök a híd közepére és ráhangolódok a vízre. A vízre és mindenre, ami odalent van a híd alatt.
- Mond meg, hány hal úszik éppen a híd alatt. - nyitom ki a szememet és kihívóan nézek a srácra, miközben lágyan mozgatom a vizet a kezemen.

Egészen eddig egyedül futottam az erdő keskeny, mégis igen csak kijárt ösvényein. Azt hiszem, hogy sokan jönnek ide csak úgy magányukban sétálni,- avagy futni, mint ahogy én is persze - vagy éppen romantikázni, hiszen az aprócska folyó, ami átfolyik az erdőn nagyon csinos lehet és romantikus. Ja, biztos. Én soha nem voltam az a romantikus alkat, de tény, hogy még egy lány sem nyerte el a szívemet annyira, hogy totálisan belezúgjak. És nem s akarom, hogy ez megtörténjen, úgyhogy azt hiszem eddig egészen frankón kerültem az ilyeneket. Úgy vélem, hogy legyen mellettem mindig egy csaj, akivel az időmet tölthetem, de nem kell, hogy ez szerelem legyen. A szerelem egy betegség. És köszönöm szépen, én eddig egészséges életet éltem! A walkman hamarosan elhallgat a fülemben, hiszen társaságot kapok. Érdekes, hogy valaki pont ilyenkor jár erre, bár meg kell vallanom, hogy nem sűrűn futottam még ebben az erdőben. Csak rövid sétákat tettem az ösvényeken, és hogyha jobban belegondolok, akkor is láttam néhány embert (mutánst?) errefelé. Talán nem s olyan kihalt ez a hely, mint ahogy először gondoltam. A srác igen vicces kedvében van, hiszen egyből egy versennyel kezd, ami igen csak imponál nekem. Szeretem a jó humorú srácokat és úgy vélem, hogy ezzel a sráccal akár még egész jó haverok is lehetünk. Elgondolkozom a dolgon és rá kell jönnöm, hogy valóban nem ártana itt egy olyan gazi legjobb haver, akivel lehet hülyülni, meg ilyenek. Sok embert ismerek már, de valahogy senkivel sem sikerült közeli viszonyba kerülnöm. Kivéve azt a csinos barnát a bálon, de hát... A gondolatra egy fél pillanatig elvigyorodom, majd végül beérem Sebastian-t és bemutatkozva neki eljátszom vele ugyan azt, amivel ő viccelt meg az előbb. Vagyis enyhén rácsapok a tarkójára, majd neki iramodok. Néhány tizedmásodpercnyi előnyöm van csak, és már hallom is a fú lihegését magam mögött. Elsőnek csapok rá a híd korlátjára, de Seb sem maradt le tőlem sokkal, talán pont annyival, amennyivel hamarabb indultam.
- Bocs, nem hagyhattam ki. - vigyorodom el szélesen és most már igazán, tényleg kezet nyújtok a srácnak és hogyha elfogadja, akkor barátian szorítom meg, és nem követi semmi tarkón csapás, vagy bokakirúgás, vagy ilyesmi.
- Örvendek. Gondolom te is ide jársz a suliba... - tippelek, hiszen ha már rákérdez a képességemre, akkor vélhetőleg tudja, hogy ez nem egy "magániskola". Vagy legalábbis nem OLYAN, mint amilyenre az emberek általában gondolni szoktak. A kérdésére elnevetem magam.
- Hogy mi? Antiszociálisság? Az milyen képesség lehet? - vigyorodom el és gondolkodni kezdek. Fejemben megjelennek furcsa emos lányok képei, meg olyanok, akik szoba-lakók a koleszban meg ilyesmi.
- Ideges leszel, ha valaki a közeledbe jön és valami furcsa aura miatt eltaszítod magadtól az embereket. - emelem fel a kezemet és hókuszpókuszokat rajzolok a levegőbe, ezzel jelezve a furcsa aurát.
- Elég szívás lehet az ilyesmi. - húzom el a számat egy fél percre, majd a hídhoz fordulok. A vízre nézek, egyik kezemet felemelem, mire egy vízsugár repül oda hozzám, és a két kezemet egymás fölé helyezve apró forgó örvényt jelenítek meg a két kezem között, mintha egy karika forogna szélsebesen.
- Tudom irányítani a folyadékokat. Cool, ha? - vigyorgok ismét, majd a fiú felé bökök a fejemmel.
- Na és te? Mit tudsz? Gyorsan futni azt nem. - vigyorgok pofátlanul a srácra, de a szememben őszinte kíváncsiság villan. Annyi féle-fajta képességet láttam és hallottam már, mindig elfog valami gyerekes izgalom, amikor valami újat hallok. Merthogy minden képesség valamilyen módon új, nincs két egyforma...

A walkman szinte teljes hangerőn dübörög a fülemben, szeretek ilyenkor mindent kizárni, nem szeretem, hogyha valami megzavar. Néha sprintelek, néha csak kocogok és néha sétálok, hogy legyen időm pihenni, és visszanyerni az erőm egy részét. Most éppen a kocogós részhez érek, és csodálom az erdő szépségét, habár a fák alatt lágyan köd gomolyog, ami elég rejtélyessé teszi ezt az egész helyet. Hamarosan már a Nap s lebukik a látóhatár fölé és akkor már nem lesz annyira kellemes itt futni, úgyhogy addig kellene még néhány kilómétert, néhány dalt futnom. Habár a számok miatt ritmikusabban futok, lendületesebb a tempón, hátránya, hogy ilyenkor baromira nem hallok semmit a körülöttem folyó dolgokból. Lassan kocogok, amikor egy érintést érzek a vállamon. Hirtelen fordulok meg és ütök bele a levegőbe. Ez a szerencséje Sebastian-nak, hogy gyorsan el is rohan, különben elég valószínű, hogy az ő arcába találtam volna bele, ami elég kellemetlen helyzetet szült volna. De hát komolyan, ki az a hülye, aki nem-halló embereket ijesztget? Figyelem a sprintelő fiút és felvont szemöldökkel húzom le a fülemről a fülhallgatót. Értetlenül sétálok közelebb hozzá, majd végigmérem.
- Versenyezni akarsz? Rosszul csinálod. - vigyorodom el, majd letolom a fülhallgatót a nyakamra és a kezemet nyújtom.
- Jake Froster. - mutatkozom be és végigmérem a fiút. Ismerősnek tűnik, bizonyára ő is diákként van itt és láthattam már valahol, ha máshol nem, gyakorlati órán biztos. Titokzatosan elmosolyodom, majd ha megfogja a kezemet, akkor belecsapok, a tarkójára csapok egyet, és nekilódulok.
- A hídig! - kiáltok vissza vigyorogva és belelendülve kezdek el sprintelni, bár tény, hogy én már kicsit fáradtabb vagyok, mint Sebastian, de a lelkesedés és a játék izgalma feltölti az erőmet.

Az idő elég kellemes, ezért is választottam a nap ezen szakaszát a futáshoz. A nap még jócskán az égen van, kb. 3, vagy 4 óra lehet. Az ebéd már jócskán megvolt, le is ülepedett, úgyhogy úgy döntöttem, hogy itt az ideje egy kis edzésnek. Fekete, fehér csíkos melegítőt vettem fel és fehér sportcipőt. Nyakam köré egy sálat is tekertem, amit futás közben a szám elé húzok, hogy ne közvetlenül lélegezzem be a hideg levegőt. persze futás közben annyira nem értem hidegnek, de azért mégis csak tél van. Azt hiszem, hogy egy csomóan hülyének tartanának, hogy itt kint futok és nem az edzőteremben, de én a természet híve vagyok, ezért hát aki ismer, az tudja, hogy miért is jöttem ki ilyen hidegben is. Élvezem a természet közelségét és habár gyakran jövök ki ebbe az erdőbe sétálni, futásra is kiváló. Hangos lélegzéssel fújom ki a levegőt, hogy kontrolláljam a légzésemet, és izmaim oxigén ellátását. Azonban ezt én nem hallom, mert fülemben egy fülhallgató pihen, amiből üvölt a zene, zsebemben pedig egy walkman van, benne pedig egy frankó Bon Jovi kazetta. Érzékeim elég élesek, hiszen a hallásomra most nem számíthatok, így a szememmel figyelek minden apró neszre, miközben lábaim lágyan simítják futás közben a leveles, kemény talajt. Néha meg-megállok egy kicsit sétálni, de teljesen soha nem állok meg, csak futok ameddig a lábam és az erőm bírja.