Conner Jeremiah Slane

Userinfó: Főkarakter

Név: Conner Jeremiah Slane
Mutáns név: Fájdalom
Születési dátum: Westchester megye (North Salem), 1977. Január 26.
Besorolás: Független
Képességek:
Elsődleges képesség: Emlékidézés
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 9 éves korban
Képesség jelenlegi szintje: Conner érintés útján képes előrántani az emberi elméből azt az emléket ami akkor az adott a személyben a legintenzívebben él, tehát a legerősebb a tudatában, mert valami érzelmi ciklust váltott ki benne. Az emlékkel együtt pedig felidézheti ezt az adott érzelmet/érzelmeket is. Egyik hátránya a dolognak az, hogy jobbára nem csak annak a személynek a lelki szemei előtt jelenik meg az emlék, akit a fiú megérint, de magát a jelenetsort ő maga is látja, ha akarja, ha nem. Mivel ilyenkor ő maga sincs teljesen a tudatánál, hanem az emléket éli át, nem tudja megszakítani az érintéssel létrejött kapcsolatot, márpedig a jelenet "lejátszódik" a két elmében, ameddig az érintés fennáll. Viszont nem látja soha sem kétszer ugyanazt a jelenetet, mivel egy adott embernél a képesség csak egyszer aktiválódik, hacsak időközben a személyben az első kapcsolat óta meg nem változott a legerősebb emlék képe, tehát más emlék nem lépett a legintenzívebb lépcsőfokra. Ebben az esetben egy újabb érintéssel Conner ezt az "új" legerősebb emléket fogja már látni, ám ha nem történik változás, hanem az illető elméjében a már látott képsor marad a legelérhetőbb a fiú képessége számára, azt nem fogja másodjára is látni, szóval az újabb érintéskor már semmi sem fog történni, kontrollálni viszont jószerével képtelen az erejét.
Amiről viszont nem tud, az az, hogy a benne lévő X-Gén aktiválódása óta felgyorsult a szervezetében bizonyos sejtek osztódása, emiatt pedig jóval gyorsabban fog öregedni, mint bárki más. Akár egy év alatt öregedhet hármat, ezt a sebességet viszont szervezete nehezen viseli, és emiatt olykor fájdalmas, nagyon magas lázzal járó rohamok törhetnek rá, míg előbb-utóbb teste fel nem adja, és kínok között hunyhat el.
Képesség távlatai: Idővel megtanulhatja majd, hogyan szakítsa meg a folyamatot egy-egy érintés megtörténte után, így nem kell majd végignéznie az adott emléket, és ha erősen koncentrál, nem is jelenik meg előtte az emlék minden érintés során.

Jellem: Zárkózott gyermek, aki jószerével senkiben sem bízott meg, amióta elszökött az árvaházból. Csöndes, ritkán szólal meg, és akkor is csak akkor, ha már nagyon muszáj. Szereti az egyedüllétet, a korához képest pedig hatalmas intelligenciával rendelkezik, így jóval érettebb gondolkodású, és fogékonyabb is a társainál. Ezt a tulajdonságot édesapjától örökölte. Nagyon ragaszkodó volt régebben, amit bizonyít az is, hogy rendkívül szerette az apját, emiatt nehéz beszélnie róla, és nem is teszi meg, ha kérdezik róla. A barátkozás sem megy könnyen neki, emiatt pedig kortársai gyakran kinevették és csúfolták, amivel viszont sosem törődött. Elfoglalja magát egymagában, leírja gondolatait naplójába, rajzolgat, vagy épp olvas egy könyvet, amit az árvaházból hozott magával. Ki nem állhatja, ha valaki a középső nevén szólítja, ezért nem is árulja el azt senkinek, sőt, újabban már igen csak a bizalom jelének számít tőle az, ha megszólal valaki társaságában.

Külső: Gyermeki, kerek, ártatlan arccal van megáldva, ezt a benyomást pedig csak erősíthetik melegen csillogó barna íriszei, és hozzá társuló mogyoróbarna, dús haja. Fehér bőrű arca hajlamos eléggé kipirulni a hideg széltől, csak tovább növelve az elveszett gyermek látszatát. Alacsony, kisgyermeki 122 centiméteres magassággal rendelkezik a hozzáillő, jellegzetes, apróbb gyermeki alkattal. Egyszerű ruházat figyelhető meg rajta, egy vékonyabb, galléros, fehér pulóver, rajta pedig kedvenc, sötétkék, cipzáros pulcsija, a hátán pedig a szürke hátizsákja, melyben szükséges, és a neki fontos holmijait őrizgeti, és mindenhová magával viszi őket.

Előtörténet: Kedves Naplóm!
Nem éltem sokat. Tudom. Ahhoz viszont eleget láttam, hogy tudjam, hogy ez a világ túlságosan nagy és túlságosan furcsa ahhoz, hogy megértsük. Szóval igazán nem róhatod fel nekem, hogy nyolc évesen ilyeneket írok, mert bizony eleget ismertem meg az emberi természetből, és magamról. Talán furán hangozhat, mikor azt írom, kezdek elfáradni. Egyre kevesebbet értek. Apu mindent olyan jól meg tudott magyarázni. Én viszont egyedül kevés vagyok mindez megértéséhez. Hiányzik nekem. Borzasztóan hiányzik!
...
~Letöröltem a papírra hulló könnycseppet, aztán tovább írtam, bár tollam kezdett már kifogyni. Még jó, hogy többet is hoztam az árvaházból.~
...
Nem sokkal a születésnapom után történt, hogy apu bejött a szobámba. Napok óta furcsán viselkedett, és orvosok is jöttek a házhoz. Nem tudtam, mire vélni az egészet. Egyszerűen nem értettem. Apu beteg? Mindig is olyan erős volt. Egyedül nevelt, mert anya elment messzire, miután megszülettem. Apu legalábbis mindig ezt mondta. "Anyu messze van. Nagyon, nagyon messze...". Ma már tudom... nincs messze, soha nem is volt. Hanem meghalt. Apu azt mondta, egy időre máshová kell mennem. Egy olyan helyre, ahol más gyerekekkel lehetek együtt. Kérdeztem, miért, ő hová megy... a válasz pedig a mai napig a fülemben visszhangzik... messzire. Rögtön tudtam, mit jelent. Apu is tudta ezt, látta rajtam, de semmit sem mondott. Tisztában volt vele, hogy sok mindent örököltem tőle, például azt, hogy milyen okos is volt. Apu biokémiai mérnökként dolgozott egy nagy cégnek, és őrülten okos volt. Minden barátja elmondta ezt nekem, akárhányszor csak átjöttek hozzánk egy-egy hálaadásnapi vacsorára, vagy csak átjöttek köszönni karácsonykor. Az pedig hamar világossá vált apa számára is, hogy ezt sikerült megörökölnöm tőle. Már évekkel azelőtt olyan fejlődést kezdtem produkálni, mint mások még nem, ahogy apa fogalmazott. Ő azt mondta, különleges vagyok, mert sokkal előbb megtanultam folyékonyan írni és olvasni, mint a többiek. A számolás is jóval gyorsabban ment, mint nekik. Ők persze csúfoltak, és folyton piszkáltak emiatt, de nekem nagyon tetszett. Imádok olvasni, és neked írni, Naplócskám. Te vagy az egyetlen, akinek leírhatom mindazt, ami bennem van, amiket nem értek, és azokat is... amiktől félek. Te vagy az egyetlen, aki megért, és akiben megbízhatok, mert Te nem fogsz bántani engem.
Na de hol is tartottam? Szóval... apu elvitt az árvaházba. Mindketten tudtuk, hogy miért. Mivel anyu már rég nem volt, egyedül maradtam volna, mikor apu is elment. Mármint... meghalt. Én pedig csak annyit tudok, hogy beteg volt, de nem árult el többet. Mindig, amikor erről kérdeztem, vagyis próbáltam kérdezni, csak azt mondta: "Neked nem kell ezzel törődnöd...". Sosem fogom elfelejteni az arcát, mielőtt otthagyott. Azt kérdeztem tőle: "Sosem látlak újra, ugye apu? El kell menned anyuhoz." Akkor először láttam a szemében könnyeket. "Légy jó!" Ennyi volt a válasza. Aztán elment. Pár nappal később az egyik nevelőnéni bekopogott hozzám. Azt akarta tudni, nincs-e kedvem beszélgetni. Pedig tudtam, miért jött. Apu meghalt. Csak szólni akart róla. Nem feleltem, ő pedig arról kezdett kérdezni, mit is írok éppen. Megnézte a rajzaimat a naplómban. Aztán a vállamon éreztem a kezét. A következő pillanatban viszont már valami egészen mást kezdtem érezni.
...
~Megborzongtam, ahogy felidéztem a történteket, és kissé összébb is húztam magamon a pulcsit. Nem szeretem a hideget. Sosem szerettem.~
...
Láttam egy elmosódott képet egy kislányról. A nevelőnéni sírt. A lány nem mozdult. Mellette egy döbbent arcú bácsi állt. Egy üveg volt a kezében. A bácsi szédelgett, nem tudta levenni a szemét a lépcső alján fekvő kislányról. A nevelőnéni szörnyetegnek nevezte a bajszos bácsit, majd lerohant a lépcsőn. A jelenet véget ért, de én szájtátva ültem tovább az ágyon. A nevelőnéni felpattant, szemeiből záporoztak a könnyek, majd elvesztett lányának emlékképével a lelki szemei előtt, kirohant a szobámból.
Nagyon megijedtem. Féltem, hogy szól másoknak. Féltem attól, hogy engem is szörnyetegnek fog majd nevezni. Fogtam a táskámat, amit még az aputól kaptam. Elkezdtem összepakolni, pedig magam sem igazán tudtam, mit csinálok. Te, kedves Naplóm, Te voltál az utolsó, kit eme hátizsákba mélyesztettem, hogy aztán kisurranjak az ajtón. A nevelőnénik most mind egy szobában voltak a folyosó végén. Lázasan beszélgettek valamiről. Nem hallottam, miről. De úgy gondoltam, rólam. Így hát eljöttem onnan. Nem bírtam ott maradni tovább.
...
~El kellett dugnom a naplómat egy pillanatra, amikor egy bácsi furán nézett rám végig, miközben elment a pad előtt, amin ültem. De végül elhaladt. Nem szólt hozzám. Ahogy én sem szóltam hozzá. Sosem szólok senkihez.~
...
Nem álltam meg, nem néztem vissza. Senki nem foglalkozott velem a gyerekek közül. Ők ott különcnek tartottak, flúgosnak és dilinyósnak neveztek, mert inkább egyedül voltam, minthogy másokkal játsszak. Nem érdekelte őket, hová megyek, én pedig kiléphetttem az utcára. Nappal nem zárták be a bejárati ajtót. A nevelők pedig csak késve vették észre, hogy eltűntem, a cuccaimmal együtt.
Visszatértem a régi lakásunkhoz North Salem területén. Apu szeretett itt élni. Még megtaláltam a pótkulcsot, amit apu mindig az ajtó előtti lábtörlő alatt tartott. azt hitte, nem tudok róla. Vagy tudta, éppen ezért hagyta mindig is ott. Tudta, hogy nem kezdenék vele semmit. De most jól jött. Néha pedig eljövök sétálni is. Tudom, hogy nem maradhatok ott egész nap, mert keresni fognak, és oda is eljöhetnek. Azt viszont nem akarom, hogy megtaláljanak. Nem akarom, hogy szörnyetegnek hívjanak. Néha, mikor a zöldséges nem figyel, tudok tőle gyümölcsöt vagy valami ennivalót elcsenni, de van, hogy ő maga ad, mert egyszer leültem mellé a zöldséges előtti padra írkálni, ő pedig beszélni kezdett hozzám. Megkedvelt, azt hiszem. Mesélt is valamit az unokájáról, aki sokat betegeskedik. De volt olyan is, aki inkább megrémült. Egy sötétebb szakaszon sétáltam végig, mikor karon ragadott egy fekete kabátos bácsi. Nem ismertem, de a falhoz akart nyomni. Viszont addigra mindkettőnknek megjelent a kép. Az ő emléke. Láttam őt akkora gyerekként, mint én. Az anyja áll előtte és egyre csak pofozta őt, hiába kérlelte a bácsi, hogy hagyja abba.
Mikor a képsor véget ért, a bácsi félve meredt rám. "Szörnyeteg". Ez volt az egyetlen szó, ami el tudta hagyni a száját. Aztán elrohant. Az emberek furcsák, csak úgy, mint ez a világ.
...
~Kezdett egyre hűvösebb lenni, így ideje volt mennem. Eltettem táskámba Naplómat, és tollamat, majd lecsúsztam a padról, felvettem hátizsákomat, és elindultam a part mentén. A nap lenyugvóban volt, délután lehetett már. Tetszenek így a felhők. Szép színekben pompáznak. A bácsi a zöldségesből integet nekem az út túloldaláról. Arcán szomorkás mosoly bujkál. Ez lenne az igazság? Hogy mindenkinek fájdalmat okozok? Visszaintek neki, bár nem értettem a dolgot. Nem értem a világot.~