Üres, használaton kívüli termek

Örömmel viselem gondját a bátyámnak, szeretem és örülök, hogy elfogad annak ellenére amit elszenvedett miattam. Bárcsak mindig így lehetne, de hát persze mi sem leszünk örökké gyerekek és egyszer megint csak elválunk egymástól bár akkor már nem örökre és visszafordíthatatlanul.
Gyengéden, óvatosan simogatom a haját és vigyázok ne okozzak neki fájdalmat, az, hogy megnyugodott örömmel tölt el.
-Itt is leszek míg világ a világ. - Veszélyes ígéret, tudom, de megpróbálhatom betartani. Szeretnék mindig mellette lenni ha szüksége volna rám. Ez egy testvér dolga, nem?
-Persze, hogy elkísérlek. - Segítettem neki valamennyire, hogy talpon maradjon. Rossz látnom, hogy ennyire rosszul van. Nem alakulnak a dolgok jól, nagyon nem, azt hittem miután újra találkoztunk, hogy már nem érhet minket semmi rossz, átkozottul nagyot tévedtem.
Hagytam, hogy belém karoljon és próbáltam megtartani.
-Nekem is ez volt minden ellenére a legjobb karácsonyom. - Mosolyodtam el és elindultam a vendégszobákhoz támogatva a bátyusom.

A könnyed érintése már már altató hatású a számomra, ahogy végighúzza kezeit az fejemen. Kissé beleremegtem, amikor megérintette a fejem, mert az erős fájdalom még akkor is ott égett benne, de hamar megnyugtatott a hugocskám szerető, lassú és könnyed mozgása, és azt hittem, hogy ott fogok elaludni a karjaiban. Nem is kívántam mást. De akkor belegondolván angyon rossz ötletnek tűnt, hogy a hugocskámnak kellett volna így elhurcolnia engem a szobámig, tehát megerőltettem amgamt, és inkább feltekintettem rá.
- Én köszönöm... hogy itt vagy nekem... - feküdtem el teljesen a szorításában, és simítottam hajamat hugocskám nyakához - majd nehézkesen a teljesen ellazult, és erőtlen testem miatt - egy könnyed puszit nyomtam a fejére. Megpróbáltam emgerőltetni a lábaimat, de rettenetes erővel zúgott a fejembe a sötét fájdalom, és szememet is mintha már égette volna a vissza-visszatérő zöldes vibrálás.
- I-igen... k-kérlek... kísérj el... - tekintettem fel a hugocskámra a fájdalomtól bekönnyezett szemekkel, és lassan eléggé megerőltettem magamat ahhoz, hogy felkeljek, és elinduljak, de a hugocskám öleléséből nem engedem ki magamat.
- Eléggé... fáradt vagyok... s-segítenél...? - karoltam át a hugocskámat, és lassan megindultam. - Ez... még így is... - mosolyogtam rá őszintén - ...a legjobb karácsonyom volt már tizenkét éve, hugocskám... egész életem legszebbike! - nyomtam egy puszit az arcára, és elindultam a vendégszobák felé, remélhetőleg Angi támogatásával.

Próbálok neki nyugalmat, szeretetet, bizalmat adni. Ez az összes dolog amivel szolgálhatok a számára. Tudom, hogy hosszú idei szenvedést adtam csupán a számára ahelyett, hogy magam kerestem volna meg, de elvesztettem a reményt és a hitemet is, hogy életben lehet. Két év után, mint egy megtört gyermek feladtam a kutatást Arthur után, feladtam, mert úgy éreztem csak így tudok megszabadulni a fojtogató bűntudattól és keserűségtől, de mint kiderült csak minden rosszabb lett. A fájdalmamon Blaise tudott enyhíteni, de Ő sem tudta teljesen elvenni. Még most is rosszul érzem magam a múlt miatt és egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy a bátyám szeret engem, ennyi szenvedés után, hogy képes bármi pozitívat érezni irántam?
Lassan simogatom a haját és néha a halántékát is kör körösen, mert tudom, hogy ez ellazít és nyugtat. Szeretném ha kiszállna belőle a feszültség és végre megnyugodna.
-Én is nagyon szeretlek. - Hajoltam le és pusziltam bele a hajába és szorosabban öleltem magamhoz. Szeretnék én lenni a védelmezője, őrangyala ahogy Ő volt nekem az, Ő vigyázott mindig rám, és ezt viszonozni akarom, ezúttal én akarom oltalmazni a bátyám.
-Mindig itt leszünk egymásnak! - Mosolyodom el és örülök, hogy a szeretete feltétel nélküli. Én is odabújok hozzá és közben mosolygom.
-Jobb lenne ha most inkább pihennél, ha gondolod elkísérlek a szobádba, lepihensz és én még veled maradok egy kicsit. Jobban örülnék neki, ha tudnám, hogy pihensz, és ne is merd tagadni, hogy szokott fájni a fejed. - Komoly a hangom, nem tágítok, szeretném ha pihenne egy kicsit, ha kell addig maradok mellette míg szeretné.
Megpusziltam a homlokát.
-Köszönöm, hogy ennyire boldog karácsonyt adtál nekem. - Súgom a fülébe. Mert egyedül Ő volt képes most boldoggá tenni, erre volt szükségem, erre, hogy végre a családommal lehessek. És a családom egyedül Arthur.

A fájdalom egyre nikább eltűnt, ahogy csilingeltek a fülemben édes szavai. Igen, tudtam, hogy itt lesz nekem, ebben biztos voltam. Tudtam, hogy szeretni fog, hogy megvéd majd, és én is megvédem őt, örökké, ahogy azt már kiskorunkban is tettem. Nem féltem akkor sem, semmitől, csak attól, hogy őt elveszíthetem, és amikor ez megtörtént, csak attól fétlem, hogy soha többé nem láthatjuk majd egymást. Nekem kellett a hugicám, szükségem volt rá! Nem volt szabad, hogy bármikor is elengedhessem, nem! Soha!
- Szeretlek... - suttogtam a hasának, és éreztem őt az egész testemen, mintha csak egy pajzs, vagy páncél volna, ami viszotn oly selymesen takar örökké, mint egy drága takaró. Eltakar, szeret, és drága módon elaltat, szépséges álmokat adva át nekem. - Soha... soha, én is örökké itt leszek neked! - mondom boldog hangon, és megpuszilom az arcát, fejemet pedig nyakához dörgölöm, mintha csak egy macska volnék.
- Nem... maradjunk még... még... ünnepelni akarok... veled... - mondtam lassan, és a szemeibe tekintettem. Azok a gyönyörű szemek, amiken osztoztunk, el tudtam volna veszni bennük. Nem akartam elmenni, msot még ott akartam lenni vele. Szeretgetni, együtt lenni vele, és imádni, amíg csak lehetett. Hogy Boldog Karácsonyunk legyen.

A legjobban mindig is a bátyámat szerettem. Ő állt mellettem mikor úgy éreztem a világ összeesküdik ellenem. Ha apa vagy anya mérges volt rám, mert nem viselkedtem Whitmore-hoz méltóan akkor Ő volt aki megvédett, sokszor Ő is kapott azért amiért kiállt a csintalan húga mellett. Mindig bíztam abban, hogy mellettem fog állni míg világ a világ, de aztán a saját hülyeségem választott el kettőnket. Most, hogy kaptam egy újabb esélyt muszáj úgy cselekednem, hogy magam mellett tudhassam a bátyám. Nem lehetek az a lány aki kicsi koromban voltam, sokkal megfontoltabbnak kell lennem és most bár Ő a bátyám nekem kell vigyáznom rá. Sokkal nehezebb helyzetben vagyunk, mint kölyökkorunkban.
-Nincs semmi baj, vigyázok rád, ígérem. - Suttogok a fülébe majd egy puszit adok a feje búbjára. Magamhoz ölelem, hogy biztonságot nyújtsak neki. Úgy örülnék annak, ha nem lenne semmi baja, szeretnék segíteni neki.
Gyönyörű szép kék szemébe nézek amiben magamat látom viszont, testvérek vagyunk, egyek vagyunk.
-Soha nem fogsz elveszíteni, mindig itt leszek neked, örökké. - Ígérem meg miközben magamhoz ölelem.
Haját simogatva hatom le a fejem, hogy az enyémet az övére fektethessem. Nem valami boldog karácsony, de akkor is a mi karácsonyunk, csak a kettőnkké.
-Szeretnél még ünnepelni vagy menjünk vissza a szobáinkba? - Gondoltam megkérdem hisz hiába akartam boldogságot okozni neki sajnos elszámítottam magam. Most már csak azt akarom, hogy megnyugodjunk mind a ketten, ha menni szeretne hát engedem, de ha maradni akkor annak örülnék a legjobban.

Csititgatására lelkem egyre inkább lenyugodott, és lihegésem is alább hagyott, lassú lélegzetvételekbe váltott. Olyan jó volt hallani a hugicám boldog hangját, ahogy kedvességével próbált vigasztalni engem. Talán én lehettem mnidig is a tehetségesebb, de ha valami nem sikerült, én mnidig hamarabb fel akartam adni, amíg oda nem jött hozzám Angi, és biztatott, hogy haladjak, menjek, tovább előre. Ő volt a elgdrágább dolog az életemben, és nem volt szabad elveszítenem őt saját ostobaságomból. Hiszen ő volt az egyetlen ezen a világon, aki igazán, biztosan és teljes szívéből szeretett. Ő volt a mindenem, és 12 éven át semmi voltam nélküle. Most nem hagyhattam magára, nem hagyhattam, hogy mások tönkretegyék kettőnk kapcsolatát. nem hagyhattam, hogy bármelyikünk is túlságosan eltávolodjon.
- Sajnálom.... sajnálom... - még megismételtem párszor a szavakat, nem is volt erőm már hangosan kimondani őket. Csak nyögve nyelősen kiböktem őket, és megpróbáltam leállítani remegésemet. A zöld szín is kiszivárgott szememből, és újra visszatért égszínkék árnyalata, ugyanaz, amely a hugicámnak is volt, és azokkal a szemekkel rátekintettem. - Nem akarlak elveszíteni...! Nem akarom...! - suttogtam felé, majd átkaromta egész testét, és fejemet gyengéden a hasához fektettem.

Nem tudok segíteni a testvéremen, eme felismerés teljesen mellbe vágott. Látom, hogy olykor elöntik a keserű érzések és úgy véli rosszul cselekedett. Talán így is van, de nem szabadna, hogy ez ennyire megviselje Őt. Nekem és épp annyira fáj így látnom Őt, mint neki a fájdalom. Nem haragszom rá, nem tudok haragudni rá, egyszerűen túl fontos nekem ahhoz, hogy bármi miatt is így érezzek iránta. Annyi ideig voltunk távol egymástól, hogy a negatív érzések érvényüket vesztették. Csak szeretetet tudok irányába táplálni, bármit is tegyen, mondjon, ez nem tud változni. Ketten maradtunk egymásnak, nincsenek szüleink akik igazán törődnének velünk, egymásnak maradtunk és így is rengeteg akadályon átgördülve sikerült újra egymásra találnunk. Nem hagyhatom, hogy egy érzés, egy gondolat vagy bármi közénk ékelje magát.
-Csss, minden meg van bocsátva csak nyugodj meg, kérlek! - Csitítgattam, magamhoz öleltem, többet nem tudok tenni érte. Nem tudom ilyenkor mit él át, csak annyi világos, hogy ez nem normális. Ha..ha nem találom ki azt a hülye játékot akkor nem esik bele a tóba és nem kellett volna átélnie mindent amin keresztül ment, én tettem olyanná amilyen most, meggyötörtté. Ez a tudat kést döf belém, szenvedésre ítéltem a testvérem...
-Semmi baj Arthur, semmi baj. - hagytam, hogy szorosan átöleljen és én is így teszek, addig ölelem míg elfelejti ezt az egészet. Boldognak akarom látni, minden vágyam ez.
Puszikat adtam a buksijára és csak öleltem. Most úgy érzem ez a legtöbb amit tehetek érte. Idővel talán jobb lesz.
-Ne változz semmit, csak légy kicsit nyitottabb. - Simogattam meg az arcát. Nem akarom, hogy megváltozzon, mert így szeretem.

A testem egészében megremegett, és folyamatosan... ott voltak előttem. Sírtak, sírtak, mind a hárman - Claire is, meg a hugicám is, meg Blaise is. Mind sírtak, mert én tönkretettem az eddigi szép, nyugodt életüket! Mert én voltam az, aki a nyugodt élet, és közéjük állt! Tönkretettem! Nem akartam... én sohasem akartam... soha nem akartam ezt! Nem akartam bántani őket.... vajon másképp alakult volna...? Ha sohasem születtem volna meg, akkor Angela nem lett volna bánatos... nem lettek volna olyan elnyomóak a szüleink.... Blaise és ő tökéletesen meglehettek volna.... és... és Claire... nem sérült volna meg...
- Nem akarom! Bocsáss meg! Bocsáss meg! - sírtam és bámultam ki magamból zölden tündöklő szememmel, ahogy azok előtt újra és újra a fénykép szerű emlékfoszlányok villantak fel, ahogy Claire fekszik, eszméletlenül... miattam... csakis miattam... nem akarom bántani... nem akarom őket bántani! - Nem akarom... nem akarom... - végre elkezdtek eltünedezni az emlékek, és helyükbe már csak a szörnyű fejfájásom és a könnyek maradtak, amik ellepték arcomat, és próbáltam őket beletörölni Angi vállába. - Sajnálom.... sajnálom... - suttogtam nyögve-nyelősen, ahogy levegőért kapkodtam sírás közben, és szorosan átöleltem a hugocskámat, térdre borulva leőtt, ahogy fejemet a hasához simítottam. - Sajnálom.... sajnálom... sajnálom... - végre eltűnt szemeim zöld árnyalata is, és visszatért az élénk égszínkék színük. - Megváltozok... csak kérlek... bocsáss meg...

Az egész karácsonyos meghitt pillanat csak addig tartott míg rá nem kérdezett, hogy hiányzik-e a számomra Blaise. Ugyan mi mást válaszolhattam volna, mint hogy egyszerűen fizikai fájdalom a nélküle eltöltött idő. De Arthurra nézve láttam, hogy egyszerűen ezt nem érti meg. Emiatt nem hibáztathatom, amit én érzek azt csak én érthetem meg. De legalább megpróbálná elfogadni Őt úgy, mint a kishúga barátját aki szereti is a makacs testvérét. De nem, Arthur egyszerűen megmakacsolta magát és tévhitekben ringatózik. Nem tudom miket képzel be a kapcsolatunkba, de semmi jóra nem gondolok. Persze félt, minden báty félti a húgát, de ettől még nem kellene ennyire gorombának lenni vele. Én elfogadtam Claire-t, mert aranyos lány és mert sokat jelent a testvéremnek, de kicsit rosszul érzem magam, hogy ez fordítva nincs így, hogy én mindent megpróbálok annak érdekében, hogy neki jó legyen, de a kisujját se mozdítja értem. Blaise is és Arthur is egyenlően fontosak nekem, olyan, hogy választás több, mint kizárt, de mintha erre kényszerítene akaratlanul is.
-Arthur, ezt hagyd abba! Blaise nagyszerű srác, szeret engem és én is szeretem Őt, nem művelt velem semmit, semmi olyat amit én ne akartam volna, mellesleg ha Ő nincs már nem lennék én sem, ugyanis számtalanszor meghaltam volna ha Ő nincs mellettem! - Dühös vagyok rá, nagyon dühös. A karácsony a szeretet ünnepe Ő pedig képes még ilyenkor is magára haragítani...Pár könnycsepp gördült le az arcomon, de nem foglalkoztam vele, most nem.
-Én is elmondtam mindent amit tudnod kellett Blaise-ről, semmit sem titkoltam el, de te mégis ellenséges vagy hozzá. - Egyszerűen nem tudom megérteni a saját bátyám, az ikrem akihez kötelék fűz, mintha hiábavaló lenne a kapocs kettőnk közt, nem tudom megérteni a viselkedését, nem úgy, mint gyerekkorukban.
-Ami összefűz bennünket az az összetartozás, megértsük egymást, hasonlóan érzünk és valamennyire egymáshoz akarunk tartozni lévén, hogy mutánsként a világ kitagadott minket, szeretjük egymást és ez a kötelék majdnem van olyan erős, mint a testvéri. - Nem annyira erős, mert a testvéri köteléket más is összeköti, de Blaise és én köztem is van egy kapocs és ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Hirtelen mintha megérezném a közelgő vihart Arthurra néztem és abban a pillanatban tört ki én pedig odaléptem sietve és a karimba zártam Őt. Nem tudom mi történhetett vele, mire gondolt vagy milyen emlék jutott az eszébe. Egyet tudtam, hogy el kell űzzem onnan, hogy megnyugtathassam a testvéremet.
-Csss, Arthur figyelj rám kérlek, nincs semmi baj, hallod? Csak én vagyok itt és te, nem történt semmi sem. Nyugodj meg. - Karoltam át és magamhoz húztam, hogy puszit adjak a homlokára. Nem tudom palástolni az aggodalmamat, mert ez a képesség sok gondot fog még okozni a testvéremnek. A gyakori fejfájás nem jelent jót én pedig aggódom miatta.

Habár eszem folyamatosan Claire arcképére tért vissza, újra és újra, mégis elpirulva, és melegen öleltem hugocskámat, egy csókot adva feje búbjára. De Claire.... Claire... ő annyira... nekem ő annyira.... hiányzott... nagyon, nagyon hiányzott... én akartam őt, azt akartam, hogy velem legyen, azt akartam, hogy ölelhessem, de ő... ő elment... és úgy éreztem, mintha most már a szívem három részre szakadt volna... és ez tönkretesz...
A hugicám bámulatos sütije és aranyos megjegyzése kizökkentett ebből az elkeseredettségből, és nevetve bólintottam rá, majd bekaptam még egy darabot. Aztán megálltam, és feltettem neki a kérdést Blaise-ről. Nem lepődtem meg igazán, hogy hiányzik neki a srác, de... idegesített... nem tudtam semmti sem róluk - nem tudtam, hogyan találkoztak, mi által bízhatnak egymásban, hogy Blaise mit tehetett Angivel a távollétemben, milyen dolgokra kényszeríthette, legyenek azok kevésbe vagy sokkalta mocskosabbak. És, hogy mi történt az én ártatlan hugocskámmal... amikor odament ahhoz az izéhez, és szagolgatni kezdte, mint valami állat, amely felismeri tulajdonosa szagát - beteg volt, hátborzongató, és nem tudtam, hogy érhette el ezt Blaise. Idősebb és erősebb volt Angelánál... ki tudja, talán még... azt is megtették...
- Hogy miért nem?! M-mégis mit gondolsz? Mit tudok én arról a srácról, mit tudjam, hogy mit tett veled?! - förmedtem kissé fel, majd mind a fejfájásom és mind a hugicám ártatlan kérdését realizálva lelassítottam, és inkább magyarázó hangsúlyt vettem fel. - Én ismerem Claire-t, és egyáltalán nem állok annak az útjába, hogy megismerd őt! Én mnident elmondtam neked! Én voltam az első, aki először szólt a randiról... é-és... h-h-hogy hogyan ment... - villantak fel leőttem a lidércálomszerű emlékképek Claire-ről, ahogy sirva elrohant... ahogy félt... és én... é-én... én voltam a felelős... én mondtam valamit... valamit, aminel... b-biztos így felzaklathattam, ha még tudtam volna, hogy mi... hogy én... én nem akartam... - szédülni kezdtem, és nehezen belekapaszkdova az egyik székre, testemből szitne telejsen kiszállt az erő, és egy erős reccsenéssel belezuhantam, levegő után kapkodva. Az arcoamt elborította a vörösség, és a szemeim smaragzöld színűvé válltak, mint amikor képességemet használtam. - Én el akarom fogadni Blaise-t... cs-csak nem tudom, hogy miért kéne... mi az, ami összefűzz bennete--- - a világ forogni kezdett körülöttem. Túl sok votl ez egyszerre - ünneplés, vidámság, Angela... Claire... Blaise... a tönkrement randink... amin ő megsérült... és okoztam neki, én miattam sérült meg! És Serena tanárnő is, akivel úgy bántam, olyan rosszul bántam... pedig ellenben velem, ő votl az, aki igazán segített nekünk... segített Claire-nek... amíg én csak tönkretettem őt. - N-nem akartam...! Esküszöm, hugicám! ....nem akartam! - hebegtem nagy nehezen, és úgy érezvén, mintha szét akarna szakadni, erősen belekapaszkdotam fejembe, a könnyek önkéntelenül is megjelentek az arcomon, majd az újra és újra felvillanó képek Claire-ről... pontosan emlékeztem... ahogy fekszik... haldoklik... minden olyan tiszta volt... pontos... mintha ott lettem volna... és mintha egyszerre szóltam volna le Serena tanárnőt... és egyszerre emeltem volna fel akkor a fegyvert Blaise-re.... mnidegyikük ott volt... a fejemben! A varjam! Az én kis barátom... károgott... mindegyikük felett ott volt, nézte őekt, és károgott... egyszer, ahogy én gyászoltam Claire-t... máskor, amikor Angela gyászolta Blaise-t... és nállam volt a fegyver!! - Nem akarom!! Nem akarom!!! - kiáltoztam, könnyeim egybefolytak az arcomon.

Úgy örülök annak, hogy itt van velem, bár persze ez mégsem ugyanaz mintha Blaise is velünk volna vagy Claire. Egy aprót sóhajtok csupán. Mégse vághatom a bátyám fejéhez, hogy miatta nem láthatom akit szeretek. Minden sokkal jobb volna ha kedvelnék egymást. Blaise megpróbálkozott kedves lenni a testvéremhez, de úgy látszik ez kudarcra van ítélve, bár nem tudom miért. Persze értem azt, hogy Ő a bátyám és félt meg minden, de ettől eltekintve igazán megpróbálhatna jóban lenni Blaise-zel. Nem tudom mi járhat az Ő fejében, tényleg nem, de én úgy érzem mintha ketté kellene szakadnom, mert különben nem lehetnék a bátyámmal és a szerelmemmel egyszerre.
-És most már soha nem kell elveszítenünk egymást! - Mosolyogva bújtam az ölelésébe. Bár vannak kételyeim a folytatásról, hogy vajon mi lesz majd a jövőben ha Blaise és Arthur nem fogadják el egymást, de most egyelőre csak megnyugtat a bátyám jelenléte. Bármi is legyen többé nem kell úgy élnünk, hogy azt hisszük elválaszthat valami egymástól, mert nincs ilyen, most már csak magunk döntünk arról, hogy mennyire akarunk közel maradni egymáshoz.
Megkóstoltam a mézeskalácsot amit nem rég csináltam és tényleg finom lett, pedig most először próbálkoztam meg az elkészítésével. Biztos van bennem valami rejtett cukrász tehetség.
-Örülök, hogy ízlik. - Mosolyodom el. Tényleg örülök neki, mert csak az Ő kedve miatt sütöttem. Magam miatt biztos nem tettem volna meg, de így sokkal jobb.
Még mindig nehéz elhinnem, hogy ikrek vagyunk és ennyire különbözünk. Kicsit rossz, hogy én ilyen apró maradtam, gyengének érzem magam mellette. Pedig sose voltam olyan aki hagyta, hogy valaki védelmezze ha nem volt muszáj, most pedig pont úgy érzem mintha törékeny lennék.
-Nagyon hiányzik. - Csúszik véletlenül a számon, de így van, nagyon hiányzik. Egyszer majd talán együtt fogunk karácsonyozni.
-Mármint úgy értem, hogy hiányzik egy picit...na jó, nem tudom tagadni, hogy hiányzik, mert szeretem Őt bátyus. És rosszul esik, hogy te nem nyitsz felé. Én megbarátkoztam Claire-rel, de te kicsit sem akarsz megbékélni Blaise-zel, miért? - Hangomban nem volt düh csak kíváncsiság. Most már ennek a végére akarok járni, jogom van tudni miért nem kedveli Blaise-t.

Kedves szavaira szívem zakatolt, és nem akartam mást, csak ölelni, ölelni a végtelenségekig, érezni teste melegét, érezni, hogy ott van velem, szeret engem, és hogy... él. Nekem nem kellett más, csak ez az édeskés érzés, hogy annyi év után is ismét összefuthattunk, és most már semmilyen ostoba gyermek játék, vagy hiúság nem választhat el minket egymástól. Csak mi, ketten, és persze... persze Claire is... Claire... nem rá keleltt volna gondolnom akkor, nem volt helyes, hiszen rögtön ott volt Angi, de... nekem hiányzott... annyira hiányzott a jelenléte... annyira hiányzott, hogy szeretgessem, öleljem... cs-csókoljam... annyira hiányzott Claire, hogy talán jobban örültem volna, ha abba a kicsike dobozkában őt találtam volna... nem is lepett volna meg, ha az aprócska, gyönyörű karcsú testét belegyömöszölhették volna abba a picike ajándékba... Claire...
- Igen, én is örülök, hogy végre, valahára itt lehetsz velem, hugicám... - nevettem neki, majd ismét átöleltem, msot egy kissé gyengédebben. Folyton Claire képe jelent meg az elmémben. Ahogy mozgatta aprócska kacsóját...
Csak követtem a hugocskámat, és egy lassú mozdulattal kivettem az egyik mézeskalácsot a tálcáról. A számhoz emeltem, és ahogy beleharaptam, a boldogság szétáradt bennem... talán egy kicsit a firróság is, lévén a sütemény most sült ki, és egy kissé szétmarta a nyelvemet, de nem érdekelt. Az én drága hugocskám süteménye... ráadásul ennyire finom! Én.... én sohasem tudnék sütni, főzni.... az utcán sohasem kellett ezt a tudományt megtanulnom, csak lopni kellett, kihasználni képességemet.... nem keleltt ennyire.... normális módszerekhez folyamadnom....
- Nagyon finom, Angela! - mosolygok őszinte boldogsággal a hugicámra, majd átakarolom őt, és finoman megint fejét a mellkasomra fektetem. Annyira aprócska, mintha elférne a zsebemben is. - N-neked hiányzik... Blaise...? - tettem fel hirtelen a kérdést egy elhaló hangon, majd egy kissé szomorú tekitnettel lepillantottam Angire.

Örömmel adok neki ajándékot, ez egy jelképes dolog ahogyan az a sál amit 12 éve őrizget. Szinte hihetetlen, hogy ennyi ideig várt rám, hogy én adtam erőt neki, én aki senkinek se számítottam hosszú ideig, aki saját maga ellen fordult. Ezt nehéz elhinni.
-Ne mondj semmit csak bontsd ki. - Mondom mosolyogva. Hát létezik olyan, hogy most izgatottabb vagyok Arthur-nál? Pedig így van, annyira szeretném ha örülne annak amit adok neki.
Végig mosolygok míg a kezére csatolja a karórát és boldog vagyok, mert sikerült jól választanom, nagyon jól neki, bár a tesóm így is nagyon helyes srác, de ez dob rajta, Claire ha meglátja oda lesz érte. Kár, hogy Claire elutazott az ünnepekre, ha itt lenne karácsonyozhatott volna velünk, Arthur biztosan örült volna neki. A legszívesebben Blaise-t is meghívtam volna, de tudom, hogy Arthur nem kedveli és nem akartam ezt a napot elrontani a számára. Amikor Blaise-ze vagyok úgy, hogy közben Arthur is ott van úgy érzem mintha elárulnám a testvéremet. Bárcsak kedvelnék egymást. A bátyám számára fontos, hogy jóban legyek Claire-rel, nekem épp oly fontos volna, hogy Ő és Blaise kedveljék egymást, mert választani kettejük közül soha nem lennék képes.
-Nagyon szívesen bátyus! - Öleltem magamhoz szorosan. Nem hittem volna, hogy valaha is ennyire boldognak érezhetem majd magam. De mindenem meg van. A szerelem, a szeretet amit a testvérem nyújt nekem, azt hiszem szerencsés vagyok, a többi baj ami van elbújik emögött a fontos dolgok mögött és jelentéktelenek.
-Én is annak örülök a legjobban, hogy itt vagy velem. - Mosolyogva adok egy puszit az arcára, de ehhez is pipiskednem kell, mert olyan magas.
Kicsit persze kiül az arcomra a szomorúság, mert nem tudok egyszerre ünnepelni azzal a két férfival akik a legfontosabbak nekem a világon.
-Na gyere, együnk sütit. - Lépek oda, hogy egy kókuszos sütit vegyek el a tálcáról. Megkóstolom és örömmel nyugtázom, hogy finom lett.

Könnyes szemekkel bámultam reá. Ő ajándékot ad nekem? Dehát én sohas, soha semmit nem akartam volna megkövetelni tőle, felőlem még gyűlölhetett volna, ha bizton tudhattam, hogy egy olyan helyen van, ahol sohasem bánthatják. Én sohasem kértem tőle semmit a szeretetén kívül, és nem is fogadtam volna el az ajándékot, ha nem Karácsony lett volna, és nem látszott volna rajta, hogy annyit dolgozott mnidezért, hogy ezt összehozza. Annyi év magány után, annyi év keresés és kín után... ez gyönyörű volt... amit tőle kaptam az... gyönyörű volt.  Éreztem rajta, hogy szeret engem, és sohasem cselekedne úgy, hogy az tönkretegye az én boldogságomat. És én is hasonlóképpen akartam cselekedni vele.
- Én... én... nem is tudom, h-hogy... - hebegtem, ahogy kicsomagoltam a kis ajándékot, és megláttam a díszes órát alatta. Lassan kivettem a papír közül, és azonnal fel is csatoltam a kezemre, majd mosolyogva és nevetve tekintettem Angire, örömtől könnyes szemekkel. - Köszönöm... köszönöm, hugicám! - odabújtam hozzá, és szorosan átöleltem, majd arcon csókoltam őt és szipogva, olyan szerencsétlenül és gyengén álltam meg ott előtte egy pillanatra, és csak ránéztem, a szemeibe néztem, és végigtekintettem rajta. Olyan ügyes volt és erős, hogy így kitartott, és olyan sokat élt, olyan sok mnident megtapasztalt, amire nekem sohasem volt lehetőségem. De most ez csakis boldogsággal töltött el. Ő volt az, akinek mindenképpen élnie kellett, aki nem a Whitmore nevet fogja tovább vinni, hanem annak szellemi jelentését - az ő szeretetét, boldogságát, a reményt, amit bennem is ébresztett. A a gyermekei a.... a Richter nevet is fogják viselni... ő akkor is mnidvégig ott fog élni bennük.
- Ezeknél tökéletesebb ajándékot nem is adhattál volna. De... nekem az is elég, hogy itt vagy nekem... - súgtam neki, majd ismét átöleltem, most már nem is igazán sírtam ,csak öleltem, és öleltem. És nem is akartam elengedni sem - még akkor sem, amikor már a kellemetlen testhelyzetben a görbe hátam már teljesen elzsibbadt és fájt, akkor is, csak öleltem.

Most, hogy már minden szép és jó alig várom, hogy átadhassam az ajándékomat neki. Nem nagy dolog, de azért mégiscsak valami. Remélem tetszeni fog neki, mert igyekeztem, hogy a megfelelő ajándékot adhassam neki bár fogalmam sincs mire vágyhat.
-Nem-nem, ez még nem az ajándék volt, van egy meglepetésem, csak neked. - Mosolyogtam és szorosan megöleltem. Annyira boldognak érzem magam az ölelésében.
Csak mosolygom azon amit mond. Nem is tudom, hogy mondjam el neki, hogy nagyobb ajándék nincs is annál, hogy itt van velem.
-Arthur, semmi baj, nem fontos, az a lényeg együtt vagyunk, nem? - Pusziltam meg az arcát és odasiettem az egyik asztalhoz aminek a fiókjában volt a kis díszes doboz. Elővettem és egy kis ideig a kezemben forgattam a becsomagolt dobozkát. Odaléptem Arthurhoz és ránéztem.
-Tudod fogalmam se volt mit szeretnél karácsonyra így hát ezt vettem neked, ha nem tetszik akkor persze levásárolhatjuk az árát vagy nem is tudom. - Adtam a kezébe az ajándékát. A dobozban egy fekete karóra volt ezüstözött széllel. Szerintem elég fiús ajándék, nem igazán vásároltam mostanában karácsonyra senkinek semmit így fogalmam sincs, hogy mi lenne jó a bátyámnak vagy Blaise-nek, ebbe még bele kell jönnöm. Blaiset is megfogom ajándékozni, de ma csak a bátyámmal akarok foglalkozni. Annyi évig voltunk egymástól távol, hogy nem is lehet kérdés ki az első a mai napon. Blaise megérti ezt, Ő is épp annyira örül annak, hogy életben a testvérem, mint én. Már csak az volna igazi ajándék a számomra ha Arthur kedvelné Blaise-t, de hát erre nem sok esélyt látok.

A meleg süti illatára belém is melegség költözik, és megjelenik előttem a kép, ahogy még kicsikként eszegettük a finom mézeskalácsokat és nevetgéltünk, játszottunk a hóban, ugrándoztunk, mint az őzgidák, szórakoztunk... annyira ártatlan volt akkor még minden... annyira tiszta, és szent... nem voltak sötét titkok, nem voltunk bűnösök, nem száradt a kezünkön vér, legalábbis az enyémen nem... és még ugye, a szerelmet sem ismertük. De akkor is ott voltunk egymásnak, játszadoztunk, imádtuk egymást. Midnen csak szép volt és egészséges, tiszta és... csak jó volt, csak jóság volt, semmi több...
Elpirultam ezeken a gondolatokon, és Angelával együtt nevettem, amikor rámszólt, én pedig még elkezdtem vele rohangálni egy kissé a szobában, ám amikor meghallottam az ajándék szót megálltam, letettem őt, és a szemébe néztem.
- H-hogy érted azt, hogy ajándék? Én azt hittem, hogy ez volt az ajándék... - a szemébe néztem, és elmosolyodtam, és ismét magamhoz szorítottam. Ennyi mindent tett értem... csakis értem? Annyira imádnivaló és kedves volt mindez tőle! Puszit adtam arca mindkét oldalára és szorosabban öleltem, majd elengedtem őt, és kissé lebillentettem a fejemet. - É-én... én a szobámban... a szobámban felejtettem az ajándékomat.... n-nagyon sajnálom... - tekintettem le a földre, és a könnyeim ismét megeredtek. Hogy lehettem ennyire ostoba?! Tudnom kellett volna, hogy ma valami ilyesmi lesz, de... egyszerűen annyira idegen volt tőlem ez az egész karácsonyozás... v-vettem neki valamit, de... nem is tudtam, mikor adhattam volna át... azt hittem, Blaise-zel fog karácsonyozni, és éppen ezért... mekkora egy hülye vagyok én! - S-sajnálom...!

Egyre több gömb és csillag került a fánkra, a mi pici,d e annál szebb fánkra. Olyan boldognak érzem magam most, minden olyan tökéletes, ketten vagyunk és nincs semmi sem ami elszomoríthatna minket. Még az emlékek sem szomorúságot hordoznak most, örömmel elevenítem fel a gyerekkorom. A téli hógolyócsatákat, a sok csúszkálást a befagyott tavon, a hóangyalka készítést, ezekről mindről emlékeim vannak és most örömmel emlékezem vissza rájuk.
Pár szaloncukrot magam is feltettem a fára majd egyet kibontottam és bekaptam, szeretem a szaloncukrot és évente egyszer van lehetőség arra, hogy ilyet ehessek. Kibontottam még egyet majd odaléptem Arthur elé odaadtam neki mosolyogva.
-Olyan sok emlékem van a múltból ami most előjött. - Mosolyogva léptem el a fától, hogy előhozzam a sütiket, még meleg. Mézeskalácsot sütöttem és készítettem pár kókuszgolyót. Az illatuk nagyon kellemes, és imádom a sütiket.
-Én is nagyon imádlak Bátyus. - Még épp időben raktam le az asztalra a sütis tálcát mikor megbillentem és Arthur mellkasához dőltem. Elnevettem magam. Kezeire amik a tartottak adtam egy-egy puszit miközben mosolyogva néztem az apró fánkat.
-De még mennyire, hogy gyönyörű! - És tényleg az. Nem olyan nagy és szép, mint ami az aulában van lent, de ez attól szép, hogy a miénk. Felsikkantok mikor megemel és nevetek közben.
-Igen, felakarom rakni a csillagot. - Elveszem tőle a csillagot és felhelyezem a fánk tetejére ami most már ezzel együtt karácsonyfa lett.
-Na most tegyél le, különben nem kapod meg az ajándékod. - Nyújtom ki a nyelvem aztán elnevetem magam.

Lángolt a szívem az örömtől, és megremegett, amikor láttam ,hogy ő is elkezdte felrakni a gyönyörű díszítéseket. Én az örömkönnyeimtől kissé lelassúlva ballagtam a fához, és egy-egy boldog kuncogással karoltve rakosgattam rá az apróbb csillagokat és gömböket oldalára, a kezembe került néhány szaloncukor is, amiket egy gemkapoccsalt áttűzve felakasztgatta az ágakra. A tűlevelek egyáltalán nem szúrtak engem, és ennek örültem - kiskoromban mindig is utaltám, és duzzogni kezdtem, amikor már negyvenedszerre szúrták szét az ujjaimat azok az éles levelek, és azok már fel voltak dagadva. Végülis, a fájdalom sohasem állított meg, és újra és újra végigszurattam magamat, csak hogy felkerüljön az az egy-két újabb díszítés.
- Hogy ne emlékeznék... - súgtam neki, s merengtem el magam is, majd ahogy haladtam a doboz felé az újabb ajándékokért, megsimítottam karját, megint felkaptam vagy kettőt, és visszatérve a fához, újabbakat raktam rá. A süti szó hallatára körbenyaltam a szám széleit és felnevettem egy kissé, majd egy puszit nyomtam a hugicám homlokára. - Annyira imádlak, hugicám! - mosolyogtam rá, és mellé álltam, hogy végigtekintsek a karácsonyfán. Nem votl a legnagyobb, nem fért rá annyi dísz, de a mienk volt, végre, annyi év után csakis a mienk, nem volt senki és semmi, ami elvegye tőlünk, nem volt gyűlölet és csakis a szeretetnek maradt hely. Úgy éreztem, mintha kettőnk szíve most, ma tényleg egybeforrt volna. Körbefontam gyengéden Angela vállát, és kilibbentvve őt az egyensúlyából a mellkasomhoz öleltem fejét, az egész testét pedig megtartottam, mintha csak egy ágyban feküdt volna. - Gyönyörű... - mondtam a könnycseppjeimtől megcsillanó szemeimmel, majd megfogtam a csípőjét, és gyengén megemeltem, hiszen a karácsonyfánk aprócska volt - felkaptam gyorsan egyik kezembe a legnagyobb csillagot, majd nevetve a kezébe nyomtam, és a fához léptem. - Nos, mire vársz, hugicám? Fel akarod rakni azt a csillagot? - adtam csókot a vállára, majd csak vigyorogva figyeltem őt, boldogan.

Talán egész életemből ez az ölelés hiányzott. Mert most teljesen boldognak érzem magam. Olyan mintha minden gondom és bajom csak úgy elszállt volna. Mindig is biztonságot, szeretet jelentett nekem a bátyám ölelése és ez most sincs másképp. Csak azóta jó néhány év telt el.
A könnyeim ugyan még mindig folynak, de már nem rohamoznak meg úgy az érzések így lassan csillapodni kezd a sírásom is.
Kezdem úgy érezni ez a meglepetés jó ötlet volt, mert persze voltak kétségeim nem is kevés. De most, hogy látom milyen hatással volt ránk érzem, hogy erre szükség volt, talán betudunk pótolni 12 évet amit elvettek tőlünk.
-Hát akkor díszítsünk! - Mondtam mosolyogva majd én is odaléptem és egy nagy girlandot vettem ki a dobozból, kék színű volt, talán két éve meg van már csak eddig tartogattam, lassan körbetekertem az apró fán. Határozottan szép lesz ha még a gömböket, csillagokat is felrakjuk rá.
-Emlékszel arra, hogy minden karácsonykor én raktam fel a csillagot a tetejére, de csak úgy tudtam megtenni, hogy te felemeltél, mert soha nem értem el a csúcsot, már akkor is törpe voltam. - Kacagom el magam az emlék hatására. Akkor még minden a legnagyobb rendben volt. Hiányzik az az idő, de talán most is elő lehet varázsolni.
-Amúgy sütöttem sütit. - Mondom mosolyogva. Csak neki sütöttem, nem szokásom sütögetni, időm sincs rá a suli mellett, de ez egy különleges nap, muszáj volt.
Egy újabb gömböt teszek fel a fára és kicsit hátrébb állok, hogy megtudjam nézni az eddig elkészült részeket, határozottan hangulatos. Nekem tetszik.

Csak sírtam, és sírtam, de azok a cseppek örömkönnyek voltak, amik a szemeből ksizaladtak, és csak öleltem őt, öleltem amgamhoz, a mellkasamra fektetve a fejét, ahogy hozzámbújt. nem akartam mást, sohase, csak azt, hogy vele lehessek, és nem is kellett több ajándék nekem. Csak ölelgettem, talán egy tíz percig sem egnedtem el magamtól, csak ölelni akartam - érezni őt, érezni a melegét, hogy itt van, itt van nekem, és szeret engem.
Szavai kissé megnyugtattak, és a sírásom abbamaradt, de még mnidig pityeregtem egy kissé, rámosolyogva és törölgetve könnyeimet elvörösödött arcomról. Égett az egész fejem a fájdalomtól, és úgy is éreztem, le kell ülnöm egy pillanatra, de nem volt semmi különösebb bajom, csak a fejem fájt, és beleszédültem az érzelem löketbe. De nem akartam ezt egy kicsikét sem éreztetni Angivel, hiszen boldog voltam, ő is az volt, most inkább boldognak kellett lennünk, hiszen ma volt Karácsony. Ahogy az emlékek egyre gyakrabban feltörtek bennem, csak megindult ismét az örömteli sírásom, de azzal egy időben nevettem is.
- Igen... igen, annak nagyon örülnék... - súgtam neki, ahogy felálltam az asztal mellől, és ismét átöleltem őt. Majd az asztal felé fordultam, és felnyitottam az egyik dobozt, amelyből aranyos tündökléssel fénylettek fel a csillogó gömböcskék. Még egyszer Angela felé fordultam, és boldogan rámosolyogtam, majd kivettem pár kicsinyke aranycsillagot.

Nekem a karácsony hosszú ideig nem jelentett semmit. Mindig csak arra tudtam gondolni, hogy a testvérem nincs velem, hogy nem adhatok neki ajándékot, nem ölelhetem meg, nem játszhatunk a hóban. Ezek kicsi gyerekként nagyon fájtak, ahogy nőttem már néhány dolog jelentéktelenné vált, de továbbra is vágytam arra, hogy magamhoz ölelhessem a testvéremet. Ez egy olyan dolog amiről nem tud lemondani az ember. Soha nem is voltam képes erre. Anyáék bár nem szerették a karácsonyt még megtartották amikor kisebb voltam aztán ahogy felnőttem ez el lett hanyagolva amit nem bánok. Persze minden évben megemlékeztem a testvéremről, de az nem volt ugyanaz mintha magamhoz ölelhettem volna.
Most alig várom, hogy újra karácsonyozzunk, együtt, mert most már jelent valamit az ünnep. Már csak azt remélem, hogy Ő is örülni fog ennek az egy dolognak. Tudom, hogy borzalmas élete volt és most szeretnék valamit visszaadni neki, bár nem tudom semmissé tenni a múltat, de talán szebbé tehetem a jövőt.
Arthur ahogy reméltem gyorsan meg is érkezett, de könnyei már nemtettek boldoggá. Valamit rosszul csináltam volna? Aztán odajött, nem is jött, rohant és magához ölelt, azonnal viszonoztam az ölelést, szorosan és szeretettel telve. A könnyeim nekem is kibuggyantak. Erre már olyan régóta vártam, karácsony van és a testvérem ölel engem, mint mikor kicsik voltunk, nem is kívánok nagyobb ajándékot.
-Te is annyira hiányoztál nekem, nagyon-nagyon. - Szipogtam miközben a mellkasához bújtam és csak öleltem. Nem épp így terveztem a dolgot, hogy sírunk, de talán ez is kellett ahhoz, hogy most boldogok legyünk.
-Van kedved feldíszíteni velem a fát, csak egy ilyen picikét tudtam szerezni sajnos, de ha feldíszítjük akkor szép lesz. - Mosolyodtam el. Olyan rég díszítettünk együtt fát, mindig is imádtam ezt csinálni mikor kicsik voltunk és mivel Arthur már akkor is magasabb volt nálam volt, hogy felemelt, hogy a csillagot a helyére tehessem, mindig enyém volt a csillag feltételének a feladata és nagyon szerettem.

Különössé vált az egész birtok, amióta elkezdődött a Karácsony. mindenki énekelt, mindenhol díszítettek, mindenki nevetgélt... mindenki boldog volt... tizenkét éven át, nem jelentett számomra a Karácsony mást, mint végignézhettem, ahogy más családok oly gyönyörűen összejönnek, hogy ölelgessék, szeretgessék és megajándékozhassák a másikat. Boldogok voltak, ünnepeltek, vidámak... tizenkét éven át hallgattam, ahogy énekelnek, de egyszer sem énekeltem velük együtt. Egyedül voltam a család ünnepén, és egyedül, mint egy alkoholista zuhantam össze az utak szélén - minden évben ilyenkor, kitört belőlem a sírás, akármilyen idős is voltam, és Karácsony Napját átneveztem a Gyász Napjává. Ráadásul az emberek ilyenkor jöttek a legközelebb az utcán síró kisfiúhoz, elmém amúgy is stresszes állapotát az ostoba, és idegesítő gondolatokkal az őrületbe kergetve.
Ez most sem változott meg, így sokszor furcsán is tekintettek rám, amikor elszaladtam a barátok csoportjaitól, akik együtt akartak elmenni valahová ünnepelni, vagy csak összegyűltek a társalgókban, és egyéb helyeken. A szobám fleé rohantam. Nem tudtam, mit kezdjek magammal - ajándékoznom kellene? Vagy csak megint beszaladni a szobámba, és sírni? El is kezdtem pityeregni már az ajtóba. Engem miért nem bír senki sem megérteni? Miért kell mnidenkinek pont ilyenkor, ilyen hülyeségek miatt énekelgetniük?! Angelát sem találtam sehol, Claire is elment a sajátjaihoz, mihez kezdjek akkor most?! ....miért kell nekem mindig egyedül maradnom....?
Az ágyamhoz léptem, amikor észrevettem egy kicsike papírocskát, amin Angi kézírása volt, és egy hely, ahol találkozni akart velem. Azonnal rohanni kezdtem az ajtóm felé, majd felfelé, a második emeltre, remélve, hogy megtalálom majd azt a bizonyos szobát.
Benyitottam, és megláttam Angelát a szobában, körülötte rengeteg dísz hevert mindenütt. Én csak megálltam az ajtóban, és sírva fakadtam. Megpróbáltam eltakarni az arcomat a kezeimmel, de az ujjaim között kifolytak a könnyeim.
- Angela! - kiáltottam gyenge hangommal, majd egyenesen odarohantam hozzá, és szorosan átöleltem, elgörbítettem a hátamat, hogy az arcomat beletemethessem a nyakába, és úgy ölelve őt billegjek vele. - Köszönöm... köszönöm... - így várni engem... így köszönteni engem... hogy együtt díszíthetjük a karácsonyfát... egy gyönyörű ajándék tőle. - Annyira hiányoztál... annyira hiányoztál.... o-olyan sok ideig! - szipogtam, és a sírásom csak felerősödött, ahogy lassan végigcsúszott a fejem a vállán. Az elmém üvöltött, és nagyon megfájdult a fejem, de nem érdekelt, hiszen ő itt volt nekem, és várt rám!

Megakarom lepni a bátyusomat, mivel, hogy ma karácsony van. Utoljára 5 éves korunkban karácsonyoztunk együtt. Már legalább két hete vagyok ideges emiatt az egy ünnep miatt. Nem tudtam milyen ajándékot vegyen neki. Úgy érzem, hogy ismerem a testvérem, de igazából nem tudom mit szeret vagy minek örülne. Ez elszomorít, de ettől függetlenül vettem neki egy kis ajándékot ami szerintem pont jó lesz. Egy apró díszes kézzel írott kártyát hagytam a szobájában a párnáján amin leírtam hová jöjjön és mikor. Megakarom lepni azzal, hogy egy teljesen üres termet feldíszítettem és egy apró műfenyőt is beszereztem amit együtt feldíszíthetünk majd. Olyan lesz mintha mindig is együtt ünnepeltünk volna.
A terem nem olyan nagy, de teljesen elhagyatott. Nekem pontosan megfelel. Egy asztalt középre húztam és rátettem a fenyőfát mellé pedig a díszeket. Nem akarom nélküle elkezdeni a díszítést. Azóta a naptól kezdve mikor elveszítettem Őt nem igazán ünnepeltem, imádkoztam, hogy visszatérjen hozzám, nem volt karácsonyfa se, ajándékok se, de ma már itt az ideje annak, hogy ezt újra kezdjük. Annyira izgatott vagyok már, Arthur bármelyik pillanatban rátalálhat a kártyára és betoppanhat ide. Az ajándékát becsomagoltam és egy nagy masnit tettem rá. Alig várom már, hogy lássam mikor kibontja. Remélem tetszeni fog neki, nem nagy dolog, de szívből jön.

Kezdem úgy érezni, hogy mégsem volt teljesen jó ötlet, hogy lenyugtattam, hiszen az érzéseit ki is használhattam volna a képességének fejlesztéséhez, de hát már ezen nem tudok mit tenni és hát amire készülök, az itt az épületben nem igazán biztonságos. Még a teremben vagyunk már a túl vagyunk, amikor megszólal.
- Mihez képest? Nem lehet összehasonlítani egy anyagmanipuláló vagy teleportáló mutáns képességét, ahogy nem lehet egy telepata és telekinetikus mutáns képességét sem. Senki nem tart előrébb vagy hátrébb, mint te.
Ezután mentünk ki és mivel nem kérdezte, így nem is magyarázom neki, hogy a képessége az érzelmeihez van kötve és ha komoly eredményt akarunk elérni, akkor nem tudunk az ide felhozott tárgyakkal gyakorolni, az csak játék ahova a lány el tud jutni már most, ha felszabadítjuk az érzelmeit. Ha nem kérdez, akkor csendben megyek a kertbe, majd tovább a Breakstone- tóhoz, hogy ott gyakoroljunk tovább.

//Válasz posztot >>ide<< írd//