Remy Lebeau

"Ha folyton hátratekintgetsz, sosem találod meg a helyes utat, mert az előtted van. Soha nem mögötted."

Userinfó: Főkarakter

Név: Remy Etienne Lebeau
Mutáns név: Gambit
Születési dátum: New Orleans, Louisiana, 1958. 11. 10.
Besorolás: Független
Képességek: Kinetikus energia uralása

Elsődleges képesség: Energiaközvetítés
Osztályozás: Alfa mutáns
Aktiválódás: 13 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Teste egy élő bio-kinetikus generátor, emiatt a testi tulajdonságai is alkalmazkodtak az állandó mozgáshoz. A mutáció következtében a fizikai képességei (sebessége, reakcióideje, állóképessége, fürgesége, hajlékonysága, kézügyessége és egyensúlyérzéke) az emberi teljesítőképesség határáig fejlődtek. Képessége egyik mellékhatásaként egyfajta statikus interferencia veszi körül, ami immunissá teszi a telepatikus fürkészés ellen.
Elsődleges képessége azonban azt tesz számára lehetővé, hogy ezt a kinetikus energiát érintés útján átközvetítse. Így tud akár szerves, akár szervetlen anyagot feltölteni ezzel az instabil energiával. Ennek eredményeként a feltöltött tárgy becsapódáskor vagy bizonyos, meghatározott idő után robbanásszerűen kisugározza a benne tárolt töltést.
Képesség távlatai: Idővel a kiközvetített energiaszint növekedhet, ez pedig lehetővé teszi számára nagyobb károk okozását az adott tárgy elhajítását követően, mivel a nagyobb energia segítségével az objektum a robbanást követően nagyobb hatósugarú, és erősebb lökést is generál. Az energiaszintje akár még teljes épületkomplexum rombolására is alkalmassá válhat idővel.

Jellem: Az utcán nőttem fel, és ezek szerint is nevelkedtem. Kissé talán önfejű vagyok, igen, és az is igaz, hogy megvannak a saját szabályaim, ami miatt mások sokszor öntörvényűnek tartanak. Alapvetően makacs vagyok, ha egyszer kitűzök egy célt magam elé, addig küzdök, míg el nem érem azt a célt. Ezért is van annyi ellenségem... nos, többek között legalábbis ezért. Sosem érdekelt mit gondolnak rólam mások, mégis, mint mesteri tolvaj, színészi képességeimet arra használom, hogy a külvilág mindig olyannak lásson engem, amilyennek én akarom magamat láttatni. Emiatt aztán sokszor úgy látnak engem, mint egy felelőtlen, komolytalan figurát, aki rendkívüli tehetségét csak arra használja, hogy sodródjon az árral. Pedig van egy komoly oldalam is, csak azt nem mindenki láthatja. Igen, így már rájöhettél, hogy kissé bizalmatlan vagyok, mondjuk úgy mindenki felé. Nem nyílok meg túl könnyen, és kimondottan utálom, ha felemlegetik előttem a múltamat. Legalább annyira utálom, mint magamról beszélni. Ennek ellenére viszont tény, hogy nem vagyok egy stresszes figura, és nem is szorongok két másodpercenként a jövőn. Többnyire a mának élek. Önzőnek tartanak, pedig, akikben megbízom, azok fontosak nekem, és gondoskodom is róluk. Talán nem vagyok a legérzelgősebb srác a világon, de lássuk... ez sem a legérzelgősebb világ, és az élet sem puszikkal fog karjaiba fogadni minket.

Külső: Rólam akarsz tudni? Essünk hát gyorsan túl rajta. Fehér bőrű, tipikus húszas éveit taposó pasas vagyok, hosszú barna hajjal és zöld szemekkel. A hajamat így hordom, mióta csak az eszemet tudom, és őszintén szólva nem is nagyon tervezem levágatni... bár, talán majd egyszer. Hiszen, ki tudja, mit hoz majd a jövő, nem igaz? Az alkatomat tekintve edzettnek, és sportosnak mondhatom magam, bár ehhez azért nyilván az utcai életmód sokat hozzáadott, szóval az olyan dolgok, mint az elhízás, sosem jöhetett szóba az én esetemben. Zöld szemeim többnyire becsapósan hatnak másokra... bizalmat szavaznak nekem miattuk, pedig elég egyértelmű, hogy bizonyos szinten, az ember nem bízhat senkiben. Főleg nem, ha mutáns. A borosta meghagyása sem áll távol tőlem, azt hiszem, ez olyasmi, mint a hajam esete: jobban jársz, ha nem kötsz bele.
Mindig is a kényelmes viseletek híve voltam, ehhez hűen is öltözködöm, illetve van is egy kedvenc, hosszú, szinte földig érő, fekete kabátom. Sosem vagyok hajlandó megválni tőle. A kalapomat is szeretem, szóval igen... jobban jársz, ha nem baszogatod a holmimat. Főleg, ha a paklimról van szó!

Előtörténet: Az éj már leszállt az orleansi utcákra. A hold félig egy bárányfelhő takarásába került, kísérteties megvilágítást adva ezzel az egyébként haldokló fényű utcai lámpák által megvilágított sorházaknak, melynek üvegei visszaverték a furcsa, ám mégis üdítően hívogató fényt. Ez az az idő, mikor a város "krémje", a hízott, üzletkötésre váró dúsgazdagok, a feltörekvésben lévő gengszterek, és a rosszabbnál rosszabb arcú utcai pitiánerek elözönlik a szegényebb kerület kisutcáit, hogy betömörüljenek egy-egy a negyedben nívósabbnak mondható lebuj poros, füstös helységeibe. Jogosan merülhet hát fel a kérdés mindenkiben: mit keresek én itt? Egyszerű, azt, amit minden más tolvaj, aki ma megjelent, és leültek hozzám a pókerasztal köré, miközben mindannyiunk tekintete el-elvándorolt egy-egy potenciális kizsebelendő "áldozat" felé. Mind tudtuk, hogy ma nagy pénz áll a házhoz, csak nekünk, alsóbb rétegnek, más értelemben, mint nekik, "üzletembereknek".
Mi, azok, akik összegyűltünk annál az asztalnál, mind éreztük már a szorongató éhséget, a szegénység legalját, mely sokszor úgy nézett ki, a vesztünket okozza. Én ebbe már korán belekerültem, s mint ilyennek, a tapasztalataim is mélyre nyúlnak már. Jószerével már a születésemkor belekerültem ebbe a pokoli világba, és annak elvárásai és követelményei hamar a maguk képére formáltak. Itt születtem, New Orleans városában. Anyám nem élte túl a szülést, apám pedig nem is volt ott a kórházban, mert a klánnak, melynek tagja volt, szüksége volt rá, hogy helyretegyenek egy-két dolgot az akkori bandaháborús időkben. Ennek eredményeként rabolt el engem az egyik akkori banda, a Tolvajok Céhe. Orleans akkor legprofibb rablóinak és tolvajainak szövetsége. Mivel úgy tűnt, apám meghalt a bandaháborúk során, a fenyegetőzésük hamar semmissé vált, én pedig a nyakukra maradtam. Mégis a gondomat viselték, a csecsemőnek, aki nyűg volt csupán, még a szüleit sem látta soha életében. Valamiért úgy tartották, én lehetek a próféciájuk beteljesítője, mely szerint én fogom egyesíteni az ő klánjukat a másik bandával, a fegyverekkel foglalkozó Bérgyilkos Céhekkel. Ezért át akartak adni a Céhek akkori vezetőjének, akit csak úgy ismertek, a Műgyűjtő. Az átadás során azonban zűr ütött ki és a diplomáciai megoldás helyett tűzharcba torkollott az egész. Hogy ne essen bajom, egy bandatag, Fagan Galeri kapott fel, és vitt biztonságos helyre. Onnantól kezdve éveken át ő foglalkozott velem. Vigyázott rám, és kimondva-kimondatlanul, a mentorommá vált. Ő nevelt tíz éves koromig, és ő kezdett el engem megtanítani a tolvajlás fogásaira. Mígnem egy nap, tíz évesen megpróbáltam kizsebelni valakit az utcán, hogy tanítómat büszkévé tegyem. Azonban nem voltam elég figyelmes, és lebuktam. Mégis, a francia származású Jean-Luc Lebeau nem akart megbüntetni. Mint kiderült, ő a Tolvaj Céh feje, és valamiért látott bennem valamit. Valamit, ami talán magára emlékeztette, de egy biztos: megkedvelt. Örökbefogadott, és saját fiaként nevelt engem. Bevett a családjába, így nem kellett többé az utcán élnem. Távol akart tartani a bandától, de én titkon mindig tovább és tovább gyakoroltam a tolvajlást, sokszor egy-egy bandatag segített és tanított nekem trükköket. Azt akartam, hogy ha felnövök, a Céh legjobb tagja legyek. Eszerint küszködtem, és képeztem magam egyre jobbá már gyerekként. persze aztán jött a legváratlanabb dolog: a képességem aktiválódása. Nagyon megijedtem, hiszen, amit láttam, nem tudtam mire vélni, mikor az a kuka csak úgy felrobbant abban a sikátorban, mikor nekitámaszkodtam, hogy kizsebeljek valakit. Igyekeztem hát ezt titokban tartani. Eldugott helyeken gyakoroltam, kis tárgyakon, ahol nem láthatta senki. Tizenöt éves voltam, amikor elkísértem legjobb barátomat, Etienne-t a Céh beavatási szertartására, azonban minden balul sült el. Akit meg kellett volna lopnia, mutáns volt, ám erről senki ne mtudott. Elfogták, és mikor segíteni akartam neki, engem is. A képességem segítségével szöktünk meg, de a mutáns hamar utolért bennünket. Pánikba estünk mind a ketten, hiszen akárhogy menekültünk, ő egyre közelebb ért. Elestem, és elejtettem az apámtól kapott szerencsepaklit, mely a Céh jelképévé vált. Ekkor jött az ötlet. Felkaptam egy kártyalapot, és miután feltöltöttem, a mutáns arcába dobtam. Ő meghalt, de a szolgálói tovább üldöztek minket, így egy esélyünk maradt: a folyóba kellett ugranunk. A céh kimentett engem, és csak akkor eszméltem rá, mikor már a csónakban ültem vacogva, hogy már nem fogom Etienne kezét. A barátom megfulladt. Éveken át úgy gyakoroltam és edzettem magam, hogy még egyszer ilyen ne történhessen meg. Nem csak a tolvajlási képességeimet igyekeztem fejleszteni, de a mutáns képességemmel is egyre jobban bántam. Azért, hogy megvédhessem magam, utcai harci ismereteket szereztem, és a Tolvaj Céh tagjává fogadtak. Akkor kaptam meg pálcámat, amit a mai napig is használok. Mivel egyre fejjebb kerültem a ranglétrán, és megismerkedtem egy lánnyal, Bella Donna Boudreaux-szel, egyre több konfliktus alakult ki köztem, és Bella bátyja, Julien között. Julien vágyott az élre a Céhen belül, és nem tetszett neki, hogy én esélyesebb vagyok nála, és még a húga is szerelmes belém. Párbajra hívott, hogy megbizonyosodjon mindenki, melyikünk a jobb. A párbaj során azonban Julien meghalt. Még az ő régebbi képzettsége a bandában sem volt elég a képességeim ellen, ez pedig az életébe került. Onnantól kezdve apámat leszámítva már senki sem látott szívesen a Céh soraiban, és száműztek engem. El kellett hagynom a várost, és így bomlott hát fel a korai eljegyzésem tizennyolc évesen Bellával. A kapcsolatunk megszakadt, én pedig hosszú évekig nem is tértem haza. A világot járva lettem mestertolvaj. Mindig más, és más bandák tagjává fogadtak, de soha nem lettem közülük való, hisz sosem maradtam sehol sem túl sokáig. Egy ízben még az országot is elhagytam, és Európába utaztam, ahol beutaztam Franciaországot. Itt ismerkedtem meg egy mutánsokból álló cirkuszi társasággal, a Martalócokkal, akik visszafogott életet éltek, és igyekezték elkerülni a mutáns-ember konfrontációkat. Ők barátjukként fogadtak be köreikbe, és képezni kezdtek a kártyahajításban, melyben az évek alatt profi szintre küzdöttem magam, kicsit még a késekkel is megtanítottak bánni, de az valahogy sosem bizonyult az én stílusomnak. Inkább csak maradt mindig a paklim, és a pálcám, melynek nagy hasznát vettem. Ha épp nem loptam, melyben már nem volt vetélytársam, akkor utcai harcokon igyekeztem pénzt szerezni, mellyel kicsit a Martalócok tagjait is segítettem, hogy jobban menjen a soruk. Ők pedig cserébe segítettek fejleszteni az akrobatikai képességeimet, melyeknek később megint csak jó hasznát vettem az utcákon. Azt hiszem, ezért neveztek el úgy, hogy: "Le diable blanc", azaz "A fehér ördög". De végül apám halálának híre hazaszólított. A száműzetésem apám halálával és a Céh feloszlásával ért véget. A Bérgyilkosok vették át az alvilági üzelmek felügyeletét, és ezáltal a bandaháborúk véglegesen megszűntek. Sokáig próbáltak fűzni, hogy álljak be közéjük, de erre sosem került sor. Ez nem tetszett Morlock-nak, a vezetőjüknek, és a rohadék nekem esett a nyílt utcán. De még megnövekedett mutáns fizikumával is alulmaradt velem szemben. Nem számított rá, hogy sokkal képzettebben tértem vissza, mint ahogyan elmentem. A hírem elterjedt a szegényebb körzetben. Mint később pedig rá kellett jönnöm, nem csak ott. A Bérgyilkosok vezérük bukása után már békén hagytak, persze nem tetszett nekik, hogy lepaktálok a városban megmaradt tolvajokkal. Így, amikor megérkezett Victor Creed, azzal, hogy engem keres, nem tellett nekik sokba, hogy hozzám vezessék. Azzal a rohadékkal pedig egyszerűen nem bírtam. Elkapott, és mire felocsúdtam, már a Szigeten rohadtam, ahová minden mutánst betömtek, hogy valami furcsa projekt részesei legyenek. Sok mindent hallottam ott a kis cellámban más mutánsok között suttogni valami X-Fegyverről, és arról, hogy a foglyul ejtőnk, Stryker valami új fegyver megalkotásán munkálkodik. Volt időm megfigyelni a terepet és kihallgatni pletykákat. A szökésemet tervezgettem, de ezt nem verhettem nagydobra, szóval csak beletörődött rabként szívattam az őröket. Mindig elnyertem a pénzüket... nem voltak valami intelligenciabajnokok. Mindenesetre jó poén volt, idővel pedig rám ragasztották ennek a híremnek köszönhetően a Gambit elnevezést. Mostanra már egészen hozzám nőtt, azt hiszem. Két évnyi ott rohadás után sikerült kiszabadulnom és megszöknöm a Három Mérföldes Szigetről. Megfogadtam, hogy soha nem térek vissza azon borzalmak földjére. Egész jól tartottam is volna magam ehhez, ha évekkel később nem bukkan fel abban a bárban az a Logan figura, azzal, hogy nekem kéne őt elvezetnem a Szigetre. Azonnal elborult az agyam, tévesen ellenségnek tituláltam és... nos, Gambit módra üdvözöltem. Viszont hamar bebizonyosodott számomra, hogy valóban Creed-et és Strykert akarja megölni, úgyhogy a kezdeti nézeteltérések ellenére elvittem őt oda. A visszaúton szinte magammal kellett megküzdenem, de végül is úgy döntöttem, visszamegyek a Szigetre, és segítek neki. Bár mire odaértem, lerombolta ő a helyet nélkülem is. Bementem, hogy kihozzam a bent rekedt mutánsokat, de ők addigra már kijutottak, és eltűntek valami furcsa ködben. El akartam hozni Logant, de ő addigra már nem emlékezett rám. A mai napig nem értem, mi a fene történhetett ott, de úgy döntött egyedül megy tovább, így útjaink szétváltak. Én hazatértem, igyekszem megakadályozni, hogy a Bérgyilkosok üzelmei ártatlanok szenvedését okozza, ezáltal az az azóta eltelt néhány év alatt amolyan utcai hőssé avanzsálódtam. Ismerik a Gambit nevet, s bár a Tolvajok Céhe már nem létezik, tudják, hogy bizonyos szinten ezzel egyenlő ez a név.
Talán ezért is a feszült hangulat ezen a mai, egyébként langyos, tavaszi estén. A nagy arcok nyugtalanul mocorognak, néhányuk egyik keze mélyen valamelyik zsebében lapul, vélhetően valamilyen fegyvert szorongatva izzadó tenyerükben. Nyugtalanítják őket az idegen arcok. A Tolvajokat látják bennük. Egy lány kétségbeesett hangja zökkentett ki a terepszemléről. Az egyik nagydarab kopasz ingerült rántásokkal húzta maga után a hátsó ajtó irányába. Ahogy eltűntek az ajtó mögötti éji sikátorban, rápillantottam cimboráimra. Kurta biccentésükkel jelezték beleegyezésüket, így már fel is pattantam, és feltéve kalapomat, nyugodt léptekkel hagytam el a helységet. A lány riadt zokogása törte meg egyedül a sikátor csendjét. A kopasz a falnak szorította, és végighúzta mocskos ujjait a combján, majd a sliccéhez nyúlt, hogy lehúzza a cipzárt. A lány halkan könyörgött, egyre erőtlenebb szavakat csuklott fel. Ahogy az alak közelebb hajolt arcához, elfordította fejét, hogy a férfi ne találhassa meg ajkait. Ekkor látott meg engem. A falnak támaszkodtam, mélyet szippantottam cigarettámból, bármennyire is tudom, hogy le kellene szoknom róla. Megköszörültem a torkom, mire a kopasz idegesen megfordult. Ideges morgásával adta rendkívül intelligensen a tudtomra, hogy kedvenc elfoglaltságában sikerült megzavarnom.
- Nem hiszem, hogy a lady vágyna a társaságodra, Mon ami. - hangom higgadt volt. Kimért. Ez elégnek is bizonyult ahhoz, hogy felhúzza magát rajta a barma. Gyilkos hörgéssel indult meg felém, mire én egy könnyed dobással megajándékoztam egy káró dámával. A levegő bennakadt tüdejében a meglepettségtől, ahogy a lökés ereje hátrataszította. A téglafalnak csapódott, majd ájultan alélt a kukák közé. Oda, ahol gyerekkoromban felrobbantottam az egyiket. A hölgy könnyeit törölgetve, hálásan pislogva lépett hozzám, hogy megköszönje. Franciaországban mindig éltem az ilyen lehetőségekkel, de most csak egy kézcsókot követően kértem, hogy vigyázzon magára, aztán némán magam mögött hagytam a sikátort. A nő még utánam kiabált, hogy mi a nevem, mire arra a pontra mutattam a falnál, ahol támaszkodtam. Aztán megfordulva és a cigarettafüstöt lassan kifújva eldobtam a csikket, majd lejjebb húzva kalapomat eltűntem egy kis mellékutcában. A nő visszapillantott a mutatott pontra, és megpillantotta a kőr királyt a földön. Mikor felemelte és megfordította a kártyalapot, akkor láthatta a feliratot a hátulján: "Gambit". A nevemet. Mint minden kártyámon. Csak egy újabb ember, ki ismeri a nevem... csak egy újabb este Orleans utcáin.