we fight for the change to change the world
heroes of xmen: reunion



welcome





Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?

Az oldal alapítása:
2013. szeptember

(A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
chatbox





promónk






Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)

last posts





Kerti lugas (fürdő előtér)
Connor Haywood Icon_minitimeby Nikola Tesla
Szer. 29 Aug. - 15:32

Maszkabálba menni jó! :)
Connor Haywood Icon_minitimeby Emma Frost
Szomb. 9 Jún. - 21:36

Dallas-i kikapcsolódás
Connor Haywood Icon_minitimeby Nathan Jones
Csüt. 7 Jún. - 15:21

Konyha
Connor Haywood Icon_minitimeby Jean Grey
Szomb. 28 Ápr. - 17:19

Új fiú a láthatáron :)
Connor Haywood Icon_minitimeby Emma Frost
Vas. 15 Ápr. - 13:03

Folyosók
Connor Haywood Icon_minitimeby Jean Grey
Szer. 21 Márc. - 17:51

Faye & Jamie - Végre együtt!
Connor Haywood Icon_minitimeby Faye Adler-Barlow
Csüt. 1 Márc. - 11:05

Sürgősségi ügy
Connor Haywood Icon_minitimeby Mesélő
Szomb. 17 Feb. - 15:27

Aiden, Hope and Amber - Újabb tervezgetés
Connor Haywood Icon_minitimeby Aiden Hamilton
Szomb. 30 Dec. - 19:57

Top posting users this month
No user
i'm here





Jelenleg 31 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 31 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (358 fő) Szomb. 26 Okt. - 17:35-kor volt itt.

Megosztás
 

 Connor Haywood

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 

Charles Xavier
mutant and proud

Charles Xavier
Tanár
let me to help you
Play By : James McAvoy
Hozzászólások száma : 1244
Kor : 39



TémanyitásTárgy: Re: Connor Haywood   Connor Haywood Icon_minitimeHétf. 17 Feb. - 14:06

Szép hosszú és kidolgozott előtörténetet dobtál össze, ha akarnék se tudnék belekötni, és hát nem is akarok. ^^ Élvezet volt olvasni és sajnálom, hogy zűrös volt az életed, aztán még a nejed is megcsalt. Egyszer csak rendbe jönnek a dolgok, én úgy tartom, hogy valahol mindenkire vár a boldogság, csak van akit lassabban talál meg.
Foglald le az avidat, ha még nem tetted meg, aztán irány a játék! Smile
Vissza az elejére Go down

Vendég
mutant and proud

avatar
Vendég



TémanyitásTárgy: Connor Haywood   Connor Haywood Icon_minitimeSzomb. 15 Feb. - 17:09

Userinfó: Főkarakter
Név: Connor Haywood
Mutáns név: Krónikás
Születési dátum: Dallas, Texas 1954. 04. 10.
Foglalkozás: Szellemíró, közgazdász
Csoport: Független
Besorolás: Béta mutáns
Képességek: Emlékmás. (5 éves koromban aktiválódott)
Képes vagyok egy személyes tárgyból, érintésből felidézni mások emlékeit legyen az hús-vér ember, vagy egy holt lélek, akinek van még lezáratlan ügye az élők között.
Az így átvett emlékeket mindig az „emlékező” szemszögéből látom, nem pedig mint kívülálló. A képek és hangok gyakran elvegyülnek a személyes emlékeim között, és nagyon nehéz elhatárolódni. Emléket „lopni” nem tudok, csak azokat a képeket látom, és azokat a hangokat hallom, amit önszántukból adnak (vagy adtak) át az emberek.
Példa: Az édesanyám elmesél nekem egy történetet, amit ő maga élt át. Ha fogom a kezét, vagy csak egy kendőt, amely az övé, akkor látok, hallok, átélek fejben mindent amit mond, mintha az ő helyében lettem volna, mert ő ezt akarja, ezért kezdett bele a történetbe. De ha úgy dönt, hogy nem mond el mindent, ha kihagy egy apró kis részletet is, én azt észre se fogom venni, amennyiben nem túl éles az a váltás. Tehát a titkok előttem is feltáratlanul maradnak. Viszont, a hazugságot könnyű leleplezni, mert az elme az igaz történteket játssza vissza, én pedig azt látom, ami ott zajlik. Szóval be lehet csapni azzal, ha nem mondanak el mindent, de ha hazudni próbálnak, azt egyből észreveszem.
A képesség manapság már csak az esetben aktiválódik, ha valakinek tényleges „mondani valója” van. Random tárgyaktól vagy csak egy kézfogástól nem kezdek hallucinálni, de általánosságban igaz, hogy nem vagyok ura az erőnek. Képtelen vagyok ki-be kapcsolgatni, de még lassítani se tudok, amíg elhatárolom mások emlékét a sajátomtól, vagy egymástól, ha éppen több „kapcsolatom” is van. Egyedül az segít, ha következetesen leírok mindent amit látok, amit más szemén át tapasztalok, mert csak így tudom eldönteni, hogy mi az enyém, és mi az amit kaptam.
A képesség távlatai: Képes vagyok a mástól kapott emlékeket (vagy a sajátjaimat) tovább adni egy harmadik, vagy negyedik személynek. Sosem próbáltam még, nem is tudok róla, hogy ilyesmire is képes lennék. De ha még így is lenne, és használnám is, akkor sem tudnám befolyásolni más akaratát, vagy hamis emlékeket átadni. Az elme tudja, hogy valójában mi történt, úgyhogy azon az elven, hogy mástól sem kaphatok hamis képeket, én sem tudnék rossz infót továbbítani. Egyébként maga a képesség már kiteljesedett, nincs hova fejlődnie.

Jellem: Alapvetően pozitív személyiség vagyok. Tudod, láttam már elég borzalmat a világban, amihez képest az én gondjaim parányiak, úgyhogy eszem ágában sinccs bedepressziózni a hétköznapi gondokon. Szeretek ismerkedni. Barátságos vagyok, és maradt bennem még valamennyi gyermekded naivitás, amiért mindenkiről a jót feltételezem. Gyakran eljárok szórakozni, mert hát nem csak a 20 éveseké a világ. Mindig van másnapra egy kitűzött célom, amit el akarok érni. Egyszerű dolgok, mint például leírni 20 oldalt és lefutni néhány kilométert valamelyik parkban. Apróságok, mégis ha nem tudom tartani magam hozzá az úgy élem meg, mintha elbuktam volna. Kíváncsi természetem miatt nagyon könnyen motiválható vagyok. Könnyen rákapok bármire, ha elhúzzák előttem a mézesmadzagot.
Kedvelem az életvidám, a hozzám hasonló látásmódú embereket. Elcsevegek én bárkivel, ha nincs más választásom, de az előbb említett kategóriával érzem igazán jól magam.
A képességem miatt is fontosnak tartom, hogy segítsünk más embereken úgy ahogy tudunk. Gyakorta részt veszek közcélú, vagy szociális munkákban, és anyagiakban is támogatok egy-egy szervezetet ha megengedhetem magamnak. Jónak lenni jó. Persze van az a rosszfiús, bevállalós, fejjel a falnak részem is. Hogy melyikünkkel futsz össze, az csak attól függ, hogy Te ki vagy.  

Előtörténet: Dallas egyik peremvárosában születtem meg az ikerbátyámma,l egy farmer leánya, Katherine és egy tengerészgyalogos, Ryan Haywood gyermekeként. Amennyire én tudom, mindig is egészséges, eleven fiúcska voltam, a koromhoz képest élénk fantáziával ugyan, de általánosságban elmondható, hogy teljesen átlagos gyerek lehettem. A szüleim nagy szeretetben neveltek, az apám hivatása miatt kellő fegyelemmel is, habár (pont a munkája miatt) nem sűrűn láttuk az öregemet. Az édesanyám sokat küzdött azért, hogy össze tudja egyeztetni az életet a farmon, amelyet a nagyapámtól örökölt és amit imádott, valamint a házasságát a tengerészgyalogos apámmal, aki egy évben összesen négy hónapot töltött velünk. Ők igazán keményen próbálkoztak, de végül be kellett látniuk, hogy ekkora távolságból nem fog működni a kapcsolat, hiába szerették egymást úgy, amiről a legtöbb ember csak álmodozik, de átélni nem fogja soha sem. A bátyámmal már tudtuk, hogy mi lesz a dolog vége, úgyhogy össze is pakoltunk mire édesanyánk közölte velünk is a fájó döntést. Akkoriban még utáltam a változásokat, féltem minden új dologtól, és rengeteg emlék kötött a farmhoz is, szóval mindenkit megviselt, hogy Baltimore-ba költözünk, hogy közel legyünk a családfőhöz. Kezdetben a katonai állomáson laktunk a többi tengerész családdal, olyan kis mobilizálható faházakban, ahol semmit nem lehet csinálni, mert nincs hely, de még a falakat se lehetett festeni, és megrovást kaptál, ha az a pöttöm „udvar” nem ugyanúgy néz ki, mint a többi ház előtt. Később a szülők kibéreltek egy családi házat alig 20 percnyi autózásra az állomástól, de hiába volt több és nagyobb szoba az épületben, a texasi farmhoz viszonyítva csak parányi tégladoboz volt. Hintával. Egy kislány talán összezavarodott volna a gyönyörűségtől, de egy 12 éves fiú már nagyon nem hintázik, mintúgy pedig mi sem. A mozgás, meg úgy általában a tér hiánya miatt kezelhetetlen kamasz kölykök lettünk a bátyámmal. Sosem voltunk otthon, gyakran aludtunk a haveroknál, a szülőknek pedig nem volt már sok beleszólása abba sem, ha nem jelenünk meg a vasárnapi ebéden, mert egyszerűen nem értek el minket, nem ismerték a baráti köreinket, tehát tökéletesen kizárhattuk a szülői tényezőt. Idővel az iker bátyámtól is eltávolodtam, mert már nem egy körben mozogtunk, és rajtam amúgy is kezdtek elhatalmasodni a víziók, amit nem akkor még nem tudtam kezelni, úgyhogy jobb volt nekem egyedül az utcán. Egy darabig. Azért várható volt, hogy a szüleim előbb vagy utóbb megálljt parancsolnak a kamaszgyerek-hormonoknak. Amikor behívatta őket az iskola igazgatója, és panasz áradatot zúdított a nyakukba két szép gyermekükről, akkor már drasztikus lépésre szánták el magukat. Úgy gondolták, egy-egy év az állam legnevesebb javító intézetében jót fog tenni nekünk. Az apámnak voltak kapcsolatai, és nem is tartotta vissza semmi attól, hogy bevesse őket. Lázadó kamaszként azt mondtam, hogy gyűlölöm őt ezért. Ma már valahányszor felmerül a téma, elmondom, hogy „köszönöm”.
Eleinte utáltam ott lenni. Büntetésnek fogtam fel, egy terror merényletnek a személyem ellen. A  testvéremtől elszeparáltak, és hiányoztak az unalmas arcok az iskolából. Kis csicska voltam én az intézetben a nagymenők között, habár ez annyira nem hatott meg, mert nem is próbáltam a közösség része lenni, szóval nem érdekelt engem, ha nem tartanak sokra. Kizárólag a csoportos foglalkozásokon álltam szóba másokkal, mert akkor nem volt más választásom, de ennyi.
„Építő jelleggel” a mi, azaz a viselkedés zavaros gyerekeket hetente egyszer összezártak a szenvedélybetegekkel egy-egy csoportterápia alkalmára, mert valamilyen szinten minket is függőnek véltek. Biztos hallottál már erről a tizenkétlépéses mi a nyavalyáról, amivel a drogosok sikeresen lehetik a cuccot, amennyiben végigjárják az utat. Biztattak arra minket, viselkedészavarosokat is, hogy lássunk neki, de amiért nem volt kötelező, hagytam én a búbánatba. Volt nekem elég bajom így is a sok víziómmal, azt az időszakot meg amúgy sem vettem túl komolyan, úgyhogy ennyi volt. Valamit viszont kipróbáltam arról  a listáról mert talán mégsem  tartottam akkora hülyeségnek. Leírni mindent ami az eszedbe villan, igazából tök egyszerűnek hangzik. A gyakorlat, öregem… na az az igazi szívás.
Bevallom, többször abbahagytam, mert cikinek éreztem az egész „én, a papír, meg a toll” történetet, és visszaolvasva minden annyira bénának, baromságnak tűnt. Amit megírtam, azt mind gondosan elrejtettem, nehogy bárki elolvassa. (Többnyire a vízióimat vetettem papírra. Akkor még nem tudtam, hogy mások emlékeit látom, csak azt, hogy bármi is zajlott le a fejemben, az nem a saját gondolatom volt. Idővel rájöttem, hogy milyen természetű „adomány” birtokában vagyok, és hogy tulajdonképpen az szobám korábbi lakóinak dühös képei ostromoltak ott szüntelenül; de amikor belekezdtem ebbe az írás dologba, még nem tudtam.) Viszont hamar rájöttem arra, hogy könnyebb önmagam maradni ebben a zavart, kusza világban, ha következetesen leírok mindent, ami odabent zakatol, a fejemben. Egyszeriben tisztán láttam mindent. Hogy hol rontottuk el, mikor kellett volna megállni, és ami talán a legfontosabb, az hogy még egyáltalán nincs késő helyrehozni a korábban vétett hibákat. Annyi elromlott élettörténetet írtam le abban a szobában, hogy az én úgynevezett problémáim semmiségnek számítanak minden máshoz képest. Akkor már tudtam, és nem csak kész voltam tenni érte valamit, de az írás kiszellőztette a fejemet úgy, hogy már képes is legyek változtatni. Mindenen.
Miután elkezdtem írni, néhány hét múltán ráeszméltem, hogy a korábban egész napos, majdnem szüntelen zavaros emlékek, amik tulajdonképpen a viselkedés-zavart okozták nálam, szinte maradéktalanul eltűntek. Ekkor már úgy 30 A4-es jegyzetfüzetem lehetett a sok marhaságommal. Pontosan  nem tudom, mert sosem számoltam meg. Szóval nem vettem észre, hogy ebédidőben és a szabadtéri foglalkozások alkalmával az egyik nevelő folyamatosan elcsente, majd cserélgette a füzeteket, hogy el tudja olvasni őket. Fel is tűnt, hogy a korábbiakhoz képest már-már emberségesen néz rám a vénlány, de nyílván nem jöttem rá, hogy ezért, máskülönben megsemmisítettem volna az összes írást. Jó volt azt csinálni, sokat segített nekem, újra és újra megváltoztatta a nézőpontomat, mégis, ha megtudom, hogy valaki olvassa is a hülyeségeimet, akkor abbahagytam volna, mert ciki, nőies elfoglaltságnak tartottam az ilyesmit, én meg túl homofób vagyok felvállalni, hogy ezzel cseszem el a szabadidőmet. Szóval jobb, hogy én nem tudtam, hogy az idő teltével rajongóim is lettek a nevelők között. Én ennek csak a kiváltságait éreztem, mikor tanszereket kértem (körző, vonalzó a geometriához. Ilyeneket nem adhattak csak úgy, mert könnyen szúró-vágó eszközöket lehetett fabrikálni belőle, akárcsak a börtönben.); mert be kellett pótolnom az iskolai lemaradásokat, és a csoportos foglalkozások erre nem alkalmasak. Túl lassan haladtak a többiek, az én dolgom pedig sürgős volt, hiszen nem tudhattam meddig marad ilyen tiszta az elmém, és különben is élveztem, hogy kétszer elolvasok egy anyagot mondjuk biológiából, és már kívülről fújom az egészet. Átkozottul jó fejem volt akkor még a tanuláshoz. Persze, egy tizenéves gyerek még könnyen veszi az akadályokat, de hogy mennyivel előrébb voltam a korosztályomnál, azt majd csak odakint tudom meg.
Letelt az egy év, én és a testvérem mondhatni „kiszabadulunk” az intézetből. Búcsúajándékot is kaptam a nevelőktől, amire nem számítottam. Egy közepes méretű dobozt adtak át nekem díszcsomagolásba, és a lelkemre kötötték, hogy ne nyissam ki hazáig. Kelletlen köszöntem meg, mert a legutóbbi tényállás szerint a bátyám és én is csak újabb neveletlen púp vagyunk a hátukon, akit ki nem állnak, szóval én mindig is ehhez tartottam magam. (Pár év múlva nekik is küldök „köszönöm” kártyát, de még közel sem tartok ott.)
Az intézetből haza mentünk abba a „pöttöm” albérletbe, ahonnan elindultunk. A szülők, akik legfeljebb 3 alkalommal látogattak meg minket az intézetben, arra számítottak, hogy mindent ott fogunk majd folytatni ahol abbahagytuk, úgyhogy azonnal fegyelmezéssel indítottak. Tőlem elvették a nevelőktől kapott ajándékomat (ők tudták, hogy mi van benne, mert beavatottak voltak, de én akkor még semmit sem sejtettem, szóval nekem az nem volt nagy büntetés). Az ikerbátyámtól a televíziót tagadták meg, természetesen nem mehettünk sehova az iskolán kívül, legfeljebb társadalmi munkára (utcaseprés, meleg étel osztása a hajléktalanok számára a belvárosban, stb.), és minden vasárnap templomba kellett járni. No ez volt nekünk, ateista tinédzsereknek az igazi szívás. Szóval az intézetben töltött egy év után durván kijutott nekünk a szülői szigorból. Kezdetben tetszett, hogy mindig a sarkunkban vannak, mert mindkettőnknek nagyon hiányoztak, de… de aztán megint annyira zavaros lett a fejemben minden. Úgy beosztották a szüleim a nap minden egyes percét, hogy se időm, se lélekjelenlétem nem maradt írni, az pedig nagyon összekuszálta a dolgokat. Megint frusztrált lettem, ideges, és komolyan elgondolkodtam azon, hogy inkább megszökök otthonról, csak egy kis nyugtom legyen, hogy megint kitisztuljon a fejem. A testvérem beszélt le erről. Megmutatta nekem, ő hogyan éli túl a bezártságot. Nemes egyszerűséggel semmivé vált a szemem előtt, majd felbukkant az erkélyemen, és bekopogott az ablakon, hogy engedjem be. Sokkot kaptam. Sokszor játszódott már le a fejemben valami ehhez hasonló, de valamiért mindig csak a saját fantáziálásomnak gondoltam, mert hát ő a nagy tesó (habár csak 6 perccel idősebb nálam), aki a példaképem, a példaképek meg szuperhősök a gyerekek szemében. Szóval sokkot kaptam attól, hogy megelevenedd egy vízióm, és attól is, hogy mennyire klassz az amit ő tud, és én nem. Tehát én csak némán tátogtam, ő pedig felemelte a kezét, és kinyitotta az ablakot gondolatának erejével, ahogy azt korábban láttam. Azt mondta, már rég el akarta mesélni nekem, hogy milyen király dolgokat tud, csak sejtelme sem volt hogyan kezdje. Én erre elővettem az egyik füzetemet, amin az ő neve állt, átnyújtottam neki, és közöltem, hogy már rég elmondta. Igazi testvérem lett akkor Ryan. Közös titkaink lettek. Később persze kiderült, hogy mi másban is osztoztunk még, de erre is ki fogok térni a maga idejében.
Úgyhogy maradtam, a testvérem biztatására pedig újra írni kezdtem. Mocskosul megkönnyebbültem, hogy nem tart nyomoréknak a hobbim miatt, ugyanakkor fel is bátorodtam ettől, és hamarosan újra kristály tisztán kezdtem látni. Ryan kiaknázta a képességeit azzal, hogy gyakran két helyen is helyt állt, csak hogy nekem legyen pár szabad órám az írásra. Senki nem jött rá a helycserés csínyre, hisz Ryan nagyon ügyes volt, és szerintem nálam is okosabb. Mindketten oltári bulinak éltük meg azt az időszakot. Aztán befejeztük a középiskolát (mindketten egy évvel az osztály előtt, tehát 17 évesen), majd más-más főiskolára mentünk, ezért ez úgy abbamaradt. Azt hiszem, felnőttünk.
De visszatérve az ajándékra, amit korábban már említettem. Fél évvel az intézetből való szabadulás, és közvetlen az érettségi után kaptam vissza a szüleimtől. Bizonyítottunk már nekik a korai érettséginkkel, szóval az utolsó otthoni nyarat már tényleg szabad, gondtalan kölykökként tölthettük el, ennek az előszele pedig az előjogok visszaosztása volt. A testvérem visszakapta a televíziót, én a dobozt, nem  volt több kötelező közmunka (de azért továbbra is eljártunk), se vasárnapi mise (na oda többet be nem tettük a lábunkat), és többé nem szimatoltak utánunk, mintha minimum szökött fegyencek lennénk, vagy én nem tudom mi. A lényeg, a lényeg: a dobozban nem várt meglepetést találtam. Először egy vastag könyvet emeltem ki belőle, az előtt pedig egy vastag A4-es borítékot volt. Naná, hogy az utóbbival kezdtem. A borítékban árajánlat volt és egy másnapig beváltható csekk, ami a könyvem előlege volt, egy hosszú szerződést három könyvre, és baromi sok apróbetűs szöveget a végén. Ahogy kezembe vettem az ajándék könyvet is, összeállt a kép a nevelők tolvajlásáról, és a hátam mögött szövögetett összeesküvésről. Nem volt nehéz dolgom, mert a vastag kötetben a legjobban sikerült írásaimat szedték csokorra, és már azt is sejtettem, hogy mikor kezdődött, hogy elolvasták a feljegyzéseimet. Aztán megmutatták másnak is… Nagyon dühös lettem mindenkire aki benne lehetett ebben az összeesküvésben, mert ez nekem csak a titkolt hobbim, és nem vagyok valami jó benne, úgyhogy hagy döntsem már én el, hogy mit akarok kezdeni vele. A csekket eltéptem, aztán a többivel együtt kidobtam a szemétbe. Ez nekem nem ajándék volt, hanem nyilvános megszégyenítés, kollektív lejárató hadjárat. Próbáltak meggyőzni az ellentétéről, de nem sikerült. Rajta kaptak. Soha többé nem akartam írni. Persze nem hagytam abba végleg, mert egyszerűen szükségem volt erre, hogy össze tudjam szedni magam, de eztán vigyáztam rá, hogy többé ne bukjak le.
Úgyhogy a nyár végén nem a kiadóhoz mentem szerződést írni, hanem beiratkoztam az egyetemre közgáz karra. Néha, amikor füvet nyírtam társadalmi munkában, vagy el akartam hívni a barátnőmet moziba, akkor felötlött bennem, hogy talán még is jó lett volna az a csekk, és akkor nem kellett volna ilyesmikkel bajlódnom, de még tartottam magam. Aztán amikor harmadévesen kiderült, hogy a szüleim otthon nyomorogtak azért, hogy a testvérem és én egyetemre járhassunk, félretettem a fene nagy büszkeségemet és a sztereotípiákat a  férfi írókról. Kellett az a nyomorult cetli tandíjra, és később még az eljegyzési gyűrűt is abból vettem meg a későbbi feleségem, majdani exnejem számára. Úgyhogy felkerestem a kiadót, hogy ennyi idő elteltével beadjam a derekamat, és megmutattam a legjobb történeteket amit azóta leírtam, végül arra a megállapodásra jutottunk, hogy állnéven adják ki az írásaimat. Sosem lettem sikeres író, nem is vágytam rá. A szerkesztő sokat veszekedett velem, amiért ragaszkodok hozzá, hogy minden könyvet más-más álnéven adjak ki, mert sosem lesz belőlem nagy híresség, ha nem hagyom, hogy megismerjenek, de ehhez mindig ragaszkodtam. Én tudtam, hogy hús-vér emberek állnak a történetek főszerepeiben, akiket át lehet nevezni, ki is színezhetem a sztorit, de attól még nem lesz a sajátom. Megtiszteltem őket azzal, hogy a nevükön adassam ki a történetet, legfeljebb csak kis  változásokkal, hogy mégse legyen olyan életrajzszerűen egyértelmű. Megesküdtem, hogy nem csinálok rendszert ebből. Túl sok ambícióm nem volt, és ha egyszer belebukom, akkor sok embert alázok meg, akikről írtam. Szóval azóta is csak akkor adatok ki könyvet, ha másképp nem tudnék boldogulni ebben az anyagias világban.
Az első kötet egész jól fogyott. Egy lányról szólt, aki egy sorozatgyilkos egyetlen túlélőjeként próbálta megállni a helyét. A lány szemeit kiszúrta támadója, mégis a történtek úgy megacélozták ezt a visszahúzódó, félénk jellemet, hogy amikor a gyilkos egy év múlva visszatér befejezni a munkáját, példátlan bátorsággal állta a sarat. A gyilkost végül elfogta az FBI, a bíróság halálra ítélte. A lány még kómában volt, de hallott minden szót, amit a körülötte állók mondtak, így erről is értesült. Támadóját törvényesen kivégezték, másnap pedig a lány is meghal, mintha csak azért lett volna életben annyi időn át, hogy bizonyosságot nyerjen: a rohadék többé senkit nem bánt.
Ebből a történetből diplomázhattam le, és vehettem feleségül a barátnőmet, Kaycee-t. No nem egy gyémántköves gyűrű volt, de így is őszinte volt a mosolya. A dallasi farmra költöztünk, mert nekem hiányzott az a hely, Kayceenek meg mindegy volt, csak velem legyen, ám élvezte ő is az ott töltött időt. Tudom, mert mert láttam az emlékeit, máskülönben ha nem lett volna boldog ott, akkor nem erőltettem volna rá, hogy ott lakjunk. Szerelmes balfácán voltam. Úgy három éve jöttem rá, hogy mennyire. Amikor rajtakaptam az ikerbátyámmal… Meg se próbálták megmagyarázni a történteket, így nem tudom, hogy pontosan mi történt, de van az úgy hogy a hallgatás beszédesebb bármi másnál. Azt hiszem, Kaycee tudta, hogy a bátyámmal fekszik le, mert aki igazán ismer minket, az meg is tud különböztetni, különben is, ha csak „tévedésről” van szó, azt megpróbálja kimagyarázni, én lemozizom, és csak a bátyámat küldöm el a fenébe, de a nő meg se próbálta tisztázni magát, pedig fogalma se volt a képességemről. A bátyám meg… esküszöm, próbáltam mentséget kreálni neki, de valahogy nem tudtam. Azt hajtogatta, hogy „ugyan már, tesók vagyunk”, és hogy „korábban sem zavart” (nem is tudtam róla), aztán mire előálltam a duplacsöves winchesterrel, hogy lelövöm, akkor inkább eltakarodott. Másnap beadtam a váló keresetet, és nem is húztuk el a folyamatot, mert Kayceenek nem volt mit leperelnie rólam.
Egyikükkel se tartom a kapcsolatot. Ha össze is futok Ryannal a szüleimnél, nem szólok hozzá. Amennyire én tudom, elvett egy tetováló művész lányt, és már van egy közös gyerekük, állatorvos lett, és Baltimore-ban praktizál. Ez egy nyomós ok nekem arra, hogy már ünnepekre se látogassak haza, és ha utazok, ne mondjam meg, hogy hová megyek. Fogalmam sincs, hogy irigység, vagy egyéb elmebaj vezette arra, hogy megdugja a nejemet, de nem is akarom tudni. Ő és én végeztünk.
Manapság sokat utazgatok. Mindenhol élek egy kicsit, írom a történeteket, megküzdök mások démonjaival, az enyémeket pedig próbálom feledni. Szóval teszem amit eddig is. Tudod, csak a szokásos.
 
Vissza az elejére Go down
 
Connor Haywood
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Heroes of X-Men: Reunion :: Archivum :: A múlt árnyai :: Előtörténetek-