Felicia Santos

"A tévedés, a hazugság olyan, mint egy vaktában kilőtt nyílvessző, nem lehet tudni, hogy mit talál el, kit sebez halálra."

Userinfó: Főkarakter - Charles Xavier

Név: Felicia Santos
Mutáns név: Köd
Születési dátum: 1952. március 5. Chicago, USA
Besorolás: Törvényen kívüli
Képességek:

Elsődleges képesség: Szublimáció
Osztályozás: Delta
Aktiválódás: 28 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Képes a testét egyszerűen elpárologtatni, lényegében áttetsző gázzá, vagy kavargó köddé is alakulni, amivel akár másokat is megzavarhat átláthatatlan körülményeket kialakítva. Így valami gyorsabban közlekedhet, végeredményében repülve, mint ha csak simán futna és bejuthat bárhová, ahol egy egész apró kis rés is akad. Ebben a formában is tökéletesen lát és hall és természetesen sebezhetetlen, hiszen nincs anyagi teste, aminek ártani lehetne.
Képesség távlatai: Magasabb szinten képes valakit ködszerű formában teljesen körbefolyni, így teljesen vakká téve az illetőt, lekövetve a mozgását, tehát teljesen blokkolni őt. Maximum egy főt képes saját magával együtt szublimálni.

Jellem: Szeretem a világot, szeretem az életemet, de az utóbbi időben túl nagy csalódások értek ahhoz, hogy hirtelen minden megtörjön bennem. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán hogyan éltem túl az elmúlt hónapokat, valahogy azt hiszem csak sodródom az árral. Csak úgy hagyom, hogy az életem menjen a maga útján és valahogy minden... monotonná vált. Nem érzem, hogy túl sokat jelent nekem az élet, vagy a valóság, egyszerűen csak minden va, de mit se számít. Nem ilyen voltam régen, jellemzően életvidám típus vagyok, hiszen a spanyol vér, ami az ereimben csörgedez életvidám jellemet eredményez. Mindig is törtem a fény és a jobb élet felé, mint egy újonnan kinőtt hajtás, de ez... végül teljesen megváltozott, hiszen a sors minden elvett tőlem, mintha csak a fiatal kori ballépésekért most kapnám meg a jól megérdemelt büntetést. Csak épp nem egyedül én bűnhődtem. Hiába neveltek a szüleim vallásosan, mostanra végképp semmi hitem nem maradt. Ha van is Isten, akkor egy őrült pszichopata, aki abban leli élvezetét, hogy egyszerű földi halandók életével játszik.
Egy dolgon ne lepődj meg... ha meglátsz a parkban és én magamban beszélek. Egyszerűen csak úgy teszek, mintha lenne kihez szólnom, mintha Oliver ott lenne mellettem és elmesélhetném neki a napomat, mint ahogy azt tettem régen minden nap.

Külső: Sötét barna hajam van, ami a vállam alatt ér nem sokkal és főleg párás, melegebb időben erőteljesen göndörödik. Dús és mindig is sok bajom volt vele, annak ellenére, hogy sokan irigyelték tőlem. A szemem sötét barna, mély megnyugvást sugárzott, de mára már csak közönyt és érdektelenséget. A szám kissé szélesen lapos, de ez csak egy csak egy kis plusz kölcsönöz nekem, nem ront az összhatáson. A származásomból adódóan a bőröm kreol, így szerencsére sosem volt gondom azzal, hogy a túlzott napsütésben könnyedén leégjek. A ruházatom régebben a színes darabokat helyezte előnybe, de mostanság már nem foglalkozom annyit a külsőmmel. Inkább egyszerűbb darabokat viselek és a jól megszokott szoknyát is teljesen leadtam.

Előtörténet: Chicago a szeles város, vár nem is tudom, hogy ez miért találták ki mint névnek, nem érzem, hogy annyival többet fújna a szél itt, mint máshol. Ismerem már szinte minden utcáját, azaz ismertem, hiszen nagyon sokáig éltem ott. Persze egy ilyen városban azért elég szépen el lehet kallódni, ez nem is kérdés, így aztán nem is sikerül. Apám hiába volt orvos, anyám pedig ugyanabban a kórházban ápolónő, nekem mégis csak ott volt a két bátyám, akik bőven belevittek a rosszba. Elég sokat voltunk az utcán, főleg ahogy nőni kezdtem és mint kiderült nekem is van olyan nagy hangom, mint a családom többi tagjának. Bár persze a szüleink jobban visszafogták magukat, mert mégsem illendő a tanult embereknek úgy igazán spanyolnak lenni, de ránk ez nem volt igaz a testvéreimmel.
Valahogy úgy érzem, hogy ezért az időszakért büntet most a sors, mert nem voltam hajlandó felfogni, hogy nem így kéne élnem. Rengeteg balhéban benne voltam, kiválóan megtanultam lőni és nem utolsó sorban az a pár bolti lopás is fejlesztette a reflexeimet. Persze a szüleim nem sokáig hagyták ezt annyiban, egyre több lett a szobafogság, ahogy nőttem, bár ez nem sok mindenben akadályozott meg. Egy alkalommal még annak is meg volt az esélye, hogy javítóba kerülök, ha végre nem tudnak a szüleim kezelhetővé varázsolni. Végül nem nekik sikerült ezt megoldani... hiába igyekeztem annyira. Tizennyolc voltam, amikor a bátyámat lelőtték. Egyszerű utcai verekedés, ami elharapódzott. Láttam az egészet, mert engem elzavartak, hogy maradjak a háttérben, de én mikor hallgattam bárkire is? Képtelen voltam megmoccanni és a sarokról néztem végig, ahogy a testvérem elvérzik, ahogy Huan sír... pedig még soha nem láttam egy könnycseppet sem rajta, még gyerekkorunkban sem. De akkor vele együtt sirattam én is a bátyámat, akit szép lassan elhagyott az élet, mert a mentők nem értek oda időben. Az a nap mindent megváltoztatott, rá kellett jönnöm, hogy ez már nem játék. Nem csak piti bolti lopásokról van szó, ez már egészen más.
Pár nap múlva Huan eltűnt, és azóta sem láttam. Fogalmam sincs, hogy mi van vele, hogy bosszút akart állni, vagy... mi volt az oka. Csak azt tudom, hogy néhány hét múlva megtalálták annak a srácnak a holttestét, aki lelőtte a bátyánkat...

Gyökeres fordulatot vett hát az életem, befejeztem a sulit és teljesen kiszálltam a balhés életből. A főiskola alatt ismertem meg Olivert. Én művészettörténet szakra iratkoztam be, ő pedig fényképeszetet hallgatott és mellette újságírást. Olyan normális volt az addigi pasasokhoz képest, akiket ismertem és ahogy mindig mondta képtelen volt ellenállni a tüzes spanyol vérnek. Azt hiszem mindezek után nem meglepő, hogy fél év múlva összeházasodtunk még a suli alatt és bár nem terveztük, de húsz voltam, amikor megszületett Flora. A szüleim először persze nem örültek, de végül megbékéltek a gondolattal, hogy lett egy unokájuk. A sulit sem hagytam abba, sokat segítettek és Oliver és erején felül teljesített. Végül is fiatalok voltunk még és egyszerűen tudtuk, hogy bírni kell és bírtuk is. Két évre rá megszületett Ethan is. Ekkor már otthon szobrászkodtam, Oliver pedig munkát kapott egy újságnál, szóval szépen alakult minden. Zökkenőmentes életünk volt, bár persze mindenhol vannak veszekedések, nehézségek, de lényegében igazán nagy gond soha sem volt. A képességem is előbukkant végül, de nem foglalkoztam vele igazán, nem bolygattam, mintha csak nem is lenne, amúgy se értettem igazán az egészet.

Aztán 4 hónappal ezelőtt felfordult minden... A mai napig sem tudom, hogy történt az egész, csak ködös emlékek maradtak meg a fejemben, mintha nem is velem történt volna az egész. Egyszerűen csak felébredtem az éjszaka közepén és akkor már a fél lakás lángokban állt. Nem tudom, honnan indult az egész, de... rémes volt és halálra rémültem már csak a látványtól is. A legrosszabb viszont akkor ért, amikor a mellettem fekvő Oliver nem ébredt fel akkor sem, amikor ráztam, már könnyek között, próbáltam felébreszteni, de semmi sem történt. Percekbe telt mire a sokkból annyira magamhoz térjek, hogy felfogjam, nem csak ő létezik, hiszen ott vannak a gyerekeink a saját szobáikban és lehet hogy ők is úgy alszanak, mint ahogy mi. És akkor történt... azt hiszem a pánik miatt. Egyszerűen csak megszűnt a fizikai valóm, és onnantól már nem én irányítottam, és finoman kiesett minden. Amire újra magamra eszméltem már kint voltam az utcán, és még csak nem is köhögtem, csak kissé voltam kormos. A lakás akkor már teljesen lángokban állt és a tűzoltók is épp akkor értek oda. Vissza akartam menni, nem hagyták. Hiába kiabáltam, hiába küzdöttem nem volt esélyem és egyszerűen nem juthattam vissza. Elveszítettem a családomat, én viszont túléltem és szinte biztosra veszem, hogy mindezt azért kaptam, mert annyi hibát elkövettem fiatal koromban.
Azt már végképp alig fogtam fel, hogy pár napra rá már rácsok mögött voltam, mint lehetséges bűnbak. Túléltem sérülés nélkül, és semmi bajom sem lett, ezt ők úgy vették, hogy minden bizonnyal előre tudtam, mi fog történni és időben kimenekültem. Mégis... hogy feltételezhetnek ilyet? Nem találták meg a tűz forrását, és a mai napig sem tudom, hogy pontosan mi történt. Az életem omlott össze azon a napon és azóta is csak valamiféle szellemképe vagyok önmagamnak.

A képességem menekített meg a rabszállítóból pár hét múlva és most... csak próbálok létezni. Gyakran költözöm, jelenleg Peekskillben élek, és pincérnőként dolgozom az egyik helyi étteremben. Gyakran járok ki a lovardába, mert a lovak legalább kicsit megnyugtatnak, de sokat nem változtatnak a kedélyállapotomon.