Dorothy & Jaya

Jaya & Dorothy

Lehet, hogy megbuggyantam, de esküszöm, hogy szegény pára lelkesen „beszélget” velem. A maga módján. Amiből persze az égvilágon semmit, de semmit nem értek, de láthatólag ez a legkevésbé sem zavarja. Az mondjuk egyértelmű volt, hogy sajátos fogadóbizottságként funkcionál és arra hajt, hogy bemenjek, de ha a csipogásával biztatni akar, azzal csak annyit ér el, hogy cukinak minősítem, pedig én nem minősítek túl sok dolgot cukinak - Nem, nem foglak örökbe fogadni, ne is próbálkozz – sóhajtom válaszul a „monológjára”, bár felmerül bennem a kérdés, hogy vajon csak én nem értem őt, vagy ő sem ért engem, vagy pedig igen? Rejtélyes beszélgetés. De legalább már nem ráncigál, ami azért egészen kellemes, megigazítom a hátamon a hátizsákot és újra farkasszemet kezdek nézni az épülettel. Ha már eljöttem, gondolom tényleg nem halogathatom örökké a belépést.
Közben a nyulacska (nekem egyelőre jobb név híján nyulacska marad), rettentő otthonossá teszi magát a hátamon, vagyis sokkal inkább a hátizsákomon, és esküszöm, hogy mutogatni kezd. Na igen, egyre kevésbé félreérthetőek a szándékai annak ellenére, hogy a kommunikációnk java része nem is a halláson, hanem a látáson alapul - Jól van, jól van, megyek már – dörmögöm az orrom alatt és ennek ellenére még mindig nem indulok tovább azonnal. Hátrasandítok a nyulacskára, lelkesen szimatol, hát ha mondaná mit keres ilyen nagyon, elmondhatnám neki, hogy nálam maximum keksz morzsákat talál a ruháimra szóródva, de így nem érzem szükségesnek efféle információk megosztását - Micsoda kis hajcsár vagy… - mondom még hangyányit sértetten, hát engem épp egy nyúl noszogat, ne mondja nekem senki, hogy ezt azonnal normális, hétköznapi dologként kéne elfogadnom..! Még mindig fenntartom annak lehetőségét, hogy csak valami..nem tudom, hologram, a képzeletem szüleménye, ha ez a hely tényleg az, aminek mondják, hát akkor tulajdonképpen ezt sem tartom annyira lehetetlennek.
Nagy levegőőő…és megindulok az ajtó felé, el is érem, még le is tudom nyomni a kilincset, a túloldalon pedig egy új, ismeretlen világ vár rám…belököm az ajtószárnyat és először csak a fejemet dugom be a csarnokba. Lássuk csak, mi van itt.

Jaya & Dorothy

Egy kis énem azért nagyon szívesen csinálna egy hátraarcot. Végül is, Harry bácsi házából kikerültem, bejutottam az Államokba, akár el is húzhatnék, hogy valahol máshol próbáljak szerencsét. Persze pénzem alig, nem értek semmihez, taknyos tizenhét éves vagyok, de csináltam már hülyeségeket életemben, ez csak egy nagyobb baromság lenne a baromságok sorában…megtanultam vigyázni magamra, nem sokat jelentett, hogy Harry a gyámom, szóval nem lenne nagy  különbség. Csak annyi, hogy kiskorú vagyok, szóval, ha nyakon csípnek, akkor nekem annyi, postáznak vissza Kanadába azonnal. Azt pedig nem szeretném. Ez bír maradásra, bár csodálkozom, hogy van bennem ennyi józan ész. Talán mégis vágyom arra, hogy ne kelljen olyan nagyon magamra vigyáznom, hanem hagyjam, hogy mások gondoskodjanak rólam. De nem tudom, mi vár tám odabenn. Nem tudom, milyen lesz. Lehet, hogy jó, lehet, hogy rossz, de ezt csak akkor tudom meg, ha adok egy esélyt a helynek. Miért ilyen nehéz minden kezdet?
Nem tudom, meddig akarok idekinn vesztegelni, de az biztos, hogy villámgyorsan megakad a szemem….öhm, valamin. A valami elég pontos kifejezés most számomra, mert még soha életemben nem láttam ilyen lényt. Meghülyültem, vagy egy nyúl repült el előttem, és landol éppen a lábaim előtt? Vagy az a fickó az, megint belenyúlt volna a fejembe? Vagy ez valódi? Úristen. Kezdem úgy érezni, hogy én még nem készültem fel erre a helyre. Az erőm sosem nyilvánult meg túlságosan kézzelfoghatóan, nem nagyon mertem vele kísérletezni sem, csak akkor, ha biztos voltam benne, senki sem lát…és mindig is olyan furcsának találtam. Nem ismertem senkit, aki hozzám hasonló lett volna, ezért sem tudom, mi vár itt rám. És akkor most itt van ez a lény. Nagyon helyes, de…mi az isten?
Hatalmasra kerekedett szemekkel meredhetek rá. Nyúl, és repül, és kis agancsai vannak. Ez nem lehet igazi. Ráadásul olyan értelmes szemei vannak, hogy ez az egyetlen, ami visszatart attól, hogy mondjuk megpróbáljak hozzáérni, ezzel bizonyítva magamnak, hogy nem képzelődöm. Gondolom az illúziók még ebben az új világban sem kézzel foghatóak…- Öhm…szia..? – bizonyára tényleg a tekintete az, ami valamiért arra késztet, hogy beszéljek hozzá a lelkesnek ható csipogására reagálva. Normál körülmények között azt hiszem nem tenném, de itt…mintha más szabályok lennének érvényesek. Legalábbis így képzelem. Meg sem merek mozdulni, hátha rálépek, vagy valami, de még kikerülni sem merem. Nem kicsit lep meg, amikor a kis lény…jó, legyen különös nyuszi, megragadja a nadrágszáramat, és meglepő vehemenciával kezd a kapuk felé vonni, botladozva követem jobb híján, és remélem, hogy nem borulok rá - Héééé, te meg mit csinálsz?

Jaya & Dorothy

Nincs sok cuccom. Sőt, az nem is kifejezés, hogy nincs sok cuccom, amikor felszálltam a buszra, és ellenőrizték a jegyemet, a sofőr úgy mért végig, mintha próbálná felidézni, hogy vajon köröznek-e valamilyen államban, mert hogy szerinte ennyi cuccal nem lehet csak úgy többezer mérföldet utazni. Hogy az istenbe ne lehetne. Nem hoztam el semmit a bácsikámtól, azt a keveset leszámítva, ami tényleg az enyém, és az a nagy büdös helyzet, hogy az kimerül a ruháimban, aminek mennyisége szintén nem két beépített szekrény tartalmát teszi ki. Pont belefér minden egy méretes hátizsákba. Emléktárgyak, apróságok, csip-csup lányos dolgok…nekem ilyenjeim sosem voltak, és már jó ideje nincs is szükségem ilyesmire.
Nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy iskolát akarok-e váltani. Amikor az a két ürge felbukkant…nos, hívhatnám őket megváltóknak is, de azért annyira nem voltak szimpatikusak, és éppenséggel megbízni sem bízok bennük, de ha azt mondják, hogy kijuttatnak Kanadából, és tényleg ki is juttatnak, akkor az már megér egy misét. Meg még itt van ez az épület is. Pontosan az, amelyiket láttam a gondolataimban is, egyesek képességének köszönhetően, ugyanúgy fest a valóságban, és tényleg North Salemben található. Kikerültem abból a pokol tornáca városból. Az Államokban vagyok. Egyedül, de mit számít az, eddigi életemben is leginkább egyedül voltam. Nem bántam meg a döntésemet, sőt, boldog voltam, hogy nem fogok megőrülni, nem valami bolond vagyok, aki dolgokat képzel, hanem egyszerűen csak mutáns. És most, hogy itt állok, alig egy fél udvar választ el a bejárattól, egy kicsit mintha mégis inamba szállna a bátorságom. Pedig nem féltem magam, sosem féltettem, mert sosem volt semmi, amit elveszíthettem volna, semmi, amit elvehettek volna tőlem. Ez most mégis teljesen más, teljesen ismeretlen terep, és akár tetszik, akár nem, mostantól az otthonomnak kell hívnom, mert vissza nem akarok menni. Csak nem lehet rosszabb…végül is, ha meleg van, és adnak enni, akkor biztosan nem lehet rosszabb. Sokkal inkább aggaszt, hogy a Harry bácsi mellett folytatott csendes remeteélet után egy rakat másik diákot kell elviselnem a nap vélhetőleg huszonnégy órájában. Meglátjuk, abból mégis mi fog kisülni…
Csak állok, bámulok el az udvar és az épület irányában. Nem látom magam valahogy, amint itt élek vígan, mármint annyira…nagy. Szép. Megnyugtató, hogy egy kicsit ridegek is a sötétszürke falak, de azért mégis zavarba hoz a helyzet. Pedig én aztán nem jövök egykönnyen zavarba. Most be kéne sétálnom...csak úgy?