The Big … whatever

Ha tudnám mi jár a fejében kijavíthatnám. Nem szándékozom hamar elutazni, hacsak nem vesszük utazásnak a Gabriellel való kiruccanásokat. Nem azért költöztem folyton, mert így szeretek élni, hanem mert a szüleim költöztek és a gyermek megy velük. Persze nem volt az olyan rossz, rengeteg előnyöm származott a dologból. De innen egy ideig még nem óhajtok továbbállni. Hisz itt vannak barátaim, itt van Leah és itt van Gabe is. Épp elég marasztaló tényező.
- Szerintem magától értetődőnek kellene lennie. Sokaknak pont azért nehéz, mert túlontúl rágörcsölnek. Ahogy azt hiszem, a képességeinkkel is ez a helyzet. Sose gondolkodtam el azon, kell-e ez nekem, megérdemle-e vagy mi hasznom lehet. Egyszerűen elfogadtam, hogy van, hogy más vagyok. Talán kicsit különleges. De nem akartam erőnek erejével fejlődni sem, nem kényszerként élem meg azt. De lehet, csak én vagyok így vele - vonom meg a vállam, visszhangozva a nevetését. Igen, azt hiszem, szerencsés vagyok, mert úgy neveltek a szüleim, hogy ilyen könnyedén lássam a világot és elfogadjam a dolgokat olyannak, amilyenek.
Aztán megtörténik az útbaigazítás, és lassan Chrisben is felmer a kérdés, amit szinte vártam is. Persze egyszerűen kijelenthetném, hogy a barátom keresem, az elmúlt néhány együtt töltött pillanat után kétlem, hogy fennakadna ezen. De akkor hol a poén?
- Meglehet eltévedtem - mosolygok rá vidáman, miközben játékosan megemelem mindkét vállam, tudatlanságom színlelve így. Aztán ahogy ő, úgy én is búcsút intek neki, de vele ellentétben én nem az alagsort és a profot keresem, hanem Gabrielt, a szobájában ezek után.

//köszönöm a játékot //

- Oh, a professzort.. Nem, Charlest nem láttam - jegyzem meg és bár az ő szavai okán némi mosoly marad az arcomon, azért leolvasható épp valami neheztelésféle is az emlegetett személy irányába.
De terelődik is a téma a könyvem és történése felé. A névtévesztésra halkan elnevetem magam, olyan képtelenség. Mert valahogy nem is tudnék másképp gondolni a szereplőkre, mint Eliza, de azért aranyos a kitalált is.
- Bár tény, hogy az emberek rögtön az érzelmi szálat látják benne és reménykednek a pozitív végkifejletben, szerintem egyáltalán nem annyira nyilvánvaló. Igazából akkor se lepődtem volna meg, ha meghíusul a dolog - ellenkezek, persze nem vitakész csak saját meglátásom szerint. És mert jólesik valakivel erről is beszélgetnem.
- Sokat utaztunk a szüleimmel. Tizenakárhány város után már fel sem veszem az új helyet. És az sem hátrány, hogy sok barátságos emberrel ismerkedtem itt meg - magyarázom, piciny szeletet elé tárva életemből. Persze nem titok, sose titkoltam, hogy bejártam szinte az egész országot, noha alig vagyok tizennyolc. Igaz, ez sokaknak fura, akik egész életük egy helyen, egy városban, ugyanazok az ismerős arcok között töltötték idejük. Nekik fura lehet az új hely és a beilleszkedés.
- Ha nagyon egoistának akarnék tűnni azt mondanám, annyira jó vagyok - nevetek rá, enyhítve a beképzelt szavak élét. Nagyon jól tudom, hogy van még mit tanulnom, és leginkabb önakaratból akarom kibővíteni a képességem, hogy minél több embert tudjak lefedni és hogy több embernek is tudjak más-más képet mutatni. De azt hiszem, azért még elég sokat kell gyakorolnom.
- Hároméves korom óta élek vele, bár azt hiszem, akko rmég annyira nem volt tudatos - teszem még hozzá hogy értse is a hozzáállásom. Tizenöt év alatt ha csak magát szórakoztatja az ember is fejlődik, és én ráadásul idősebben már tudatosan próbálgattam átlépni a korlátaimat.
- Ezt azért Charles előtt ne hangoztasd, még csak ne is gondolj rá - nevetem el magam az iskoláról alkotott véleményét hallva, majd kedvesen ingatom a fejem szabadkozását hallva.
- Nem tartasz fel, a ma délutánom szabad. És úgy látom, Gabrielé nem - húzom el picit a szám lemondóan, majd néznék utána, de mielőtt igazán nekiindulhatna megtorpan és zavartan pislant körbe, kérdésével újabb mosolyt csalva arcomra.
- Ez az első, a fiúk lakrésze. Eggyel feljebb a lányoké, eggyel lejebb a földszint. És az alatt az alagsor, értelemszerűen - nevetek rá vidáman, hátha elhessinthetem zavarát.

- Akkor helyesbítek, ezt a becenevet még senkire sem aggattam rá - vágok vissza, persze még mindig mosolyogva. Hisz nincs semmi extra a társalgásunkba, egyszerű alapok, amolyan nem tudjuk még, mit is mondjunk. Bár megszokhattam volna, hogy ezen a helyen nincs olyan hét, hogy ne botoljak egy ismeretlenbe.
Közben lecsap a könyvet tartó kezemre, én pedig hagyom, hogy fordítson egyet rajta, immár igazán szemügyre véve a címet, és elkönyvelve a tévedést. Hogy valóban elnézte-e vagy csak így próbált megtréfálni, nem tudom, de azt hiszem, nem is lényeg.
- A teljes meglepetés erejével Mr. Darcy levetette előítéleteit és elvette Eliza-t. Ugye mekkora fordulat? - sóhajtok fel, bár nehezen leplezem vigyorgásom. Talán túlontúl romantikusnak gondolnak, hogy efféléket olvasom, de hát.. valljuk be, az vagyok, még ha nagyon jól is titkolom.
- Néhány hete - vonom meg a vállam az újabb szavakra. Ki számolja? Azt hiszem, azt már megtapasztalhattam, hogy nem az a fontos, mennyi időt tölt el az ember egy helyen, hanem hogy az az idő mennyire tartalmas. Nekem pedig az itt eltöltött hetek azok voltak. Minden tekintetben.
- Nem tudom, mennyire adhatok erre pontos választ. Be kell vallanom, kevés időt töltöttem még ittlétem óta a fejlődéssel, legalább is tudatos, tanulási szinten. Mindettől függetlenül nem érzem úgy, hogy nagyon a kezdetén lennék még - vágom ki magam néhány talányos szóval nevetve. De így van. Tudatos oktatáson még keveset voltam, hacsak nem tekinthetjük annak a két küldetést, amin volt már szerencsém részt venni. Mindamellett olykor elszórakoztatom a barátaim és persze saját magam is, így talán ez a fejlődés számlájára írható.

Nem zavar a röpke érintés, főképp, mert az egészet csak udvariasságnak mondható, főképp, mert szűkös határidőn belül el is enged. Így hát mosolyom zavartalan marad, majd hasonló mód, kedvesen ingatom a fejem a kérdésére.
- Ne haragudj, nem ismerek mindenkit még - magyarázom egy féloldalas mosoly kíséretében. Mint az amcsi filmek tipikus szomszéd lánya, nagyjából úgy nézhetek ki, és a figura is ahhoz hasonlatos, mibe épp "belekényszerültem".
Aztán csak meglepetten húzom fel szemöldökeim, egyrészt a hirtelen témaváltás okán, másrészt mert.. mert meglepnek szavai.
- Nem hittem volna, hogy létezik olyan férfi, aki szívesen olvas Jane Austent, és hogy ennyire izgatott a vége miatt - nevetem el magam és csak reménykedem, hogy nem érzi sértésnek szavaim. Nem bántani, de még csak lekicsinyelni sem akarom, de hát.. kevés hímneműt ismerek, akik igazán örömüket lelik a Büszkeség és balítélet soraiban. Persze tévedhetek én is.
- Azért talán nem lesz akkora meglepetés a vége - teszem még hozzá enyhítésként tovább mosolyogva. Én már vagy tucatszor olvastam a könyvet, már a betűk nélkül is tudom, miről szól.

Lustán lépkedek le a másodikról az elsőre. Gabrielnek persze könnyű, ő csak "gondol" egyet és már is ott van, ahol szeretne. Nekem ez kevésbé gyorsan, csak a megszokott mód megy. Egy széles fehér pánttal akadályozom meg, hogy hajam a szemembe lógjon, farmerom mellé most meglepő mód egy egyszerű fehér rövid ujjú blúzt viselek. Kicsit kisütött a nap, és ez amolyan rögtön jókedv-fílinggel áraszt el engem is. Lábamon lapostalpú cipő, bal kezembe egy könyvet szorongatok. Illetve A kedvenc könyvem. A délutánom szabad, ebben a jó időben szívesen tölteném a kertben, de nem egyedül. A csajok nem érnek rá, így hát Gabe keresésére indulok. Persze nem mint "maradék" lehetőség. De olykor a barátnőimmel is kell lógnom, ahogy olykor őt is elszólítják a kötelességek.
Első körben a társalgóba indulok, ilyenkor néhányan ott lógnak, talán ő is és nem kell rögtön a szobájába mennem. Már így is túl sokat járok oda...
Halkan dúdolom az egyik új slágert, ami a szülinapi bulimra és az azt követőkre emlékeztet, mikor véletlenül nekimegyek valakinek. Úgy tűnik, itt másképp nem is tud közlekedni az ember..
- Bocs, nem akartam - kérek rögtön elnézést, végül is meglehet, hogy én voltam a hibás, eléggé elbambultam. Bár tény, a napszemüveg bent nem praktikus viselet.