Josephine Harmsworth

"Ha ismered a jövőt, elveszíti jelentőségét a jelen."

Userinfó: Főkarakter - Charles Xavier

Név: Josephine Harmsworth
Mutáns név: Látnok
Születési dátum: 1969. július 18. Markham, Ontario, USA
Besorolás: Diák
Képességek:

Elsődleges képesség: A jövő lefestése
Osztályozás: Béta
Aktiválódás: 14 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Képes vagyok rá, hogy lefessem a jövő egyes momentumait. Ilyenkor teljes transzba kerülök és jelenleg még nem igazán emlékszem rá, hogy mit látok olyankor, csak homályosan. A szemem teljesen fehérre vált egy külső szemlélő számára, a külvilág pedig teljesen megszűnik létezni. Nem tudom irányítani a képességem, vagy hogy magától kapcsol be, ezért van nálam mindig vázlatfüzet és jelenleg csak akkor vagyok képes én magam előidézni a jelenséget, ha elég erősen kiütöm magam, droggal, esetleg alkohollal, de főként előbbivel működik. Általában a képek egy-egy jelenetet tükröznek, egy-egy fontos jelenetet, amikből nehéz összerakni a apróbb részleteket.
Képesség távlatai: Idővel képes leszek rá, hogy én magam irányítsam a képességem, ne az engem, és hogy káros szerek nélkül is előidézhessem a jövőt, akkor amikor én szeretném. Persze az, hogy egy adott momentumot lássak nem lesz soha kivitelezhető.

Jellem: A lelki világom... valahol elveszett út közben akkor, amikor nem a saját ágyamban ébredtem fel, amikor minden megváltozott, amikor kiderült, hogy mire vagyok képes. Nem, a lelki világom az valami olyasmi, amiről nem tudok és nem is akarok beszélni. Legszívesebben csak feküdnék az ágyban és nézném a plafont. Neked milyen érzés lenne lerajzolni a családod vérbe fagyott hulláit és aztán szembesülni azzal, hogy nem hisznek neked, és nem tehetsz ellene semmit? Miért van értelme ismerni a jövőt akkor, ha nem változtathatsz rajta úgysem? Az egész értelmetlen, a képességem olyan, mint egy átok akkor is, ha ők mást mondanak, akkor is, ha szerintük ez nem így van, de én ezt képtelen vagyok így felfogni. Még felnőtt se vagyok, de már összetörtek annyira, hogy leginkább kilátástalannak látom az egész létezést. Hogy felvillanyoz-e az, hogy most itt vagyok? Lehet, hogy kéne, de... mi van, ha a végén újra olyan képekbe botlom, amik rámutatnak, hogy ez is csak egy múló és törékeny idill, ami úgysem tarthat örökké? Félek a jövőtől és az a baj, hogy ha az életedet a jövő határozza meg, vagy épp a múlt, akkor a jelened már nem számít, nem tudsz a mostban élni, csak a folyamatos félelemben attól, hogy mi vár rád.

Külső: Sötét szem, sötét haj, kissé kreolos bőr, ami nem meglepő, hiszen apám spanyol származású, míg édesanyám itt született az államokban, de az ő ereiben is csörgedezett egy kevéske portugál vér. A hajam hosszú, a hátam közepéig ér, kissé göndörödik, a szemem cseppet vágott, de csak alig, a mélyén pedig folyton szomorú elhagyatottság lángja pislákol. A számol nem túl telt, sőt a sok ijedtségtől inkább már egészen vékony kis peremmé szűkült össze. Az arcom szép... szebb is lehetne, ha nem lenne kissé beesett, kissé beteges. Látszik rajtam, hogy a szervezetem nincs épp a helyzet magaslatán. Nem vagyok túl magas, 163 centi, vékony, törékeny testalkattal. Első ránézésre nagyjából úgy festek, mint akit az első nagyobb széllökés lesöpör a lábáról és aztán ripityára tör, valahogy így is érzem magam. Nem szeretem a hivalkodó ruhákat, és mivel nincsenek is, ezért nem szoktam túl sok időt szánni arra, hogy is nézek ki. Csak egy rövid időszak volt az életemben, amikor ez máshogy volt, de... már nincs, ez elmúlt.

Előtörténet:
Tizennégy évesen a kutya se hiszi el neked, ha azt mondod, hogy te biztos vagy benne, te tényleg úgy gondolod, hogy nagy baj fog történni. Tudtam, nap-nap után ezt álmodtam, mindig ugyanazt. A házunk romokban, az öcsém, a szüleim a törött fadarabok alatt, rengeteg vér, égett szag, de mégsem vettek komolyan. A szüleim inkább küldtek orvoshoz ezzel az egésszel, minthogy elhitték volna. Az orvos pedig igyekezett meggyőzni róla, hogy ez csak rémálom, csak féltem azokat, akiket szeretek. Egy idő után még el is hittem neki, tényleg hihető volt, hiszen hogy tudná valaki előre a jövőt? Ez képtelenség!
Aztán megtörtént. Minden szép volt addig a napig, amíg tizenöt éves koromban aztán romba nem dőlt a házunk. Nem voltam otthon, táborban voltam nyáron, hegedülni tanultam. Hívták a táborvezetőt és én már arra értem haza, hogy minden ott állt összetörve, a testek már sehol, de a fotók alapján pontosan úgy történt minden, ahogy álmodtam, ahogy nem egyszer lerajzoltam. Nem értettem az egészet és sikerült tökéletesen összetörnöm. Csak az örökségem maradt a szüleim után, semmi más, hiszen a házunk is rejtélyes körülmények alatt oda lett. Nem találták meg az okot, de én... hamar rájöttem, csak akkor már nem tehettem túl sok mindent...

Nem tudom, hogy kik voltak, de ketten jöttek. Akkor már egy kis motelben laktam, csak úgy próbáltam kezdeni magammal valamit. Nem maradt élő rokonom és nem volt más út csak az, hogy bedugnak valami árvaházba, én pedig inkább elszöktem, hogy erre ne kerülhessen sor. Persze nem volt rá esély, hogy ennyi pénzzel suli nélkül sokáig megleszek, de egy tizenöt éves lánynak hol lehetnének reális, logikus gondolatai, amikor most omlott össze körülötte minden. Szóval ketten voltak és úgy tűnt, hogy segíteni akarnak. Egy magas fickó, és egy másik, fekete bőrű, komoly tekintetű. Nem is tudom, nem voltak szimpatikusak először... másodszor sem, de valahogy mégsem volt más választásom. Időbe telt mire aztán náluk rájöttem, hogy miről is van szó. Az idő alatt ne két napot érts, hónapokról van szó, évekről. Sokáig voltam náluk, elmagyarázták az egészet, hogy mi vagy, hogy képes vagyok dolgokra, hogy mások is vannak olyanok, mint én, mint a néger fickó is, vagy még akadnak páran náluk is. Segítettek kiismerni azt, amire képes vagyok, és megmutatták azt is, hogyan tudom előidézni a látomásokat. Csak épp... az, amit ehhez beadtak nekem nem olyasmi volt, amit szabadott volna.
Napról napra gyakoroltam, és persze sejtelmem sem volt, hogy mi volt ennek az oka. Minden elkészült kép, rajz náluk landolt, én pedig már csak azt tudtam, hogy itt kell maradnom, mert szükségem van arra az anyagra, amit kapok. Függő lettem, lényegében drogfüggő, és képtelen lettem volna elmenni így. Akartam, többször is, de mindig lebeszéltek és határozottan könnyen ment nekik úgy, hogy szükségem volt arra, amit beadtak nekem.

Aztán jött ő, egy másik lány, akit hasonlóképp, mint engem hoztak ide, hogy fejlesszék a képességét, csak épp ő nem olyan kis gyenge dolgot tudott, mint én. Sokáig nem beszéltem vele, csak a falon át, mert nem sétálhatott csak úgy ki. Annyit tudtam, hogy a hangja valahogy szimpatikus, és hogy a neve Carol. Rengeteget beszélgettünk és végül ő mondta, hogy meg kell tenni, hogy majd ha kijutottunk, akkor segít, hogy meglegyek a drogok nélkül. Segít leszokni, vagy szerezni... ami kell. Belementem és mivel én szabadabban járhattam, így nem volt gond kijuttatni őt és ezzel magamat is, vagy legalábbis én ezt hittem. Tíz perc se telt el, hogy rájöjjenek mi történt, aztán már minden olyan gyorsan káoszba fulladt. Menekültünk, ő valamilyen fura elektromos kis golyókat dobált, kiiktatta az egész rendszert időnként, a világítást és minden. Nem volt sok már, amikor eltalálták. Én fel sem fogtam, hogy mi történik, mert felpattant és futottunk tovább. A kocsihoz se kellett neki kulcs, megléptünk. Örültem, rég örültem bárminek is, de most igen! Aztán talán negyed óra telt el, mire megállt. Akkor veszítettem el azt az egyetlen embert, akiben még bízni próbáltam. A sérülése, az a mély seb az oldalán, és a sok vér... Én hiába győzködtem, hogy elviszem a kórházba, azt hiszem tudta, hogy nincs esélye. Mosolyogva mondta, hogy rajzoljam csak le és tudni fogom, hogy ennek itt annyi. Mondta, hogy kérjek segítséget, keressek valakit, aki megoldja nekem, hogy van egy birtok, hogy menjek oda, majd segítenek.
Szóval itt vagyok, egy hete érkeztem csak. Az út nem volt rövid, főleg az én állapotomban. Volt pár kitérő, pár akadály, amikor nem tudta mit tenni. Drogok, bulik, hetek teltek el, mire elértem a célt, hiszen sokszor eltértem tőle. Még most sem vagyok biztos abban, hogy jó lesz-e ez így, hogy ők tényleg segítenek. Leszokni... elhagyni teljesen a dogokat és a nélkül is látni a jövőt, amit nem is akarok igazán... nem tudom, hogy képes leszek-e rá egyáltalán.