Dominic O'Donell

"I am fire... I am death! "

Userinfó: Főkarakter: Waylon Carter

Név: Dominic O’Donell
Mutáns név: Draco
Születési dátum: 1966. márc. 20; San Diego
Besorolás: Diák
Képességek: Mutációja, ahogy Bestiánál, külső változásokkal is járt. A külseje leginkább egy sárkányra hasonlít. Pikkelyek fedik a testét, kezén a körmök karmokká fejlődtek. Mint a legendából ismert sárkányok, az ereje emberfeletti, és képes spontán tüzet okádni, ebből kifolyólag pedig a teste hőálló, egy lakástüzet gond nélkül túl él.

Elsődleges képesség: Emberi sárkány
Osztályozás: Gamma mutáns
Aktiválódás: Születés óta
Képesség jelenlegi szintje: Szárnyaival maximum lebegni tud, komoly, klasszikus értelemben vett repülésre még nem képes. Az általa kiokádott tűz egyelőre nem különbözik az átlag tüzektől, maximum annyiban, hogy mindent meggyújt, és nehezebb kioltani. Karmai élesek, de még maximum egy közepesen vastag fatörzsnek megfelelő vastagságú anyagot bír felhasítani vele. Ereje emberfeletti, könnyedén mozgat meg 200-300 kilonyi súlyt. Pikkelyekkel fedett teste kis kaliberű fegyverek ellen nyújt védelmet. Reflexei és érzékei élesebbek, és 2-3 emeletről gond nélkül kiugorhat.
Képesség távlatai: Képes lesz teljességgel repülni, akár az utasszállító gépek magasságában is, és egy embert el is tud vinni magával. Az általa kiokádott tűz sokkal forróbb lesz az átlagnál, és gyakorlatilag mindent elhamvasztana, legalábbis a felismerhetetlenségig elégetne, ezen kívül képes lenne szabályozni a tüzét, így például egyszerű tűzgömböket is tudna köpködni. Ereje határai 600-700 kilora ugrana, és vastag pikkelyei kisebb rakéták ellen véd. Reflexei és érzékei jócskán az emberi maximum felett lennének, és mutációjából fakadóan ritkán mutatja meg teljes erejét.

Jellem: Alapból csendes, de ha valaki képes kirángatni belőle néhány szót, rögtön megered a nyelve, és nagyon nehéz lelőni. Eleinte, élete korábbi szakaszában eléggé hányatott sorsú volt, ami külseje miatt nem is csoda, ám mikor az iskolába került, és Charles-ék felkarolták, sokkal szociálisabb lett, és most már szinte csak azon dolgozik, hogy felnőjön hozzájuk, és belőle is X-Men lehessen. Legnagyobb példaképe Bestia, érthető okokból. Mikor megtudta, hogy nincs egyedül a „problémájával” felcsillant benne a remény, és azóta folyamatosan meg akarja mutatni a világnak, hogy nem a kinézet számít.

Külső: Elég feltűnő látvány. Sötét zöld pikkelyes testét bárhol felismerni. Arcán látszik némi szőr, ami a hajának maradvány, de ez nem számottevő, egyébként rozsdabarna. Feje két oldalán egy-egy szarv ível hátrafelé. Orra kissé nyomott, és szinte csak két vágás látszik. Fogai hegyesek, közel sincsenek az emberi fogak kinézetéhez. Hátából egy pár hártyás denevérszerű szárny nőtt ki, melyeket nyugalmi állapotban tart legtöbbször, és ruhái is ehhez vannak alakítva. Kezein a körmök karmokká fejlődtek, és képtelenség levágni hétköznapi eszközökkel levágni. Lábain hasonló a helyzet, így legtöbbször mezítláb látni, pikkelyei védik az esetleges behatásoktól. Bár még fiatalnak számít, így is majd két méter magas, súlya pedig 80 kilo körül van. Ruhájára leginkább a hosszú kabát, jellemző, mely bokájáig ér, és színvilágát a barna és a bézs árnyalatai határozzák meg.  

Előtörténet:
A szüleimet nem ismertem, életem nagy részét árvaházakban és az utcán töltöttem. Nem is csoda, a kinézetem nem épp minden napi. Valószínűleg mikor a szüleim megláttak, az első dolguk az volt, hogy letesznek valahol a nagyvárosban. Semmi komolyra nem emlékszem. Az árvaházban legtöbbször félre vonultam a többiektől, sötétben, bezárkóztam a szobámba, és vártam a csodát, hátha történik valami. A többi gyerek szörnyszülöttnek, torznak és undorítónak nevezett. Általában nem foglalkoztak velem, és csak átnéztek rajtam, mintha ott sem lennék. A felnőtteken is látszott, hogy kevésbé örülnek a dolognak, de nekik kötelességük volt foglalkozni velem, hisz ez volt a munkájuk, így írni, olvasni megtanultam, és amit a többiek, bár valamilyen oknál fogva sokkal gyorsabban haladtak, és úgy éreztem, hogy minél hamarabb végezni akartak a napi tanítással. Ahogy nőttem, a bőröm hámlani kezdett, és eleinte elég kellemetlen volt, mikor vedlettem. Összekuporodtam, ahogy érezni kezdtem, hogy a régi külsőm már kicsi, és szépen lassan leszáradt rólam, hogy utat adjon az újnak. Körmeim fokozatosan megnőttek, és hiába próbáltam levágni őket, az ollók kicsorbultak. Aztán történt valami, ami még jobban megnehezítette a dolgom és az életem. Épp a napi irodalom órát tartotta nekem a nevelő, mikor éreztem, hogy roppant mód viszket a hátam, és egyszerűen nem akar elmúlni. A vedlés akkor zajlott le, így biztos voltam, hogy semmi köze hozzá. Mikor végre végeztünk, ismét magamra zártam az ajtót, és megnézem a falra akasztott tükörbe, hogy mi váltotta ki ezt az érzést. Két apró bütyökszerű kinövést láttam a lapockáim környékén. Megérintettem őket, és ahogy ujjaim hozzá értek, megrándult, mintha végtagok lennének. Olvasni kezdtem, és elég nagy képtelenségnek tartottam. Akkor. Ma már tudom, hogy nem volt akkora butaság: szárnyaim nőttek. Ezt követően még kevesebbet mutatkoztam a többiek között, mert a legnagyobb heppjük az volt, hogy megragadták a friss testrészem és elkezdtek rángatni. Bár az ütések legtöbbjét nem éreztem, és jobbára szerencsétlen pára ökle szakadt fel a pikkelyeimtől, nem volt kellemes, hogy állandóan szivattak. Amint a szárnyaim rendesen kifejlődtek – nagyjából két év alatt – elhatároztam, hogy nem viselem tovább ezt a megpróbáltatást, és lelépek innen. Megvártam, míg besötétedett, és kimásztam az ablakon, majd átmászva a kerítésen futottam, ameddig bírtam. Sikátorokan húztam meg magam, és azt ettem, amit épp találtam. Nem a legjobb módszer, de ez van. Persze az árvaház eljátszotta az aggódó intézmény szerepét és bejelentették az eltűnésem. Gondolom nem akarták bevállalni, hogy rájuk verik, ami velem történt, vagy történhetne idekint. A rendőrök majd egy héttel később találtak meg, épp egy étterem hátsó bejárata mellett vártam, hogy kihozzák a maradékot. Sose gondoltam volna, hogy ennyi, még egyébként jó kaját dobnak ki, csak mert valaki nem ette meg. Amikor a két járőr meglátott, szörnyülködve néztek rám, de végül visszavittek. Az ablakomra rácsot szereltek, és így esélyem sem volt már még egy ilyen szökésre.
A közös ebédekre persze kénytelen voltam, és a három méteres körzetemben senki nem volt, de így is hallottam a suttogásokat, és éreztem, hogy rám-rám néznek egy-egy lopott pillantással. Valószínű senki nem értette, hogy miért jelentették be az eltűnésem. Sokan voltak már annyi idősek, hogy biztos elhatározták, hogy kicsinálnak. Ebéd után, mikor az tányérjaimat vittem ki, hárman odaálltak, és kiverték a kezemből, mire persze ami rajta volt, minden összetört. A konyhás rögtön szúrós tekintettel nézett rám, hiába mondtam, hogy nem én voltam. Ügyet sem vetve a trióra, akik kilökdöstek, elvette a többiek tányérját, és el is vonult. Úgy döntöttem, jobb ha nem nagyon bonyolódom ebbe, inkább futni kezdtem, de az udvaron egy negyedik elkapott, és gondolkodás nélkül ütni kezdtek. Köhögni kezdtem, bár nem tudom miért, nem, vagy alig éreztem bármit is ebből. Egyre kellemetlenebb lett, és füst gomolygotot az orromból, majd tovább köhögve apró lángokat láttam. Hátrébb tántorogtam, és ekkor tört fel belőlem. Egy forró, sárgás tűzcsóva fakadt ki az ajkaim közül. A négyes megdöbbent, és látszott rajtuk, hogy dilemmáznak, hogy vagy még jobban megvernek, vagy elfutnak. Az biztos, hogy őket is annyira meglepte a dolog, mint engem, és csak a szerencsén múlott, hogy senkit nem találtam el. Az elkövetkező két napot a szobámban töltöttem, és nem is mentem ki, még enni sem. Jobban bírtam, mint a többiek, mikor kopogtattak az ajtón. Nem akartam kinyitni, és meg se mozdultam, a zárat mégis hallottam kattanni, és egy fiatal férfi állt előttem. Elmondott nekem mindent. Azt mondta nem vagyok egyedül, és hogy ez nem egyedi eset, csak mindenkinél másképp jelenik meg. Felajánlotta, hogy van számomra megfelelő iskola, ahol hozzám hasonlóakkal lehetek együtt. Nem sokat gondolkodtam, hogy elmegyek, ennél a helynél bármi jobb lehet.
Mióta bekerültem az X-suliba, ahogy mindenki nevezte, nem bántam meg a döntésem, és valóban sok olyan gyerek és felnőtt volt ott, akik hasonló képességekkel rendelkeztek, mint én. Volt akin jobban, volt akin kevésbé látszott, de mindenkinek volt valami különlegessége.