Jer és Amy

Tárgy: Re: Jer és Amy Kedd 6 Május - 11:28

Fogalmam sincs, hogy Jeremy mit vár tőlem, hogy miként reagálok majd erre az egészre, de nem adok mást, továbbra is csak azt az Amyt tudom, aki vagyok. Én még pozitívan állok a jövőnkhöz, hiszem azt, hogy igenis van közös jövőnk, ahogy azt is, hogy megtanulhatja uralni a képességét, ahogy mások is megtanulják, azért vagyunk itt, bár ő még nem túl régóta, én mégis fejlődtem, érzem magamon.
- Mert pár hónaptól csodát vársz. Időbe telik, ezt tudom, de próbálhatnál egy kicsikét optimistább lenni, nem vallottál mindig kudarcot és ez az egész nem csak mázli volt. – és én is megvágtam már magam miatta, nem is egyszer, csak hogy segítsek, ennél mégis mi több kellhet? Meg tudott gyógyítani már, máskor is meg tudna és ha nagyobb érzelem éri, talán még erősebb is lehetne, egyszerűen nem kéne megint menekülnie, de egyre jobban érzem, hogy ezt fogja tenni, nem tudok semmit se mondani, ami megmásíthatná a döntését.
- Hogy nekem? Még mindig nem érted meg, hogy nem látsz a szívembe? Nem tudod, hogy mit érzek, hogy mennyire fáj ez az egész. Ez csak neked lesz jobb, nem én nekem. – rázom is meg fejem és hogy elmúlik-e? Nem tudom, idővel biztosan tovább lépek, ahogy azon a két férfin is tovább tudtam, akik meg akartak erőszakolni, na meg a gyilkosságon is, de egyszerűen nem akarok. Én tényleg elhittem, hogy boldog lehetek, de mindennek egy csapásra vége lett, talán nekem is haza kéne mennem és hagynom ezt az egészet. Ennél még a négy fal között is jobb volt, ott nem tudtak ilyen szintű fájdalmat okozni. Feladnám? Meglehet… én se vagyok túl erős úgy tűnik.
- Le tudsz állni, bármikor le tudsz, tehát nem öltél volna meg, de úgy hiszem, hogy ez már nem számít. – végül el is fordulok tőle kis időre, de a helyett, hogy hagyna nekem egy kis nyugtot, maga felé fordít, majd megteszi azt, amit nem várnék tőle, soha. Direkt úgy csókol meg, hogy fájjon, véletlenül se úgy, hogy jól essen ez a kis gesztus, így szédülök meg és kerülök le a földre. Utálhatnám, természetesen, de tudom, hogy mindez azért van, hogy eltoljon, tudom, hogy milyenek az emberek, én pedig ezt az örömet nem adom meg neki, nem vágok vissza, csak megtörlöm pofim, tehát könnyeim egy részét is próbálom eltűntetni ezzel arcomról, majd úgy nézek fel rá, hogy egy utolsó mondattal búcsúzzak el tőle, amit csak viszonoz, de már nem rendít meg. Nem hiszem, hogy érdekli ezek után, hogy mi fog velem történni, így végül lassan lecsüccsenek a földre, ott, ahol voltam eddig is, és csak nézek utána.
Nem tudom, hogy mennyi ideig maradhatok így, de amikor több diák is elhalad a közelemben végül összeszedem magam, hogy legalább a szobámig feljussak, miközben menet közben próbálom eltakarni könnyes szemeimet. A szobámban viszont úgy, ahogy vagyok, levetem magamat az ágyamba és kiadok mindent, ami bennem van. Most valahogy senkit se akarok látni.

//Én is köszöntem. Hát nem erre számítottam, amikor vidámparkos játékot írtál, de hát te tudod, hogy mit szeretnél. //

Tárgy: Re: Jer és Amy Kedd 6 Május - 10:25

Amy & Jeremy

Nem akarok feleslegesen remény táplálni. Ez ebben a legrosszabb, ettől félek a legjobban, hogy nincs értelme. Hogy elkezdek hinni benne, hogy sikerülhet és utána csak sokkal nagyobb a csalódás, ha végül mégsem. Álmokban ringatni magunkat butaság, a végén sokkal nagyobbat lehet pofára esni, mintha egyszerűen elfogadtuk volna azt, hogy... nem megy és kész, hogy nincs értelme, hogy hagyni kell az egészet a fenébe. De valahogy mégsem akarja ezt megérteni, akárhogy is győzködöm, pedig olyan jó lenne, ha értené.
- Talán csak mázlim volt, te sem tudhatod, hogy nem így van-e. - nem ért hozzá, mint ahogy még igazán én sem, ezért nem jelenthetjük ki, hogy talán működhet, amikor arra is meg van bőven az esély, hogy soha nem fog. Egyszerűen nekem igenis könnyebb az, ha az egésszel nem foglalkozom... ha csak hagyom a fenébe és kész. Tovább lépek, mint ahogy eddig is tettem, mert nem akarok nagyobb fájdalmat okozni azzal, ha maradok. Annyiszor gondoltam már végig, de nem jutok másra, ha maradok, annak tényleg csak rosszabb következményei lehetnek, mintha tényleg elmegyek, akkor pedig jobb, ha most választom a kisebbik rosszat.
- Mert neked is úgy lesz jobb Amy. Majd egyszer megérted. Ez pedig... el fog múlni. - rántom meg kicsit a vállam. Nem azért, mert nem érdekel, csak talán ha ezt látja, akkor neki könnyebb. Tudom, hogy nem múlik el könnyen, de ha nem vagyok itt, akkor majd menni fog. Vannak itt rendes srácok, talál majd olyat, aki normálisan viselkedik vele, akitől nem kell tartania, akivel nem bonyolult minden érintés és nem kell előre rákészülni még egy csókra is. Ez így egyszerűen nem jó, nem lenne működőképes, hiszen az érzelmek bezavarnak nekem, azoktól csak minden felfokozódik és fogalmam sincs, hogy ha egyáltalán sikerülne, akkor is mennyi időbe telne mire kontrollálni tudnám. Hetek, hónapok... évek? Túl hosszú idő, és a vége lehet hogy kudarc és zsákutca, akkor pedig jobb, ha inkább meg sem próbálom.
- Igen... és talán megöltelek volna közben. - mert mi van, ha ilyesmi történik. Láthatja, hogy egyetlen csók is mennyire kiveszi ez erejét, ha nincs meg a kontroll, hanem fogom vissza magam, mi lenne, ha többet tennénk? Képtelen vagyok várni, hogy talán majd egyszer lehet, ő sem akarhatja ezt. Lehet, hogy most ezt mondja, de mit mondana sok kudarc után? Amikor nem sikerül újra, meg újra? Egy idő után csalódna ő is, és én is, és csak rámennénk az egész küzdelemre mindketten. Ezt nem akarom, bőven elég, ha ez az én terhem, neki nem kell cipelni. Ezért küzdök azon, hogy utáljon, hogy váljunk el inkább haragban, mint így. Olyan szívesen térdelnék le elé, ölelném át és próbálnám megnyugtatni, de nem lehet. Csak fájdalmat okoznék később, ha feladom, mert nem megy nekem, nem akarom erőltetni, ezt muszáj lenne megértenie. Ezért nem moccanok, nem segítek neki és még csak a könnyeit sem törli le. Az utolsó szavai pedig szinte már fájnak. Összeszorítom a szemem és nagy levegőt veszek.
- Te is vigyázz magadra! - sajnálom... igazából ezt akartam mondani, de nem lehet, nem szabad, mert értelmetlen. Sejtelmem sincs, hogy mi lesz holnap, hogy hol leszek egyáltalán, de abban biztos vagyok,h ogy elég messzire kell mennem, hogy ne gyengüljek el, hogy ne akarjak visszajönni, mert az nem tenne jót senkinek sem. Még egy utolsó pillantással az eszembe vésem azt a szép könnyes tekintetet, aztán hátat fordítok neki, és a magammal hozott egyetlen hátizsák pántját szorongatva indulok el gyalog. Majd valamit hoz a holnap, nem tudom mit és hol... de kitalálom, ahogy évekkel ezelőtt is tettem, mikor eljöttem otthonról.

//Köszönöm a játékot. ^^ És sorry Amy-nek, de úgy éreztem ez a reális Jeremy szempontjából, ő már csak ilyen őrlődős. Smile

//

Tárgy: Re: Jer és Amy Hétf. 5 Május - 13:19

Tényleg nem akarom ezt az egészet megérteni, mert… olyan szépen alakult minden, én annyira kedvelem őt, miért kell most ezt tennie velem? Én azt hittem, hogy kedvel, hogy jól érzi magát a társaságomban, de ezek szerint ez nincs így, engem is el akar hagyni, én pedig… nem tehetek ez ellen semmit. Ha tehetnék, megtennék bármit, de érzem, hogy nincs esélyem, ő már ezt eldöntötte, én pedig nem állíthatom meg, bármennyire is jó lenne.
- Úgy, ahogy eddig és gyakorolnánk tovább a képességedet. Már többször tudtad használni, megtanulnád a jövőben, nem hibás, csak légy kitartó! – próbálom azért egy picikét mégis csak győzködni, mert szeretném, egyszerűen nagyon akarom, hogy higgyen nekem, hogy tényleg ne adja fel, ne adjon fel ismét mindent, mert az neki se lesz jó, nem csak én nekem, én pedig nem szeretném ismét olyan szomorúnak látni. A szavak csak úgy előtörnek belőlem, el akarom mondani neki azt, amit érzek, mindent, én… tényleg úgy érzem, hogy bármit megtennék, ahogy neki jobb lenne, de valószínűleg már ez se elég vagy egyszerűen nincs rá szüksége. Lehet, hogy csak én éreztem ezt, nem volt ez úgy viszonozva, ahogy mutatta, lehet, hogy tényleg csak egy játékszer voltam és még én hittem azt, hogy Mike-nél égetném meg magam… sokkal jobban fáj ez most. És hogy kiabálni vagy bármi mást? Nem… én képtelen vagyok őt megbántani, én nem akarok neki fájdalmat okozni, egy rossz szót se fogok rá mondani, én nem vagyok olyan, aki bármivel dobálózna.
- Nekem is jobb lenne, ha máshogy lenne, de akkor is van rá esély. Miért dobsz el ilyen könnyen? – igen, könnyűnek érzem, hiszen eddig nem volt ilyen, most pedig… mehetnék bárhova, nem érdekelné és régen is győzködött, hogy mással jobban járnék. Miért akartam én mégis pont vele lenni? Nem, nem bánom, mert bár nem voltunk együtt, lehettünk volna és valahol reméltem, hogy a mai randink azzal végződik, de úgy tűnik, hogy már soha se lesz ilyen programunk, pedig… Nem, képtelen vagyok továbbgondolni ezt az egészet, érzem, hogy nem bírok már vele szemben állni, így fordítom el fejem és könnyezésbe kezdek, de… nem hagyja. Meglepetten fordulok vele szemben és bár erősebben fog meg, nem érzem a fájdalmat, csakis érintése az, amely visszarángat a jelenbe, majd pedig csókja, mely nem olyan édes, mint amilyen volt, hanem fájdalmas, így próbálom meg eltolni magamtól, mivel érzem, hogy itt nem volt visszafogás, ezt direkt tette velem, direkt bántott, azt akarta, hogy érezzem, hogy fájjon. A földre is rogyok, amikor elereszt és persze, esze ágában sincs segíteni nekem. Kis kezeim ökölbe szorulnak, miközben most már elég rendesen hullanak könnyeim a köves útra. Nem nézek fel rá azonnal, nem vagyok erre képes, csak kissé megremeg testem, amikor vádló szavait hallom. Annyira fáj, majd szétszakadok.
- Én bármit megadtam volna neked, én is veled akartam lenni, mindenhogyan. – nézek lassan fel rá, tehát igen, érezheti, tudhatja, hogy én nekiadtam volna a szűzességemet is, akármit, amim csak van, neki ez mégse kell. Tényleg el akar taszítani, én pedig kezdek megsemmisülni ott előtte. Felállni sincs erőm, nem is akarok, csak hagyom, hogy hajam előre lengve keretezze be arcomat. Nem fogok könyörögni neki, még jobban nem akarom már megalázni magam, kezdem elhinni, hogy nem érdekelné, hogy nem érdekli, de akkor miért volt eddig annyira más velem? Nem akarok vádaskodni vagy mondogatni, hogy nekem ez most milyen rossz, ne érezze rosszul magát, elég, ha én megteszem azt mindkettőnk helyett.
- Vigyázz magadra! – megtörlöm pofimat és kipirosodott szemekkel nézek fel rá. Nem fogom negatívan útjára bocsátani, én… gondolni fogok rá és igenis aggódni fogok érte, nem akarom, hogy rossz emlék legyek a számára, még akkor se, hogyha ő ilyen csúnyán leépített. Mást nem tudok mondani, tovább marasztalni se, a döntését már meghozta, és valószínűleg soha többé nem lesz már kíváncsi rám, lesz más, aki bizonyára megfelel majd a számára. Bárcsak olyan képességem lenne, mint Ethannek, de ki tudja, talán még az se lenne elég Jeremy számára, én már nem tudom.

Tárgy: Re: Jer és Amy Hétf. 5 Május - 9:41

Amy & Jeremy

Úgy érzem, hogy nem érti, egyáltalán nem, mintha nem is akarná. Mégis hogy magyarázhatnám el neki azt, ami bennem játszódik le, ha csak hibáztatni tud? Tudom, hogy hibás vagyok és pont ez a legrosszabb. Próbáltam én elhinni ezt, próbáltam elfogadni, hogy talán működhet, de mindig is egyszerűbb volt lelépni. Otthonról is én jöttem el. Lehet, hogy idővel a szüleim elfogadtak volna, lehet hogy anyám pár hét múlva már nem úgy nézett volna rám, mint egy szörnyszülöttre, de honnan tudhatnám én ezt? Talán soha nem változik semmi, talán csak néha ha nagyon koncentrálok, akkor tudom ezt az egészet irányítani. Lehet, hogy egyszerűen ilyen vagyok, hibás és kész. Ha pedig csak akkor befolyásolhatom a képességem, ha az érzéseimet is, akkor nem szabad éreznem, ez viszont újfent nem lenne neki jó megoldás.
- De hogy működhetne mégis? Miért nem érted meg? - lehajtom a fejem és csak sóhajtok egyet. Meg értem, hogy ki van bukva, végülis ez tényleg egy afféle szakítás úgy is, hogy nem is vagyok benne biztos, hogy hivatalosan együtt voltunk-e egyáltalán. Túl zavaros az egész és igen nem nekem kellene döntenem helyette, de mi mást tehetnék? Én tudom, hogy ez így nem működhet, ő pedig ezt nem hiszi el nekem. Nem tudom, hogy érthetném meg vele, hogy mutathatnám meg, hogy pontosan mire is célzok.
- Én csak... csak próbáltam... nem tudom. - igaza van azt hiszem, ezt én már rég eldöntöttem, csak talán próbáltam valami buta álomképbe kapaszkodni. Az a cseppnyi remény legalább egy időre eltöltött, de aztán rá kellett jönnöm, hogy az egész butaság úgy, ahogy van. Nem nekem való ez az iskolásdi, és az egész ami vele jár. Nem vagyok átlagos, még a különlegesek közül is kilógok, úgy érzem. Csak veszélyt jelentek másokra, ahogyan rá is, így ennek mégis mi értelme lehetne? Nem akarom bántani, de más lehetőséget nem látok. Ha utál, akkor talán könnyebb lesz, legalábbis neki. Akkor hamarabb elmúlik és túlteszi magát ezen. Én pedig... majd kibírom. Megtettem már egyszer, hogy hátrahagytam mindent, most sem jelent ez olyan nagy gondot. Csak hagyom, hogy beszéljen, nem is tehetek mást, hiszen mit mondhatnék még azon kívül, amit már elmondtam. Végül pedig feláll, én pedig csak állom a tekintetét. Elmondhatna minden rossznak, bőven joga van rá és ha neki így könnyebb, akkor én csendben tűrni fogom azt, ahogy kioszt, akár kiabál is velem. De nem akarom azt mondani, hogy én is megkedveltem, attól semmi se lenne könnyebb.
- És, ha én nem? Ha én nem tudok csak úgy lenni melletted, hogy csak nézlek, hogy nem érthetek hozzád? Ha én így nem bírom, akkor mi van? - pont ez itt a gond, és úgy érzem, hogy ezt nem érti meg. Játszottam vele, pedig nem akartam, igazán nem volt szándékos, de megértem, hogy így érzi. Az viszont nem tetszik, amit a végén mond, hogy ez jár neki. Nem akarom, hogy miattam érezze magát semminek, ezt tényleg nem akarom. Ezért fogom meg a vállát és fordítom egészen hirtelen magam felé. Nem fogom most vissza magam, erősen kulcsolódnak az ujjaim a karjára, talán még egy egész kicsit fájdalmasan is. Egy pillanatra nézek csak a szemébe, de nem hagyom, hogy ellenkezzen. Most nem, csak az ajkaira tapasztom az enyémeket és megcsókolom. A szárnyai most nem védik meg, most úgy ahogy van tisztán kapja az erőmet. Érezheti, ahogy gyengül, de csak pár pillanatot hagyok erre, aztán el is engedem. Még azzal sem foglalkozom, ha netán a földre kerül, pedig azt iszonyatosan nehéz végignézni.
- Nos ezt akarod? Ha meg akarlak csókolni végzek veled és nem vagyok már kisfiú, vannak más szükségleteim is, azt hogyan oldanád meg? Ne élj álomvilágban Amy, ez nem egy mese... a valóságban nem elég a beszélgetés és a szerelem, a valóságban több kell! - kemény szavak, de határozottan mondom őket. Ilyen voltam régen, még az előtt, hogy az a visszafogott és zárkózott srác lettem, aki most. De ha neki ez kell, hogy utáljon, hogy könnyebben fogadja el, amit el kell, akkor legyen így. Nem akarom, hogy az maradjon meg neki, hogy... megkedvelt, úgy sokkal fájdalmasabb.

Tárgy: Re: Jer és Amy Vas. 4 Május - 13:45

Én tényleg nem erre számítottam, valahogy Jeremytől nem. Ő mindig olyan jó volt, nem hittem volna, hogy képes lesz majd így belém vágni a képzeletbeli kését, hogy elhiteti azt, hogy fontos vagyok, hogy talán kellek neki – hiszen az a csók a tónál erre utalt -, erre most meg itt hagyna. Akkor miért játszadozott velem? Egyre rosszabbul érzem magam, és hiába magyarázkodik, csak magának akarja bebeszélni a dolgokat. Kellett nekem reménykednem, akár csak egy kicsikét is.
- Ez tipikusan olyan szöveg, amit a szakításokkor szoktak ellőni az emberek. És nem, én nem tudom, ne akard bebeszélni nekem azt, amit te akarsz, amit te gondolsz. Szerintem minden tökéletesen működne, csak egyszerűen te nem akarod, erre már eddig is rájöhettem volna. – viszonzom a fejrázást, így hát elég hülyén nézhetünk ki egymással szemben, de képtelen vagyok mosolyogni rajta. Ne akarja már megmondani azt, hogy én mit érzek vagy kell éreznem, ha egyszer ez nincs így. Esélyt se ad annak, hogy megpróbáljuk.
- Ha tényleg győzködted volna magad, akkor megkerestél volna már eddig is. De te inkább feladod a dolgokat, pedig én próbáltam neked segíteni, nem is egyszer. – igen, a gyógyítással próbálkoztunk, és sikerült is, volt remény vagyis még mindig van, de ezek szerint nem kell, én nem kellek. Jobb neki elmenni, úgy a biztosabb, tipikus férfi logika. Úgy érzem, hogy le kell ülnöm egy kicsit, talán úgy jobb lesz, nem remegnek majd lábaim és nem lesz annyira látható talán sápadtságom se. Nem érzem jól magam, egyszerűen… sírhatnékom van, ki akarok adni mindent magamból, mégse tehetem. Tényleg ezt érdemlem?
- Nem tehetek róla, hogy szárnyaim vannak Jeremy, és én próbáltam melletted lenni, tenném továbbra is, de neked ez nem kell. És még mindig megkérnélek rá, hogy ne akarj nekem semmit se bebeszélni, én… én nagyon meg… - kis szünet, apró nyelés. - … megkedveltelek. – nem, nem akarom most már kimondani neki azt a szót, hogy megszerettem, ezek után nem. Így tekintek ismét magam elé, majd lassan azért csak felnézek rá.
- Tudod mi az én véleményem? – lassan döntök, felkelek, majd egy lépést teszek felé, de hagyok bőven helyet magunk között. Nem fogom befolyásolni, de ha már mindig rám utal, azt hiszem, hogy érdekelné az is, amit én gondolok.
- Az, hogy én elfogadnám így ezt az egészet, hogy mások előtt akár alig érhetek hozzád, én… én kibírnám, nem zavarna, mert tudnám, hogy velem lennél, ahogy én is Te veled. Én hiszek benned, ahogy már mondtam a tónál is, de te inkább menekülnél, mindent hátrahagyva. Persze a te döntésed, majd biztos találsz valaki mást, aki jobb lesz… - finoman hajamba túrok, majd ez után inkább az épület bejárata felé fordulok, hogy azt nézegessem. Nem tudom, hogy mit kéne most már tennem. Én kicsit elfáradtam, annyi ideje bizonytalankodik velem…
- Olyan érzés, mintha egészen eddig csak játszottál volna velem és az érzéseimmel, de mindegy már, bizonyára ez jár nekem. – de most mit kéne tennem? Mihez kéne kezdenem? Maradjak itt, ácsorogjak egy helyben, mint valami szánalmas szobor? Már nem merek odalépni hozzá, se megölelni vagy kérni egy utolsó csókot, az csak jobban fájna, de összetörni se akarok… Jobb így, hátat fordítva neki és így legalább néhány könnycseppnek is utat tudok engedni.

Tárgy: Re: Jer és Amy Szomb. 3 Május - 7:40

Amy & Jeremy

Talán jobb lett volna, ha eleve felkeresem, de még én magam sem döntöttem el eddig mit akarok. Próbáltam győzködni magam, hogy mi is a jó lépés, mert tudtam, hogy ez nem, de az sem, ha elmegyünk. Valahogy nem gondolom, hogy létezik egyáltalán jó megoldás. Azt se tehettem meg, hogy mondjuk levelet írok neki, mert az meg rémesen személytelen, de akkor mit kellett volna tennem? Így se lehetek valami megnyugtató látvány, hiszen ő minden bizonnyal nagyon készült. Lelkesen és szerette volna, ha jól siker ez a nap, én pedig most és itt töröm le a lelkesedését, ami igazán nem szép tőlem, tudom.
Látom a meglepettséget az arcán, netán kifejezetten a sokkról beszélünk? Nem tudom, és talán nem is merek mélyebben belegondolni. Kezelnem kéne a helyzetet, de nem tudunk hogy mit beszélhetnénk meg ezen, hiszen döntöttem, és nem hiszem, hogy ezen még változtatni lehet. Hogy lenne értelme. Csak folyton reménykedni, hogy idővel kezelni tudom a képességemet... és ha nem? Ha soha sem sikerül? Akkor csak annál rosszabb lesz erre hónapok múlva rádöbbenni. Nem mindenki képes rá, megmondták, amikor idejöttek, hogy van akinek nem megy, hogy van, aki hibás, aki nem elég erős, és mi van, ha én is ide tartozom?
- Dehogy is! Nem miattad Amy, miattam. Te is tudod, hogy ennek nem lehet jó vége, egyszerűen... túl bonyolult, csak megpróbáltam hinni benne, de... - megrázom a fejem. Nem akarom, hogy azt higgye az ő hibája, hiszen ez egyáltalán nincs így. Majd túl lesz rajta, majd talál mást, akivel jól érzi magát, aki nem árt neki, mint én. Csak ennyit akarok, semmi többet. Remélem, hogy ha most nem is, hát idővel megérti majd, hogy én ezt főként érte tettem. Nem magamért, nem másért, hanem érte, hiszen fontos nekem, de akkor sem lehet ebből semmi jót kihozni, egyszerűen képtelenség. Inkább most fájjon kicsit az elején, mint a végén nagyon.
- Nem, én... én próbáltam tényleg, győzködtem magamat napokon át, hogy nincs igazam, hogy nem muszáj így... - halkan sóhajtok egyet, amikor eltávolodik és leül a lépcsőre. Talán mindkettőnknek könnyebb lenne, ha egyszerűen csak elmennék, de nem akarom ezzel bántani. Nem akarok ártani neki, hogy faképnél hagyom, legalább meg akarom magyarázni, hogy értse, hogy tudja, nem az ő hibája. Azt az egyet szeretném, hogy semmiképp se saját magát hibáztassa, mert azt nem viselném valami jól. Kicsit közelebb lépek, de aztán félúton mégis megállok. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne most a közelség, nem oldanánk meg vele azt hiszem semmit sem.
- Én tudom, de jobb ez most, mint később, ha már jobban fájna. Te is tudod, hogy talán soha az életben nem oldódik ez meg... és ha meg is tanulom kezelni normál állapotban, mi van a nem ilyenekkel? Ha túl sok minden kavarog bennem, akkor az egész elszabadulhat, és nincs mindig ott a szárnyad. Ha szimpla emberek között vagyunk, akkor nincs. Sajnálom... őszintén. - neki jobb így, napok óta csak ezt hajtogatom magamban. Ennyire egyszerű, tényleg neki jobb így és kész, nem nekem. Nem szeretném, hogy úgy érezze ártani akarok neki, direkt bántani, de ha nem most teszem meg, akkor talán később leszek muszáj. Nem tudom, hogy milyen megoldás lehetne erre, de én most nem látok semmit sem.

Tárgy: Re: Jer és Amy Pént. 2 Május - 19:01

Izgatott vagyok a mai nap miatt, és aki megpillant a folyosókon, az is sejtheti, hogy valami olyasmi történt, aminek nagyon örülök, hiszen majd kiugrok bőrömből. Igyekeztem is szépen kicsinosítani magam, hogy biztosan tetszem majd Jer-nek, hiszen nekem nagyon is fontos az ő véleménye és még szép, hogy időben meg is érkeztem a találkozónk helyére, ahonnan majd irány a busz, ha minden igaz. Nem bánom, hogy én érkeztem hamarabb, legalább látni fogja rajtam, hogy mennyire izgulok ezen az egészen és talán ettől majd ő is vidám lesz, bár remélem, hogy amúgy is, hiszen ő ajánlotta fel a vidámparkozást. Az idő telik, majd nemsokára meg is jelenik az ajtóban az a srác, akit én oly nagyon várok, így csillannak fel kékségeim, miközben automatikusan abba az irányba fordulok, de se mosoly, se semmi, amire azért számítottam.
~ Ne vonj le máris hülye következtetéseket. ~ - szidom is le magam azonnal, így én már mosolygok is, miközben felé indulok, próbálva megállni, hogy ne szökelljek jókedvemben, így érkezem meg elé és… azt kell, hogy mondjam, szó szerint lesokkolnak szavai. Hát, én erre aztán nem számítottam, én… nagyon nem, így köszönni is hirtelen elfelejtek, úgy nézek hatalmas szemekkel a fiú arcára.
- Te… tessék? – nem tudok most ennél értelmesebb kérdést kinyögni, így hagyok időt agyamnak is, amíg feldolgozza a hallott információkat és már nyelek is egy aprót. Ez így nagyon gyors volt és hirtelen és… miért?
- Miért mondasz ilyet? Én miattam? – egyszerre hirtelen annyi minden megfordul a fejemben, annyi mindent kérdeznék, mondanék, marasztalnám, de… érne bármit is? Ő ezt tökéletesen jól tudta, hogy ezt akarja, hiszen látom rajta, és ahogy rögtön kibökte, de akkor miért mondta azt, hogy el akar velem menni Peekskill-be, hogy velem szeretné tölteni az időt, hogy jól érezzük majd magunkat? Nagyjából úgy érzem magam, mint akiben egy világ omlott össze, így meredek rá szomorúan, mert igen, úgy érzem, hogy átvertek, hogy végre megnyíltam valakinek teljesen, ő neki pedig mégse kellek, eldob, mint valami használt rongyot.
- Te ezt már tudtad, mégse mondtad el, mégis hagytad, hogy beleéljem magam ebbe az egészbe… - nem csak a kis utazásunkra gondolok, hanem erre a furcsa, de valahol mégis nagyon szép kapcsolatra, amely lassan alakult ki közöttünk és nekem tényleg fontossá vált a fiú. Mit tehetnék hát? Lassan sétálok a lépcsőkhöz, majd ülök is le rá, a táskámat pedig szépen magam mellé ejtem. Nem, nem fogok sírni, valahogy most nem érzek még ahhoz se erőt, csak lassan tekintek magam elé. Milyen naív voltam, miért hittem azt, hogy végre minden szép és jó lehet?
- Szerintem sejted, hogy mennyire rosszul esik ezt hallanom, de ezek szerint nem érdekellek, tehát vissza se tudnálak tartani, bármit is mondok. – nyelek egy aprót, de még mindig képtelen vagyok felnézni rá, csak kezeimet kulcsolom lassan össze, amelyek cseppet meg is remegnek, miközben folyamatosan bizonyos emlékképek villannak be a fejembe. A park, ahol először megláttam őt, a vidámpark, a bál… a tó és az első, igazi csókunk. Mind-mind, annyira fájó, de ő neki ezek szerint nem számít, talán félre is ismertem, már magam sem tudom, de a könnyek mégis kikívánkoznának, mégse akarok bőgőmasinának tűnni, így még egy nagyobb nyelés, miközben továbbra is visszafogom ezt az egészet. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, hogy mit kéne tennem, mert bár nem voltunk együtt, olyan, mintha engem is el akarna hagyni. Talán ezt is érdemlem, sose lehetek igazán boldog.

Tárgy: Re: Jer és Amy Pént. 2 Május - 7:34

Amy & Jeremy

Vidámpark... ezen gondolkodom most már napok óta. Tényleg jó ötlet? Tényleg elmenjünk? Ott nem megoldható az, ami birtokon és az is egyszer történt meg, véletlenül, mázlink volt talán csak. Nem tudom, hogy ez az egész mégis hogyan működhet. Az, hogy csak barátkozzunk valahogy kilátástalannak tűnik, az pedig hogy az erőmet teljesen irányítsam és kontrolláljam olyan távoli jövőnek tűnik, hogy ihaj és az is lehet, hogy soha nem érem el a célt, akkor pedig csak mindkettőnk életét felettébb megnehezítem, ezt pedig nagyon nem akarom. Fogalmam sincs, hogy mi a jó megoldás, de... nem hiszem, hogy ez az. Talán rossz ötlet volt ide jönni, talán jobban át kellett volna ezt az egészet gondolnom. Sokáig maradtam egy helyen, lehet hogy okosabb lenne inkább tovább állni, magam mögött hagyni az egész államot és akkor nem lesz semmi gond a későbbiekre nézve sem. De mégsem tehetem meg, hogy csak úgy szó nélkül eltűnök, miközben ő készült és várt. Az igazán nem lenne fair és én nem ilyen ember vagyok, vagy mutáns... teljesen mindegy.
Nem szánok olyan sok időt a készülődésre, főleg mert nagy részt azzal megy el a reggel, hogy a tükörben nézem magam és próbálok gondolkodni, próbálom kitalálni, hogy mi is lenne a jó megoldás. De valahogy ez nem, ez így csak... kísértés, semmi több, aminek meg nem lehet jobb megoldása. Egyszerűbb, ha csak arra koncentrálok, amit tennem kell, élni az életem, eltartani magam, dolgozni és semmi több. Minden más csak megbonyolítja az életet, amire pedig igazán nincs szüksége neki sem, csak még nem látta be, de majd megérti, ha más nem, hát később. Nagy levegőt veszek, mielőtt lenyomom a kilincset és kilépek a szabadba. Sose tudtam jól elrejteni a gondolataimat, ezért is ül ki szinte azonnal az arcomra, hogy mit érzek, mit gondolok. Nem meglepő, kicsit sem. A kellemes mosoly hiányzik, aminek ott kéne lennie.
- Szia Amy! - nem tudom, hogy kezdjem, pedig talán az a legegyszerűbb, ha gyorsan mondom ki és nem húzom az időt, de most, hogy látom még bonyolultabb. Azt mégse tudtam volna megtenni, hogy írok neki egy levelet és kész, az annyira személytelen és én nem ilyen vagyok. - Nem hiszem, hogy elmehetünk a vidámparkba, nem lenne jó ötlet, én... azt hiszem elmegyek. - egy szuszra, csak szépen gyorsan, hogy mindenkinek egyszerűbb legyen. Nem fogja érteni, abban biztos vagyok, de nem tudom, hogy mégis mi mást tehetnék. Ez így sehogy se jó, akárhányszor gondolom is át.

Tárgy: Jer és Amy Csüt. 1 Május - 11:03

Az ablakom előtt állok és ahogy kitekintek a gyönyörű tájra, egyre inkább érzem magamban az izgatottság növekedését. Igen, eljött végre ez a nap is, amit már oly nagyon vártam. Végre itt a szép idő, a tavasz, mi pedig ismét együtt töltünk néhány órát Jeremyvel. Nem titkolom már, hogy mennyire élvezek a társaságában lenni, mégse szeretnék semmit se elrontani, csak jól érezni magam vele, ahogy szerintem ezzel ő maga is így van. Kissé kinyitom az ablakot, így engedve be a friss levegőt, majd már készülődni is kezdek. Mivel a vidámpark veszélyes a sok pörgés-forgás miatt, ezért nem biztos, hogy jó döntés lenne szoknyába menni, bármennyire is vonzó számomra új ruhadarabom, így lassan a szekrényemhez lépek, majd válogatni kezdek. Természetesen időben kezdem neki a készülődésnek, nem fogok elkésni, az nem lenne rám jellemző, és szerencsére 5 percnél több időt nem is vesz igénybe a nagy nézelődés, így kerül rám nemsokára egy világoskék színű, csinos farmer, hófehér övvel, felülre pedig egy szintén fehér színű, rövid ujjú blúz, melynek csak felül van kigombolva pár gombja, így nem mutat túl sokat belőlem, de azért mégis látszik, hogy folyamatosan nőiesedem. A kényelem kedvéért ma hófehér sportcipők kerülnek lábikóimra és egy világoskék kabát a kezem ügyébe. A szárnyaimat már rögzítettem, azzal kezdtem a napot, hiszen ott nem láthatják meg gyönyörű, fekete tollazatomat, bármilyen szomorú is. Ja és hát igen, egy táska is kellene, így egy hófehér, egész aranyos darab kerül kezeim közé, amibe minden hasznos – és haszontalan -, cuccot bepakolászok, és végül jöhet a sminkelés, na meg a hajam elkészítése, amely most csinos, hullámos lesz, sminknek pedig kékes színt teszek fel, mely illik ruházatomhoz és szemeim színéhez is természetesen. A nyakamba még kerül egy kisebb ezüst medál, amin egy A betű van, kezeimre pedig némi minimális ékszer.
~ Így talán már jó leszek. ~ - tekintek is bele a tükörbe, miközben lassan magamra kanyarítom dzsekimet is. Nem szeretnék megfázni, és ez az időjárás olykor szeszélyes, maximum ha melegem lesz, leadjuk valami ruhatárba, csak van ott ilyen. Az asztalon lévő órámra tekintek, még van pár perc a találkozásig, én mégse tudom már ezt itt kivárni, hátha Jer is előbb érkezik, így hagyom magam mögött az szobát, majd el is indulok lefelé, a kastély bejáratához, ahol a találkozót megbeszéltük. Kár, hogy most nincs itt Jill, szívesen kikértem volna a véleményét, de majd talán legközelebb. Gyors, tőlem szokatlan sebességgel szedem lefelé a lépcsőket az üres kastélyban, hiszen elég korán van és sokan még durmolnak, majd amikor kijutok a hatalmas ajtón erre a gyönyörű területre, felcsillannak szemeim, és ösztönösen fordulok a kastély felé, hogy ismét végigmérjem ezt a monstrumot. Szeretek itt élni, tényleg megváltozott az életem, ahogy az sejthető volt.
~ Remélem hamar itt lesz. ~ - nem kéne lekésnünk a buszt, de talán nem is fogjuk, így lassan kezdek el sétálgatni, de csak itt, az épület előtt, miközben néhány másodpercenként a kastély bejárata felé kukkantok, hátha meglátom a fiút.

Tárgy: Re: Jer és Amy