Blackwell lakás

Kezdtem bánni, hogy egyáltalán felkerestem a nővérem. Innentől kezdve lehetek házimunka robot, egy igazi rabszolga. Ha valamit nem akarok megcsinálni, akkor meg retteghetek, hogy belepiszkál a fejembe. Na jó, nem is. Hálás vagyok neki, hogy "befogadott", szóval most egy darabig lekötelezettségem jelképeként megteszem, amit kér. De remélem, hogy nem szokik hozzá túlzottan, mert mindennek van egy határa.
- Valahogy többnek érzem magam náluk.- ismertem be kicsit elgondolkodva. Mintha csak bábuk lennének, egy játékban, amiről nem is tudnak. Másnak valószínűleg nem mondanám meg, hogy felsőbbrendűségi érzésem van, de a nővéremben megbízhatok. - Nem utálom őket, mondjuk örülnék, ha szabadon használhatnám a képességem bármikor, szabadon gyakorolhatnám. - teszek egy apró utalást arra, hogy nem vagyok éppen elégedett a mostani fejlettségemmel. Úgy érzem, hogy sokkal több lenne bennem, de nincs hol gyakorolnom.
Felvillant a szemem, amikor a tiltást meghallottam. Olyan ez nekem, amin nem tudok segíteni, muszáj szembe mennem vele. Egyszer tini az ember, nem? Ha a lázadó korszakot definiálni kéne, Megara Blackwell lenne a neve.
- Hogy tanuljam meg úgy irányítani az erőmet, ha nincs kitől tanulnom? - fakadtam ki. Ha bekerülnék egy mutáns közösségbe legalább szembe jöhetne velem valaki hasonló tehetséggel. És különben is, a kontrollal nem sok bajom volt eddig, emberek között élek, muszáj volt megtanulnom visszafogni magam ilyen téren, de érzem, hogy sokkal több lenne bennem, ha elengedhetném magam. - És mi ez a 21 év? Otthon már nagykorúnak számítok! - hisztiztem.
Ha ésszerűen átgondolnám, lehet, hogy rájönnék, hogy Maryse-nek talán igaza van, de erre nem került sor. Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy a részévé akarok válni ennek a csoportnak. Legalább valami hasznom is lehetne az életben, biztos buli. Ami veszélyes, az mindig az.
- Kétlem. - vigyorogtam én is. Lehet, hogy felejthetetlen vagyok, ezért óvatosságból nem is mondtam meg senkinek, hova jöttem. Így kutathatja utánam a világot, úgy se fog megtalálni. Van itt elég friss húsi a számomra, hogy ne is gondoljak rá.
- Ebben a mutáns csoportban nincsenek jó pasik? - hoztam vissza az előbbi témát. Hátha nővérkém ráakadna egy jó partira. Meg persze az ön érdekeim is kikövetelték belőlem ezt a kérdést.
Nővérkémre kacsintottam, aztán kibújtam a ruhából, hogy a sajátjaimra cseréljem vissza, még ha jól is esett volna benne most azonnal elindulni valami jó kis helyre. Korán van még.

Csak egy elégedett mosolyra futotta, hogy végre nem nekem kell a jövőben mosogatni. Hát, tényleg el kell ismernem, hogy egész praktikus ha nem egyedül élsz egy kis panelban. Még így is kényelmesen el fogunk férni, szóval...
- Épp most szereztem be egyet! - nevettem fel. Minden csak nézőpont kérdése! Van két szép kis kezecskéje, én főzök ő meg mosogat. Egész jól kiegészítjük majd egymást!
- Hhhhh... - sóhajtok fel hangosan, mert pontosan tudtam, hogy ez a beszélgetés valamikor még elő fog kerülni, és most tádám. - Nem mindet, különösebben nem is szeretem őket. Azokat nem gyűlölöm, akik nem avatkoznak bele a mutánsügyekbe. A többire meg túl szép kifejezés az, hogy gyűlölöm őket... És te, hogy állsz velük? - kérdeztem tőle kíváncsian, mert azért érdekel, hogy mit gondol erről az egészről. Elvégre itt áll előttem, felnőtt nőként, biztos megvan mindenről a maga véleménye és az álláspontja. A hovatartozás kérdése még nem változtat azon, hogy a húgom.
- Tegyél le róla! - szóltam rá kicsit erélyesebben. - Amíg nem vagy 21 és amíg nem tudod kb úg irányítani az erődet, mint én addig semmiképpen sem fogsz csatlakozni! - jelentettem ki elég komolyan. Bár tudtam, hogy csak bosszantásból kérdezi de azért ezt nem árt még az elején letisztázni vele. Akárhogy is felnőtt, az én szemembe mindig is a húgom marad, márpedig nem fogom hagyni, hogy bármi baja essen! -Az a környezet még nekem is húzós, nem akarom, hogy elhamarkodj bármit is...
- Na akkor jobb ha keresünk még egy helyet, hátha holnap ő fog berobbanni! - feleltem félig nevetve, de egy kis cinizmus is ott lebegett bennem. Látom ebben sem különbözünk annyira. - Jól gondolod... Bár azért néha nem ártana valami kis vérfrissítés!
- Nagyon szexi, látszik, hogy az én húgom vagy! - Na jó azért néha én is megengedhetem magamnak az egoizmust, na jó mindig. De mindegy ő úgy sem fogja félreérteni.

Mérgesen fújtatva fújtam ki a szemem elé hulló tincseket, ahogy nekiálltam a piszkos tányérok eltüntetéséhez. Legalább a forró vízre nem kell sokat várnom, csak beledugom a kezem a mosogatóba és már is fortyog a lötty. Ha már a nyakamba szakadt ez a feladat, próbálok minél gyorsabban túl lenni rajta, hogy értelmesebb dolgokkal tölthessem az időt.
- Miért nem szerzel be egy mosogatógépet? - öblögettem hideggel a lepucolt edényeket. Idejövök és rögtön dolgoztat, szép is, mondhatom. Örülhetek, hogy nem kell rögtön kipucolnom az egész lakást, bár ha jól sejtem, az is rám lesz sózva valamikor.
- Te is gyűlölöd az embereket? - képedtem el, mert nem tudtam, hogy nővérem ennyire a "rossz" oldalon állna. Igaz, néha én is a pokolra kívánok pár illetőt, meg többnek gondolom magunkat egy egyszerű embernél, de ha nem lennének, akkor a világban lényegesebben kevesebb lenne a szórakozási lehetőség. Bár ahogy hallom, ez az oldal eléggé lekötné a figyelmemet, még sosem ismertem olyat, aki gyilkolt, pedig én aztán szeretem a veszélyes helyzeteket.
- Hogy csatlakozhatok?- kérdezem, bár inkább a nővérem bosszantására, mert gondolom, hogy nem engedne ilyenek közé, és amúgy sem akarom ennyire lekötni magam. Egyelőre elég, ha megismerkedem pár figurával, aztán majd később eldöntöm, mit akarok, nem éri meg ezen filózni. Ha tényleg annyi mutáns van a városban, akkor kénytelen leszek nyitott szemmel járkálni.
- Melyikkel? - nevetek fel a szekrényben való turkálás közben. Sosem vettem túl komolyan a kapcsolataimat, de azért egyszerre nem nagyon futtattam többet, esetleg kis flört itt ott belefér. Akinek igazán kellek, az fenntartja az érdeklődésemet, ami nem olyan könnyű. - Ha olthatatlan szerelme elemészti, akkor utánam jön. - vonom meg végül a vállamat. Nekem aztán édes mindegy, nem tekintem magam lekötöttnek.
- Gondolom te sem élsz kapcsolatban. - jutott eszembe, hogy felajánlotta, hogy aludjak vele egy ágyban. Vagy ha mégis... akkor lehet, hogy átgondolom ezt a javaslatot. Bár valami azt sejteti, hogy ne számítsak a közeljövőben unokahúgra.
Megragadtam a göncöt és elvonultam vele egy egész alakos tükörhöz, ahol ledobtam a ruháimat, hogy belebújhassak a nővéremébe, majd körbefordultam.
- Na mit gondolsz?- részemről teljesen kényelmes és készen állok arra, hogy átvegyem az uralmat az egész szekrényen.

- Dehogynem tudod! A két kezeddel! - Na jó ezt nem bírtam ki. Végre valaki, akit lehet ugratni és a húginál alkalmasabb személyt keresve se találnék. Azért a tipikus nagytesó szerep rám is pontosan illik. Minden idősebbik gyerek imádja szívatni a kicsit, és hát amilyen velejéig romlott vagyok ez alól én se lehetek kivétel. Bár azért néhány esetben visszakapom. Na jó, minden esetben. Ez ilyen adok kapok stílus.
- Ö, hát igen, ilyen 50-50%-ban vannak. De inkább nevezném vegyeskereskedésnek. A lényeg, hogy aki ott van mind gyűlöli az embereket... - Na igen, és ezzel most mindent le is lepleztem. Azt, ahogy évek óta próbálom leplezni a fájdalmat, amit a szüleink halála óta érzek és a gyűlöletet. Próbáltam úgy tenni, mintha továbbra is függetlenként vagyok számon tartva, mégis amikor megkeresett Emma, hogy csatlakozzak... Nem kellett kétszer mondani. Talán csak az alkalomra vágytam, a lehetőségre, mert úgy éreztem, hogy senki sem ért meg. De legalább itt most egy cél vezérel mindenkit.
- Hát nem mondanám kiköpött vezetőnek, inkább aki osztja, hogy mikor mit kell csinálni. És bemutathatlak, de szerintem magadtól is összefutsz majd párral. Tudod manapság könnyen botlik mutánsa az ember, csak van aki rejtegeti az erejét. - Igaz ehhez persze szerencse is kell, mert nem mindenki szereti hangoztatni, hogy micsoda, és az erejével sem fog villogni minden második percben. De ez mellékes, a lényeg, hogy New Yorkban elég sok mutáns él és nem nehéz őket megtalálni. Legalább is nekem nem nehéz, másoknak talán egy kicsit komplikáltabb de mondom semmi sem lehetetlen.
- Nem bizony - biccentettem, majd egy önelégült mosollyal nyugtáztam, hogy milyen jó csaj lett a húgomból. Nem mintha kiskorában nem lehetett volna ezt kivenni, de azért így élőbe teljesen más. Ott motoszkál a fejembe a kérdés, amit fel is teszek rögvest.
- És mond csak, a barátoddal mi a helyzet? - kérdeztem kaján tekintettel. Hát kötve hiszem, hogy még együtt lennének, ha Meg mostantól New York-i lesz.
- Amit csak akarsz! - legyintettem nyugodt szívvel. Sőt még kíváncsi is voltam, hogy végül jó lesz-e rá az én felsőm.  Ha ez így van, akkor azt hiszem, fölösleges megtartani a havi bevásárlást ruhák terén.

Együtt nevettünk egymás ugratásán, mint régen. Már hiányzott ez otthonról, a nagyi nem a legalkalmasabb személy ilyesmire. Őszintén, szeretnék úgy kinézni ennyi idősen, mint a nővérem.
- Ahhhrgpf. - pufogtam magamban égre emelt tekintettel, miközben megnyitottam a csapot. Úgy látszik, mégsem úszom meg a mosogatást. Majd legközelebb ügyesebben elslisszolok a feladat elől.- fogadkoztam. - Ilyenkor bánom csak, hogy nem tudom mozgatni a mosószeres vizet...- Szép is lenne ilyen "szuper erő", talán még szappanbuborékokat is tudnék böfögni.
Most már kezdem kapizsgálni, hogy miről is szól ez az egész. A sakktábla mégsem volt olyan jó hasonlat, hisz három oldal van.
- Pszichopata gyilkosok? - kérdeztem vissza, de inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek. Majd elvigyorodtam. - Jó helyre kerültél, nővérkém...
Nem mondanám, hogy féltem a tesóm, az ő ereje régebben aktiválódott és fényévekkel erősebb nálam, de gondolom a többi mutánsnál is. Olyannal meg senki ne akarjon kikezdeni, aki olvas a gondolataikban.
- És van ilyen vezetőtök is? - folytattam a kifogyhatatlan kérdéseimet. - Bemutatsz majd egy két mutánsnak? - persze itt nem a pszichopatákra gondoltam, de azért kíváncsi vagyok rájuk.
A kipakolt bőröndömet benyomtam a szekrény alá, hogy ne legyen útban. Nincs annyi ruhám, hogy elfoglaljak egy teljes részt, de ha ezt kipótlom Maryse gönceivel, akkor már kielégítő a választék.
- Nem hátrány. - vigyorgok rá a törölközős tesómra, miközben zavartalanul turkálok továbbra is a cuccai közt. Azt vettem észre, hogy a srácok kimondottan elismerő pillantásokkal illetnek, mióta két kisebb fajta dinnyét hordok a mellkasomon. - Ezt felpróbálhatom? - emeltem ki egy fekete, mélyen dekoltált ruhát. Bár Maryse magasabb és kecsesebb nálam, azért a remény még megmarad nekem.

- Ugyan! Tudom, hogy jól tartom magam - túrok a hajamba színészkedve -, és én is csak ugratlak! - Na jó itt már nem bírtam, és elkezdtem én is vele együtt nevetni. Szeretek úgy tenni, mintha komolyan venném azt amit mondanak nekem, aztán meg elpoénkodni az egészet.
- Mert a tányérok nem mossák el magukat... - válaszoltam pimaszul. Azért még ő sem gondolta komolyan, hogy megússza a nehezét. Gonoszul rá vigyorogtam, miközben az egyik szemöldökömet felhúztam. Na jó, inkább tűnhettem, egy csíntalan kislánynak, aki örül, hogy gonoszkodhat a húgával.
- Ja hát ezt én sem értem. Bár meg kell hagyni, hogy a mi oldalunk zöme gyilkos pszichopata, de azért a mutánsokkal normálisak. Mármint én is ismerek egy-két reménytelen, velejéig gonosz mutánst, azért csak az emberekkel olyanok amilyenek. A mutánsok a mi oldalunkon összetartanak és foglalkoznak egymással. Azért vagyunk gonoszok a külvilág számára, mert nyíltan felvállaljuk magunkat és kíméletlenül eltapossuk azokat, akik ártani akarnak nekünk. Kb. ennyi miatt vagyunk mi a "rosszfiúk". - elhadartam, amit el kellett, aztán én is bekanalaztam a reggelit. Tömören ez a lényeg... Persze lenne még mit mesélnem, de azt majd csak később.
- Egyébként ismerek jó párat, akikkel eddig dolgom volt, vagy összefutottam...stb New Yorkban vagyunk egy páran, de én sem ismerek mindenkit. - A saját oldalamon ha képről nem is de kb. névről be tudom azonosítani, hogy ki kicsoda. Azért én is olyan vagyok mint egy pókháló, felfogom a hálómba akadt legyeket. Csak, hogy most a fülem a háló a legyek meg a pletykák.
A hideg zuhany után már tényleg frissnek érzem magam. Igen, van hogy egy nap többször is betévedek alám főleg reggel amikor még mindig beszívott állapotomba téblábolok. De most már minden jó. Kiérve egy szál törölközőbe burkoltan sietek a szekrényem felé. Látom meg már szét is nézett a ruháim között. Mellé lépek és kiveszek egy fekete bőrnadrágot, és egy egyszerű sötétzöld pólót.
- Látom kicsöcsösödtél - jegyeztem meg egy elismerő pillantással. Az is plusz pont, hogy mind ketten a sötét színeket kedveljük, szóval ha van egy kis szerencsénk egyezik a ruhaméretünk is... Hm... Ekkora mázlit!

- Csak húzlak, ne vedd már komolyan! - nevettem rajta. Nem hiszem, hogy mi valaha is unalmassá tudnánk válni, nincs a génjeinkbe kódolva, csak az ellenkezője. Ugyan rég találkoztam a tesómmal utoljára, nem hiszem, hogy addig ölbe tett kézzel várta, hogy a sült galamb a szájába repüljön.
- Hé, miért csak nekem van? - hallgatom figyelmesen a válaszát a csipkelődés után. Jó, megérdemlem, én kezdtem.
Próbálom összerakni, hogy hogy is néz ki ez a sakktábla, mert gyakorlatilag erről van szó, két oldal küzd egymással. És akkor én valószínűleg ebbe a "független" kategóriába tartozom. Ez tetszik, nem szeretem a kötöttségeket, de attól még úgy is érzem, hogy így kimaradok a buliból.
- Miért jó és miért rossz? Szerintem egyáltalán nem rossz dolog az, ha az ellen vagyunk, hogy ne nyomjanak el minket. Hisz valahol mi többek vagyunk az átlagembereknél. - gondolkodtam el a hallottakon hangosan. Nem lennék meglepődve, ha ezt a jelzőt is az emberek aggatták volna a magunkfajtára.
- És mennyi mutánst ismersz? - kérdeztem még kíváncsian, mert bizony odahaza nem gyakran futottam össze velük. De ha van ez az iskola, akkor ott biztos koncentrálódik a mutáns tömeg, és ha a másik oldal ellenük van és még főhadiszállásuk is van, akkor nekik is kell lenniük jó páran. Olyan szívesen ismerkednék még másokkal is. Talán van valakinek hasonló ereje, mint nekem és tudna segíteni fejleszteni magam.
Felfedeztem a mondott szekrényeket és kipakoltam a nem túl bő, de felettébb sötét ruhatáram. Ellenállhatatlan kísértés fogott el, hogy bepillantsak a nővérem holmijai közé is, hátha most már egy méretet hordunk. Régen mindig túl kicsi voltam.

- Úgy ismersz te engem, mint aki unalmas? - kérdeztem hitetlenkedve. Azért tény, hogy már túl léptem a harmadik x-en, de unalmasnak nem mondanám magam. Csak kinőttem a huszonéves, bulizós korosztályból és egy cseppet megkomolyodtam. bár ebben a múlt is közrejátszik, de ez most lényegtelen. A lényeg, hogy már nem az én világom a féktelen éjszakázás... Mondjuk nem voltam sose olyan buliőrült, mint Meg, de azért nem panaszkodom...
- Főhadiszállás az van, jelszó csak neked van - feleltem gúnyosan nevetve. Aztán megvárom, hogy visszakérdezzen.
- Igazából nem árulhatok neked el sok mindent. Csak az alapvető tényeket arról, hogy mi zajlik itt New Yorkban. Szóval van a jó oldal és van a rossz oldal... És én az utóbbihoz tartozok. A jó oldalon a mutánsok egy bentlakásos iskolába járnak, a Xavier magániskolába. Ők azt hírdetik, röviden tömören, hogy el kell fogadnunk egymást és meg kell értenünk az embereket, türelmesnek kell lennünk velük...stb blahblahblah. Én a törvényen kívüliekhez tartozok, vagyis  legtöbben így hívnak minket. Az elveink, hogy szabadságot a mutánsoknak, alapvetően lenézzük az embereket - amilyen a mosdó olyan a törölköző -. És keresztbeteszünk nekik a mutánsellenes terveiknél. Vannak a független mutánsok, akik egyik oldalhoz sem tartoznak... És kb. ennyi. Kérdés? - Gyorsan eldaráltam a mondanivalómat, aztán most várom, hogy mi az ami nem volt világos.
A telefonbeszélgetés után, intettem hogy nyugodtan pakoljon csak bármit ki.
- Nekem is ki van téve, szóval csak nyugodtan, pakolj ki mindent. A nappaliba van pár szekrény, ami üres azokat foglald el - feleltem, miközben átmasíroztam a fürdőbe.
-Ja, én rendbe teszem magam, addig nézz szét vagy amit szeretnél - kiáltottam a fürdőből. Beálltam a jól bevált hidegzuhany alá. Az majd helyrerak így reggelre. Közben azon agyaltam, hogy hova vigyem el este. Kocsma? Neem, valami jobb kell. Á, majd spontán!

Kocsmaellenőr? Azt hiszem nincs elég fantáziám hozzá, hogy Maryse-t elképzeljem egy dohos kocsma sarkában ücsörögni egész este. Már a gondolatától is elkezd rángatózni a lábam és rám jön a hiperaktivitás, hogy csináljak valamit.
- Ha az öregség azt jelenti, hogy az ember unalmassá válik, akkor nem kérek belőle. - pimaszkodtam csipkelődve. Mondjuk még így is tetszett az ötlet, hogy egy csajos este alkalmával megmutassa nekem az ő városát. Ha nagyon unom, legfeljebb lelépek, mint Párizsból.
- Izgalmasan hangzik! - kaptam rá a témára, nem bántam volna, ha több információmorzsát kapok. Nem akarok a fenekemen csücsülni, amikor a város forrong. Én is mutáns vagyok, nekem is van beleszólásom a sorsunkba, nem? - Van titkos főhadiszállásotok és jelszavaitok meg minden?
Azt hiszem, túl sok kémregényt olvastam a 8 órás repülőút során, de anélkül nagyon unalmas lett volna.
Ez most egészen úgy hangzott, mintha a koli lenne az én fordított háremem. Majd.. talán idővel. Visszavigyorogtam rá cinkosan.
- Háát... - mosolyogtam még mindig, kicsit kínosabban. - Lehet, hogy nem ártana.
Igazából csodálkoztam, hogy a nagyi nem telefonált még ide. Bár máskor is előfordult, hogy napokra eltűntem, lehet, hogy most is csak arra gyanakszik, hogy túl jól éreztem magam valahol.
Az óriási hasamra teszem a kezem, jelezve, hogy tele vagyok, nem kérek többet. Elkezdem leszedni az asztalt, ameddig hallgatom, hogy mit beszélnek. Nem akarok mosogatni, de azért annyit megteszem, hogy szépen odarendezem a mosatlant Maryse-nak. Bár nincs szuper hallásom, azért ide értem, mit mond a nagyi. Hiába, azt hiszem a telefont nem az időseknek találták ki.
- Ezt kirakhatom? - húztam elő a bőröndömből a szüleink fényképét, miután úgy döntöttem, hogy a legértelmesebb az lenne, ha kicsit berendezkednék.

Igazából én nem úgy állok a dologhoz, mint emberek, hogy "Na tt a kolonc a nyakamon". Erről szó sincs. Örülök neki, hogy én jutottam az eszébe és felkeresett. Nekem nem okoz gondot gondoskodni róla. Mondjuk kötve hiszem, hogy olyan nagy gondoskodást igényel. Nagy lány már, meg különben is csak hétvégéről van szó. Végülis felőlem egész héten nálam lehetne, nekem nem lenne teher.
-Ahha! De csak szólok, hogy én kinőttem a bulikból... Inkább amolyan kocsmaellenőr lettem... Tudod a korral jár. - Ami tény az tény. Nem járhatok harminc éves fejjel a húszas korosztályhoz. Annak már vége. Meg nem is nekem való már.
- Efelől nincs kétségem - feleltem megnyugtatóan. Nem olyannak ismerem mint, aki pont nekem hazudna. Meg hát úgy se tudna. Rögtön észrevenném utána meg nincs esélye.
- Hhh - nagyot sóhajtok -, épp az emberellenes mutánsokat segítem... - Szinte erővel préseltem ki a szavakat a fogaim között. Nem akarok, hogy kedvet kapjon a csatlakozni akaráshoz. Azt viszont nem engedem! De azért mégis csak tudnia kell róla...
-Ó, akkor vissza is szívtam, hogy maradj nálam. A koliban a helyed a sok pasi között... - feleltem kaján vigyorral az arcomon. Azért én sem a négyszobás panellakást választanám a bulis koli helyett. És ha rajtam múlik ő sem azt fogja. Bár kötve hiszem, hogy erről győzködnöm kell.
- Értem, szóval akkor jobb ha felhívom és megmondom, hogy minden rendben? - kérdeztem mosolyogva. Azért gondoltam, hogy a nagyi nem engedné csak úgy el egyedül hozzám. Meg hát biztos mostanra már halálra izgulta magát Meg miatt. Azért még sem egy két órás volt az út. Előkotrom az egyik pultról a telefont, majd tárcsázni kezdem a telefonszámot. Egy kis időbe beletellik, mire kapcsolják a számot. No meg nem is lesz olcsó mulatság, de nem baj. Kb. 5 perc és egy aggódó francia hölgy szól a telefonba, franciául persze. Ameddig Meg eszik én megbeszélem a nagyival, hogy minden rendben, közben intek a húgomnak, hogy szedjen még ha kér. Jó hallani a nagyi hangját a telefonba, de nem beszélhetünk sokáig. Na nem baj, most már tényleg ideje valamikor hazalátogatnom!

Igazat kellett adnom a nővéremnek, tényleg hányadék az a sok nyál, ami Párizs csatornáin folyik le. A giccs fellegvára is lehetne, ha nem lennének azok a rejtett helyek, amikre az előbb ő is utalt.
- Tényleg? - villant fel a szemem izgatottan. Nem is tudnék jobb családi programot elképzelni magunknak. És ebből azt is levontam, hogy nem haragszik, hogy itt vagyok, sőt talán még örül is. - Fogadni mernék, hogy tele van a város jobbnál jobb helyekkel.
Inkább nem szóltam semmit, bár rögtön az a gondolat ugrott be, hogy ha Maryse-nak nem sikerült, akkor nekem mégis mennyi esélyem lehetne? Hiszen még azt sem tudom, mit akarok tanulni... vagy legalábbis milyen irányba akarok menni.
- Nyugi, nem akarom megkeresni, vagy ilyesmi. - mosolyogtam, de azért komolyan gondoltam. Viszont felkeltette az érdeklődésem ezzel az ,,ellenkező oldallal". - De mégis mit csinálsz most? - csúszott ki a számon a naiv kérdés, mielőtt belegondoltam, hogy talán nem tartozik rám és nem is az én dolgom, de hát ez van, a kíváncsiság erősebb. Tudni akarom, hogy mi a helyzet New Yorkban a mutánsokkal, és valami azt súgja, hogy sokkal izgalmasabb dolgokra fogok itt bukkanni, mint odahaza. Nincs semmi bajom az emberekkel, de azért érzem, hogy nem tartozom közéjük.
- És a legjobb benne, hogy koedukált... - ültem az asztalhoz vigyorogva. Talán a legjobban ezt vártam az egyetemben, de most, hogy ezt megtapasztalom, nem vagyok biztos benne, hogy lesz elég húzóereje az egyetemnek. Mindegy, majd csak kezdek valamit az életemmel.
Kinyújtottam rá a nyelvem, miközben megkóstoltam a reggelit, aztán elismerően hümmögtem. Finom lett és ezt a gyomrom is jólesően nyugtázta.
- Hagytam neki egy üzenetet. - mondtam könnyedén. - De csak feltűnik neki...
Szinte habzsolva lapátoltam a számba a tojást és pik pakk megettem. Eszembe jutott, hogy felajánljam a mosogatást, de aztán mégsem vitt rá a lélek. Már megengedte, hogy itt lakjak, nincs miért teperni. Úgy is rám sózza majd elégszer, ha jól sejtem.

- Kevesebb a nyáladzó gerlepár... - feleltem maró gúnnyal. Sose értettem mi fán terem a romantika. Talán azért is mert nem vagyok egy romantikus alkat. Sőt... Fogalmazzunk úgy, hogy nem ajánlatos nálam azzal próbálkozni. Ha akar valaki valamit akkor tegyen érte, cselekedjen, aztán majd eldöntöm, hogy én is akarom-e.
- Az úgy nem buli, na nem baj. Itt is van egy-két jó hely. Majd este elviszlek feltérképezni a várost... - Kocsmatúra Blackwell módra vagy valami hasonló...
- Remek! Akkor tanulj csak és próbáld meg az egyetemet, ha már nekem nem jött össze... - mormoltam az orrom alatt. Igazából csak véletlenül csúszott ki, remélem, hogy nem hallotta meg. Ja el is felejtettem említeni, hogy nem tudtam befejezni az orvosit mert nem volt rá fedezetem. Pedig minden álmom az volt, hogy doktornéni legyek. Na sebaj... Azért ragadt rám valami az évek során.
- Mellesleg itt van valahol, de ne kérdezd hogy hol, mert lövésem sincs róla, pont az ellenkező oldalon mozgok... - Ami tény az tény. Valahol van de nem tudom hogy hol. Még sosem volt arra dolgom, és a nézeteim szerint egy jó ideig nem is lesz. Ja az a "jó idő" egyenlő a sohával. Na meg az sem hátrány ha most megtudja, hogy már nyíltan átálltam a "sötét oldalra", ahogy mindenki emlegeti...
- Nem rossz a koli, főleg ha megtalálod a társaságod - feleltem, miközben kikapargattam a rántottát a tányérokba. Tök jó dolog a koli, ott legalább ha nem is teljesen de szabad vagy. Nincsenek szülők se semmi. Nem mintha anélkül lennének a mi esetünkben de ez most mellékes. A lényeg, hogy ott tanulhat is és tombolhat is.
- Haha, tudod nyitott könyv vagy számomra. Nem kell ahhoz a telepátia. - Azt hiszem ezt a menetet most én nyertem.
- Ezt viszont meg tudom érteni. De tudja, hogy eljöttél vagy csak úgy minden szó nélkül otthagytad szegényt? Ezt akár vehetjük költői kérdésnek is. Vagy felesleges szópazarlásnak. De azért kicsit meg kell adni a látszatot.

Vigyorba szalad a szám, ahogy meghallom a nővéremet úgy, ahogy emlékeztem rá. Tényleg hiányzott Maryse, mondjon akárki akármit.
- Ezért jöttél New Yorkba? Itt kevesebb a turista? - kérdeztem vissza már-már nevetve. Csak a sulitól a lakásig több embert láttam, mint Párizsban bármikor ilyen tájban. - Megtaláltam... csak már legálisan járhatnék oda...
Csak kicsúszott. A lázadás Megara módra azt jelenti, hogy csak azt élvezem, ami tilos, ami már szabad, abban nincs semmi jó. Itt viszont a korhatárig még van három évem. Na az után nem tudom, mi lesz, de nem is akarok belegondolni. Csak az itt van és a most.
Örülök, hogy nem zavarja, hogy eljöttem. Vagy legalábbis nem annyira. Így megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, amit már valahol mélyen raktároztam és engedelmesen elkezdek kutatni az evőeszközök után, meg elpakolni az asztalról, ami nem kell.
- Dehogyis! Csak egy egyszerű suli, nyugi. - tudom, hogy milyen érzékenyen érinti a nővéremet ez a téma. - Miért, az itt van a városban?
Nem sok emlékem van arról a napról, azt hiszem sokkot kaptam, vagy valami ilyesmi, csak azt tudom, amit hallottam. Nem akarnék gyilkosok közé járni, bár néha, amikor emberek között voltam és nem tudtam visszafogni magam, irányítani rendesen a képességem, akkor előfordult, hogy azt kívántam, hogy bárcsak olyanok közt lehetnék, akik elől nem kell titkolóznom. De ezt még magamnak sem szívesen ismerem be.
- Akkor szerencse, hogy most itthon találtalak! - örültem, hogy nem egy üres lakás ajtaját döngöltem, ameddig bírtam. Csábító gondolat, hogy ideköltözzek, az egyedüllét igazán nem zavarna, bár nem hiszem, hogy olyan gyakran tespednék itt egyedül. - Még meggondolom, de a koliban új embereket ismerhetek meg, szóval nem olyan rossz az.
Az ajkaimba haraptam. Ajj, ennyire átlátszó vagyok?
- Hé, nem ér olvasni a gondolataimban! - vádoltam meg a nővéremet visszavigyorogva. - Még azt is add hozzá, hogy unom a nagyit és akkor tényleg szörnyen fog hangzani.
Közben befejeztem a terítést. A gyomrom hatalmas korgással adott életjelet arról, hogy a sülő tojás illata igazán tetszik neki.

- Párizs unalmas? Azt hittem, már rég megtaláltad azokat a darkos helyeket, ahova én jártam anno. Azok nem unalmasak, csak egy idő után... De meg tudlak érteni, nekem is tele volt a tököm a sok enyelgő nyálgép turistával - feleltem, miközben a sütő előtt tébláboltam. A húgom előtt fölösleges modort produkálni, úgy is tudja, hogy imádok káromkodni csak épp rontana az imidzsemen ha ezt túl gyakran hangoztatnám.
- Jól döntöttél - kicsit felvontam a szemöldököm, mert hát nem mindennap állít be ez ember húga azzal, hogy "hello sis, mostantól veled fogok lakni". Mondjuk engem nem zavar. Ha velem szeretne lakni csak nyugodtan, úgy is unatkoztam egyedül, meg hát tőle jobb társaságot nem is kívánhatnék.
- Aha, teríts meg. Ja és választhatsz, vagy velem egy szobába vagy a nappali. - Több választási lehetősége úgy sincs. Engem nem zavar ha az előbbit választja, este nem azzal fogok foglalkozni, hogy kivel vagyok egy szobába... Mellesleg, ahogy magunkat ismerem, kötve hiszem, hogy minden egyes éjszaka úgy aludnánk mint a kisangyal.  
- Bentlakásos? - vontam fel a szemöldököm. Őszintén egy perce meg is ijedtem, nehogy a Xavier sulit fogja ki, mert akkor nekem végem... Legalább is ha megtudnák, hogy a húgom oda jár.  De amint meghallom, hogy hétvégén jöhet haza, megnyugodtam, ott elvileg nincs hazajövetel hétvégén sem, de lehet én tudom rosszul, azért a biztonság kedvéért rákérdezek.
- Ugye nem a mutánssuliról beszélsz? - kérdeztem gyanakvóan. Biztos, ami biztos rákérdezek.
-Jól tetted, hogy megkerestél. Egyébként ha nem akarsz bentlakásosba menni, maradhatsz itt, de figyelmeztetlek nem vagyok mindig itthon. Vagyis inkább úgy fogalmazok, hogy nagyon-nagyon keveset vagyok itthon... - Céloztam ezzel a kocsmatúrákra és minden egyéb más dologra...
- Tehát összegezzük - kezdtem bele a leleplező beszédembe -; elszöktél otthonról, New Yorkba jöttél hozzám, mindezt az egyetem miatt meg mert meguntad Párizst? Na jó, azért ennyire hülyének ne nézz. Valld be, hogy csak a bulik, a pasik miatt, meg a jobb élet miatt vagy itt... - feleltem gonosz, diadalmas mosollyal az arcomon. Azért ennyire könnyen nem lehet palira venni. És ehhez még csak nem is kellett gondolatolvasás. Jó, mondjuk a húgom az a húgom. Nem használom rajta az erőmet. Legalább is ilyen esetekben sose, ha valami komolyabbról van szó, akkor már bátrabb vagyok, és erkölcstelenebb.

Gondoltam, hogy nem fogja csak úgy túltenni magát rajta, hogy bepottyantam a lakásába amikor hivatalosan úgy tudja, hogy több ezer kilométerrel arrébb szundikálok. Ú, tényleg, otthon még javában éjszaka van, ettől óriási kényszer tört rám, hogy elásítsam magam.
- Hát... Párizs szép, de már meguntam. - kezdem óvatosan, nem a közepébe csapva. Na jó, az érkezésem már egész in medias res volt, szóval nincs mit teketóriázni. - Úgy döntöttem ideköltözöm!
Felvonom a szemöldököm és kérdőn nézek rá, amikor megemlíti a gyújtót. Igazán? Odasétálok az asztalhoz és kihúzok egy szál cigit, amit az ujjam végéből előtörő kis lángocskával gyújtok meg. Leírhatatlan érzés beleszippantani újra a cigibe. Ránézek a dobozra. Ez igazi amerikai dohány! De izgi!
Már egész fiatalon rákaptam erre a szokásra, remek fedősztori, ha idegességemben elkezd füstölni a fejem. Mondjuk ez mostanában már nem fordul elő, de már rászoktam és amúgy is szeretem, nincs értelme elhagynom.
- Jó lesz natúran, köszönöm! - pattanok fel, mert kicsit rosszul érzi magát a lelkiismeretem, hogy ő ilyen szívesen fogad én pedig letarhálom rögtön mindenből. - Segítsek valamiben?
Mosolyogva sétáltam körbe a lakást. Tényleg tetszik, minden, a nővéremnek jó ízlése van, büszke vagyok rá.
- Szóóóval... -kezdek bele nagyon lassan. - Ne aggódj, suliba járok. Felvettek utolsó évre, ráadásul bentlakásos, csak elfelejtették közölni, hogy hétvégente nincs bentlakás, úgyhogy gondoltam megkereslek, mert amúgy is hiányoztál és kíváncsi voltam mi van veled. - daráltam le végül egy mondatban az egész sztorit.
- Így nagyobb esélyem van bejutni egy itteni egyetemre...- Miért hangzott az egész mentegetőzésnek? A fejemben valahogy inkább felnőttesen, kiforrott tervnek tűnt, logikus lépés, amit komoly fontolgatás előzött meg. Mintha nem az lebegett volna folyton a szemem előtt, hogy: New York, buli, New York, buli, amerikai pasik, buli, New York.

Őszintén, nagyon-nagyon-nagyon meglepett most a hugi... Nem gondoltam volna, hogy csak így betoppan. Egyáltalán mit keres New Yorkban? Azt hiszem még túl reggel van ahhoz, hogy ennyi kérdés kavarogjon bennem. Inkább lássunk neki és keressünk válaszokat.
-Te is nagyon hiányoztál! De neked nem Párizsban lenne a helyed? - kérdeztem viszonozva a gesztust. Azt hiszem, nem fog nagyon tetszeni az elkövetkezendő beszélgetés.
- Öö, a konyhaasztalon találsz cigit meg gyújtót. Én se reggeliztem még úgy, hogy összeütök valamit, te meg addig szépen csiripelsz. - A legtöbb normális nővér most egy jó nagy fejmosást adna a húgának és egy kisebb szónoklatba elegyedne a cigaretta ártalmasságáról. De én cseppet sem vagyok normális főleg, mert én ugyan ezt csináltam , amikor annyi idős voltam mint Meg. Mellesleg ő rá mondhatom azt, hogy úgy ismer mint egy nyitott könyvet, és a nagy korkülönbség ellenére is nagyon jól kijövünk. Fogalmazhatunk úgy, hogy életfelfogás szempontjából teljesen egy szinten vagyunk. Nekem nem okoz gondot, hogy részt vegyek vele bármilyen hülyeségben, sőt... Miután lepakoltuk a cuccokat nekiláttam valamit gyorsan összecsapni, amire lehet azt mondani, hogy reggeli. Ez egy érdekes beszélgetés lesz... A konyhaszekrényből előkeresek tálat és egy villa is előkerül, na meg egy serpenyő. Rántotta... Mi sem jobb, mint azzal kezdeni a reggelt.
-Rántotta natúran vagy kérsz bele valamit: sonka, hagyma...? - kérdeztem, miközben felvertem a tojást.
- Ja, egyébként nézz szét nyugodtan, ha szomjas vagy szolgáld ki magad. Érezd magad otthon, blahblahblah... - Jó mondjuk ezt kár volt közölnöm, mert úgy is nálam mindig itthon van. De azért jó házigazdának akartam tűnni. Ha már kócosan egy szál köntösben ajtótnyitottam, akkor ezzel legalább mutassak valami illemet. Pl, hogy ragadt is rám valami az évek során a koszon kívül.

Van pár másodpercem felmérni a ház folyosóját, arról filózni, hogy vajon milyen emberek laknak errefelé, de a figyelmem mégis inkább az ajtóra koncentrálom. Szuggerálom, hogy kinyíljon.
Arcom hatalmas mosolyba szalad, amikor meglátom a kócos, megviselt nővérkém meglepett arcát. Jó, nem mondanám, hogy reggeli ember vagyok, jobban szeretem az éjszakát, és valószínűleg egy átmulatott éjszaka után én is ilyen kótyagosnak tűnhetek, de most mégis kicsit jobban érzem magam a látványától. Az időeltolódás nem hagyott rajtam akkora nyomot, mint Maryse-on egyetlen éjszaka.
- Hiányoztál! Repcsivel. - nyomulok be a lakásba, nem túl szívbajosan, hogy azt is szemrevételezhessem. Viszonylag nagy a kupi, de ha én laknék itt, akkor még nagyobb lenne, szóval egy szavam se lehet, viszont csak elképzelni tudom, milyen jó is lehet egy saját lakás! - Tetszik! - állapítom meg szűkszavúan a még mindig pislogó nővéremhez visszatérve.
Beleszagolok a levegőbe és aztán látom, hogy nővérkém rögtön az ablakhoz ugrik. Úristen, milyen rég nem gyújtottam rá! A repülőn ugye nem szabad, a suliban meg nem akartam ezzel indítani, így is kitettek.
- Segítek! - fogom meg vele a saját bőröndöm és hozzuk be. Hát igen, tulajdonképpen az egész életem benne van. Ahhoz képest nem rossz teljesítmény. - Ha megkínálsz egy szál cigivel, meg igazából egy kis reggeli sem esne rosszul, akkor elmesélek sorban mindent. - ülök le a kanapéra. Nem mondta, hogy helyezzem magam kényelembe, de megtettem.
Egészen úgy hangzott még magam számára is, mintha lenne valami jó történetem. Aj, basszus, most kénytelen leszek érdekesen előadni.

Még mindig az asztalnál ülve kémelem az aznapi híreket. Sajnos itt sem találni semmi figyelemreméltót. Milyen kár! Kicsit megdörzsölöm a szememet, hiába csak úgy ragad le! Viszont most nem lenne tanácsos visszafeküdni, elvégre nem vagyok valami vámpír, hogy nappal aludjak éjszaka meg ébren legyek. Bár meg kell, hogy mondjam, tetszene az ötlet. A konyhaablakhoz baktatok; csupán kíváncsiságból, hogy reggel mégis milyen útvonalon célszerű elindulnom, hogy zökkenőmentesen elérjek a sarki boltba. Úgy néz ki megint beindult a forgalom és kígyózó kocsisorok tömik el az utcákat. Hát igen, ez New York… néhány percig még bámészkodok ki az ablakon egyenesen az úttestre. Látom azért a gyalogosok sem piskóták korán reggel, főleg nem az idős hölgyekkel. Ch… Ha engem rabolnának ki, egyesével törném el a csontjait annak a bátornak! Hirtelen váratlan kopogás töri meg a kintről jövő veszett dudálás reggeli szinfóniáját. Ki a franc az ilyenkor?! Bosszúsan megindulok az ajtó felé. Gyorsan ráeszmélek, hogy fésülködetlenül egy szál hálóköntösben fogok ajtót nyitni,  de végül is most annyira nem izgat a dolog… Ha nem tetszik valakinek ne nézzen rám, márpedig ha vagyok olyan rendes, hogy reggel ajtót nyissak, akkor azt érdemes szemelőtt tartani. Határozottan feltépem a kilincset, a szemem e gyors mozdulat közepette még csukva marad, azonban mikor egy ismerős hang csengése csapja meg a fülemet rögvest kipattan.
- Meg?! Mi a francot keresel te itt?! Egyáltalán, hogy jutottál ide?! – teszem fel értetlenkedve a kérdéseket, miközben viszonzom az ölelést. Na jó, azért ez meredek. Erre pont nem számítottam, hogy az én drágalátós hugicám így betoppan hozzám. De mégis, hogyan?! Azt hiszem, hogy lesz miről elbeszélgetni. Legalább ez a nap nem lesz unalmas! Szorosan átölelem a rég nem látott húgomat, majd beinvitálom. Ha valaki más jött volna kicsit röstellném magamat; nem elég, hogy köntösbe ajtót nyitok de a konyha merő cigiszag. Gyorsan az ablaknál termek és kinyitom azt, ismerem a húgomat, nincs ellenére a dohányzás de azért azt még sem szeretném ha mindent átjárna a füst… Segítek behozni a cuccát.
- Úgy látom, nem nyaralni támadt kedved – jegyzem meg kicsit cifrán, amikor megemelek az a böhöm nagy táskáját. Remélem tisztában van vele, hogy most jön a kínkeserve vallatás.

Szinte még ki sem nyitottam a csipámat, már páros lábbal rúgtak ki a kollégiumból. Na, jó helyre keveredtem... Legalább kitakarítják majd nekünk, elvileg.
Arra számítottam, hogy nem leszek egyedül, két szobatársam is van, bár túlságosan kómás voltam az este ahhoz, hogy bármelyikkel is igazán összeismerkedjek. Nem tudom, hogy ők hova mennek ilyenkor, de nekem már megvolt a terv.
Fogtam a táskám és nekivágtam a városnak. New York tényleg nagyobb, mint Párizs, ráadásul, míg otthon ilyenkor alig vannak az utcákon, mindenki ébredezik, semmi nincs nyitva, addig itt már most áll a dugó és kiabálnak az emberek. Tetszik.
A tömegközlekedés sokkal átláthatóbb, mint az otthoni, de nagyobb távokat kell megtenni gyalog. Főleg annak, aki nem ismeri a terepet, csak egy képeslap hátuljáról tájékozódik. Legalább tudok angolul és nem vagyok teljesen elveszve.
Végre rátaláltam a keresett házra, amire ámulva néztem fel. Ha nálunk ilyen magas épületek lennének, akkor senki sem ismerné az Eiffel tornyot, úgy elveszne. Még jó, hogy van benne lift, ezzel a böhöm nagy táskával képtelen lennék megmászni azt a sok lépcsőt.
A szívem már hangosan dobog, kíváncsi vagyok, mit fog szólni hozzám rég nem látott tesókám. Az ajtaja előtt állva a bőröndömmel, már a csengőn van a kezem, amikor inkább mégis úgy döntök, hogy kopogok.
- Bonjour, Maryse! - köszönök rá franciául, ha kinyitja nekem az ajtót és a nyakába ugrok. - Meglepetés!
Csak remélni tudom, hogy kellemes meglepetést okozok és nem kapok egyből fejmosást. Mindegy, valamikor azon is túl kell esni. Hé, New York a Blackwellek újra együtt!

Kicsit korábban keltem mint szoktam. Már hajnali 4 órától fent vagyok. Igazából csak forgolódok az ágyban, nem nagyon ment az alvás. Na de hát nem mehet mindig minden jól. Ez egy ilyen nap... Lassan kikászálódok a takaró fogságából és a fürdő felé veszem az irányt. A reggeli zuhanyzás kipipálva mindenek felett. Kicsit hidegebbre állítom a a vizet, hátha ez majd lemossa rólam az fáradtság jeleit. A köntösömben kicsoszogok a konyhába, ott felteszek egy jó adag kávét főni, miközben a konyhaasztalhoz lépek és asztal közepén levő díszkosár aljából előkotrok egy doboz cigarettát. Cigivel a számban az ajtóhoz megyek, felveszem a lábtörlőről a postát. Visszamegyek az asztalhoz, letelepedek és fellapozom a mai hírlapot. "Baleset történt a főúton..." Minő meglepetés... "Megnyílt az új pékség a..." Na ne mond... "Politikai konferencia lesz a városi..." Baromi érdekes...
Na igen, körülbelül így zajlik nálam egy reggeli újságolvasás. Egy elveszett kritikus vagyok, ha már ezek a nyomorultak megszenvednek annyit, hogy minden lakoshoz kihozzák ezt a maszlagot legalább valami értelmeset is írhatnának bele, nem csak a köztudott dolgokat. Szánalom... Több reményt fűzök a reggeli hírekhez, hátha ott lesz valami jó dolog. Bekapcsolom a tv-t közben a kávéfőző hangosan sípolni kezd. Legalább ez hamar elkészült. Lajhár módra odavetem magam, kiöntöm a friss, gőzölgő nedűt egy jó nagy bögrébe aztán elnyomom az elszívott cigarettát. Nem vagyok nagy dohányos. Egy hónapba elmegy egy dobozzal, de ez inkább a hangulatomtól függ, amikor megkívánom akkor persze több csúszik le, de hát ez van... Odanyúlok a dobozért és előhúzok még egy szállal, ismét rágyújtok. Legalább ezt élvezzem ki a reggelekben.