Zoraida Hathaway

Félelmet nem látsz a szememben, mert utána kő lesz a fejedben

Userinfó: Múlti, főkarakterem Heily Anderson

Név: Zoraida Hathaway
Mutáns név: Medúza
Születési dátum: Texas, 1966. Február 12.
Besorolás: X-men
Képességek: Szobrosítás

Elsődleges képesség: Szobrosítás
Osztályozás: Alfa
Aktiválódás: 16
Képesség jelenlegi szintje: A képesség, vagy átok, ki minek nevezi hasonlít az ókori görög mitológiába Medúzáéhoz. Ha veszély érzet hatalmasodik el bennem, a képesség bekapcsol, és világosbarna szemeim hófehérré változnak, hajamat pedig csörgő kígyók váltják fel és amint az illető ember, illetve állat belenéz a szemembe, pillanatok alatt kővé dermed. Akkor tér csak vissza ismét a hajam és barna szemem, ha megnyugszom. Ha napszemüveget veszek fel, miközben a képesség aktív, nem lessz senkinek semmi baja, így nem okozok kárt azokban, akiket nem akarok bántani. A képesség jelenleg ott tart, hogy már magamtól tudom ki és be kapcsolni, amikor csak akarom, nem feltétlenül kell veszélyhelyzetben lennem, de ha fokozott idegállapotba kerülök bekapcsol és nem tudok semmit tenni ellene.
Képesség távlatai:Odáig szeretném fejleszteni, hogy ha valakit kővé dermesztettem, azt ki is tudjam szabadítani, illetve, hogy csak az emberek bizonyos részei kövüljenek meg.

Jellem: Minden lében kanál nőszemély. Apám legalább is ezt mondogatta mindig. Na nem, mintha olyan rossz lettem volna, csupán szerettem mindenhol ott lenni, és csöndben figyelni, vagy hangosan figyelni, vagy ugrálva figyelni. Minden féle képpen apával és az én egyetlen bátyámmal akartam lenni, bár anya nem igazán örült neki. Sose voltam az a fajta, aki otthon marad  az anyjval és főznek, vagy vasalnak, vagy esetleg pletykálnak. Vér beli fiús lány voltam már kiskoromban is. Aztán, ahogy az idő telt-múlt egyre jobban megvilágosult mindenki számára, hogy sose fogok úgy viselkedni, mint egy lány. Nagyszájú voltam, és nem érdekelt semmit, csak a lazulás. Persze azóta eltelt jó pár év és mostanra mondhatni nem vagyok annyira laza, de minden hülyeségben benne vagyok. Imádok szórakozni, és beszélni. Néha sajnálom szerencsétlen embereket, hogy engem kell hallgatniuk, de nincs mit tenni. Aki már két évesen folyamatosan beszélt, az örök életére szóf*só marad. Ezek ellenére elég kelekótya is vagyok. Néha kicsit olyan elefánt a porcelán boltban beütésem is van, bár az ritka, de akkor hatalmas káosz lessz utánam. A komoly szó nem igen szerepel a szótáramban, de azért néha sikerül komoly, felelősségteljes nőként viselkednem.

Külső: 140 centi magas vagyok. Tudom, tudom, törpe. Mindenki ezt mondja rólam, de egy törpe is tud nagyon veszélyes lenni. Főleg, a barna szemű, és szintén barna hajú lánytörpék. Alapvetően fehér a bőröm, bár Texas-ban nehéz megőrizni ezt a fehérséget, főleg annak, aki egy farmon nő fel. Ennek ellenére kezeim, lábaim erősek, izmosak, és mondhatni eléggé el vagyok látva izomzattal, na de nem ám annyira, mint egy bádi-bilder. Karcsú alakomat így sikerült megőriznem, sőt, állítólag elég szép kis kerek fenékkel vagyok megálldva, és eddig csak bókolták az ikreimet is. Úgyhogy mondhatni elég jó kis csaj vagyok. Kerülöm a színes ruhákat, és a szoknyákat. Azokat nagyon, nagyon kerülöm. Az én viseletem a csizma és a fekete ruha. Abban érzem magam igazán jól. Persze, ha naaaagyon muszáj felveszek mást is, de nem nagyon jellemző, hogy én színesbe mászkáljak, és a smink.. na az ki van lőve. Egyálltalán nem sminkelem magam, azt se tudom mi mire való. Hajamat mindig copfban hordom, egyrészt nem zavar és nem lóg a szemembe, másrészt olyan macerás hogy folyton útban van, ha kiengedem.

Előtörténet:Na, akkor csapjunk a lecsóba. 1966-ban születtem Texas-ban. Sajnos lecsúsztam a dobogó első fokáról, így másodikként születtem meg a bátyám után, aki pár perccel előttem tuszakolta ki magát anyából.  Ez a versengés szerintem életünk első közös pillanatától megvan bennünk. Kissrác korunkban nem is nagyon bírtuk egymást. Sőt...
Voltak olyan idők, hogy egymás arcát alig bírtuk elviselni. Először otthon voltak versengések, aztán abból kiabálás lett, majd egyáltalán nem szólok a másikhoz. Jaj tudjátok, a szokásos testvéri harc. Aztán, ahogy Horáció megkapta az első pisztolyát apától kicsit megváltoztak a dolgok. Bevallom, kicsit féltem ujjat húzni vele, mert azért na, egy pisztoly az egy pisztoly. Aztán, ahogy telt az idő beleszerettem a lasszózásba. Ó, igen, az egy nagyon faintos dolog. Amikor megpörgetem a levegőbe, aztán elkapok vele egy marhát, vagy egy megszökött lovat az igazi élvezet. A bátyám meg persze csak a lövöldözéshez értett már akkor is. Bár megmondom őszintén, tényleg nagyon jól ment neki. Kicsit irigy is voltam rá, amiért nekem csak a lasszózás ment, de idővel ezen is túl tettem magamat. Bár a legizgalmasabb dolog talán a képességem megjelenése volt.
Tizenhat éves voltam. Már nem emlékszem pontosan, hogy nyár volt-e vagy tavasz, de meleg volt. Mindenki aludt, és valami furcsa zajra riadtam fel, ami a földszintről jött. Egy ideig csak az ágyamban feküdtem, aztán úgy döntöttem utána járok, hogy vajon ki eszik a dzgi csoki készletből, mert anya nem nagyon szerette ha felette kóricálunk és néha volt, hogy éjszaka én is lemásztam megdézsmálni a finomságokat. Fogtam a köntösömet, meg a papucsom és lassan lecsasszogtam. Mindaddig, semmi dúrva dologgal nem találkoztam, amíg Horáció a képembe nem dugta a fegyverét. Na akkor kicsit megijedtem. Éjnek évadján pisztollyal mászkált a házban! Normális ez? Persze hogy nem. Vitatkozni kezdtünk, hogy mit keresek én odalent, aztán kapásból elindult a vita, hogy ő mit keres odalent, aztán a vita közben kivágódott az ajtó és egy férfi jelent meg kezében egy, na mivel? Na mivel? Hát persze, hogy egy pisztollyal. Ijedtemben elsikítottam magam. Nagyon megijedtem és abban a pillanatban valami furcsa érzés kerített a hatalmába. Éreztem, hogy valami megváltozik rajtam, és mikor pá pillanat múlva kezdtem újra önmagamat érezni a testemben, az előttem álló férfira pillantottam, aki kővé dermedt.
- Mi... mi történt?- Dadogtam és félve néztem a bátyámra. Horáció se tudott nagyon mit mondani, nyugtató szavakat mormolt, aztán közös erővel lecipeltük az immár kőszoborrá vált hapsit a csűrhöz, aztán gyorsan visszamasíroztunk a házba. Addigra apa is leért már és kérdezte, hogy mit keresünk mi ott. Na most, ha elmondtuk volna neki, vagy kiakad, vagy röhögni kezd, így inkább csak füllentve annyit mondtunk, hogy nassoltunk az éjszaka kellős közepén, mert ez aaannyival hihetőbb. De bevette és visszacammogott a szobájukba aludni. Ekkor úgy éreztem, hogy egy mázsás kő hullott le a szívemről. Még azon az éjszakán fogtuk magunkat a bátyámmal, kimásztunk a szoborhoz, összetörtük és elástuk. Nem volt sok választásunk, anyuéknak még se mondhattuk el.
Attól a naptól kezdve teljesen máshogy viszonyultunk egymáshoz a bátyámmal. Jóban voltunk, sőt mi több elválaszthatatlanokká váltunk. Ő volt az, aki megvédett, és ő volt az első, akit nem én változtattam át kővé, de még is átváltozott.
Nem hittem a szememnek, mi több, anya pont akkor jött be a szobámba és ő is látta. Meg akartam neki magyarázni a dolgot, de én se értettem, hogy Horáció hogy csinálta. Így aztán anya rádöbbent, hogy valami nem stimmel velünk, de apának egy szót sem szólt. Egy pár év után, mikor a TV előtt döglöttünk egy bizonyos Charles Xavier tanulmányairól beszéltek. Ahogy észre vettem nem csak én kaptam fel a fejemet, hanem anya is és Horáció is. Anya megígérte, hogy elintézi apával, hogy New York-ba mehessünk megkeresni, és egy pár év elteltével sikerült is rávenni. Már New York-ban voltunk majdnem, csak a géphez kellett volna érnünk, mikor Charles és Eric velünk szembe jött, mondván, hogy értünk jöttek. Elég vicces dolog volt. Nem ültünk sokat a reptéren, a következő éppel el is indultunk New York-ba. Az út viszonylag rövid volt, és vérlázítóan borzalmas. Soha többé nem ülök repülőre, de komolyan!
Azóta eltelt talán kettő vagy három év is. A képességünket fejlesztettük. Eric és a professzor sokat segített nekünk, és nem telt el sok idő, de mi is X-menekké váltunk. Ez marha jó bulinak ígérkezett sőt... biztos vagyok benne, hogy még sok izgi dolog vár ránk.