Jekatyenka Mikhajlova

"A magas szintű technikák olyanok, mint a hegycsúcsok, melyeket köd borít. Te nem látod őket, mégis ott vannak."

Userinfó: Főkarakter

Név: Jekatyenka Mikhajlova (hosszú évekig Catherine Michaels néven élt, mára már elhagyta, s visszatért születési nevéhez)
Becenév: Kátya
Mutáns név: Kocka
Születési dátum: 1960. május 17., Moszkva (Oroszország)
Besorolás: Tanár -> Független
Képességek: Technokratikus hiperesztézia

Elsődleges képesség: Technokratikus hiperesztézia
Osztályozás: Alfa mutáns (bár tulajdonképpen terv szerint inkább Omega, ha engedélyt kapok rá)
Aktiválódás: 5 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Tökéletesen ismerem a gépeket, szó szerint látom a lelküket. Élénk színű, vékony pókfonalakként rajzolódnak ki előttem, úgy tudok rajtuk játszani, mint hegedűművész a húrokon. Hogyha akarom, akkor ki tudok választani közülük egyet és úgy tudom élvezni adását, mintha csak nekem szólna, hogyha a személyes szórakoztatóeszközöm, forrásom volna. Képességem előjöttekor nem tudtam elvonatkoztatni ezektől a szálaktól, mindenhol láttam őket, zavartak és csaknem beléjük őrültem. Bennük éltem, hagytam magam gúzsba kötni általuk, s csak évekkel később jöttem rá, hogy nem én szolgálom őket, hanem ők engem. Azóta jó barátok vagyunk. Tudom a gépeket irányítani, ekképpen a hullámaikat is el tudom rejteni szemeim elől, s csak akkor előhozni pókszőttesüket, amikor szükségem van rájuk. Irányítom az elektronikus eszközöket, gondolataimmal hackelem meg őket, hogy aztán uralmam alá hajtsam akármelyikőjüket. Mert nekem ők nem csak tárgyak, hanem személyek is. Személyek, akik felett uralkodom, de akiket mégsem nyomok el. Tisztelem a gépeket, ám elvárom, hogy ők is tiszteljenek engem. Mert ha nem, akkor összetűzésünkből csakis én kerülhetek ki győztesen, bántom őket, kitépem a memóriaegységüket és összekuszálom a hullámaikat egyetlen kósza gondolattal. Képletesen persze. Nem szeretek fájdalmat okozni nekik. Ők az én különleges szimbiótáim, ahogyan én vagyok az övék. Hogy is van a vers, mely mindezt tökéletesen kifejezi?

„Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet?”

Valahogy így. A lényeg tehát, hogy képességem lehetővé teszi számomra, hogy bármilyen gép, kütyü – még a legbonyolultabbak is – működését megértsem, irányítsam, saját szájízem szerint formáljam, ha úgy akarom. Nincs az a tűzfal, mely képes lenne ellenállni nekem, épp mint ahogyan a férfiak sem képesek erre, bár ez utóbbinak nem sok köze van mutánsságom lényegi mivoltához. Tény, ami tény. Extrán, már-már betegesen érzékeny vagyok a gépekre, az általuk leadott jelekre és mindenre, ami velük kapcsolatos. De nem kell félni, csuklóból kezelem eme betegségemet, s perverz módon még szeretem is. Nagyon.
Képesség távlatai: A képesség már elérte a maximumát, fejlődni csak akkor fog, hogyha a meglévő technika is fejlődik, s van valami újabb a „nap alatt”, amit érdemes megtanulnia, ha úgy tetszik, leköröznie.

Jellem: Az élvezetek játékos asszonya vagyok, a monogámiát bennük hírből sem ismerem. Szívtam már füvet, ittam sok mindent, szeretkeztem és nem háborúztam. S mindezeket most is előszeretettel megteszem, ha úri kedvem úgy kívánja. Nem vagyok agyatlan vagány, nagyon is értelmes – talán túlságosan is – vagyok, de ezt nem mindenkinek kell tudnia. Szeretem, ha azt tehetem, amit akarok, következésképpen a diákjaimat nem egyszer várattam már meg, ha órát kellett volna tartanom nekik. Nem azért, mert ők nem érdekelnek, vagy a tanítás hagyna hidegen. Egyszerűen csak találtam valami olyat, amit szívesebben csináltam és ha bepanaszoltak a főnöknek, ha nem, én feljogosítva éreztem magam arra, hogy mindezt megtegyem. Mert tudom – ahogy tudom, hogy mások is tudják – hogyha kell, akkor akármit megteszek azokért a személyekért és elvekért, amik fontosak nekem, vagy nem azok, de fontosak valakinek, aki ismeri kérges, élvhajhász lelkem rejtett zugait. Úgy igazán.
Káromkodom, hogyha ahhoz van kedvem, gond nélkül kínálgatom vodkával a diákjaimat, s akár buliba is elmegyek velük, hogyha hívnak. Laza vagyok, könnyed, élvezhető társaság. Olyan, mint a szivárvány egy esős nap után. Egészen addig, amíg villámot nem eresztek szavaimmal annak a seggébe, aki feketére festi hétszínvilágomat. Mert ha még nem derült volna önleírásomból világosan ki: a hangulatok embere vagyok, szélsőséges, hol jobb, hol bal, hol szürke, hol csilicsárén színes. Hazudok, min t a vízfolyás, vagy kegyetlenül őszinte vagyok, ha kell, ha nem. És szeretem magam. Hát nem érdekel, hogy mások szeretnek-e. Legalábbis könnyebb úgy tennem, mintha tényleg nem érdekelne. Lelkem titkait pedig nem eresztem el. Maradjanak mind az enyém!

Külső: Alacsony vagyok, de nem zavar. Úgy suhanok a magassarkúkban, mint más viseli a legkényelmesebb tornacipőjét, ekképpen akár tíz centivel is magasabbnak tudom mutatni magam, ha akarom. Vízszintesen meg ugye nem számítanak a centik, már ami a női testmagasságot illeti.
Darázsderekam fölött nem vasalt ki a természet, rám tökéletesen igaz a bögyös – és sajnos a faros is – menyecske kifejezés. A teremtő nagyon szerethetett engem a megalkotáskor, hát én adózom is az oltárán ízlésesebbnél ízlésesebb, mély dekoltázsú felsők és szűk nadrágok viselésével. Lábaimat magassarkúval formázom, szinte soha nem viselek sportcipőt. Minek tenném, hogyha tíz centi magasan is úgy futok, mint egy gazella? Míg más az edzőteremben fejlesztette magát. Én a nőies cipőkre treníroztam testemet. Meg is lett az eredménye, azt hiszem.
Hajam hosszú, csaknem a derekamig leérnek tincseim, melyeket változatosabbnál változatosabb módon és színben viselek, ahhoz mérten, hogy milyen kedvem van épp. Szeretem a feltűnő, nőiesen elegáns darabokat viselni, tehát nem vagyok az a tipikus geek-csaj, akinek lennem kellene. De ugye mint mondtam, nem én vagyok a képességemért, hanem ő szolgál engem. És nem kell ahhoz szódásszifon szemüveget viselnem, hogy irányítsam a gépeket, feltörjem őket, vagy lefüleljek rendszereket. Ez a szép az egészben. Szabadon lehetek az, aki lenni akarok, s még csak a jó külsőről sem kell lemondanom. Mire szégyelljem hát magam? Van szemem, látom, hogy mi néz vissza a tükörből rám, s szerintem joggal lehetek elégedett. S akinek nem tetszem így? Az nyugodtan megcsókolhatja a gubások farkát, fenekét!

Előtörténet: Lustán könyökölök fel az ágyon, s hajolok fölé. Mutatóujjam mezítelen mellkasán játszadozik, hallhatatlan szimfóniát zongorázva a bőrbe, érzéki szenvedélykisülésekkel kísérve a simítás képzelt vonósait.
- Azt mondtad, hogy érdekel a múltam.. - kezdek bele, leheletemmel cirógatva orcáját, ahogy közelebb hajolok hozzá, hogy aztán a fülébe dorombolva hajoljak vissza párnájára, hagyva dicső kócba csavarodott tincseimet szanaszét terülni a vánkoson. Csokoládészín pillantásomat a plafonra vetem, s miközben elmerülök a mellettem fekvő férfi feszes ütemet verő szívdobbanásainak hangjában, ő elmerülhet a történetemben. Nem tudom, hogy miért érdekli, de nem szégyellem a gyökereim, elmesélek hát mindent neki. Hadd érezze, hogy különleges. Hadd higgye, hogy nem tenném meg akárkivel. Igya bizalmamat, majd akadjon a torkán abban a pillanatban, amikor eldobom, mert már meguntam a játékot vele. Szeszélyes nő vagyok, de jó színész. Ujjaimat nem csak a mások számára láthatatlan elektromos hullámok csavargatására használom. Jól működöm a valós személyek manipulálásában is. Persze ez nem képesség. Csupán elferdült szemérmű, valós jellemvonás.
- Moszkvában születtem a hatvanas évek elején. Éltem is ott vagy négy és fél évet, mielőtt a szüleim úgy nem döntöttek, hogy feladják mindenüket, felégetik a hidat maguk mögött és az új világba költöznek. Remekül sikerült döntésük volt ez, ugyanis egy szem lányuk már amerikai anyaföldön bolondulhatott meg. Gondolom mondanom sem kell, hogy akkoriban aktiválódott a képességem, melyet nem hogy kezelni, de elviselni sem tudtam. Sajátos nevelési igényű gyereknek bélyegeztek, különleges iskolába kerültem, olyanba, ahol ugyan nem mondták a képedbe, de éreztették veled, hogy nem vagy egészen normális. Autisták vettek körül, engem is egy kalap alá toltak velük, s én hagytam nekik. Naphosszat csak a saját világommal foglalkoztam, először csak nézegettem az örökké előttem hullámzó szálakat, majd eljött az idő, amikor hozzájuk is mertem már érni. Ekkor sült rám végérvényesen a bélyeg, mely középsúlyos értelmi fogyatékosságnak nevezte magát. Pedig én nem voltam beteg. Csak más. Évek teltek el úgy, hogy már nem csak képek uralták a világomat, hanem hangok is. Előszeretettel hallgattam a rádióadásokat, melyek számomra ismeretlen nyelveken is elhangzottak, néztem a televíziót és kutattam a világ elektromos hálózatain. Aztán egyik nap, amikor az iskolai számítógép előtt ültem, s meredten bámultam a kikapcsolt monitort, egyszerre megértettem valamit. Rájöttem, hogy nem én vagyok a képességemért, hanem az van érettem. Használni kezdtem hát a házi feladataim megírásához, a világ dolgai között való kutakodáshoz, s apránként kezdem rájönni arra is, hogy hogyan kapcsoljam ki a hullámokat látóteremből, ha akarom. Kinyílt a világom, megtanultam élni az ajándékommal, s amikor elértem a felnőtt kor küszöbét, már nem voltam csodabogár. Zsenivé léptem elő, autistává, akivel csodát műveltek az évek, olyanná, akit cselekvőképessé nyilvánított a társadalom. Madarat lehetett volna fogatni velem!
Élveteg mosolyba szaladó ajkakkal hagyom, hogy belecsókoljon a nyakamba, majd ajkaival egyre lejjebb fusson nyakamról egészen a mellemre. Miközben beszélek, még az sem zavar, hogy fektemben a csókok után átölel. Nem húzódom el tőle, most ő a világom közepe, de csakis azért, mert én így akarom.
- Akkoriban alakult ki a mai jellemem. Egyetemre kezdtem járni, elektroműszerésznek tanultam és majdnem besoroztak a seregbe is, mint híradástechnikai közlegényt. Tiszt is lehettem volna, ha akarok. De nem akartam. Mentem csak a saját fejem után.
Csókot lopok ajkairól, mielőtt lelökném magunkról a takarót, feltárva a teremtőtől született Ádámtól és Évától örökölt kosztümünk. Végignézek rajta, mezítelen testét újból meggusztálom, majd ülésbe tornászom magam, így fordítva valamilyen szinten hátat neki.
- Arra már nem emlékszem, hogy mi hozott ide. Tippelni tudnék, de túl részeg, vagy túlságosan beszívott voltam azokban az időkben ahhoz, hogy foglalkoztasson bárkinek a személye. Felkértek rá, hogy legyek tanár én pedig egy üveg vodkáért cserébe eladtam a lelkemet. Most pedig itt vagyok. - húzom el a számat, csúfondáros ajakelcsücsörítést produkálva. Felmerül bennem, hogy rájöhet arra, hogy nem mondok színtiszta igazat, elvégre mindketten ismerjük Charlesékat, de úgy vagyok vele, hogy a múltam iránt érdeklődött, de azt nem tette hozzá, hogy nem színezhetek rajta, szóval naná, hogy az ő hibája, s nem az enyém! Ha esetleg ferde szemmel nézne rám, vagy rá találna kérdezni, hogy biztos így volt-e, akkor is ragaszkodni fogok az állításomhoz, higgyen, amit akar, mert ahhoz ténylegesen semmi köze nincsen, hogy mennyire vagyok komoly nő, s hogy az üveg vodka valójában egy feles volt, amit egymagam fogyasztottam – vagyis rendeltem, de még nem ittam belőle, csak az ujjaim közt forgattam a poharat és lötyögtettem benne a víztiszta nedűt - egy bárpultnál üldögélve, amikor mellém telepedett két úriember. Beszélgettek én pedig hallgatóztam, majd egy arra alkalmasnak ítélt ponton beleszóltam a csevejbe, nagyvonalúan nem véve tudomást arról, hogy valószínűleg nem véletlenül keveredtek éppen oda, ahol én meresztettem csinos fenekemet. Hogy hangozna már, ha bevallanám, hogy én akartam addig kavarogni a férfiak körül, amíg el nem érem, hogy taníthassak az iskolájukban? Én, aki köztudottan nagy ívben teszek a munkával járó kötelességekre. Lerombolnám az ázsióm!
Az igazság az, hogy nagyon untam az életem. Tudtam, hogy nem akarok villogni a képességemmel, de hiányzott az, hogy mégis a mindennapjaim elfogadott része legyen. A „bolondok” között teljesen „normális” volt, hogy úgy használtam, ahogyan csak nem szégyelltem, elvégre senki nem hitte el, hogy én tényleg vadászom azokat a sávokat vagy hallok valamit, amit a rádiókból elcsíphetek. Mindenki vírusnak hitte, amikor a számítógépek megbolondultak, mert nem volt a helynek karbantartója, aki a rendszert felügyelhette volna, a tanáraink meg totálisan nem értettek semmihez, ami műszaki cikk. Egyszóval ott önmagam lehettem, s bár örültem, hogy kiszabadultam onnan, a kezdeti lelkesedésem helyét átvette a lelombozódottság. Elvégre különleges voltam, a különlegesek közt kívántam létezni, s nagyon is piszkálta a csőrömet, hogy nem tehetem. Elvégre a világ hülye. Már elnézést a kifejezésért, de tényleg. Szóval amikor jött ez a két pofa – tudom, tudom, tisztelet! - akkor újabb kapu nyílt ki előttem, s elővettem legintelligensebb lényemet, s szóba elegyedtem velük. A dolog árnyalt módján megpróbáltam tudatni mindkettejükkel, hogy mi a helyzet, s bár azóta már tudom, hogy valószínűleg nagyon is tudták, hogy hol van a kutya elföldelve, azért akkor udvariasan végighallgattak. Szó szót követett és történés a történést. Végül csak elértem, amit akartam, s megmaradt nekem az a boldog tudat is, hogy megnyertem egy csatát, s nem csak bábu voltam a sakktáblájukon. Tanítani kezdhettem, s örültem neki. De ezt nem fogom közölni az itt és most mellettem ejtőző, meztelen férfivel.  
Kinyúlok az éjjeli szekrényen álló üvegért, nyakára fonom ujjaim, majd amint ő is felült mellettem, átnyújtom neki a piát.
- Húzd meg, barátom, nazdarovje! - szólok hozzá oroszul, egészségére kívánva a jó minőségű vodkát, melynek koronája nélkül nem ismerem a lepedőgyűrő élvezeteket. Valahogy a vodka nekem éppen annyira hozzátartozik a szexhez, mint a porzó a bibéhez. Szóval értitek!
- Van még kérdésed esetleg? - fordulok felé, törökülésbe helyezve viharvert lepedőnkön. Hátrarázom arcomból kóbor tincseim, s őszintén, csengőn felkacagok a kérdése hallatán.
- Már hogy lennék alkoholista? - kérdezek vissza két korty vodka előtt és azelőtt, hogy az üveg alja koppanna az éjjeliszekrényen. - Egyszerűen csak orosz vagyok. A vodka számomra olyan, mint számodra a víz. Érted már a különbséget ivás és ivás között?
Nem érti, tudom én. Mindenesetre bólint én pedig rávetem magam, mint egy puma. Lesodrom az ágyról, hogy aztán hagyjam magam elterülni rajta, birtokba véve ezzel a szoba padlóját is. Hosszú még az éjszaka, s én nem fáradtam még el. S ahogy észreveszem, még ő is igen virgonc. Beszélgetünk hát tovább. Épp csak a múlt helyett a jelen és a verbalitás helyett a testbeszéd kerül fókuszba. Az élet szép. Habzsolom hát, amíg lehet. Különben ne legyen a nevem Jekatyenka Mikhajlova, akit Catherina Michaelsként ismert meg Amerika. De hol van már a tavalyi hó, ugyebár..