Maryse & Leroy

Így visszagondolva tényleg elég leszidóan hangzott  az iménti monológom. Az is meglepett, hogy James ennyire heves természetű. Pedig ez csak egy beszélgetés, semmi több. De hát, ki hogy reagál az ilyen dolgokra. Lehet érzékenyen érinti, vagy nem tudom. Találkoztam pár olyan mutánssal, akiket mélyen érint az erejük. Utálják azt, vagy mindenáron "gyógyulni" szeretnének...stb Bár nem értem, hogy miből. Jó persze vannak olyan adottságok, amik megnehezítik az ember életét de meg kell tanulni együtt élni velük.
~ Azt vettem észre. Jól vagy? ~ Na jó ez fölös kérdés volt, mert már biztos kutya baja az ereje végett, de elég ideillő volt, hogy megkérdezzem. Legalább egy cseppnyi udvariasság szorult belém. Na jó, azért alapjáraton udvarias vagyok. De ez azért még is csak más helyzet, csak a hovatartozás végett. De attól még mutáns és legyenek bármilyen nézetei is, nem áll szándékomban goromba lenni vele. Figyelmemet leköti James, aki foggal-körömmel harcol az irányításért. Fogalmazzunk úgy, hogy esélytelen a dolog, Egyszerre több is megy, hát akkor majd pont ő fog ki rajtam? Ugyan már... A következő események viszont váratlanul érnek. Tény, hogy szemmel tartom mindegyik jelenlévő gondolatát, de az öreg néni hirtelen közbelépése nagyon meglep. Az előbb még csak a konyhában sertepertélt, aztán most egy ugrásból hatalmas, tigris lesz belőle. Épp megfordulnák, még hallom Leroy kiáltását. De valami a hátamba kap. Mélyen belém vájja a karmait és kiszakítja azokat, némi hússal és bőrrel egyetemben. Mindez olyan gyorsan történt, hogy eleinte nem is éreztem fájdalmat, csak azt, hogy erőtlenül térdre rogyok, kezeimmel megtámaszkodom a földön. Az erőm meginog James felett. Marha nagy mázli, hogy nem vesztettem el az eszméletem még. De amilyen szörnyű fájdalom vág belém, kétes, hogy meddig maradok a tudatomnál. Csak egy elektromos csapást hallok a hátam mögül. Másodlagos képesség, néha nekem is jól jönne egy hasonló. Leroy lép mellém, még annyira magamnál vagyok, hogy hallom a gondolatait, de a válasz cseppet sem tetszik.
~ Ne.. m-majd...é-én... ~ Nehezen de sikerült végre kinyögnöm ezt a mondatot, még ha beszélnem nem is kellett hozzá. Egy utolsó pillantást vetettem Jamesre, aki ájultan esett össze. Csupán elaludt, nem esett baja. A kép kezdett homályosodni. Még annyira sem volt időm, hogy ösztönözzem a gyógyulásomat. Inkább Leroyra bíztam magam. Mást nem nagyon tehettem, hiszen utolsó energiámat is a fiúra irányítottam, hogy ne essen baja. A fülem zúgni kezdett, csak egy kósza morgást hallottam hátulról, onnan ahol a néni nekicsapódott a bútornak. Ha nem lett volna ilyen súlyos sérülésem, talán még a nőt is sikerült volna elkábítani, de erre már semmi erőm sem volt. Nem szeretek mutánsokat bántani, de néha sajnos meg kell tenni, és azt hiszem, hogy ezzel Leroy is egyetért.
~ A-a... a n-nő. v-vigy... ~ Szemem lecsukódtak és minden elsötétült. Már nem hallottam semmit, és nem láttam semmit. Csupán a fájdalom tombolt végig minden porcikámban.

Miközben beszélek érzem, hogy ebből hamarosan heves vita lesz. Igazából hevesnek inkább csak az egyik oldalról mondanám én ugyanis nehezen húzom fel magam az ilyen kérdéseken. A viták nem vezetnek pozitív irányba, csak a bizonytalanságba; így születnek a rossz döntések.
- Kedves Leroy. Én mindenféle ellenérv, vagy szarkasztikus kérdés, feldühödés nélkül végig hallgattalak téged és az ajánlatodat. Kerültem a megjegyzéseket és minden egyéb dolgot. Tudod akármennyire is hihetetlen, jobban ismerem a saját oldalamat mint te. Csak jobban tudom, hogy mit és hogyan csinálunk, szóval megtennéd, hogy csendben maradsz ameddig én beszélek? - kérdeztem kicsit lehangoltan de indulatosan. Roppant dühítő, amikor valaki a szavamba vág az pedig még jobban, amikor próbálja úgy előadni a dolog, mintha ő jobban ismerne engem mint én saját magamat, csak épp most a nézeteinkről van szó. A kisebb szócsatán igencsak rossz hatással volt Jamesre. Egy pillanatra máshova koncentráltam, nem vettem észre, hogy támadni akar... Leroy-t eltalálta egy tűzgolyó és magaalá temette a fotel is. James most rám nézet és már el is indított felém egy tűzgolyót, amit nagy szerencsére sikerült kikerülni és visszamásztam a fejébe, hogy leállítsam a fiút.
- Tudod James... Nagyon nem szép dolog megtámadni a társaidat! - feleltem dühösen de azért próbáltam megnyugtató is lenni. Kevesebb sikerrel. A fiú vigyázva állt előttem, most a teste azt teszi, amit én szeretnék, hogy tegyen. Kétségbeesetten néz rám, de én nem engedem el, mert a buskijában ott motoszkál az újabb támadás esélye. Hátrapillantok, látom, hogy a fotel még nem mozdult.
-Na jó, James. Segíts kiszedni a jófiút a fotel alól... - jelentettem ki, miközben elindultam a fotel egyik vége felé a fiút pedig a másik végéhez irányítottam és közösen felemeltük a bútort. James persze mindent megpróbált, hogy kiszabaduljon az akaratom alól de ez lehetetlen. Leroyra pillantva nincs nagy baja, az ereje már javában dolgozik, rögvest felkel. Addig is szépen tisztázom magam.
-Tehát, James. Ne aggódj, ha teljesen lenyugodtál, és már nem akarsz minket megperzselni, akkor el foglal engedni. Azonban, ameddig ilyen kiskakas leszel, kénytelen leszek én uralkodni a tested felett. - Nem hiszem, hogy egyhamar le fog higgadni, de hát jobb ha mielőbb elkezd, mert addig a kisujját se fogja tudni megmozdítani, az fix.
- Ott tartottam, hogy nemes cél. A célunk az, hogy a mutánsoknak ne kelljen félni, attól  hogy mikor jönnek el értük, vagy hogy használják az erejüket. A célunk az, hogy az emberek végre felhagyjanak a gyógymód keresésével és a "mutáns probléma" megoldásának kutatásával. Fogalmad sincs róla, hány mutáns testvérünk hal meg napmintnap a tudatlan emberek hülyeségéből. Mi ezt szeretnénk meggátolni. Szabadságos akarunk. - Ezzel elmondtam a mondókám első felét, azonban úgy érzem, hogy tisztáznom kell magam a többi részben is.
-Tudod Leroy előbbi fellángolása valamilyen szinten jogos volt. Tényleg szoktak meghalni emberek, de azok három esetből történhetnek. Első: amikor néhány újonc elszúr valamit. Második: amikor néhány pszichopata barom gyilkolósdit játszik. És három: amikor azt a fajtánk fennmaradása megköveteli.Véletlen halálesetek mindenhol vannak. Kapásból fel tudnák neked sorolni tíz olyan mutánst, akik véletlenül öltek meg embereket, csak azért mert nem tudták, hogyan használják az erejüket. És el kell, hogy keserítselek, hogy ha Leroynak nem lenne szuperképessége a gyógyítás, valószínűleg ő sem élte volna túl a tűzlabdádat, ahogyan én sem, ha nem ugrok félre.

Nem nagyon lepődök meg, amikor a vetélytársam meggyógyítja a fiú kezét. Kedves gesztusnak tartom és ezzel szerintem a fiú sincs másképp. Mindkettejük elméjét szemmel tartom. Látom egész jól indítottunk, hiszen a fiú most roppant nyugodt, hogy végre találkozhat hozzá hasonlókkal. Úgy veszem észre, hogy ez eddig nem nagyon fordult vele elő.
~ Ha jól emlékszem nem esett róla szó, ahogy arról sem, hogy te gyógyító vagy. Egyébként ne aggódj, ez már is fair küzdelem. A telepataság nem fullad ki a gondolatolvasásnál... És igen nyomon tartom, de nem fogok olyat tenni, amivel gátolnálak, annak nem most van itt az ideje. ~ Még is lepődök magamon, hogy próbálok egész kedves lenni Leroyal. Talán azért mert egy kicsit elbizonytalanít a fiú. Nem az a lényeg, hogy melyik oldalt fogja választani, hanem az, hogy mennyire fiatal még és az ereje java részét nemhogy nem tudja használni, de nem is ismeri. Ez elég baj. Közben, amint meghallgatta az egyik csábító verziót rám pillantott ezzel jelt adva, hogy kezdhetem a mondandómat.
- Én pedig a másik oldalról érkeztem hozzád. Tudod sokan azt gondolják, hogy a szabályszegő, törvényen kívüli mutánsok gonoszak, és gonosz célok vezérlik őket. Nos ez nincs így. Azt persze el kell ismernem, hogy nálunk is vannak velejéig romlott emberek, de hát hol nincsenek?! A lényeg viszont, hogy minket egy nemes cél vezérel, ezért nagy az összetartás - feleltem határozottan. Mellesleg csak az igazat mondom. Nem szeretném ha csalódás érné. Én úgy tapasztaltam, hogy vannak rendes fazonok is, mellesleg ha valamilyen bugyuta oknál fogva az én érveimet fogadja el akkor készségesen segítek neki mindenben.  Mondjuk tényleg kezdek elbizonytalanodni kicsit... Még is csak egy gyerek!

Kezembe fogom a kávéscsészét, amit a néni oly szorgosan hozott ki, hogy ki is löttyintette a szőnyegre, de nem törődött vele, csak arra összpontosított, hogy a vendégek ki legyenek szolgálva, és lelkiismeretesen rohangált a konyha és a nappali között, már amennyire kora engedte. Lassan elkezdem kortyolgatni, kicsit meg is égeti a nyelvem, de ezzel nem törődök. Közben megjelent James is, és gyorsan megfordult és indult el, de hamar meg is torpant. Rémült arccal fordult vissza és nézett Maryse-re. Ebből már leesett, hogy mi a nő képessége, amit eddig nem véltem felfedezni, hogy megnyilvánult volna a használata. De akkor ezért nem. Ide miért nem Charles jött, neki kismiska lett volna ez a nő. De nekem, akinek uralkodhat az elméje felett, még meggyűlhet a bajom vele. De ha már a nő felfedte erejét, valahogy nekem is meg kell mutatnom, hogy a mi oldalunk is tárt karokkal várja. Ahogy elindul felénk, és megáll Maryse már be is mutatott, és a céljainkat is elmondta. Én elindulok a srác felé, pusztán a férfi az ami előjött belőlem most, és elmegyek lekezelni vele. Ekkor vettem észre egy szép, mély vágást a kezén, lehet, hogy deszkázás közben szerezte. Ahogy kezemet nyújtom felé, az arany színben felragyog, és ahogy kezeink összeérnek James kezén beforr a seb, és fel is szívódik, mintha ott se lett volna.
-Mint ahogy a hölgy is mondta Leroy Jethro Gibbs.
Mutatkozom be még egyszer és megrázom a kezét. A néni ekkor tér vissza a konyhából, hozott egy kis üdítőt is. Visszaülök a fotelba, és leül James is, velünk szembe.
-Hallgatom magukat!
Mondja, és hangján is kivehető a félelem. Ekkor kezdenek el gondolataim célt találva Maryse felé indulni.
~Szóval telepata vagy, ezt elfelejtetted említeni…azért számíthatok valamennyire fair küzdelemre? Bár ha jól sejtem, mióta találkoztunk nyomon tartod, mire gondolok…~
Ha sejtéseim beigazolódnak, akkor észreveszem a nő reakcióin. Na de most nem ezért jöttem ide. Jameshez fordulok, és elkezdődik a „reklám”.
-James! Mint látod, hallod, gondolod…-Itt Maryse-re nézek egy röpke pillanatra.-…nem vagy egyedül. Sok hozzád hasonló fiatal van ott, ahova én szeretnélek hívni. Egy iskola, ahol elsajátíthatod erőid használatát. Segítünk.
Mondom, és hangomból is az sugárzik, hogy bennem megbízhat, de meghallja majd Maryse csábítgatását is, csak azt éppen a sötét oldalról…

Kicsit elgondolkozok magamban magáról az elkövetkezendő beszélgetésről. Nem lesz olyan sikeres, mint amilyenre az elején számítottam. Persze ennek az az oka, hogy nem vagyok egyedül.  Most úgy képzelem el az egészet, mintha a két lelkiismeret lennénk. Én a rossz a férfi pedig a jó oldalt ajánlgatom a fiúnak. Az már csak az ő döntése, hogy melyiket válassza.
- A nevem Maryse - feleltem kicsit határozottan, miközben a  nappalit vizslattam. Nem hiszem, hogy nagy baj származik abból, ha elárulom a nevemet. Sok mindent úgy sem tud vele kezdeni, ha meg mégis hátsó szándékai lennének, amit kötve hiszek, mert nem gondol ilyesmire azt könnyen észreveszem és módosítom az emlékezetét. Mondjuk azt most is megtehetném, simán hazaküldhetném, úgy, hogy semmire sem emlékszik de most inkább a fair játékhoz húzok. Kíváncsi vagyok az érveire, amit persze még ő maga sem tud de ez nem probléma, majd megjön az ihlet csak jöjjön meg az alanyunk. Közben az öreg néni máris visszatér, egy tálca kávéfelszereléssel a kezében. Legalább kapok egy pohár gőzölgő nedűt, nem mintha odahaza nem ittam volna egy kiadós bögrével, de azért erre bármikor vevő vagyok. Két kanál cukrot teszek bele, majd lassan kortyolni kezdem. Őszintén nekem teljesen mindegy ilyen helyzetekben, hogy milyen fajta kávéval kínálnak meg, mindent elfogadom. Otthon azért ez mát, ott jobban preferálom az erős, sötét pörkölésű kávékat, de nem panaszkodom, ez is teljesen jó. Közben megérkezik a fiú is. Kicsit heves megnyilvánulással elindul vissza fel az emeletre... Itt jövök a képbe én.
~ Csak beszélgetni szeretnénk, biztos van egy fél órád ránk. ~ feleltem a gondolataiba, mire megtorpant és kicsit rémülten de azért megkönnyebbülve nézett rám vissza, majd bejött a nappaliba és helyet foglalt. Szerintem csak fél attól, hogy ő az egyedüli mutáns a világon, általában ha felfedjük egymás előtt az erőnket azzal sokkal jobban tudjuk ösztönözni a másikat és mellesleg sokkal kötetlenebb viszonyt is hozunk létre.
- Szóval kedves James. Az én nevem Maryse Blackwell - mutatkoztam be halk, lágy hangon -, az úr pedig Leroy Jethro Gibbs. Azért vagyunk itt, hogy egy kicsit elbeszélgessünk veled a hovatartozásod kérdéséről. - Elég értetlenül nézett vissza rám, és kicsit félénken is de hát kit akarok én becsapni? Ki ne félne ha két mutáns az ellenkező oldalról váratlan látogatást tenne és helyet ajánlana neki? Úgy érzem érdekes lesz ez a beszélgetés.

A kérdésre agyam fogaskerekei már talán az első pár szó után vadul kezdenek forogni, és kiadnak egy olyan információt, amit már talán mióta beszélek a nővel, sejtek, vagy legalább az ösztöneim súgták. De akkor is legalább egy nevet elárulhatna, amit még mielőtt belép az ajtón mondok is neki.
- Legalább a keresztnevét elárulhatná, még akkor is, ha nem egy oldalt képviselünk.
Mondatom után szemeim lejjebb kúsznak, megnézem magamnak a nőt hátulról is. Szokták is mondani, hogy a férfiak nem udvariasak, csak kíváncsiak. De az én első szándékom tényleg az udvariasság volt. Én nem nagyon törődtem a deszkás cipőkkel és a baseball sapkákkal, de azért észreveszem, hátha a későbbi beszélgetésben még hasznát veszem ennek az információnak.
Megint meghallom a néni hangját, amikor azt kérdezi, hogy kávét vagy teát kérünk-e.
- Én kávét, a hölgy pedig…- Ránézek a nőre, és folytatom. -…ő is egy kávét.
Pár perc elteltével hozza is egy tálcán a kávét, cukrot és tejet. Leveszek magamnak egy csészével, a néni pedig nyúl egy kanál után, hogy rakjon bele cukrot, én viszont a kezem a pohár fölé teszem és így szólok:
- Köszönöm, nem kérek bele semmit.
Majd elkezdem kortyolgatni a keserű, fekete löttyöt. Nem ez a legjobb kávé, amit ittam, de megteszi. Úgy érzem, hogy kell még az éberség az elkövetkezendő beszélgetéshez James-szel és a nővel, mert, ahogy sejtem, nem fog minket kettesben hagyni a fiúval. A hátam mögött lépteket hallok, hallom a lépcső recsegését, majd megnyikordul egy ajtó és belép egy húszas évei elején járó srác a nappaliba, egy kicsit sem kedves megnyilvánulással.
- Tűnjenek innen! Nem érdekelnek.
Hát ez egy cseppet sem kedves fogadtatás, bár lehet, hogy a nőnek jól esik, hiszen a közegben, ahonnan sejtéseim szerint jött, hasonló, esetleg még durvább szavak is felszínre kerülnek.

- Minek kérdez olyat, amire maga is tudja a választ? - kérdeztem egy apró, sokat sejtő mosollyal az arcomon, mielőtt még elindultam volna a hölgy után. Kíváncsi leszek, hogy mi lesz ebből, a jó oldal, rossz oldal csábításból. Nem szeretek veszíteni és a magam részéről mindent meg fogok tenni, hogy ez ne így legyen. Azt hiszem, azt jó pontnak könyvelhetem el, hogy a fiúcska nem éppen egy született kisangyal. Ez még a hasznomra válhat.
A ház maga nem túl tágas, bár ez kívülről is látszik. Rend van, amit szerintem az idős nő érdeme. A fogas tele von, baseball sapkával, az alatta levő cipős szekrény pedig deszkás cipőkkel van megrakva. Úgy néz ki egy leendő rapperrel van dolgom...vagyis dolgunk, mert hogy egyenlőre még ketten vagyunk, de csak az egyikünk fog innen győztesen távozni. Szeretem úgy felfogni az ilyen helyzeteket, mint egy versenyt. Így legalább van ami ösztönözzön, arra, hogy mindent beleadjak. A hölgy előremegy, gondolom valami rágcsáért, amivel megkínálhat és egy nevet kiált. "James!" Nyilván ez a fiúnak szólt. Én magam a nappaliban a kanapé mögötti falnak dőlök és nyugodtan várom, hogy végre elkezdődjenek az események. A fickó gondolataival nincs probléma. Nem nézem nagyon veszélyesnek.

Hát valóban nem mondható diszkrétnek, ahogy végigpásztázta a tekintetem a nőt. Gondolataimat, amik talán már egy kicsit vadabb vizekre szerettek volna evezni, megszakítja a nő mondata. „Mr. Gibbs”, hát ezt sem sűrűn hallom, de tetszik. Talán egy kis meglepettség is kifürkészhető az arcomból. Egy bólintással nyugtázom, hogy nem ő lakik itt, de azért a kíváncsiság furdal, hogy akkor ő meg ki a csuda. Már éppen meg akarnám kérdezni tőle, hogy kicsoda, elhangzik egy kérdés. A kérdésre bólintok, jelezve ezzel azt, hogy nézzünk be.  De még mielőtt a nő kopogna felé fordulok a kérdésemmel.
- Elnézést, megtudhatnám, hogy maga kicsoda és milyen ügyben van itt?
Kérdésem talán furcsa lehet, legalábbis miután kimondtam, már nekem is annak tűnik, de már nem tudom visszaszívni. A léptek kopogása egyre közelebb hallatszik az ajtóhoz, majd egy nyekergés, és az ajtó már nyitva is áll. Az ajtóban pedig egy idős hölgy áll, ránézésre talán 65 éves lehet. Kedves hangon hozzánk szól:
- Jöjjenek be aranyoskáim! Majd odabent elmondják, hogy már megint mit csinált a kisfiacskám.
Mondja és még szélesebbre tárja az ajtót. Rápillantok a nőre, akivel egyszerre érkeztem ide, majd kezemmel jelzem neki, hogy nyugodtan menjen előre, és ha megtudtam a nevét, akkor még keresztnevén is szólítom, miközben a kezemmel jelzek. Azért vannak kétségeim, hogy bemenjek-e, de végül is ezért jöttem ide, ezért küldött Charles.
- Jöjjenek utánam a nappaliba!
Hallom még a hölgy hangját, bár már egyre halkabban, gondolom, ő már előre ment, és esetleg még valami harapnivalót esetleg valami innivalót elővenni.

A házhoz érve az alak, szemmel láthatóan már felismert, vagy tudom is én de nagyon úgy néz ki, hogy egy célból érkeztünk. Szemmel tartom a gondolatait, már csak elővigyázatosságból is. Na igen, az a bizonyos lottó ötös.Az X-menektől való. Nem tűnik annak a "nagy fenegyereknek", inkább egy normális, kedves átlagember képét kelti. Bár azért jobb félni, mint megijedni, hiszen mindenkiben ott motoszkál a kisördög.

Nehéz azt megállni, hogy mindenféle gyanút keltő gesztus nélkül használjam az erőmet. De az évek meg a rutin... Szóval mit is kezdjek vele? Nem áll szándékomban bárkit is bántani a mai nap folyamán...Akkor legyen a nehezebb út, mint azt már megszokhattam.

- Üdv, Mr. Gibbs! Nem, nem én lakom itt - feleltem magabiztosan, majd apró örömmel könyveltem el, hogy azért ő sem a diszkréten méregető férfiak körébe tartozik. Mondjuk nem panaszkodhat. Magas, jóképű, jól tartja magát. Látom azért vannak még igényes férfiak New York környékén.

Fejemet a bejárat felé fordítom, majd vissza a férfira.
- Nos, akkor benézünk? - kérdeztem lágyan, majd lassan megindultam az ajtó felé. Két nagyobb kopogás, bentről léptek zaja hallatszik ki. Úgy néz ki még is itthon van a házigazda.

Ahogyan várakozok a kapuban, a nő akit az imént láttam, egyre közelebb ér. A magassarkúja kopogása egyre erősödik, és én a hang irányába fordulok. Ekkor pillantom meg azt a nőt, akit még a buszmegállóban láttam, és már akkor érdekesnek tűnt számomra az öltözete. Legfőképp a méregzöld ing az, ami feltűnt.
~Talán ő lakik itt, hozzá küldött Charles?~
Gondolkodom ekképpen, majd megvárom, amíg közelebb ér. A csengetésre nem jött ki senki a házból, eddig. Mikor már egy karnyújtásnyira van, megszólítom:
- Szép napot! Leroy Jethro Gibbs vagyok. Maga lakik itt?
Kérdezem, és közben fejemmel a ház felé bólintok egyet, jelezve a nőnek, hogy erre a kis lepukkant házra gondolok. Szemeim közben végigpásztázzák a nőt, kezdve arcán. A gyönyörű, telt ajkak és azok az igéző zöld szemek. Az arca után tekintetem elindul kicsit lejjebb, hiszen melyik férfinak nem indulna el? Kicsit elvesztem telt idomjaiban. Karcsú derekát és széles csípőjét viszont csak részben látom, hiszen a ballonkabát azért takar. De így is eleget láttam ahhoz, hogy kicsit megrázzam a fejem, mintegy észhez térítve magam, és úgy tekintsek vissza a nő arcára. Gondolataim persze elkalandoznak, de erről mit sem tehetek.
~Ez a nő egy bombázó…gyönyörű…remélem, hogy egy kicsit lazít azon a ballonkabáton…~
Gondolataim járnak mindenfele, de azért próbálok a feladatra koncentrálni, hiszen nem azért jöttem, hogy tátva maradjon a szám, hanem azért, hogy felajánljam az iskolát, és azt, hogy jöjjön velem. Persze azt még csak nem is sejtem, hogy nem ő az aki itt lakik.

A mai is egy átlagos reggelnek bizonyult. Én - szokásomhoz híven - már korán felkeltem. Nálam általában minden reggel ugyanúgy kezdődik. Reggel hétkor kelés, aztán irány a fürdőszoba. Nem szeretek rögtön civilbe öltözni, mellesleg eldöntöttem, hogy a mai napomat pihenéssel fogom tölteni. Hálóköntösben megindultam a konyha felé, kávét főzni. Kávé, kávé, kávé. Csak ez jár most a fejembe, nem vágyom másra mint egy jó nagy bögre forró kávéra. Gyorsan bekapcsolom a konyhában levő kisebb TV-t, hogy ügyködés közben hallhassam a fél nyolcas híreket. A kávé lassan főtt, de végül sikeresen kiöntöttem az első bögrével. Csak tisztán, keserűn. A forró bögrével a kezemben az ajtó felé vettem az irányt. Ilyenkor már általában járt a postás és az ajtón levő kis levélbedobó alatt a mai újság a lábtörlőn hevert. Egy fehér boríték volt a hírlap felett rajta a nevemmel. Szemöldök ráncolva lehajoltam a papírkötegért, és a konyhaasztalnál szépen felbontottam a levelet.

"Marysenak
Ma New York külvárosa, északi gettó, White Street 21."

Hm, szóval egy újabb feladat. Tényleg szerettem volna a mai napon pihenni de úgy néz ki ilyen társasággal a hátam mögött ez elég esélytelen próbálkozás volt. Na nem baj. Nagyot kortyoltam a kávémból, mindössze még két-három korty és már el is fogyott. Legalább a rituálé szerű, napi kávézós rutinomat nyugodtan megtarthattam. Innentől már mindegy minden. Ismét a fürdőbe veszem az irányt, letusolok és felöltözök valami kényelmes ruhába. A szokásos fekete ballonkabátom, magassarkúval, harisnya, szoknya, méregzöld ing. A mindennapi én. Bezártam a házat és elindultam lefelé a lépcsőházban. Szerencsére a bérház előtt van egy buszmegálló, odasietve megnéztem a járatokat és 10 perc múlva indul egy busz a külvárosba. Remek.

Nem sokkal később megjött a busz. Az egyik ablakhoz sétáltam majd nekidőltem annak. Pár megálló és már ott is vagyunk. Leszállok az egyik kereszteződésnél és az utcatábláknál meglátom. White Street. Egy apró mosolynak nevezhető rángással az arcomon megindulok az utca felé, néhány méter és már ott is vagyok. Egy zsákutca, végén körforgóval és egy kisebb házzal. "21". Közelebb érve a ház előtt valaki más is leparkolt. Egy férfi, ingben és farmerban. Épp csönget. nem mondom magam paranoiásnak, de nagyon-nagyon remélem, hogy nem ugyanabból a célból jött ide, mint én. Mindegy, ha így van sem érdekel nagyon. Nem fogok másokkal foglalkozni csak a fiúval.

Szép napnak indult a mai is, kényelmesen felkeltem a megszokott időben, majd gyorsan letusoltam, felöltöztem, már szinte megszokott ruhámba, a kényelmes farmeromba, és egy fehér trikó és ing párosítás, az utóbbi természetesen nincs begombolva. Elindultam lefelé a kúriából, ugyanis egy kicsit ki akartam kapcsolódni ma. A földszinten már egy ismerős hangot hallottam a fejemben, Charles-ét. Csak annyit „mondott”, hogy minél előbb menjek az irodájába. Lépteimet megszaporázva meg is indultam az iroda felé, majd illendően bekopogtam, és mikor meghallottam a „szabad” kijelentést, be is nyitottam. Majd miután mutatta, hogy foglaljak helyet, leültem vele szemben. Majd miután megtudtam, hogy miért hívott, már el is indultam szintén kifelé a birtokról. Mikor kiértem, elindultam a garázs felé, gondoltam, hogy kocsival rövidebb lesz, és előbb odaérek, hogy tudjam folytatni a saját teendőimet. Beültem a kocsiba, majd az útirányt New York felé vettem. Az autóút alatt végig gondolkodtam, hogy vajon miért nekem kellett jönnöm. De hát ennyivel tartozom Charles-nak. Majd mikor megérkeztem New York-ba, mégpedig a külvárosba. Mit ne mondjak, nem egy viruló városrész. A kocsit előrébb raktam le, majd tekintetemmel fürkésztem, hogy melyik az a ház, ahova mennem kell. Ahogy közelebb értem, láttam egy másik alakot is közeledni a ház felé, de nem törődtem vele, hiszen nem sejthetem, hogy ő is ugyanazzal a céllal jött, mint én.
~Elég lepukkant egy ház…nem értem, miért kellett idejönnöm, szerintem nem él itt senki, pláne nem egy mutáns…~
Gondolataim ilyen berkeket vettek be, de hát nem tehetek róla, nem egy olyan helyen vagyok, ahol ne késelnének meg akár valakit. De ezzel sem nagyon törődöm, csak gyorsan túl akarok lenni ezen a feladaton. Mikor kicsit lenyugtattam magam, kissé hosszasan megnyomom a csengőt és várok…