Blaise Richter - Lovag előtörténete

"Mosolyogj a világra, és az visszamosolyog rád."

Userinfó: Főkarakter
Név: Blaise Richter
Mutáns név: Lovag
Születési dátum: 1962. február 24.(, Németország, Altdorf bei Nürnberg)

Besorolás: Xmen
Képességek:

Elsődleges képesség: erőterek gerjesztése
Osztályozás: Béta  mutáns
Aktiválódás: 16 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Egy különleges erőtér veszi körbe. Kupola formájú, pajzsként és harci eszközként egyformán helyt áll. Leggyakrabban arra használatos, hogy visszaverjen kisebb támadásokat, illetve lökéshullámokkal terítse Blaise földre az illetőt.
Képesség távlatai: Az erőtér megnövekszik, ezzel együtt a védettség és a támadás ereje is.

Jellem: Optimista, és mosolygós, ez a két szó jellemzi leginkább. Az utóbbit nagyon gyakran teszi. Szívesen beszélget, illetve segít másoknak. Ha olyasvalakit keres az ember  aki néhány jó tanáccsal tud szolgálni, hozzá bátran fordulhat.  A környezetében élőkért bármit megtenne. Önfeláldozó, kitartó, elszánt. Nem hátrál meg egy könnyen semmitől, de nem is rohan fejjel a falnak, épp ezért megfontolt és előrelátó.

Külső: A hollófekete haj, a kék szempár, és a barna bőrszín jellemzi igazán. Az állkapcsa széles – szögletes –, az arcát pedig borosta fedi.
Öltözködésileg szereti az elegáns, de nem túl hivatalos, illetve laza ruhákat.  

Előtörténet:
  Altdorf bei Nürnbergben születtem egy gyönyörű, hómentes téli napon. Felénk nem mindig esett, aminek örültem, ugyanis sosem szerettem igazán.
Átlagos körülmények közt nevelkedtem, átlagos szülők mellett, ezért váltam hamar olyanná, amilyenné. Mindig arra próbáltak biztatni hogy legyek optimista, sose bánkódjak meg hogy segítsek másoknak amit szerencsére máig betartok.
   
  Normális iskolába is járhattam, mert akkor még nem voltam tisztában azzal, mire vagyok képes. Jó tanuló voltam a magam módján, habár inkább a gyakorlati tantárgyakban jeleskedtem, mint például a testnevelés. Barátokat tudtam szerezni, viszont a suli egy része ki nem állhatott. A középiskolában ugyanez a helyzet állt fent.
Sosem bírták túlzottan a képem. Ahová én jártam, az számított menőnek, ha belevaló férfi voltál. A belevalóság alatt pedig azt értem hogy nem félsz a balhéktól, és attól ha néha kékes-zöld monoklikkal dekorálják ki az arcod. Sokan átvertek, kihasználták a jószívűségemet. Naiv voltam, mert minden velem szembekerülőben maximálisan megbíztam, és aki igényelte, annak segítettem.
Sajnos azonban hamar lelki szemetesládává lettem. Barátnőt, barátot pedig végképp nem sikerült szereznem. Leggyakrabban csak érdekbarátság fűzött egy-egy emberhez, viszont ez nagy hülyeség, hamar megtanultam hogy nem éri meg az ilyen. Örömmel nyújtok lelki támaszt, adok tanácsokat, de olyanokat miért lássak el velük, ha nem hálálják meg? Egy köszönöm is sajnáltak tőlem...
  Egy fiúnál telt be a pohár, aki hasonlóan akart cselekedni mint ahogy fentebb említettem. Éppen arról panaszkodott hogy soha nem tudott barátnőt szerezni, mire megjegyeztem hogyha itt ül mellettem a suli folyosó egy padján, azon siránkozik hogy milyen szánalmas és vár a csodára, akkor lehet hogy emiatt nem képes rá. Milyen az a férfi, aki csak siránkozni tud? Ez nem túl „belevaló”, a diáktörvényeknek  amit ezek a barmok hoztak, nem az volt a célja hogy ezt tudatosítsák bennem is? Ha igen, remekül elérték a céljukat, mire ugyanis eljutottam eddig a tahóig, már az utolsó éveimet tapostam. Lassacskán teljesen összezavarodtam magammal kapcsolatban, nem tudtam milyenné kéne válnom. Ha olyan képet mutatok amit ők akarnak látni, talán sikerülhetett volna magamhoz vonzanom pár embert, viszont akkor csak magamat áltatnám, s az emberekhez sem fűznének őszinte baráti kötelékek.
- T-te megvonod a segítséget tőlem?! Hogy képzeled? No megállj! - felkapott, erősen a falhoz nyomott. Közel hajolt fejével annyira, hogy arcunk majdnem összeért. Beszéd közben fröcsögött a nyála. [...]


- Na most mindenért megfizetsz! - szívesen elmagyaráztam volna még egyszer hogy ennek nincs értelme, azonban tudtam: ezzel még inkább feldühíteném, azt pedig nem akartam. Már így is az volt. Nekem futott, fenyegetően hátrahúzva jobb karját. Korához képest nagy termetű a srác, körülbelül 62 kiló, vagy annál súlyosabb. A testén meg látszott hoogy... nem egy fogpiszkáló, inkább egy óriás, aki nemrég szabadult ki egy rossz meséből, abból a meséből, amivel a kis gyerekeket ijesztgetik ha rosszak. „Ha rossz leszel, eljön érted a mumus.” Igen, így az óriás is, már ha létezne! Sokáig nem hittem ebben amíg nem néztem rá, azonban maradt bennem valamennyi tartás, ezért nem tettem megjegyzést sem az ő, sem más külsejére. Hozzá képest én nyúlánk vagyok, és kevésbé „erős csontozatú”.
Összeszűkült pupilláim mérete megegyezett egy gombos tű fejével. Ijedten hajoltam le amikor közel ért, ezután elfutottam. A zöld kerítéshez, ami az iskola udvartól választotta el a szabad teret, amit oly nagyon el akartam érni. Délután volt, péntek 3 óra. Az az időpont, amelyre Weiner „hívott meg”. A teljes nevét sosem tudtam meg, de nem bánkódtam miatta, mert legalább arra rájöttem, hogyan hívják a többiek, és ő magát, amikor szembekerül velük.
- Megállj  mocskos, nem menekülhetsz! - termetéhez képest gyorsan mozgott. Döngő léptekkel vetette magát utánam, én pedig minden erőmmel igyekeztem elérni a kerítést, ám út közben többször meggondoltam, hogy érdemes lenne -e elfutni. Elvégre már hamarosan végzek itt, lassan egy teljesen önálló felnőtt leszek majd, akinek meg kell védenie magát. Merészen szembefordultam vele, és felkészültem a legrosszabbra. Nem úszhatom meg sérülések nélkül, minimum egy monokli garantált.
- Nem félek tőled, Weiner! - szóltam be ökölbe szorított kezekkel, és a tekintetemmel egyre csak azt sugalltam: várom, pedig belül féltem egy kicsit. Tudom, mik a határaim. Nem vagyok sebezhetetlen.
Egy gyomrost kaptam. Térdre rogyva odatettem a kezem, miközben halkan felnyögtem. Nem pont erre számítottam, de ami ezután jött, arra végképp nem. Betelt a pohár, amiért eltapostak. Sőőőt, ha csak az lett volna! A szemetesládájuk voltam! Az egész középiskolai ittlétem nem túl kellemes, ám garantálom hogy ezután az lesz!
Egyfajta lökéshullám felkapta, s keresztül repítette az udvar negyedén. Tátott szájjal figyeltem a különös történést, ezután óvatosan felegyenesedtem, kifújva a levegőt, ami eddig nehezemre esett. [...]
Itt jöttek a képbe Charlesék. Miután hirtelen fordulatot vett és véget ért az „összecsapás”, kiderült hogy volt néhány később bent maradó néző – köztük a tanáraim –, akik nem tudták mire vélni a viselkedésem. Azt végképp nem, vajon akkor mi történhetett, hiszen csak mi ketten álltunk odakint, alaposan körülnéztem. Egy gyáva lélek sem merte volna kitenni a lábát.
No mindegy, az a lényeg, hogy lassacskán aaa csapat részévé váltam, azóta meg azon vagyok, hogy jobban megismerjem az erőmet, meg barátokra találjak, mivel eddig még most sem jártam sikerrel. Azt hiszem valahogy mindig elbénázom, persze nem szándékosan.