"Úgy éreztem, mintha egy óriási szakadék szélén álltam volna, és nem volt senki, aki visszahúzzon. Senki, akit érdekeltem volna, vagy aki egyáltalán észrevett."Userinfó: Főkarakter
Név: Cynthia Wolf
Mutáns név: Gorgon
Születési dátum: 1963. március 5., New York
Besorolás: Diák
Képességek: Elsődleges képesség: Démoni szemek
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 12 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: A képesség Cynthia pillantásán alapul. Ha valaki egy bizonyos ideig néz a szemébe ( ez a lány negatív érzelmeitől függően lehet két másodperctől - ha a legnagyobbak a negatív gondolatok - 10 másodpercen át 2-3 percig. Már kitapasztalta ezt, tudja, mire kell gondolnia ahhoz, hogy a "legjobb" hatást érje el ), írisze elszürkül és a vele szemező azonnali rosszullétet érez, ám nem bírja levenni tekintetét a démoni szemről. Ez a rosszullét az idő múlásával egyre súlyosbodik. Először csak enyhe hányinger és fejfájás, ami fokozatosan csap át erős hányingerré és végül ájuláshoz vezet kb. fél perc leforgása alatt függően az áldozat elméjének erősségétől. Az aktiválódáshoz a két személynek max. 5 méterre kell lennie egymástól.
Később: Cynthia már teljes uralma alá vonta az erejét, akár egy mp. töredéke alatt aktiválódhat képessége, ha úgy akarja. A rosszullét itt már akár 2-3 mp alatt kifejtheti teljes hatását, ám ha tovább húzza a szemezést ellenfele akár meg is halhat ( ez kb. 30-40 másodpercig tart ) Az aktiválódáshoz a két személynek max. 8 méterre kell lennie egymástól.Jellem:Komor, rideg és nem nyílik meg senkinek. Egy álarcot visel, mely tiszteletlen és utálatos. Ebből kifolyólag nincs is sok barátja, sokan egyenesen utálják stílusa miatt. Ám akik jól ismerik, tudják, hogy belül nem ilyen, és milyen fájdalmat okoz neki mindenkivel így viselkedni. De ha nem akar senkinek se fájdalmat okozni, nem szabad velük túlságosan jóban lennie.
Külső: Hosszú, barna haja van melyet szinte mindig máshogy hord, reggelente szeret ezzel időt eltölteni, ezzel szemben ruházata nem valami színes, szereti a fekete és szürke színt viselni, melyek jól passzolnak sápadtas bőréhez. Alapból kék szemei vannak, ám ezek képessége aktiválódásakor mélyszürkébe csapnak és szörnyszerű alakot öltenek.
Előtörténet: Mindenfelé a szirénázás hangját lehetett hallani, mely megtörte a sötét éjszaka csendjét ezzel felébresztve az egész utcát.
- Van valami, amit mindig is el akartam mondani neked! - fordult felém édesanyám. Ekkor láttam utoljára őt. Hálásnak kéne lennem, mint mindenkinek, hogy felnevelt és mindent megkaptam, ami kellett ? Nem. Nem voltam, nem vagyok és nem is leszek sohasem . Egy szörnyet szült e világra, és ezt még szemére is hányta. Sosem érdekelte, mit lát, mit érez, amíg mindent megadott neki nem panaszkodhatott. Nem engedte neki! Nem barátkozhatott senkivel, el volt zárva a külvilágtól. Minden "isten ellenes bűnét" órákig kellett gyónnia egy sötét szobában, ahol a bizarr, angyalokról készített képek voltak egyetlen társasága. Ez a szörnyszülött én vagyok.
Sohasem bocsájtok meg!
A rendőrök, akik kísérték, kérésére közelebb engedték hozzám bilincsben vergődő anyámat, aki odahajolt a fülemhez.
- Mikor megszülettél, már rég tudtam, hogy egy démon vagy - suttogta - Isten akarta így... hogy megszüless és szenvedj! - egyre hangosabbra vette szavait - De én nem engedelmeskedtem... - anyám hangja ingerült lett - És mi lett? MI LETT?! ITT vagyok ÉN megbilincselve és elmebetegnek bélyegezve míg te, te szabad vagy, TE UTOLSÓ SZÖRNYETEG! Meg kellett volna tennem.. - hangulatváltoztatásai mindennaposak voltak, de azon az éjszakán különösen megmutatkozott heves természete. Szavai szakadozni kezdtek ahogy a hisztérikus sírás elfojtotta őket - MEG KELLETT VOLNA ÖL.. ÖLJELEK! ISTENEM! Bocsájtsd meg bűneimet!
- Asszonyom, hagyja abba azonnal! - szólította őt fel az egyik rendőr, mert annyira kapálódzott.
- Több nyugtató kell neki - hallottam a távolból. A fájdalmam hatalmas volt. Gyűlöltem, amiért ezt mondta. Gyűlöltem az összes szavát, minden egyes lélegzetvételét. Azt akartam, hogy érezze azt a fájdalmat amit én. Eddig lehajtott fejemet felszegeztem, és egyenesen a szemébe néztem. Ő ijedten próbálta elkapni a fejét, de már késő volt. Fél perccel később már vért öklendezett. Szemeim előtt rogyott össze az őrök karjaiban. Mire feleszméltem, mit tettem, már gyilkos lettem. Persze ezt csak én egyedül tudtam. Teljesen összeroppantam, el akartam tűnni, meghalni, vagy felszívódni, bármi, csak ne lettem volna ott. Elrohantam.
Sosem felejtem el!
Pár nappal később volt a temetés. Ahogy a pap a búcsúztató beszédet mondta, próbáltam visszafogni magam, megmutatni, hogy erős leszek és megmutatom mindenkinek, hogy nem irányított engem ez az elmebeteg nő, mint egy marionettbábút, de eltört a mécses. Ő az anyám volt. És én .. én pedig egy gyilkos szörnyeteggé lettem. Nem bírtam végig maradni. Ismét elszaladtam a probléma elől . A temető bejáratánál egy ismeretlen férfi állt. Megértően tekintett felém a távolból. Ahogy közeledtem felé, arcomat a földnek szegeztem. Éppen kiléptem volna a kapun amikor megérintette a vállam.
- Cytnhia. Ne félj, rám nézhetsz, én erős vagyok.
- Maga meg kicsoda? - kérdeztem felháborodott hangon. Nem értettem, hogy merészelte egy teljesen ismeretlen ember megzavarni a gyászomat ilyenekkel.
- Charles Xavier. De ez most lényegtelen. Inkább az számít , te ki vagy. Ne okold magad.
Elrántottam vállamat az érintéséből.
- Nem értem mire gondol...- töröltem le könnyeimet jobb kezemmel.
- Nem vagy egyedül.. amit eddig átéltél, nehezen lehet életnek nevezni. Nem volt családod. Az a nő nem édesanyádként viselkedett, pedig igazán örülhetett volna, hogy ilyen kivételes lánya van. Jómagam is különleges vagyok, és még sokan mások.
- Kivételes? Maga mit nevez EZEN kivételesnek?! - tekintettem egyenesen a szemeimbe. Arcán nem láttam azt az elszörnyülést, amit mindenki máson szoktam látni, mikor tekintetük találkozik az enyémmel.
- Egy gyönyörű fiatal lány vagy, különleges adottságokkal. Mond csak, hiszel abban, hogy mindenki céllal születik a világra? És ha így van, gondolod, ez a te sorsod? Mihez fogsz ezek után kezdeni?
- Azt.. azt nem tudom - fordítottam tekintetem ismét a föld felé megszeppenve. Jobban belegondolva tényleg nem tudtam, mi fog ezek után történni. Egész életemben magányosan egy albérletben fogok tengődni segélyeken élve? Nem tudom máig sem megmagyarázni, hogy miért, de bíztam az ismeretlenben.
- Van egy iskola az olyan fiataloknak, mint te. Ha szeretnéd, eljöhetsz velem megnézni, persze nem kényszer...
Bíztatóan rámmosolygott. Őszintén. Nagyon rég nem volt ilyen élményben részem.
Örökké hálás leszek