77 Richmond Street, 10560 North Salem, NY - Nathaniel Montgomery

Farzsebeibe csúsztatja kezeit és jobbra-balra fordul csípőjével, míg Nate kiszáll a kocsiból.  Kicsit mintha zavarban lenne, de ez csak addig tart, míg bátyja oda nem ér hozzá és meg nem öleli. Kezeit kihúzza zsebeiből és Nate köré fonja karjait.
Pillái lezárulnak, egy kis megkönnyebbült, akadozó sóhaj szakad fel belőle. Végre ideért. Most érzi csak, hogy igencsak hosszú hét van a háta mögött.
- Hát… – Nem jut túl a válasz kezdetén. Pedig tudta, hogy ez lesz az első kérdés, de mégse tud mit mondani.  – Nem sütemény.
Kibontakozik az ölelésből és kibújik a táska pántjaiból.
- Valahogy úgy. Köszi.
Erős túlzás, de ha azt veszi, hogy az otthoni dolgok közül mihez ragaszkodott, akkor annak nagy része igenis benne van a táskában. Bólint egyet, ezzel egyszerre két dologra is válaszol. Valóban nem az utcán akar cseverészni látogatásáról, továbbá nincs ellenére, hogy bemásszon a kocsiba. Egészen addig, míg észre nem veszi Fülest.
- Oké-zsoké.
Hangja most egy kissé bizonytalan ~”most már”???~, de nagy levegőt vesz és beszáll.
- Szia Füles, ne egyél meg jó? Jó? Jól van, ügyes vagy.
Végig beszél a kutyához, míg a közelében van, hátha akkor tényleg nem bántja majd. Soha nem volt háziállata, ezért nem is ért hozzájuk. Egyelőre örül, hogy az izgatott állat be van kötve, így tényleg nem fogja tudni bántani… meg hát itt van a bátyja, alias a gazdi.
Nem nagyon helyezi magát kényelembe, elvégre elég rövid utat tesznek csak meg, amíg beállnak.
- Klassz a kocsid.
Ezt már kívülről is látta, a pár perces próbaút pedig csak megerősítette véleményét. Ahogy kiszáll a kocsiból, nyújtózik egyet, mintha órákig ült volna benn. Igazából a sétát megelőzően valóban órákig ült kocsiban, csak nem ebben, aztán a táska cipelése jól elhúzta vállait, de a cél elérésekor az utcán mégse állhatott neki kirázni tagjaiból a fáradtságot.
Az egyszeri nyújtózáson most se jut túl, mert megérkezik Füles. Haley láthatóan nem tudja kezelni a helyzetet. A biztonság kedvéért megint beszél a kutyához, hátha az megoldja a helyzetet. Kezeit maga előtt, mellkasához felhúzva tartja, egy esetleges nedves szimatolós ismerkedéssel végképp nem tudna mit kezdeni.
Nem is veszi észre Robertát, míg Nate nem köszönti.
- Jó reggelt!
Köszön a bemutatást követően. A reggeli hallatán összefut a nyál a szájában, de szerencsére most gyomra nem kordul meg. Óvatosan halad Nate nyomában, nehogy a kutya mancsára lépjen. Ahogy belép a házba, az első dolga, hogy lerúgja világos piros tornacipőjét és kitolja a fal mellé, nehogy más felbukjon benne. Belé nevelt megszokás.

-Áhhá. – továbbra sem hiszem a történetet.
Feltolom a végén a szemüveget a fejem tetejére. Nem hiszem el, hogy nem ismert fel. de aztán meglátom a mosolyt a mondat befejeztével.
-Valóban? Nem fogod összenyomni a sütiket?
A tekintetem megakad a simításon, sokkal inkább, mint a válaszon. De még nem mondok semmit. Lehet, hogy csak valóban fáradt. Visszapattan a szemem az arcára.
Kezem azonban már nyitja az ajtót és kiszállok a kocsiból. Átölelem.
-Te meg hogy kerülsz ide? – lefejtem a válláról a táskát. Elég nehéz. – Te jó ég, ebben mi van? Magaddal hoztad a házat? Oké, tudom, a házban beszéljük meg. Gyere, pattanj be középre, hátulra. Füles nem fog bántani most már. – az említett már kíváncsian toporzékol.
Hátrateszem a pakkot, miután beütöttem a kódot, hogy kinyíljon a kapu.
A kocsi begördül, Roberta persze már a bejáratnál ácsorog, nem tudja mire vélni a jelenetet a kapuban.
-Jó reggelt Roberta! – kifűzöm a szíjat Füles körül, aki kiugrik a kocsiból, de nem nyargal el, hanem izgatottan szaglássza körbe Haleyt.
– Tudna készíteni dupla reggelit? Bemutatom Haleyt. Haley, bemutatom Mrs. Roberta Arlingtont.
Roberta nagyon is tudja, kicsoda Haleyt, de személyesen még nem találkoztak. A jó házvezetőnőkhöz hasonlóan, mindent lát és hall, ami a házamban és velem történik. Gyanakodva nézegeti, de biccent.
-Jó reggelt! Üdvözlöm, Haley kisasszony. Hogyne, készítem. - azzal beindul a házba, a konyha felé.
Haleyhez fordulok, miközben kiveszem a táskáját és a vállamra kanyarítom.
-Gyere be.
Az arcomon azonban csak egy része az öröm. Haley nem jelenik meg csak úgy. És remélem, elmondja, miért jött. Mikor belépek, még egyszer körbenézek azért kint egy pillantásra. Talán mégis paranoiás vagyok...

- Azok személyes kedvencek. – Válaszolja egy vállrándítás kíséretében. – Egyébként nem alapítvánnyal, hanem iskolai programmal gyűjtünk.
Vágja ki magát, iskolát könnyebben tud mondani majd hasból, mint egy alapítványt. Utóbbiakat nem ismeri túl jól. És hát jobb előrelátónak lennie, a kutyás pasas rendkívül kíváncsi.
Elhúzza száját és felvonja bal szemöldökét, mintha csak azt mondaná ’Na ne mondja!’.
- Igen, azt látom.
Visszanéz az ház felé, aztán újra a kocsira és sofőrjére pillant. Napszemüveg nélkül olyan mint… mintha… most már jobban odafigyel a férfi hangjára. Tesz egy lépést az autó fel.
- Abban van a sütemény, az adományért cserébe. Mint a cserkészeknél.
Válaszol még automatikusan a hátizsákját ért kritikára, de a válasz végére érve már vigyorog. Az ablakon kikönyöklő, napszemüvegmentes arcot a számára kedves hanggal együtt már felismeri.
- A többi kérdésedet talán bent kéne megbeszélnünk, kicsit fáradt vagyok. –Jobb keze önkéntelenül is végigsimít még nem domborodó hasán. - És ami azt illeti, éhes is. Meg jó lenne, ha végre megölelnél üdvözlés gyanánt.
Abszolút nyugodtan viselkedik, nem számít váratlan társaságra. Csak azért pillant hátra, hogy ellenőrizze táskáját, abban van jelenleg mindene, nem szeretné, ha lába kélne.

Roberta csak nyolc után jön, nem várom el tőle, hogy korán keljen, mint ahogy a kertészre is rábízom, hogy korán reggel vagy később kezd neki dolgozni. Az eredményt várom el, és hogy ezt miként és hogyan érik el, nem fogom számon kérni. Megkedveltem őket és a bizalomért kölcsönösen megdolgoztunk.
Lejjebb csúsztatom a szemüveget az orromon, úgy nézem meg a jelvényt.
-És a többi… nem tudom akárhány az melyik alapítványoké? – tolom vissza a szemüveget, miközben kérdőn tekintek rá. Füles izgatottan akasztja be szája szélét a fogára, ahogy figyel. Nem tudja eldönteni, hogy védjen, vagy maradjon a helyén. Elmenni úgysem tudna, a szíjat még nem oldottam ki. Továbbra is azt hiszem, hogy ez csapda, ezért a kezem lassan a kioldó felé indul meg, szeretném, ha el tudna futni, ha arra kerül sor.
-Éppen házon kívül van. De ha adományokat gyűjt, akkor rossz helyen keres. Csakis kórházaknak adományoz, elvégre orvosdoktor, ha jól tudom. És engedjen meg egy megjegyzést. Nem éppen úgy néz ki a katonai zsákjával, vagy mivel, mint egy adománygyűjtő. Szóval… - kikönyökölök az autó ajtaján. – miért is keresi?
A szemüveg mögött azonban nagyon figyelek minden rezzenésre, mozgásra körülöttem és Fülest is figyelem, a legjobb szenzor, ezt is tudom. Ő azonban csakis a kapu felé figyel, egy személyre és néha rám, izgatottan, mert nem érti az egészet.

Újra csenget, fél majd két perccel az elsőt követően. Nem tudja, hogy Nate milyen nehezen kel fel reggelente. A jelek szerint rettentően nehezen, Haley ezen gondolatra megörül, ez lehet az első közös vonásuk. A szőke haj után természetesen.
Ismét megnyomja a csengőt működtető gombot, de most ráfekszik, úgy egy percig nyomja folyamatosan, sötétkék,csillámosra lakkozott körmei körül ujjbegyei a végére egészen elfehérednek. A ház azonban néma marad, így felébred a kamaszlányban a gyanú, hogy Nathaniel talán nem is tartózkodik itthon. Ekkora pechje csak nincs, hogy épp most utazott el hétvégére. Lábujjhegyre pipiskedik, hátha úgy elcsíp egy libbenő függöny-csücsköt, de nem. Fúj egy nagyot, aztán hát mit van mit tenni, leveszi táskáját vállairól. Megmasszírozza vállait, azután lehajol, hogy az egyik elülső zsebből előhalásszon egy jegyzetfüzetet és tollat. A kerítés falának támaszkodva szándékozik üzenetet hagyni, mert az út mentén ücsörögve mégse várakozhat. Az túlságosan feltűnő volna, ahogy az is, ha táskáját átdobná a kerítésen, hogy míg elmegy valami kávézófélét keresni, ne kelljen cipelnie. Azt egy fél pillanat alatt dönti el, hogy ha átmászna a kerítésen, az az eddigi összes verziónál feltűnőbb volna.
Az üzenet szövegén gondolkodik, ha tudna egy kávézó vagy egy motel címet, akkor egyszerű dolga volna. Így kénytelen lesz azt írni, hogy este majd visszajön. Kitépi a papírt és épp nekifogna az írásnak, mikor szolid fékcsikorgást hall a háta mögött. Erre maximum hátrapillantana, de a megszólításra kénytelen bosszankodva az autós felé fordulni.
~Fene se gondolta volna, hogy az üzenethagyás lesz a legfeltűnőbb…~
- A tulajt. – A ház felé pillant. – A Pieris wollastoni faj megmentése érdekében gyűjtünk adományokat.
A táskáján lévő egyik kitűzőre bök, amit egy pillangó képe díszít. Egy sematikus kép, messziről azonban vélhetően egyik pillangó olyan, mint a másik.
- Ismeri a tulajt? Egész hétvégére elutazott?
Nem ismeri fel Nate-t a volán mögött, rossz szögből látja az arcot, amit lát az jobbára a napszemüveg. A zöld kocsi is ismeretlen számára, ezért meg se fordul a fejében, hogy közelebb menjen, még a végén kiderülne, hogy valami őrült kutyás pasas, aki szökésben lévő fiatal lányokat rabol el.

Füles itt liheg elégedetten a nyakamban, ahogy kanyarodok be az utcámba a kocsival. Vadászkutya keverék és imád nyargalni, a kertes ház nem elég neki, ezért tó mellé szoktam menni, futni vele. Persze, én vagyok az, aki előbb kinyúl a füvön. Már egy ideje nem túlórázok sokat, mert annak idegkimerülés és kórház lett a vége. Orvosként pedig nem engedhetek meg magamnak hibákat. De még így is panaszkodik állandóan Roberta, hogy keveset vagyok otthon vagy pihenek. Arról meg már nem is beszélek, hogy anyám a fülemet rágja, miért nem megyek szórakozni, vágyik már unokára. Harminc múltam és anyám megértő türelme vészesen fogy. Igaza van, van miért félnie, a túlóra, aztán az összeroppanás az utolsó szakításomnak köszönhető. Ha szeretek valakit, akkor nagyon, szívem mélyéből teszem és nem két percre szól. Ha valaki, én megtanultam, mennyire kell becsülni valakinek a szeretetét.
-Nézd, Füles, valaki áll a kapu előtt. Te tu… - befékezek, Füles elégedetlenül morran, pedig be van szíjazva, így nem bukik az ülés alá.
Feltolom a napszemüvegem, majd vissza. Az ideg a gyomromba ugrik. Nyelek egyet. Nagyon is tudom, ki áll a kapu előtt. Körbenézek, csapdát szimatolok. Ha ők nem is tudnak rólam, ők viszont az újság címlapjain szerepelnek, legalább egy héten egyszer.
-Nyugi, bocs, haver. – simogatom, majd veregetem meg a nyakát. Toporog, érzi, hogy hirtelen feszült lettem.
Megállok a kocsival a kapu előtt, de nem fordulok be. Nem véletlenül.
-Kit keres? – szólok ki a kocsiból. Nem tudom, mi fog belőle kisülni.
A Suzuki Samurai igazi nyári túrakocsi, és most elég jó idő volt.

Nézi, ahogy eltűnik a kocsi a szombat reggeli forgalomban. Jó hosszan nézi, mivel a szombat reggeli forgalom North Salemben nem túl nagy. Most már ezt is tudja. Ha jól számolja ez a harmadik információja a városról, egész jól halad.
A kis sárga kocsi befordul a sarkon, eltűnik Haley szeme elől. Feltételezi soha többet nem látja, sem a sofőrt, bizonyos Leannt Poughkeepsie-ből. Mivel a két órás közös kocsikázás alatt nem kötöttek semmilyen örökbarátnői szövetséget, nem kell semmiféle könnycseppet elmorzsolnia. Helyette szélesen elmosolyodik, végre megérkezett.
Elindul a Richmond streeten, szomorúan konstatálja, hogy az utca elején van még csak. Sokat kell még kutyagolnia a 77. számú házig. A harmadik ház elé érve, táskája pántja már vágja vállait, de az utóbbi egy hétben már egészen hozzászokott az érzéshez. Kezeit bedugja a pántok alá és ráfog, ezzel kicsit máris jobb. Felveszi megszokott gyalogló tempóját. Hasa megkordul, a hajnali kávé óta nem evett, nem ivott, de azért nem lassít.
Magas lófarokba fogott haja kissé kibomlik, mire eléri a sárga tornácos házat. A kerítés csak annyiban tűnik fel neki, hogy a környék láthatóan nem kerítés-párti, Haley maga azonban egészen hozzá van szokva, otthon még ennél is nagyobb kerítésük volt. Ha a katonai stílusú hátizsák nem nehezedve annyira vállaira, valószínű, hogy hagyná, hogy azok az első benyomások érjék, mondjuk már most imdája a házat, mert kötődik a tulajdonosához.
Ezen felbuzdulva feszül neki a kovácsoltvas kapunak, amiről ugyanezen lendülettel pattan le. Zárva van. Végülis gondolhatta volna. Megkeresi a csengőt és megnyomja a gombot. Aztán még egyszer, csak a biztonság kedvéért és vár.