Peterson, Henry

"A hegedű nem zeng magában, csak ha értelem szólaltatja meg. Az emberi test is hegedű."

Userinfó: Főkarakter
Név: Henry Peterson
Mutáns név: Áram
Születési dátum: London, 1956. március 6.
Besorolás: X-men
Képességek:
Elsődleges képesség: Elektromosságmanipuláció
Osztályozás: Alfa
Aktiválódás: 12
Képesség jelenlegi szintje: Magas szinten manipulálja az elektromosságot, elektromos berendezéseket. Képes kisüléseket gerjeszteni, és azokat nagyra növelni. Ebből eleget összegyűjtve villámot is szórhat, de ezt csak korlátoltan tudja irányítani. Ezek a kezéből csapnak ki, és körülbelül 30 méteren belül tudják elérni igazi hatásukat, ezen kívül sokkal gyengébbek. Más berendezések elektromosságát képes elvonni, de felerősíteni is. Elektromos tereket gerjeszt és irányít, de a kontrollt itt is könnyen elveszti, így saját magára is veszélyes lehet. Elektromágneses sugárzásokat érzékeli, de irányítani nem képes őket.
Képesség távlatai: Villámok tökéletes kontrollja, nagy hatótávolságban. Nagyobb elektromágneses terek irányítása jobban, úgy, hogy az saját magára nem veszélyes. Elektromágneses sugárzásokat képes lehet elnyelni és visszaverni.

Jellem:
Röviden? Összetett és változékony.
Hosszan? Próbáljuk meg.

 Alapvetően nyugodt természet. Legalábbis mindenki ezt gondolja róla elsőre, de ebből az állapotból nagyon egyszerű kibillenteni. Legkisebb idegesítő hatásra olyan cifra vidéki káromkodásban tud kitörni, hogy azt – az elterjedt sztereotípia nyomán – bármely matróz megirigyelné. Komolyabb felindulásnál pedig képessége is előtör belőle, leginkább kontrollálatlanul, de ezt napról napra jobban tudja megelőzni.
 Hangulata nagyon változékony. Néha túlságosan felpörög, mindenbe belefog, mindennek örül, máskor pedig sokkal lemondóbb, filozofikusabb. Előbbi esetben kifejezetten jóhiszemű, utóbbinál pedig pesszimistább, elővigyázatosabb. Persze ez két szélsőség, az átmenet is épp ennyire jellemző rá.
 Bunkó. Nem tehet róla, neveltetése szerint angol polgári családból származik, emiatt is visszafogott, végtelenül udvarias, de ez látszat. Mindig kimondja, ha valami nem tetszik neki, akár szarkasztikusan, túlozva, könnyen megsértve másokat, viszont ha nincs igaza, hamar megbánja, de bocsánatkérésre senki ne számítson tőle. Szinte képtelen hangosan elismerni, hogy nincs igaza.
 Az angolok hidegek? Sebastian egy bizonyos szempontból igen. Mindenféle szóbeli érzelemkinyilvánítástól rémesen retteg, ha valaki megtudja érzelmeit, gyengének érzi magát. A másik oldalon meg kell említeni, hogy közvetlen. Nem fél a fizikai kontaktustól, sőt, fontos számára az érintés, az ölelés. Csak így tudja kifejezni szeretetét.
Precizitás… az például nem jellemző rá. Szórakozott, nem koncentrál, hajlamos mindenbe belekapni, de közben már a következő dolgon jár az agya. Általában késik, ha egyáltalán megjelenik egy találkozón. Ha pedig nem jelenik meg, lehet, hogy csak elfelejtette, de az is lehetséges, hogy olyan dolog jutott eszébe, ami miatt rögtön beszaladt az egyetemre, hogy egy tábla fölött állva gondolkozzon órákig.

Külső:
 Egy filmből kilépett fizika professzor. Kalap, könyökvédős zakó, néha szemüveg (egyébként kontaktlencse). Általában ad a kinézetére, ápolt, elegáns, de néha pár hétig elengedi magát, szakállat növeszt, vasalatlan, gyűrött ingben jelenik meg, kívülről kitalálhatatlan okból.
 Hórihorgas. "Egy fejjel magasabb a népnél"- mondták róla az egyetemen, amikor elkezdett tanítani. Ezt élvezettel használja, odatornyosul a másik fölé, hogy magasságkülönbségük még szembeszökőbb legyen, és belebámul a másik szemébe. Néhány helyzetben igencsak ijesztő tud lenni, amire vészes sápadtsága is csak rájátszik.

Előtörténet:
  Elmondhatnám, hogy esős napon születtem, mely zenei hang frekvenciáján szólalt meg első sírásom, de nem azért vagyok ma itt, hogy erről nyáladdzam. Henry Peterson vagyok. Elméleti fizikus, amatőr zenész… és mutáns.
12 éves koromban kezdődött minden. London külvárosában laktam édesanyámmal, és két nővéremmel, egészen addig a napig, illetve éjszakáig. Rémálmom volt, s bár a pontos részletekre nem emlékszem, szörnyű volt. Végül arra ébredtem, hogy a szobámban az elektromos eszközök füstölögve kidőltek, a lámpa a plafonon pedig ki is gyulladt. Mondanom se kell, reggelre a házból nem maradt sok minden, egyetlen dolgot tudtam kimenteni, apám hegedűjét, melyet nekem adott, mielőtt eltűnt az életünkből. Az előszobában hagytam, amikor hazaértem a zeneiskolából, úgyhogy pont kéznél volt, amikor anyám kirángatott a már lángokban álló házból.
  Beköltöztünk a belvárosba, egy pici lakást béreltünk közel az iskolámhoz. Nem tudtam, hogy én okoztam a tüzet, bár apró sejtéseim voltak. A kezemben apró szikrák pattogtak percekig, miután felébredtem, anyámat pedig enyhén megráztam, amikor először hozzámért a menekülés folyamán.
  Akkor lettem biztos a „problémámban”, amikor a pirítóból piszkáltam ki egy kenyeret. Ez már a lakásban történt, alig pár héttel a költözés után. A pirító még működött, de nem akart kikapcsolni, a pirítós meg már egyre égettebb volt. Fém késsel piszkáltam, mert siettem, és nem gondoltam bele, hogy ebből baj lehet. A kés hozzáért egy fém részhez, és az áram megrázott. Anyám mindig mondta, hogy ezzel vigyázzak, de… nekem jólesett. Feltöltődtem, úgy éreztem tele vagyok energiával, csak kellemesen csiklandozott az áram. Amikor pedig meguntam próbáltam elvenni a kezem, nem sikerült. Befeszült a karom és odaláncolta magát a konyhai eszközhöz. Megpróbáltam megállítani az áram folyását, visszalökni, irányítani. Ami azt illeti, sikerült, az áram tényleg visszament… a pirító pedig felrobbant. De tűz legalább nem ütött ki újra. Így kezdődött meg az a lassú tanulási folyamat, amely a mai napig tart. Eleinte csak apró szikrákat voltam képes olyankor létrehozni, amikor nem volt bennem harag vagy félelem. Éjjelente játszottam vele, és az erőm folyamatosan nőtt, és kezelni is megtanultam. Ha akartam, megvontam egy géptől az áramot, de a lámpát áramszünet esetén is fel tudtam kapcsolni. Játéknak tartottam, és senkinek nem mondtam el.
  17 évesen ösztöndíjasként vett fel engem az oxfordi egyetem. Fizikát tanultam, és csodagyereknek tartottak. Az elektromosság volt a szakterületem, és az egyetem ezzel foglalkozó fizikusa be is vett a kutató csapatába.
  Charles Xavier volt az első mutáns, akivel találkoztam. Ő is ott tanult, ahol én, és egy egyetemi buliban beszélgetésbe elegyedtünk, akkor mesélt a kutatásáról: mutáció. Ekkor döbbentem rá, hogy talán én is az vagyok. Nem bírtam neki elmondani, hogy az, amit kutat, már létezik, képtelen voltam rá, és ő se szólt semmit. Elkértem a kutatási anyagait, voltam egy előadáson, amit erről tartott, de utána nem beszéltem vele egy darabig.
  Eltelt egy kis idő, én már a második disszertációmon dolgoztam, és tanársegédként, majd tanárként dolgoztam az egyetemen, amikor kaptam Charles-tól egy levelet. Úgy tűnt, tudta, hogy én is mutáns vagyok, és hogy sokat fejlődött a képességem. Levélben megkért, hogy hagyjam ott Oxfordot, és menjek el az iskolájába, lépjek be a csapatába, legyek az, ami vagyok: mutáns. Ekkor mondtam ki először ezt a szót, melytől előtte évekig rettegtem. Ennyi idő kellett, hogy elfogadjam, hogy az vagyok, és kezelni tudjam.
  Egy hét múlva már New Yorkban voltam, onnan pedig az iskolához utaztam. Charles-szal körülbelül egykorúak vagyunk, és a képességem már fejlettebb volt ekkor is, így nem tanítvány lettem, de azért segített képességem kibontakozásában, és a mai napig dolgozunk rajta, hogy erőmmel a mutánsok, és az emberiség hasznára legyek. Remélem, később taníthatok is az iskolában, mert talán ez hiányzik a legjobban.
  Ha jól érzem, sejted, hogy a történet végére értünk, és napjainkban járunk. X-men vagyok. Mutáns. Dolgozom az erőmön, napról-napra fejlődöm. Berendeztem a szobámat, vettem néhány táblát, hiszen elméleti fizikusi létemet nem tagadhatom meg, és úgy érzem, ez a kulcsa ajándékom mélyebb megértésének, és talán a társaimnak is tudok majd segíteni. És a diákok is sokszor hallhatják, hogy az éjszaka közepén megszólal a hegedűm, vagy ha kinéznek az ablakon, láthatják, ahogy gyakorolok, és a villámokkal játszom. A villám… az az én szerelmem.