Angela Whitmore és Blaise Richter

Nagyon szépen kifejti a véleményét. Van benne igazság, de ettől függetlenül én még nem tudok megváltozni és csakúgy ennek megfelelően cselekedni. Hosszú ideig fejlesztettem magam ilyenné, hirtelen nem vagyok képes csak úgy megnyílni és sírással kísérve elmondani mindent. Az nem én lennék. Nem mondom, hogy nincs igaza, de sajnos mint említettem már, én elvagyok fuserálva.
-Én nem vagyok olyan mint a többi lány, képtelen vagyok elfogadni azt, hogy sírok vagy bánatomat másra hárítom, ezt képtelenségnek tartom és továbbra sem hiszem, hogy képes lennék változni. - Eszem ágában sincs meghazudtolni őt. Megbántani se szeretném. De én olyan vagyok mint egy törött baba, képtelenség, hogy bárki is megtudjon javítani.
-Mostanában sűrűn borulok ki apró dolgokon is. Nem tudom mi van velem. Nehezebben kezelem a fájdalmat, a csalódást. Minden olyan mintha ellenem szövetkezne és rám telepedik, a mai sírás is egy ilyen kiborult állapot volt, aminek nem szabad megismétlődnie. - Egyáltalán nem célzok arra, hogy megbántam, hogy hozzábújtam vagy hogy a közelében maradtam, egyedül csak a sírás és a kiborulás bánt. Az, hogy valaki megértett és megpróbált vigasztalni egy olyan dolog volt amihez nem vagyok hozzá szokva és nagyon jól esett. Nagyon bánt, hogy valószínűleg nem is nagyon fogunk többet találkozni, nagy a birtok és mivel X-men gondolom sok dolga van az iskolán kívül is. Ezért nem jó megkedvelni valakit, mert a végén elég hamar kiléphet a képből.
-A legjobban jártunk, legalább is részemről így tartom. - Azt nem tudhatom Ő mit gondol, de azt tudom, hogy én nagyon örülök annak, hogy összefutottam vele.
Szavai a sövényhez megnevettetnek, hangosan elkacagom magam.
-Milyen szörnyű egy növény, a köszönés pedig illendő lenen ha már hagyta, hogy neki menj. - Nevetem el magam szívből ismét. Viszont a homlokán csordogáló vér már nem ilyen mókás. Mi van ha mély a vágás?
-Nem számít. - Mondom a véres újaimra majd kicsi gondolkodás után úgy döntök jobb lesz ha legalább letöröljük a vért ami szépen csordogál a homlokából. Előveszem a zsebkendőt ami a zsebemben lapult és a térdemnek tartogattam.
-Maradj nyugton. - Adom ki az utasítást majd óvatosan elkezdem letakarítani róla a vért.

Valószínűleg nagyon hosszú tanulás vár még rám, de igazából úgy fogom fel a  dolgot, hogy a tanulás mellett sok olyan dolog is történhet velem a jó. Mint például a  ami nap, sose gondoltam volna, hogy a rossz hangulatomnak egy pillanat alatt vége szakadhat.
-Tudod én nem igazán szoktam sírni sem, talán butaság az egész, de azt hiszem, ha sírok azzal bebizonyítom, hogy gyenge vagyok. De én nem szeretnék az lenne, fogalmam sincs meddig bírom még így. - A naplóíráson elgondolkodom egy picit. Talán nem rossz ötlet, de tartok attól, hogy valaki elveheti tőlem és az olyan volna mintha  a fejembe láthatnának és ellophatnák az emlékeim és az érzéseim. Ugyan nem akarom elvenni a kedvét Blaise-nek, így csupán csak bólintok az ötletére. Nem akarom megbántani ha már kitalált valamit a számomra.
Miután átadta a csodaszép, kis piciny, kék, virágot, aligha tudok szóhoz jutni.  A gesztus nagyon kedves és gyermekkorom emlékeztet mikor egyik iskolatársam egy virágot adott nekem és azt mondta a barátnője vagyok. Megköszönöm a virágot és kis tétovázás után egy puszival is megtoldom a  dolgot.  Elmosolyodom mikor meglátom, hogy picit elpirul. Szerencsémre a barna fürtjeim eltakarják az arcom, máskülönben láthatná, hogy én is elvörösödtem. Nem szokásom idegen embereket megpuszilni.
-Nagyon aranyos tőled. - Szagolom meg a virágot, az illata is van olyan jó, mint a színe.  Amit mond arról, hogy senki sem tökéletes, igaza van, mindenkinek vannak hibái.
Nevetése szívből jövő, érzem rajta. Nem tudom hogy képes rá, de teljesen mássá válok mellette. Többet nevetek és jó kedvem van. Hogy csinálja?
-Két furcsán normális már egész jó arány. - Mosolyodom el. -Én is örülök, úgy tűnik mind a ketten jól jártunk. - Ahogy lepillant, valami kisfiús bájjal ruházza fel ami nagyon tetszik. Mikor szépen lefejeli a sövényt kicsit felkacagok majd odalépek hozzá.
-Azt hiszem közelebbről megismerkedtél egy sövénnyel. - Mondom kicsit nevetve, de megpróbálok komoly maradni. - Úgy tűnik ma nem csak én voltam kicsit ügyetlen. A sövény felhorzsolta a homlokod.  - Érintem meg a  karcolás mentén a homlokát.

Sokkal jobban vagyok most már. Nem azt mondom, hogyha egyedül leszek ismét nem fog újra eszembe jutni minden, de most jó, vele jó. Jó érzés picit úgy érezni valaki fontosnak tart még ha csak egy röpke időre is. Ő törődik velem, pedig nem is ismer.
-Azt hiszem sose növünk ki a diák korszakból. Mindig lesz mit tanulni, legalább is nekem még biztosan, hosszú út áll előttem mire mindet megtanulok és képes leszek azt hasznosítani is. - Szerintem Charles is minden nap tanul valamit, ha nem is a képességeivel kapcsolatban akkor az élettel. Az egész életünk tanulásból áll, eleinte egy-egy intézményben majd végül az élet tanít meg dolgokra.
-Gondoltam. - Mosolygok rá. Diáknak picit idősebb.
Meglepődötten fordulok felé a kocogtatásra. Egy gyönyörű kis kék virágot tart felém. Azt se tudom mit is mondhatnék erre. Nekem még senki nem szedett virágot, de ajándékot se nagyon kaptam.
-Oh, nagyon köszönöm szépen, csodálatos kis virág. - Veszem kezeimbe az aprócska növényt. Majd odahajolok hozzá és adok az arcára egy puszit. Úgy gondolom ezt még nem lehet tolakodásnak venni. Meg hát valahogy szerettem volna megköszönni a virágot.
-Kedves tőled, de azt hiszem egy picit tényleg fura vagyok. De már kezdem megszokni. - mosolygok ismét rá, azt hiszem ennyit se mosolyogtam még egy nap, kihozza belőlem ezt az énemet is. Komolya tekintete után felkacag amire nekem is muszáj.
-Hát eddig te tűnsz nekem kettőnk közül a normálisabbnak. Örülök, hogy most még sem vagyok egyedül. - fordítom el a tekintetem róla. Nem tudom ezzel mit váltok ki belőle, de azt hiszem ezt muszáj volt kimondanom.

Tény, hogy sikerült megnyugtatnia. Jó érzés volt, hogy volt mellettem valaki és nem akkor borultam ki mikor teljesen egyedül vagyok. Az, hogy úgy sírhattam ki magam, hogy senki nem dörgölte az orrom alá, hogy nevetséges vagyok vagy, hogy ez szánalmas, nagyon jól esett. Még mindig úgy tartom, hogy a sírás az a gyengeséggel egyenlő, aki nem képes visszafojtani a könnyeit és minden apró dolgon sírva fakad az gyenge. Persze ez csak az én véleményem, nem kizárt, hogy emiatt a csekély érzelem kinyilvánítás miatt van elég kevés barátom.
Sétálni indulunk és szinte lenyűgöznek a színes és szebbnél szebb virágok. Mindig is imádtam a virágokat, lehet, hogy butaság, de az otthoni szobanövényeimnek mindig képes voltak kiönteni a szívem, olyanok voltak a számomra mint másnak egy plüssmackó. Egyszer kiöntött a szívem a volt barátomnak aki csak kinevetett és azóta megtanultam, hogy senkinek nem szabad elmondani ami bánt minket. Nem tudhatjuk kiben lehet megbízni és kiben nem. Olykor még saját magamban sem tudok megbízni.
Egy darabig csendben sétálgatunk mikor Blaise megszólal.
-Igen, diák vagyok. Még csak pár hónapja vagyok itt. De olykor éveknek tűnik. - Még mindig nem találtam meg azt a pontot eme falak között amik azt mondanák itt a helyed és, hogy maradj, mert ez jó neked. Mások megtalálják a hozzájuk illő párt, akik megértik őket, vagy csupán egy csomó barátra lelnek. Én egyik kategória se vagyok. Barátok terén sem megyek el olyan messzire.
-Igen, akiket ismerek mind nagyon kedvesek, de nem mondhatnám, hogy sokat vagyok társaságban. Jobban szeretek egyedül lenni, kicsit el vagyok cseszve. De már hozzá szoktam. - Nem tudom, hogy csinálja, de Blaise képes kiszedni belőlem azokat a dolgokat amiket máskülönben magamban tartanék.

Mindig is egyedül küzdöttem meg a problémáimmal, fogalmam sincs hogyan is kell kezelni ha valaki segíteni próbál, hogy vajon mit szabad elmondani és mi tűnik már nagyon soknak. Erről sajnos nincs tapasztalatom. A szüleim mindig is nagyon szerettek,d e én egy fura gyerek voltam, a testvérem halála után magamba zárkóztam és minden gondom, bajom eltemettem magamban. Ezért képtelen vagyok megnyílni Blaise-nek. Talán jobb is így, mert mi van, ha elüldözöm vele? Nem szeretném ha elmenne, most szükségem van a társaságra, nem akarok egyedül lenni.
Mosolya megnyugtató. És még ha nem is helyes jól esik hozzábújni és az ölelő karok is jól esnek. Erre lehetett már szükségem, hogy valaki törődjön velem, hogy úgy érezzem nem vagyok teljesen egyedül.
-Igen, egy picivel jobb, köszönöm! - Az utána való mondatot nem fejezem be, nem szeretném ezzel terhelni, sok apró kis baj ami nagy gubanccá nőtte ki magát.
A fizikai seb nem sokat számít, tudom, hogy hamarosan már nyoma sem lesz, a fájdalom pedig elviselhető, csak néhány karcolás és már amúgy is sokkal jobban vagyok. Meg ha lassan gyógyulna akkor Leroy biztosan szívesen segít a gyógyulásban.
Kicsit összeszedettebben már elhúzódom tőle, pedig nagyon szívesen maradtam volna a karjai között. Bocsánatot kérek a könnyáztatta ruháért. Megkönnyebbülök, hogy nem haragszik meg érte. Amikor megkérdezi, hogy nincs e kedvem sétálni picit elgondolkodom, de utána rögtön válaszolok is.
-Persze, nagyon szívesen. - Mosolyodom el én is. Picit ugyan még fájnak a térdeim, de spongyát rá. Majd ráérek törődni vele később.

Egyszerűen képtelen vagyok visszafogni a sírást. Ma minden összejött és így ezt egyszerre már nem tudom elviselni. Eltakarom könnyeimtől áztatott arcom, hogy véletlenül se lásson ilyen gyengének. Hallom ahogy közelebb csúszik hozzám. Kérdésére nem is tudom mit felelhetnék. Olyan sok minden nyomja egyszerre a szívem, hogy nem is tudom lenne-e értelme terhelni velük Őt. Eddig is nagyon kedves volt hozzám, nem szeretném elkergetni a problémáimmal.
-Mert így van, velem sosincs semmi se rendben. - Azonban hamar lehull az álcám és alighogy bemutatkozom már is lebukok, hogy gyenge vagyok és, hogy nem bírom ki a megpróbáltatásokat könnyek nélkül. meglepetésemre érzem ahogy átkarol majd magához húz. Nem hogy ellenkeznék, de még hozzá is bújok és könnyeim ismét erőteljesen záporozni kezdenek. Azt hiszem átáztattam a ruháját. Ha végre úgy érzem lenyugodtam majd bocsánatot kérek tőle.
-Én is örvendek! - Nézek fel hajam alól. A mosolyával találom szemben magam. Még mindig ölelésében pihenek és szinte el is feledtem, hogy ez nem éppen helyes.
-Nem, az esés semmiség, könnyen elviselem, hanem...- be sem fejezem. Nincs értelme. Gyerekes dolgok akasztottak ki, ha elmondanám neki, rögtön itt hagyna és ezt most nem szeretném, kivételesen nem akarok egyedül maradni.
-Biztosan, csak most még egyáltalán nem akar gyógyulni. - Mondom majd végre kikászálódom öleléséből. Nem akarom kínos helyzetbe hozni. Jó érzés volt, hogy végre törődtek velem. De nem szeretném, hogy neki bármi is kényelmetlen legyen.
-Bocsánat mindenért. - értem ez alatt a sírást és könny áztatta ruhát.

Igazából képtelen vagyok felfogni, hogy lehetek ilyen szerencsétlen. Normál tempóban sétálom végig az ösvényt és semmi bajom se esik, de mikor elérek valakihez már rögtön elhasalok, mintha csak arra lennék létrehozva, hogy másokat szórakoztassak a szerencsétlenkedésemmel. Örömmel fogadom, hogy hangos nevetés helyett a segítségemre siet. Azonnal elfogadom a kezet amit felém nyújt és hagyom hogy leporolja a ruhám ami most annyira poros akárcsak egy homok dűne a sivatagban. Elkísér a padhoz aminek nagyon örülök, mert érzem, hogy nem bírnék egyedül elsétálni addig. Ha csak simán elesek egy füves részen akkor nem lenne semmi bajom, de a kavicsos ösvény rendesen felhorzsolta a térdem meg nem is volt kellemes rájuk esni.
Most már túl az egész csetlés-botláson van időm kicsit jobban megnézni a kisegítőmet. Kimondottan jóképű férfi, jegyzem csak úgy meg magamnak. Kérdésre nem is tudom mit felelhetnék. Igazából nincs rendben semmi. Megalázottak érzem magam a gyakorlótermi incidens után, de közben meg bűntudatom is van. Nem kellett volna olyasmiket mondanom nekik. Kár, hogy nem vagyok képes visszaforgatni az időt. Akkor megoldhatnék mindent egy csapásra.
-Azt hiszem semmi sincs rendben. - kezdenek aprólékosan hullani a könnyeim. Szánalmas, nem szeretnék sírni, de elegem van már, nagyon. Eltakarom az arcom így egyelőre semmit sem vehet észre abból, hogy sírok.
-Angela vagyok, Angela Whitmore. - Szipogom el és ezzel álcámnak vége is. Ilyen pocsék napot is rég éltem meg.

Örömmel tölt el,hogy elfogadja a felé nyúló kezet. Készségesen felsegítem, és ha hagyja, leporolom. Kicsit bekoszolódhatott a ruhája, amikor elesett. Ezután az arcára nézek. Csak most látom, milyen szép arcú lánnyal van dolgom. Kedvesen rámosolygok, miközben a padhoz kísérem. Mellette foglalok helyet, picit távolabb. Nem vagyok túl messze, csak annyira, hogy ne furakodjak be a szférájába.
- Minden rendben? - érdeklődöm. A szemein úgy látom, mintha picit dühös lenne valami miatt, de talán csak képzelődöm. Minden esetre nem lehet baj ebből az ártatlan kérdésből, elvégre csak a kíváncsiság hajt. Szívesen segítenék is neki, ám egyelőre úgy tűnik, nincs miben. Nemrég úgy köszönte meg, mintha már nem lenne rá szüksége.
- Kit tisztelhetek meg benned? - teszek fel aztán egy következőt. a csak nem siet valahová, esetleg beszélgethetnénk is. Ez a táj arra készteti némelyik embert, hogy visszavegyen a rohanásból, hogy pihenjen egy kicsit. Szerintem jól jönne ez az ismeretlen lánynak is. Kifejezetten jót tesz egy kevés kikapcsolódás.

Blaise és Angela

A megalázást szó szerint értem. Párokba csoportosultunk és egymásra irányítottuk a képességeink, feladat csupán annyi volt, hogy védekezzünk a támadás ellen. Egész jól ment egy darabig, de aztán kaptam egy olyan ellenfelet aki egy pislogásom alatt rendesen a fali kipárnázott részhez vágott. Dühös lettem és megpróbáltam visszavágni, de még vagy háromszor csapódtam neki a falnak így feladtam és míg körbe röhögtek kivágtam a gyakorlóterem ajtaját és kiszaladtam. Gyerekes viselkedés feladni és inkább odébb állni mint szembe nézni a problémákkal. De már lassan a sírás határán vagyok, nagyot csalódtam magamban és a képességemben, hogy egy 10 éves képes volt a porba tiporni. Szitok szavak záporoznak a gyerek felé, de közben igazából magamra haragszom. Nem vagyok eléggé felkészült. Ahogy a madárdal kíséretében sétálok a dühöm kezd csillapodni. De csalódottságom csak egyre erősebb lesz. Megpillantok egy padot majd elhaladva előtte köszönök a férfinak aki éppen elfoglalja. Ha azt hittem ennél szarabb napom nem is lehetne akkor tessék, kontrázok. Megbukok egy kavicsban és szépen elhasalok az ösvényen. Az semmi, hogy nevetségesen festek, de a térdem sajog mint a fene. Felpillantva az előbbi srácot látom meg. Elfogadom a felém nyújtott kezet. Lassan feltápászkodom még mindig belé karolva. Kicsit kínos, de alig állok a lábamon.
-Köszönöm a segítséget! - Mondom úgy mint akinek már semmi szüksége a fiatalember segítségére.
-Esetleg elkísérnél a padhoz? - teszem fel félve a kérdést.

Kijöttem ide egy picit kiszellőztetni a fejem. Ha azt mondom kiborultam mert valaki rendesen megalázott a gyakorlóteremben, elhiszitek? Pedig így volt. Teljesen felkaptam a vizet és kitört belőlem, hogy hasztalan a képességem és, hogy legszívesebben megszabadulnék tőle, meg hogy nem vagyok több mint egy torzszülött ezzel a képességgel. Már most megbántam a dolgot, de amit kimondtam vissza már nem szívhatom. Csak lassan ballagok a kavicsos piciny ösvényen és hallgatom a madarak csiripelését. Ez valahogy képes lenyugtatni. A torzszülött dologgal tudom, hogy másokat is megbántottam, de akkor, ott, ez csak úgy kijött belőlem. Eddig sem voltam túlzottan a társaság tagja, most már biztosan nem is leszek. Egy pad kezd körvonalazódni előttem. Ül is rajta valaki. Na ennyit arról, hogy ez az ösvényke nem olyan népszerű. Lassan ellépdelek a pad előtt, majd odaköszönök a férfinak.
-Szia! - Újra elindulok, de felbukom egy kőben és szerencsétlenül elhasalok a kavicsos ösvényen.
-A francba! - Ennél cifrábbat gondoltam nem eresztek meg, ha már vannak a közelemben.