Diego Velazquez

"Mindig az írásukból ismerhetjük meg legjobban az embereket. A szó elkápráztat és becsap, mert az arc is játszik hozzá, mert szájról száll a szó, és a száj vonz, és a szem elkábít. De a fekete betű a fehér papíron, az maga a meztelen lélek."

Userinfó: Főkarakter

Név: Santiago Velazquez
Mutáns név: Impresszió
Születési dátum: Donostia-San Sebastián, Baszkföld, Spanyolország; 1962. 08. 15.
Besorolás: Diák (lenne, amint Charles beereszti a suliba. Addig gondolom Független.)
Képességek: Első benyomás

Elsődleges képesség: Első benyomás
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: Születéskor
Képesség jelenlegi szintje: Bárki, aki ránéz, azt az arcát látja, amit először megpillantott belőle. A képesség roppant kellemetlen és rossz hatással van az emberi kapcsolataira, ugyanis a saját szülei nem állnak szóba vele, mert nem bírják elviselni, hogy mindig kisbaba-arcát látják mozogni felnőttként kiejtett szavainak rezdülésére. Mára rájött arra, hogyha maszkot vesz fel, akkor le tudja állítani a képességét, lévén a maszk alatt nem látszik az arca. Ennek csak egy hátulütője van, mégpedig az, hogy képesség-elvonási tünetei lesznek, hogyha mindig maszkban van. Először csak a keze kezd el remegni, majd a kezének remegése az egész testre kiterjedhet, viselkedése kiszámíthatatlan lesz. Hallucinációk gyötörhetik, s legsúlyosabb esetben, ha ezen tüneteket teljesen figyelmen kívül hagyja, akkor rángógörcs-rohamot is produkálhat. A tünetek nagyjából a maszkos időszak kezdetétől számított 24-48 órával jelentkeznek először, rémálmok vetítik elő a bajt. Sajnos az nem elég, ha ilyenkor leveti a maszkját, kell találjon egy személyt, aki rápillant, különben a szervezete nem érzékeli úgy, hogy használta a képességet, tehát kapott belőle egy újabb adagot. (Szerencsére az iskolában nem kell viselje a maszkját, így mostanában nincsenek rohamai.)
Képesség távlatai: Talán valamikor eljut odáig, hogy válogatni tudjon a másik által látott arcain. Ha például valakivel találkozott ötéves korában először, s azóta minden évben összefutnak, akkor el tudja majd dönteni, hogy melyik korából származó arcát lássa az illető. Vagy ha ezt nem is tudja elérni, de remélhetőleg eljut odáig, hogy a maszk viselése ne járjon komoly elvonási tünetekkel. S akkor a problémái egycsapásra megoldódnak majd.

Jellem: Nem olyan fából faragták, mint aki másoknak ártani akar. Szeret segíteni, önzetlen, végtelenül gáláns lény, nagyon nehezen hozható ki a sodrából. Ehhez kapcsolódik az is, hogy szinte sosem kiabál. Ha felemeli a hangját, azt is csak azért teszi, hogy jobban észrevegyék egy vitás helyzetben jelenlétét és azt a tényt, hogy ő csak segíteni akar, javítani a dolgokon. Azokban az esetekben, amikor úgy érzi, hogy parttalannak ígérkezik a veszekedés, avagy mindent elmondtak már egymásnak a vitapartnerével és félő, hogy következő szavaikkal már csak egymás lelkét tépáznák, nemes egyszerűséggel csak feláll és távozik a helységből. Gyakran idegesít másokat azzal, s nem egyszer rásütötték a „Veled még veszekedni sem lehet!” mondatot.
Az, hogy ilyen könnyedén faképnél hagy másokat, valójában csak könnyűnek tűnik. Elképesztően tudja rágni magát belülről egy-egy ilyen eset kapcsán, van, hogy álmatlanságig kínozza lelkét. Nem rest bocsánatot kérni, hogyha úgy érzi, nem volt igaza, ám minden békát nem hajlandó lenyelni a béke kedvéért sem. S mi van akkor, ha pedig tőle kérnek elnézést? A „Ne haragudj!”-ra igen nyersen reagál. Ez a legnagyobb hibája, de nem tudja levetkőzni. A „Nem haragszom, csak nagyon szomorú vagyok.”-válasz olyan ösztönös tőle, mint amilyen természetes az a tény, hogy a nap nyugaton nyugszik, s keleten kel.  

Külső: Nem áll szégyenlős férfi hírében. Tisztában van azzal, hogy adottságai nem vetekszenek Adonisz küllemével, de ennek ellenére nincs semmi baja azzal, hogyha félmeztelenre, akár meztelenre kell vetkőzzön olyanok előtt, akiket alig ismer. A képessége miatt általában nagyon óvatos azzal kapcsolatosan, hogy milyen első benyomást tesz, de ha rajta van a maszk, akkor sokkal szabadosabb a mindennapjaiban.
177 centiméteres magasságával nem teljesen elégedett, szívesebben lenne magasabb, de van annál nagyobb problémája is a külsejével, mint a testmagassága. Ez is képességéhez köthető. Mint minden, ami a problémáit okozza az életben.
Csokoládébarna szemeibe nézve akárki érezheti, megbízhat ebben az emberben. Barna haját mindig úgy hordja, ahogyan ahhoz éppen kedve van, volt már katonásra nyírt, de hippisre megnövesztett haja is. Arcán a borosta igen gyakori vendég, sőt, még bajuszt is próbált növeszteni egyszer, de az elég rémesen állt neki, így nem erőlteti.
Ha mosolyog, akkor még jóképűbb, mint amúgy. Ez köszönhető annak, hogy mosoly nélkül hideg, kőkeményre metszett vonásai nem teszik bizalomgerjesztővé arcát. Ha maszkot visel, akkor is csak a mosoly az, ami élővé varázsolja a róla kialakítható összképet, mert minden maszkos alkalomkor a tekintete szinte teljesen üres. Mintha a teste ezzel büntetné őt a képességének titkolásáért, meggátolásáért. A lélektükrei semmitmondóvá válnak az arctakaró alatt. Kellemetlen, de elviselhető. Vannak, akik komolyabb gondok között élik az életüket.  

Előtörténet:
Hosszú ideje bámulja csak az írógép billentyűit. Egyszerűen nem jönnek ujjaira a szavak, nem fogy a papír, csak az ital, ami az asztalon álló üvegben színültig volt akkor, amikor leült, hogy írjon. Ígéretet tett, de nem tudja betartani. Megígérte, hogy megírja egy pár történetét, egy párét, akik rettenetesen sokat jelentettek számára, de hiába mondta azt, amit mondott az utolsó találkozásukkor, egyszerűen nem tudja betartani. A szavak cserbenhagyták, mint ahogyan tehetsége is.
Újabb korty bodzaszörp szalad le a torkán, a pohár alja koppan az asztallapon. Egyedül van a szobában, nem zavarja senki, ám mégsem tud a feladatra összpontosítani. Fáj a feje és remegnek a kezei, tudja, hogy ez mit jelent. Elnyomott morgással nyúl oda maszkjához, kioldja a csomót, mely a maszkot tartó kendőn feszült, majd leveti a második bőrévé avanzsálódott, fekete arctakaró-darabot. Oldalra fordulva belepillant a falra akasztott tükörbe, vár egy keveset, hogy lüktető fejfájása abbahagyja koponyájában ütemes koncertezését. De nem történik semmi. Remegő jobb kezét ökölbe szorítva csap az asztalra, majd emelt hangon kiszól a szobából.
- Prima! Lennél szíves bejönni egy kicsit?
Nem történik semmi. Megint. Egy lélek nem felel, hát újra próbálkozik. Ezúttal más nevet ejt ki száján, s közben nekikészül, hogyha kell, feltápászkodjon az asztaltól. Mert, ha a hegy nem megy Diegohoz, Diego megy a hegyhez.
- Xalvador! A fületeken ültök, vagy mi van?
A konyhába lépve pofozza fel a felismerés. A sok mosatlan edény és pecsétes abrosz nem foglal keretbe egyetlen alakot sem, se nőt, se férfit. Üres a helység, ahogyan Diego szíve is azzá válik egy pillanat alatt. Primaverának nem sikerült. Ismét nem sikerült.

A percek órákká növik ki magukat, az órák napokká, amely napokat végül hetekké dagaszt az idő. Az írógépben ugyanaz az üres lap díszeleg, amit azon a bizonyos napon a kölyök beletolt. Ujjai simulnak a billentyűkre, majd kétségbeesett ordítás szakad fel torkából, hogy aztán elmossa hangoskodását a billentyűzet ütemes kattogása. Diego ír. Végre ír. S közben emlékezik.

Történetet írok egy lányról, a lány szőke hajról, tágra nyílt, kíváncsi szemeiről és a fiúról, aki szerette őt. Írok, mert a lány megkért rá, hogy jegyezzem le a történetüket, hogyha valami balul sülne el. Nem láttam őket vagy fél éve, hát joggal kijelenthetem, hogy a balul nem kifejezés a helyzetre, amibe keveredtek.
A lányt Primaverának hívták, s olyan is volt, mint a neve. Üde, tavaszias jelenség, bőrszíne hamvas, haja eperszőke, szemei kékek, mint a felhőtlen tavaszi égbolt. Együtt élt a bátyjával, egy sötét hangulatú, mindig komor, maszkos személlyel, akihez gyakran kellett rohannia, amikor amaz elvesztette az eszméletét. A lány tudta, hogy mit kell tennie. Tudta, hogy hoznia kell egy csomó párnát, tisztában volt azzal, hogy nem szabad lefognia vergődő bátyját és türelmesen képes volt kivárni a rohamok végét. Az első alkalomtól eltekintve nem ejtett könnyet, nem sikoltozott, egyszerűen csak megőrizte nyugalmát és várt. Várta a megfelelő pillanatot arra, hogy levehesse testvéréről a maszkot, megcsókolhassa a homlokát és addig cirógathassa halántékát, amíg vére magához nem tér. Prima tudta, hogy bátyjának rá kell néznie, hagyta hát, s nem törődött azzal, hogy egy öt éves kisfiú arcába néz. Állta a bátyja tekintetét, s karjaiba omlott, amikor Santiago megölelte őt. Jó testvérek voltak, olyanok, akik mindig ott álltak egymás mellett. Jóban és rosszban egyaránt.
A lány egyszer szerelmes lett, kapcsolatba bonyolódott egy nála és bátyjánál is idősebb férfivel. A dolgok komolyra fordulásakor megkérdezte bátyját, hogy hozzájuk költözhet-e a Szerelem. Santiago igenlő válasza után kapott nevet is az illető, Xalvadornak szólították utána, s miatta szaporodtak meg a lány bátyjának rohamai.
Xalvador ember volt, nem volt ajándéka, s semmit nem tudott Primavera és a testvére különlegességeiről. Ez így lett volna jól, hogyha nem derül ki már az első találkozáskor, hogy Santiago és Xalvador már látták egymást egyszer a messzi múltban. Xalvador ugyanis Santiago tidős tanárnőjének a fia volt, aki sokat járt be az iskolába anyjához, s abban az egy évben, amíg még Santiagonak nem volt veszélyes iskolába járnia, gyakran bandáztak együtt a fiúk.
Xalvador elájult, amikor meglátta Santiagot, a lány pedig nagyon megijedt. Elkerekedett szemekkel tekintgetett hol bátyjára, hol pedig élete párjára. Tudta ő az okokat, legalábbis sejtette, de nem hitte volna, hogy bekövetkeznek. Néma könyörgéssel nézett testvérére, s csak akkor nyugodott meg, amikor Santiago hátat fordított a küszöbön ocsúdó Xalvadornak, s legközelebbi előjöttekor már egy maszkot viselt.
Primita folyamatos lelkiismeret furdalással élte az életét. Időmanipuláló képessége örök titkokból emelt falat közé és élete párja közé, s bátyja is miatta szenvedett annyit, amennyit. Szeretett volna tenni valamit, de nem volt képes rá. A télen ugyanis súlyosan megbetegedett.

Diego utolsót kortyol a szörpből, melyet az írás megkezdésekor maga mellé helyezett egy üveggel. Szereti a bodzát, erről is mindig húga haja jut eszébe, s legyen bármilyen fájdalmas is az emlékezés, mégis szükséges. Nem gyászolja elvesztett testvérét, mert nem is emlékszik rá. Csak egy nagyon hosszú levél az, mely alapján ír, Prima utolsó levele, ami a betegségéből töltekezik, s kétségbeesett próbálkozásából arra vonatkozólag, hogy életben tudjon maradni.

Primavera tudta, hogy mivel jár a képessége. Jól sejtette, hogyha visszamegy az időben és találkozik ottani önmagával, akkor mindent eltöröl a jelenben magáról. Nem ezt akarta, de két köhögőroham között nem volt jobb ötlete. Úgy szeretett volna eltűnni, hogy ne fájjon senkinek. Xalvador könnyeit nem akarta lelki szemei előtt látni, ahogyan bátyja összetört lelkét sem. De utóbbinak mégis írnia kellett, önző volt, de nem bírta ki. A levél hát betegágyában maradt utána, ő pedig nyom nélkül eltűnt a jelenből. Hát ezért nem sír utána szerelme szíve, ezért áll a temetőben sírkövére vésve az 1970-es év, s van odaróva, hogy Primavera Velazquez, élt 3 évet.

- Sajnálom, hogy elvetted magad tőlem, Primita! - tör fel Diego torkából a panasz, amint a történet végére ér. A levél olvasása óta hiszi, hogy húga visszatérhet még valaha, de nem tudja, hogy hogyan. Viszont tudnia kell, ezért felkerekedik, hogy válaszokat találjon a kérdéseire. Csendesen jár, megfontolt férfivá érleli a kutatás, mely lassacskán elvezeti hazájából a nagy ismeretlenbe, hogy aztán ott egy szép, tavaszi napon új ismeretséget kössön valaki olyannal, aki olyan személyt említ neki, kitől válaszokat kaphat. Így viszi útja az iskolába, ahol is egy bizonyos Charles Xaviert keres. Bármit megadna azért, hogy húga emléke ne csak egy darab papír legyen a lelkében. Akár a gyász fájdalmát is elviselné. Szégyenérzettől mentesen tér hát be a kapukon, ha bebocsáttatik, s kér segítséget a férfitól, aki az utolsó utáni reménye talán. Ha pedig nem eresztik be? Kivár. Az idő majdcsak elé sodorja a megoldásokat. Primavera.. tavasz.. nem telhet el még egy nélküle!