Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Azt hiszem az nagyon finom kifejezés, hogy mostanában nem kicsit zűrösek a napjaim. Még mindig nem döntöttem el, hogy mit is kéne tennem. Jó talán megpróbálhatok változni, talán... ha Simon segít esetleg még értelme is van, de hogy vajon tényleg elérhetek-e vele bármit is abban most sem vagyok teljesen biztos. Majd meglátjuk igaz? Nem kell előre agyalni rajta, legalábbis túl sokat biztos, hogy felesleges, amúgy sem arról vagyok híres, hogy sokat tervezek előre. Most itt vagyok... bár ne így lenne! Egyszerűen csak lejöttek sétálni a városba, és aztán minden egy pillanat alatt állt a feje tetejére. A kocsi, ami leparkolt mellettem, aztán a fickó, aki elkapta a karomat. Persze a reflex, az reflex, és reccsent is a csont. Nem lehet engem csak úgy beráncigálni egy kocsiba. A jó karjával persze meg is kaptam a nem gyenge ütést, amitől felrepedt jócskán a szám és pár pillanatra még az eszméletemet is sikerül elveszíteni. Csak épp annyira, hogy a következő éber állapotomban már félig a kocsiban legyek befogott szájjal. Szóval nem kéne sikítozni? A fenéket! Roppannak az ujjak, és én szabadon engedhetem a hangomat, csak épp a kutyát sem érdekel, hiszen esteledik. Talán ha 2-3 ember lézeng az utcán, akik persze meg se moccannak. Szép világban élünk... Aztán leszáll a teljes homály, amikor érzem, ahogy a vékony tű belefúródik a nyakamba. A pasas ordító hangja is elhal lassan, és leszáll a sötétség.
Amikor végre magamhoz térek, már itt vagyok... fogalmam sincs, hogy hol őszintén szólva. A fejem még mindig baromi kótyagos, a szám pedig baromira fáj, lehet hogy a pasas nagyobbat ütött, mint, amit gondoltam. - Héj! Hol vagyok? És... miért? Engedjenek el! - naná, hogy kiabálok, ahogy a torkomon kifér. Tök üres a terem, olyan, mint valami... nem is tudom, mint valami edzőteremféle, bár nem sok minden van itt, csak pár lelógó súly, meg ilyenek. Feltápászkodom végül a fal mellől. Nem nagyon szórakoztam azzal, hogy ágyat kapjak, agy tudom is én. Az ajtó pedig hamarosan nyílik, és egy nő lépked be rajta. Magas, sötét hajú és egyáltalán nem úgy fest, mint aki barátkozni akar, főleg mert egy árva szót sem szól, csak lendületből hajít felém egy... kést? Komolyan? Felkiáltok és megroggyan a lábam, amikor végighasítja a combom oldalát. Miért gondolom, hogy nem elhibázta a dobást, és ha akarja, akkor ez most mondjuk a homlokomból állna ki? - Mi a fenét akarsz tőlem? - semmi válasz, csak egy széles mosoly, majd egy intés a kés felé. Nem, eszem ágában sincs felvenni, vagy bármit is csinálni vele, ahhoz túlságosan ki vagyok borulva, és csak még inkább ki leszek, amikor bármennyire is koncentrálok, de semmi sem történik. Nem roppan a csontja, nem történik az ég világon semmi. - A képességed nélkül semmit sem érsz? - összeszorítom a szám, és megpróbálok ráállni a lábamra. Sikerül, bár baromira fáj. Olyan ez az egész, mint valami tesz, vagy nem is tudom. Nem értem az egészet, nagyon nem. Végül hátrafordulok, és felveszem azt a kést. Nem vagyok harcos, nem tudom, hogy mit kéne tennem, de ő közelít, én pedig... Hát persze, hogy pár pillanat múlva már a földön vagyok egy jól irányzott rúgástól, a kés pedig szép ívben száll be a szemközti sarokba. - Hagyd abba! - kis adag vért köpök ki a padlóra. Nem értem az egészet és... nem akarok itt lenni!
Nagy a szám, jó ideje tényleg határozottan arcátlan tudok lenni, de attól még az a lány is vagyok, aki voltam valaha, és ha nagyon durva a helyzet, akkor mégis csak előtör belőlem ő, aki akkor is sírt, mikor az apja lekevert neki egy pofont, akinek szép lassan letörték az akaratát minden egyes büntetéssel, aki aztán már csak azért küzdött és tett meg bármit, hogy elfogadják, hogy szeretve legyen, de akármennyire is jó viselkedett nem ért el vele semmit, mert senkit se érdekelt, hogy mit akar. És most megint nem érdekel senkit, hogy én mit akarok, a nőt, hogy nem kellene bántania, mert semmit se tettem, és a fickót, hogy nem akarok gyilkossá válni, így nem. De nincs választásom, és minden, ami utána jön már csak arra jó, hogy végképp sokkoljon. Még az se nagyon érint most meg, hogy anyaszült meztelenül áll ott előttem és vágja csípőre a kezét. Láttam már ilyesmit és most ha a világon a legszebb pasas lenne itt, akkor se nagyon hatna meg a dolog. Vonakodva, de végül mégis elfogadom a kezét, és feltápászkodom, csak a kezem remeg még enyhén most is, de tisztában vagyok a ténnyel, hogy ha ő nincs, akkor már jó eséllyel vérbe fagyva, üveges szemekkel merednék a félhomályba az egyik sarokban, miközben az a nő, mint aki jól végezte dolgát, maximum a cipője talpáról törölgetné le a vért és élvezettel gondolna vissza az utolsó könyörgéseimre is, amik persze célt nem értek. - Akkor azért... valami szertől nem tudtam megvédeni magam. - rém idegesítő, hogy eddig most találkoztam vele másodszor és mindkét alkalommal arra világítottak rá a történések, hogy nem tudom megvédeni magam bizonyos körülmények között. Ellene sem tudok tenni semmit és ez a szer is kiütött annyira, hogy önmagamban képtelen vagyok bármire is. Az a nő gond nélkül elintézett volna. Kicsit megbillenek, amikor ráállok a lábamra, és elfelejtem a tényt, hogy még mindig szivárog a mély vágásból a vér, amit még az első késsel való találkozásomnál okozott. Fáj, de valahogy ezt most ki kell zárnom, mert elég nagy esély van rá, hogy odakint még akadnak páran és sokáig nem maradnak majd ott. - Ha nem... teremsz itt, akkor én már nem élnék, ha innen nézzük, akkor kölcsönös persze. - bököm ki végül, bár az hogy még mosolyodjak is mellé nem nagyon megy. Kész csoda, ha a csuklóm nem tört el, ezt most hogy mozgatni próbálom még erősebben érzem és persze fel is szisszenek. Szerencsére, hogy a képességem, ha tényleg visszatér, akkor nincs szükség a kezemre ahhoz, hogy bármit is tegyek. - Jól áll a ... bőrszerkó. - teszem azért hozzá egy rendkívül gyenge mosolyféleséggel. Most ennyit sikerül kihozni magamból és talán ez is csak azért van, mert attól félek, ha kimegyünk, akkor még ennyire sem lesz erőm bármit is tenni. Odakint azok az emberek... halálra vannak ítélve és van rá esély, hogy lesz akivel én fogok végezni, mert nem lesz más választásom. Valahogy ki kéne kapcsolni minden logikus gondolkodást és csak... tenni, amit kell.
Egy pillanat töredékéig még elidőzöm, míg a földön pazarlón szétszórt vér is hozzám kúszik, majd közelebb lépek Jillanhez. Egészen legszeppent, amit részben szórakoztatónak, részben tán meglepőnek is tartok. Hiszen azt gondolnám, az arcátlanság egy kismestere tán tágabb komfortzónával és jóval nagyobb ingerküszöbbel rendelkezik ennél. Erősen az a gyanúm, tévedtem. Bár gond egy szál se, míg életképes, lesz alkalma megtanulni egyet s mást az eleddig meglepőnek ítélt jelenségekről. Csípőre tett kézzel állok előtte, miközben tekintetemet körbefuttatom a koszos, vélhetően alagsori helyiségben. Félhomály uralkodik, a levegő pedig porral telített. Újból felé fordulok, egyik kezemet pedig felé nyújtom. Bízom benne, hogy hamarosan túlteszi magát az iménti sokkélményén, lévén akadna bőven tennivalónk. Ha pedig így szóba kerültek az emberi érzések, nos dúl bennem némi haragnak is nevezhető ambíció arra nézvést, miként szándékozom maradandóan felfüggeszteni a környező emberfajzatok életfunkcióit. - Elnézésedet kérem a gyomorforgató élményért! Sajnálatos módon ez bizonyult a legkifinomultabb eszköznek, hogy az adottságodat akadályozó szert eltávolítsuk az emésztőrendszeredből. Sejtésem szerint perceken belül kitisztul majd a maradék. Amennyiben felém nyújtja kezét, azon nyomban felsegítem a földről. Bár nagyobb részt érzékeltem sérüléseit, alaposabban is átvizsgálom, akad-e komolyabb probléma. Rövid vizsgálódás után úgy értékelem, maradandó károsodás nélkül túlélheti az eddigieket, így elégedetten fordulok vissza a nő holmijához. Szerencsémre igen férfiasan öltözködött, ezért ruhája ha kissé bő is derék- és mellmagasságban, hordhatónak bizonyul. Jelenleg nem áll rendelkezésemre kellő mennyiségű és minőségű erőforrás, hogy öltözéket is rögtönözzek magamnak, így kénytelen leszek azzal beérni, ami jut. - Nos akadt volna kellemesebb helyszín is, ahol megejthetjük második találkánkat. Minden esetre remélem, az öröm kölcsönös - biccentek derűs mosollyal. Végzem az öltözködéssel. Szerencse, hogy akadt öv a nadrághoz. Így kissé egy sápatag Eddie Murphy imitátorra hasonlíthatok ebben az öltözékben, még ha nem is vagyok oly egyszerű beszédű.
Megölni egy embert, méghozzá szánt szándékkal, aki még csak védekezni sem tud, az egész más, mint önvédelemből tenni mindezt. Hiába támad rám, hiába akar végezni velem, az a baj, hogy tudom, hogy ez nem ő. Nem ő irányítja a saját testét, tehát ugyanúgy én vagyok az, aki egyszerűen végzek vele. Nem más ez, mint színtiszta gyilkosság, amit azt hiszem érthető, ha nem viselek valami jól. Már az sem megy, hogy bármit is kinyögjek, csak próbálom zokogva arrébb tolni a testet, hogy legalább ne rajtam legyen. Így is bőven elég már rajtam a saját vérem, nem kell még az övé is, arról már nem is beszélve, hogy ha képes lennék felállni, inkább araszolnék el a legtávolabbi sarokba, hogy még csak ne is lássam. Nem mintha attól bármi is változna, a tény, tény marad... megöltem egy embert. Összerezzenek minden alkalommal, amikor megrándul, de képtelen vagyok bármi másra. Azt mondta segít, ha... ha megtettem segít, de mégis végtelen percek tűnnek el, amíg megnyugodni sem vagyok képes, nem hogy megkérdezni, hol van. Még az eddigiekből sem sikerült összekaparnom magam, de még csak vége sincs. Összerezzenek, amikor a test megmoccan. Azt hiszem, csak egy újabb rándulás, de erről szó sincs, mert érzem, ahogy csuklóimat szorítja meg a két halott kéz. Fáj, főleg az, amelyiket már az előbb is éppen hogy csak nem tört el az a nő. Most már viszont biztos, hogy nem ő az, már abban sem vagyok biztos, hogy ki, vagy hogy ez az egész valóságos-e. Talán beadtak nekem valamit, de mégis túlságosan élethűnek tűnik az egész. A vérvörös szem, már szemnek sem nevezhető, én pedig akárhogy próbálom hátrahúzni a fejem, megakadályoz a mögöttem lévő fal, és szinte azonnal öklendezni kezdek, amikor a nyelve végigszántja a torkomat. Hátrébb húzódik, én pedig képtelen vagyok ellenállni a hányingernek. túlságosan ki vagyok most, hogy bárminek is ellen tudjak állni. Lazán visszaköszön az ebéd valahol mellettem, mert annyi erőm van csak, hogy legalább oldalra hajoljak ki. Rémülten elkerekedett szemekkel nézem végig azt, ami ezek után történik, azt az átalakulást, vagy minek is mondjam. Őszintén szólva most még csak azt sem tudom nagyon felfogni, ha teszem azt ruha se nagyon van rajta, mert azt honnan teremtene? Az egész, ami történik egyre inkább abszurdnak tűnik. Talán tényleg csak a képzeletem játszik vele, beadtak valamit, mert ez... De ha jobban belegondolok abba, amit látni véltem a kocsiban akkor este... Képtelen vagyok akár egy szót is kinyögni, egyszerűen nem megy, csak bámulom, amikor végül meg is szólal. Az se tűnik fel, hogy a döbbenettől még a sírás is abbamaradt, csak felhúzom magam elé a térdeimet, átölelem őket és szó szerint reszketve nézem őt. Biztos, hogy ez... nem valóságos, nem lehet az!
Sajátos melankoliába mélyedve szemlélem Jillian kálváriáját, miközben oly módon könyörög szívességért, hogy az alkupozíciónak még a közelébe se jutott. Mondhatni örüljön, hogy él. Ha ragaszkodunk az igazán egyszerű, már-már pórias szóhasználathoz. Végül alkalmam nyílik folyamatában tanulmányozni a megszoksz vagy megszöksz allegóriája mentén felrajzolható valószínűségi eseménygráf számomra kedvesebb ágának bekövetkeztét. Eredményeképp a nő lehanyatlik, részben rádőlve a zokogó kisasszonyra. Horrorisztikus maszkká sírt arcfestéke láttán újból eszembe jut az a kérdés, mely már régóta foglalkoztat. Vajon miként alakult ki az embernél az a szokás, hogy nem a hímek, hanem a nőstények próbálják különböző színekkel és szagokkal magukhoz csábítani a hímeket? Főként a színek azok, amik különösek. Példának okáért egy fácán esetében a hím díszes, hogy imponáljon a nősténynek. Amaz pedig egyszerű színezetű, hogy elrejtőzhessen, miközben a fészket őrzi. Nem, mintha komoly jelentőséget tulajdonítanék a színeknek. Már ami az esetleges komolyabb érzelmi töltetet illeti. A halott test közvetlenül aztán, hogy penge járta át, még rándul kettőt. Beáll a csend, mozdulatlanul hever a fal mellett ülve zokogó ifjú hölgy lábán. Látszólag megbékélt sorsával, hiszen egy rossz szót nem szólt a számára igen kellemetlenül alakuló események kapcsán. Bár nem szólt, erős késéssel ismét megrándul. Majd újra. Ismét hangtalan mozdulatlanság. Tán néhány perc is beletelik, mire újabb történés borzolhatja fel történetünk legújabb, még bűntudatos gyilkosának eddig is jelentősen túlhajszolt idegszálait. Kezeire egy-egy kéz fog rá. A halott nő kezei szorítják csuklója tájékán. Feje felemelkedik, szemei egybefüggő vérgömbök. Arca kifejezéstelen, szája résnyire nyitva. Ajkaival azonnal rátapad áldozata ajkaijra. Jillian érezheti, ahogy egy vaskos szerv, vélhetően nyelv a szó legszorosabb értelmében gyomráig hatol. Néhány pillanatig tart csupán, mégis legalább perceknek tűnik, mellyel egészen sikerül felforgatnia a nevén nevezett szervet. Mikor legújabb horrorszereplőnk eltávolodik a kisasszonytól, annak már rémületét is felülmúló hányingerrel kell megküzdenie. Vagy méginkább megadnia magát neki. Mire újból felnéz, a nő már előtte áll, felegyenesedve. Testét mintha belülről emésztené valami. Fejét hátraveti, állkapcsa kettéreped. Ezen repedés mentén teste végigszakad, a lehanyatló maradványok közepén pedig egy vérből szőtt alak bontakozik ki. Humanoid, formája azonban még néhány pillanatot vár, mire felismerhetővé válik. Az esetlegesen a földön maradt szerves anyag, vér, húsdarabok mind cseppfolyóssá válnak. Összefolynak, hogy eggyé váljanak az újjá születő teremtménnyel. Arca ismerős lehet az ifjú hölgynek, ahogy mosolya még sokkal inkább. Bőre emberi bőr színét veszi fel, s lassanként arca és szemei is emberi külsőt kölcsönöznek számára. Mielőtt bármihez is fogna, úriasan kihúzza magát, első mondata pedig egyérteművé teszi kilétét. - Ó, csak nem hiányoltál, gyermekem?
Nem akarom megölni, egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem vagyok gyilkos, sosem voltam az és most mégis ezt várja tőlem, hogy szándékosan csak úgy vessek véget az életének, miközben még csak védekezni sem tud. Nem azt mondom, hogy harcolni akarok vele, persze, hogy nem, az irreális lenne, nem jöhetnék jól ki belőle, de... megtehetné ő, megöletné ő is. Ha jól sejtem, akkor simán képes lenne rá, mégsem teszi. Olyan, mintha ez megint valamiféle teszt lenne, mintha az lenne a cél, hogy én most igenis ezt megtegyem. Ki akarja kényszeríteni belőlem. - Élni akarok, de... ez így... kérlek! Te is megtehetnéd helyettem. - tudom, hogy képes lenne rá, csak épp úgy érzem, hogy nem akarja megtenni, és ez ebben az egészben a legrosszabb, mert én sem akarom, de egyre inkább érzem, hogy nincs más választásom. A kés lassan megérkezik mellém, mármint nekem lassúnak tűnik, pedig csak pár pillanat az egész. Lepillantok rá, de még mindig nem vagyok képes felvenni, csak nézem, és aztán újra a nőre emelem a tekintetemet. Egyértelműen könyörgés látszik belőle. Nem akarok itt meghalni, nem, de... az hogy leszúrjak csak úgy valakit, aki ott áll és... - Miért akarod ennyire, hogy megöljek valakit? - direkt, szándékosan, mert más az, hogy az apám végül belehalt a sérüléseibe. Azt nem direkt tettem, az csak egy kétségbeesett lány védekezése volt, miután teljesen összetört és az apja még pofonokat is osztott neki a helyett, hogy megpróbált volna segíteni rajta. Ez most más helyzet, itt most egyértelműen gyilkosságról van szó, szemtől szembe. Figyelem a mozdulatokat. előkerül a bicska, én pedig csak dermedten nézem, ahogy elindul felém, szépen számolva vissza. Az eddig abbamaradt sírás most újra megindul, újabb meleg könnycseppek áztatják a már amúgy is zilált és véres arcomat, hiszen a vágásból még most is csordogál a vér. Elér végül, tudom, hogy el fog, a kezem pedig az utolsó lépés környékén csúszik a késre. Képtelen vagyok rá, vajon megölne, ha nem megy? Csak egy egér vagyok megint a hülye kísérletben igaz? - Kérlek... - erőteljesebbre vált a sírás, és biztos vagyok benne, hogy csak az utolsó pillanatban leszek képes rá, csak akkor fogok szúrni, ha tényleg nincs semmi más lehetőség, ha csak ez az egyetlen kiút, hogy életben maradjak. Ha ő támad, akkor muszáj, akkor valahol a szíve, vagy a gyomra táján mélyesztem belé a kést, úgy zokogva mintha minimum én halnék meg épp most helyette.
Mondhatni tökéletesen indokolatlannak vélem Jillian viselkedését. Hiszen a nő meg akarja ölni, ez nyilvánvaló. Neki pedig esze ágában sincs felfüggeszteni létfunkcióit. Innentől kezdve számomra egyértelmű volna a megoldás, ő valamiért mégsem teszi meg a következő lépést. A nő megcsóválja a fejét, kezét pedig csípőre teszi, tartása ismét kihívóvá válik. Tekintetét a lány tekintetébe mélyeszti, mint akár egy pár izzó vasat. - Úgy teszel, mintha az imént nem tettél volna meg bármit azért, hogy élhess. Ha megölöd, kijuttatlak innen. Amennyiben késlekedsz, meg kell küzdened vele, ezáltal erősen kétségessé válik életbenmaradásod. - Úgy teszel, mintha az imént nem tettél volna meg bármit azért, hogy élhess. Ha megölöd, kijuttatlak innen. Amennyiben késlekedsz, meg kell küzdened vele, ezáltal erősen kétségessé válik életbenmaradásod. Mozdul a bakancs, a kés pedig surrogva az ifjú, megtört hölgy lábához csúszik az érdes betonpadlón. Kínzójának tartása nem sokban változik, mindössze annak tekintete követi folyamatosan minden mozdulatát. Arca rideg, kifejezéstelen, akár egy halotté. Gyakran előfordul ez, mikor cseppet sem tartom fontosnak, hogy az illető gyalog viselkedése természetesnek tűnjön. Ilyenkor minden egyébről megfeledkezem, csupán a szükséges funkcionalitásokra fókuszálom figyelmemet. Illetve néhány kósza jelre, mely új bábom neuronhálójában kószál. - Ó! Úgy tűnik, régóta érdeklődnek utánad. Sajnálatos módon odakint még igen sok társa akad, akiknek hamarosan feltűnik majd a hosszas csend. Megölöd, és segítek kijutni. Ily egyszerű az egész. Igyekszem megkönnyíteni döntésedet, és valamelyest meggyorsítani az eseményeket, mielőtt nem kívánatos vendégeink akadnának. - Ó! Úgy tűnik, régóta érdeklődnek utánad. Sajnálatos módon odakint még igen sok társa akad, akiknek hamarosan feltűnik majd a hosszas csend. Megölöd, és segítek kijutni. Ily egyszerű az egész. Igyekszem megkönnyíteni döntésedet, és valamelyest meggyorsítani az eseményeket, mielőtt nem kívánatos vendégeink akadnának. A nő derekát végigsimítva ér az övéhez, és valahonnan hátulról egy maroknyi tárgyat kerít kezébe. Mikor megnyom egy gombot, és kipattan a penge, egyértelművé válik a tárgy mibenléte. - Tegyük fel, hogy tíz számolásnyi időnk akad a helyzet megoldására. Egy Missisippi. Két Missisippi. Három Missisippi... - Tegyük fel, hogy tíz számolásnyi időnk akad a helyzet megoldására. Egy Missisippi. Két Missisippi. Három Missisippi... Apró, lassú léptekkel közelít a fal mellett kuporgó lány felé, bicskáját maga mellett lógatva. Céljához kétség sem férhet.
Megteszem, legalább azt, amire képes vagyok, csak hogy újabb fájdalom érjen, amikor sikerül megint megismerkednem a bakancsával és a kés végigszántja az arcomat. Érzem, ahogy a finom meleg vér lassacskán csordogál lefelé, de valahogy már túl sok helyen érzem a lüktető fájdalmat ahhoz, hogy most valahogy az egész tompábbnak tűnjön, vagy ez az adrenalin löket miatt lehet? Őszintén szólva még azt se sikerül felfognom, hogy mindez hogyan és miért történik, vagy épp azt, hogy miért kellett a vérem ahhoz, hogy... Egy röpke pillanatra villan csak be a morbid elképzelés, hogy a fickó valahogy a részemmé vált, vagy nem is tudom, hiszen amúgy miért kellett volna érintkeznem a nővel, ha... Nem, ez az egész rendkívül abszurdnak tűnik, és nem is akarom tovább gondolni, mert még valami teljesen irreális következtetésre jutok. A szavaira persze araszolnék én hátrébb, csak épp már nincs hova. Ösztönösen csukom be a szemem, mintha az bármitől megvédene, amikor emeli a kést. Hülye emberi reakció, mint amikor rád omlik a negyven kilós betonfal, és a fejed fölé emeled a kezed, mintha az mindentől megvédene. De mégsem történik semmi, pedig szinte már várom, hogy végre vége legyen. Jobb egy utolsó nagyobb fájdalom adag, mintha még tovább folytatná ezt a kis játszadozást. Felpillantok, és tényleg furcsa a mosoly, amit meglátok az arcán. Nem olyan, mint eddig, inkább... mintha másé lenne. Értetlenkedve nézek rá, amikor mellé még meg is szólal. - Én nem... nem tudom... - oké, azt hiszem kellően össze vagyok mostanra zavarodva, arról nem is beszélve, hogy fáj mindenem, ahogy a kellemes adrenalin löket lassacskán kezd ürülni. Legszívesebben engednék a fáradtságnak, ami olyan nagyon el akar uralkodni rajtam, de az hogy felálljak innen, valahogy teljesen kizártnak tűnik, még a felszólítás ellenére is, hiszen a nő leejtette a kést és amit mond, meg amit a fejemben hallok... Ez így már egyértelmű, csak a hogyan az, amit egyáltalán nem értek. Döbbenten nézek a nőre, majd a késre, majd vissza rá. Vajon még ő is ott van bent, fél most? Vagy nincs is tudatánál annak, ami történik? - Nem tudom... nem tudok csak úgy megölni valakit. - rázom meg a fejem. Képtelen vagyok rá, a miatt is évekig lelkiismeret-furdalásom volt, hogy véletlenül, nem is igazán szándékosan, de megöltem az apámat, bár eddig nem volt biztos, de aztán Simon elmondta. Tényleg végeztem vele, csak nem azonnal, de összetörtem annyira, hogy abból már képtelen legyen felépülni. Gyűlöltem, de akkor is az apám volt, és miattam halt meg. Nem tudom ezt a nőt csak úgy... megölni. Talán, ha támad és nincs épp más választásom, ha önvédelemből teszem, az más, de így. Nem lennék képes rá, hogy csak úgy belé mártsam a képest, akkor sem, ha ezt tette velem, akkor sem, ha ő egyértelműen meg akart ölni. - Csak... segíts kijutni innen. - bár persze ehhez fel kéne állnom és fogalmam sincs, hogy ha itt ez a nő, akkor nincsenek-e kint mások, vagy hogy egyáltalán hol a fenében vagyok.
Kimondhatatlan düh tombol a nőben, majd kiadós értetlenség, miután érzése szerint elhárította Jillian fenyegető megmozdulását. Lassan eszmél rá, hogy tulajdonképpen egy percig sem jelentett rá veszélyt a lány, mindössze meglepte a hirtelen mozdulatsor. Helyesbítenék. Úgy hiszi, nem jelentett rá veszélyt. Érzem pórusait, pórusain keresztül hajszálereit, melyekből könnyedén elérhetem a gyűjtőereket. Elérhetem, elérhetjük. Alig voltunk néhány millióan, mostanra azonban már több molnyi úszkál belőlük szerteszét. Kacagni kezd, mikor újból kellően felsőbbrendűnek érezheti magát. Hiszen kezében a hatalom, bármikor elpusztíthatja áldozatát, akinek esélye sincs védekezni. A szituáció látszólag nyilvánvaló. Mégis újból felzubog a nő vére, mikor rájön, áldozata vére érte bőrét. Bőrét, mely kapuként szolgált, számunkra. Mozgásszervrendszeréhez minden szükséges mozgatóideget elértünk. Utazunk tovább, a cél bár távolinak tűnik, az irány világos. - Te büdös korcs! Összekentél a mocskos véreddel? Ideje, hogy megdögölj. Felemeli a kést nagyjából a füle magasságába, nyilvánvalóan arra készülve, hogy elhajítsa. Aztán úgy tűnik, mintha meggondolná magát. Leereszti a kezét, kése a teste mellett lóg. Lenéz, és arcára mosoly szökik. Az a bizonyos, folyton ott bújkáló, nehezen eltéveszthető... Elértük központi idegrendszerének irányítóközpontját, az agyat. Kedvelem az embereket. Oly egyszerűek, oly törékenyek, szerkezeti bonyolultságuk ellenére. Ráadásul a közönséges homo sapiens nem immúnis kedvenc marionett számomra. - Csak tudnám, miért maradt divatos a fullasztóan szűkös ruházat a telt keblű hölgyek körében, ha már a fűzőt sem kedvelték. Mit gondolsz erről? Felpillant a kisasszonyra, a kést pedig megvető mozdulattal és lefitymáló tekintettel veti a földre. Láthatóan nem kedveli. Vagy méginkább úgy tűnik, már nem kedveli. Kissé zavaros a személyek és személyiségek holléte és kiléte mostanra. Lejjebb csúszik a cipzár a bőrdzsekin, mielőtt újból megszólal a nő. Vele kórusban én is védencem fejében. Még így is érzem, ahogy minden porcikáján feszül egysíkú, komolyabb stílust mellőző öltözéke. Praktikus is lehetne, ha készítőinek a mozgás szabadsága, és nem szexuális vágyat keltő látvány lett volna a célja. - Öld meg ezt a repedtsarkú nőszemélyt, már biztosan epekedsz a vágytól. - Öld meg ezt a repedtsarkú nőszemélyt, már biztosan epekedsz a vágytól. A nő kihúzza magát, és nem mozdul többet. Csakis tekintetével követi a lányt. Szemeiben ahogy megcsillan a lámpa fénye, látható, hogy elvörösödtek. Mint valakinek, aki igen fáradt, keveset aludt.
Elmondhatatlanul fáj a karom, jó eséllyel ilyet érezhet az, akivel én... de én mindig okkal teszem, csak akkor, ha az illető megérdemli, én viszont nem tettem az ég világon semmit sem. Nem ártottam ennek a nőnek és biztos vagyok benne, hogy olyannak sem, akit esetleg ismer. Nem szoktam én random rátámadni senkire, sőt igazából talán az utóbbi időben csak Simon volt, akinek megropogtattam a csontjait úgy igazán, meg a fura pasas a nagy kocsival, de egyiküknek sem ártott meg egy szintnél jobban. Nem tudom, hogy mégis mit kéne tennem most, csak szabadulni akarok, de az is csoda, hogy az ájulás nem kerülget még, főleg amikor szépen megindul a késért. Nem tehetek róla, de úgy sírok, mint egy kisgyerek. Csak azt szeretném, hogy hagyja abba, hogy engedjen elvégre, hogy... szabaduljak, mert nem bírom. Aztán meghallom a hangot. Automatikusan kapom fel a fejem, még jó hogy akkor, amikor háttal áll nekem a nő. Tudom, hogy kié, csak nem tudom, hogy hallom. Majdnem kicsúszik a számon pár szó is, de végül csak szipogok és gondolatban szólalok meg, bár sejtésem sincs, hogy hallja-e egyáltalán. Bár a kocsiban... emlékszem, ott is reagált olyasmire, amit ki sem mondtam ~Nagyon fáj... és nem hagyja abba. Mégis mit tehetnék ellene?~ nem tudom összetörni, pedig nagyon-nagyon szeretném, de akkor mégis mi más lehetőségem lenne még? Hogyan ne adjam fel és egyáltalán akkor mit kéne tennem? Talán, ha eléri, hogy megtör, ha látja, hogy nem bírom, talán akkor abbahagyja. Talán elég, ha eljut addig, hogy elájulok, talán nem akar... megölni. Nem akarok meghalni, nem akarok! Újra megindul a sírás, akármennyire is próbálom koncentrálni a gondolataimat, hiszen a nő nem tudja mi történik a fejemben, nem hall szerencsére egy árva szót sem. Igazából a nő kinézete annyira mélyen nem érdekel, talán csak azért nézem meg magamnak, mert próbálok... talán gyenge pontot keresni? De lába állni se tudnék, nála pedig kés van, akkor mégis milyen esélyem lehetne? - Én nem... nem bámultam, csak... - képtelen vagyok értelmes mondatokat kinyögni. Nem akarom, hogy végezzen velem, nem és nem! Gondolatban suhan a könyörgő kérdés a fejemben megszólaló hangnak. Abban sem vagyok biztos, hogy nem képzeltem az egészet és mégis hogyan tudna nekem segíteni? Nincs itt igaz? Itt csak én vagyok és ez a vérszomjas perszóna, aki nem tudom, hogy mégis mi a fenéért akar megölni. Csak azért, ami vagyok? Újra meghallom a hangot a fejemben, majd érzem a változást is. Igen, ilyesmit művelt legutóbb is a tó parton, amikor mindenféle változott bennem, csak úgy. Legalább már nem állok olyan értetlenül az események előtt. Tehát érintkeznie kell a véremmel, vagy nekem az övével, ehhez pedig ki kell provokálnom valami durvábbat? Esélyt se látok rá, hogy én sebezzem meg, a kés is nála van. ~Jól van, megpróbálom.~ Komolyan nem is vagyok biztos benne, hogy hallja egyáltalán, de igyekszem feltápászkodni. Nem megy könnyen, de végül mégis. Nem lehet túl lassan, mert akkor túl hamar megint a földre kerülök. Egyszerűen csak a kés az, ami most a cél. Még csak nem is az, hogy őt sebesítsem meg, hiszen a combom vérzik, csoda, hogy rá tudok állni a lábamra, nem tudom, hogy mi van bordámmal, vagy épp eltört-e a csuklóm, de nem lennék a helyzet magaslatán dulakodás tekintetében sem. Csak akkor akarok elérni, azért megyek neki, hogy legalább magamat megvágja, hogy elkapjam a kést tartó kezét és felsértsem vele a saját tenyeremet, és még egy utolsó mozdulattal elkapjam a karját, amin közben feljebb csúsztatom a ruhát, meg a dzsekit, csak épp annyira, hogy érintkezzen a vérem a bőrével. Nem is érek el többet, mert ahogy lendül a keze a késsel, az arcomat éri a vágás, aztán újra sikerül találkoznom a bakancsával, amikor úgy istenesen hasba rúg, hogy újra a jól megérdemelt helyemen kössek ki a falnál zihálva, sírva, nyögdécselve, már nem is tudom, hogy épp mi az aktuális, vagy mind meg van együtt.
Egy pillanat nem sok, annyi időre sem villan fel akár cseppnyi szánalom a nő szemében. Megvetés, irtózat és gyűlölet sugárzik belőle. Ha kezét nem fedné kesztyű, tán hozzá sem volna hajlandó érni Jillianhez. Nem kizárt, hogy megrepedt a csontja, vagy a csuklóízülete, esetleg törött is. Úgy csavarodik, mintha élveteg kínzómestere kezén keresztül kívánná kifacsarni szeméből a könnyeket. Eddig egészen sikeresnek bizonyul mozdulata, így elengedi, és ellép tőle. Hátat fordít, és csípőjét lágyan ringatva lépdel messzebb. Kimért mozdulattal hajol le a földön heverő pengéért, majd miután kiegyenesedett, drága csecsebecséhez hasonlatosan vizslatja csillogó szemeivel. Mint ékszerész a legfinomabb csiszolású brilliánst, mint órás egy svájci műremeket, vagy Casanova a legkivételesebb vonalvezetésű nőket. - Bátorkodom feltételezni, hogy nem áll szándékodban feladni. Komoly csalódást okoznál vele. Hangom mindössze az ifjú hölgy számára hallható, hiszen úgymond elméjében szólal meg, valódi hangkomponens nem jön létre. Még az egészen közel álldogáló, kését csodáló nőszemély sem sejtheti, miféle szavakat suttogok a kisasszony fülébe. Bár jelen állapotában valamelyest sikerült hátrahagynia önnön hiúságából, s lassanként kezd egy kivert ebre hajazni. Nem állszándékomban megvárni, míg állapota tovább romlik. Még a végén összetörnék egyik kedvelt játékszerem, mely jóval összetettebb, és sokkalta nehezebben előállítható a szadista hajlamokban dúskáló hölgy kezében lévő szúró-vágó eszköznél. Most, hogy egy helyben álldogál, Jillian is megfigyelheti gyötrőjét. Tetőtől talpig feketében. Bőrdzseki, bőrnadrág. Láthatóan kedveli, ha más állatok bőrébe bújhat. Kíváncsivá tett, vajon az ő bőre milyen kényelemfaktorral rendelkezhet? Észreveszi, hogy magára hagyott foglya éppen őt vizslatja. Vicsorogva fordul felé, kését maga mellé engedve. - Te meg mi a szart bámulsz? Azt hiszed, így majd hamarabb végzek veled? Nyugi, kiélvezem együttlétünk minden cseppjét. Sejtésem szerint ez már azt is jelentheti, hogy az áldozat hamarosan cselekvésképtelen lesz. Eszemben sincs kivárni, így újabb szavakat intézek Jillianhez. - Szükség volna rá, hogy érintkezzen a véreddel. Esetleg te az ő vérével. Bár szerény véleményem szerint jelenleg az előbbit könnyebb volna megvalósítanod. Némi segítséget is tudok nyújtani hozzá. A pillanat töredéke múlva már érezheti, ahogy vázizmai úgy tíz-tizenöt százalékkal megduzzadnak. Ez néhol kényelmetlen lehet, amennyiben szűkszabású ruhát visel, azonban ennyi áldozatot kénytelen lesz vállalni. Pulzusa is hamarost emelkedni kezd, ahogy az adrenalin elárasztja véredényeit.
Nem értem az egészet, de abban egyre biztosabb vagyok, hogy hiába minden belőlem kicsikart kiáltás nem fogja meghallani senki, hogy hirtelen valamit kezdjen ezzel az átkozott nővel, aki olyan élvezettel csépel, mintha minimum élete legszebb napja lenne, hogy megismertethet a bakancsával, ami mellesleg nem egy gyenge darab, hamar sikerül megtapasztalnom. Akkor csordul ki az első könnycsepp és próbálok meg legalább hátrébb kúszni a földön, amikor még meg is forgatja a lábát. - Elég! - ösztönös, ahogy rákiabálok, még ha teljesen egyértelmű is, hogy semmit sem ér, hiszen határozottan élvezi, amit csinál. Elmondhatatlanul fáj, kész csoda, hogy még nem roppantam össze alatta, sosem volt valami erős testalkatom, vagy épp csontozatom, ahhoz jobban kell figyelnie magára az embernek. Felnyögök, ahogy teljesen rám nehezedik, de végül megemeli a lábát. Nem sokat érek vele, mert egy pillanat múlva már nyekkenve zuhanok arrébb, amikor arcon rúg. És még én vagyok erős Simon szerint... nem vagyok az, sírok, mint annak a rendje, mert fáj, mert nem értem, hogy mégis mi a fene történik. Próbálok felkelni, de az újabb rúgás megakadályoz benne. Végül csak az ülés lehetőségénél maradok. A kezem az oldalamnál, és próbálok hátrébb araszolni, felhúzva a lábamat, hogy annál kevésbé érjen el. - Miért csinálja ezt? Nem csináltam... semmit. - akadozva, sírva sikerül csak kinyögni a szavakat, de egyre inkább úgy érzem, hogy semmi értelme, mert az élvezettel teli mosoly, amit az arcán látok olyan, mint amikor egy gyerek kínoz egy macskát, valami nála gyengébbet és még élvezi is, hogy az az állat hogy szenved. - Ki kell gyomlálni titeket a föld színéről is... és veled kezdjük kislány. Meglátjuk mennyire működik jól a szer. - közben pedig úgy sétál felém, mint a prédára vadászó oroszlán, aki tudja, hogy a gazella csapdában van és úgysem tehet ellene semmit. És ez így is van, hiszen elérem a falat, koccan a hátam és nincs tovább, ahova hátrálhatnék. - Kérem... - de csak az elvetemült mosoly az, amit újra az arcán látok, semmi több, semmi együttérzés, egy cseppnyi sem. Kedvtelve guggol le elém, pár pillanatig csak mosolyogva néz, mintha csak reményt akarna kelteni bennem, aztán már lendül is a keze, én pedig ösztönösen emelem az enyémet védekezésre. Semmi sem ér, ugyanúgy üt, csak így az alkaromat találja el részben, amit aztán el is kap és úgy csavarja ki, mint annak a rendje. Sikítok, ahogy érzem, hogy reccsen a csont.
Ahogy Jillian fölé magasodik, a nő egészen úgy néz ki, mint valami perverz élvezetekre szakosodott kurtizán a piroslámpás negyedből. Azonban valószínűsíthető cselekedetei, magatartása, vagy akár csak tekintete alapján, hogy vadsága közel sem szexuális célzatú. Ráadásul láthatóan egyáltalán nem célja az örömszerzés. Hacsak nem sejtjük tettei mögé, hogy mások fájdalma őt magát boldoggá teszi. Bakancsával a lány ágyékába lép, miközben kissé előre hajol. Némi fény vetül arcára a gyengélkedő lámpa alatt, megvilágítva gúnyos vigyorra húzódó száját. Úgy néz áldozatára, akár egy féregre, amit bármikor eltaposhat. Megforgatja lábát, hogy legalább néhány fájdalmas nyögést kicsikarjon még belőle. - Na mi van, te kis korcs? Most bezzeg nem olyan nagy a szád, mi? Egészen ránehezkedik, míg Jillian úgy nem érzi, hogy összeroppan a medencéje. Akkor hátra lép egy pillanatra, és oldalra kiköp, mint aki valami fertelmeset ízlelt. Felkapja lábát, mire a lány a következő pillanatban már állkapcsa tájékán találkozik újból az ominózus bakanccsal. Ekkorra a nő már kacag. Élvezi, amit csinál, ehhez nem férhet kétség. Mielőtt a szerencsétlen felkelhetne a földről, még lendületből oldalba rúgja. Ha szerencséje van, csak megrepedt az a borda, ami tompította az ütközést. - Irtani való kártevő vagy, semmi több. Felfordul a gyomrom tőled. Még jó, hogy úgy öltözködsz, mint egy olcsó kis kurva. Az is hízelgő jelző egy ilyen torzszülöttnek. Rúg még egyet, ha már éppen erre időzik. Megnyalja a szája szélét, akár a korábban említett kurtizánok. Az élvezetek azonban várhatóan továbbra is elmaradnak...
Azt hiszem az nagyon finom kifejezés, hogy mostanában nem kicsit zűrösek a napjaim. Még mindig nem döntöttem el, hogy mit is kéne tennem. Jó talán megpróbálhatok változni, talán... ha Simon segít esetleg még értelme is van, de hogy vajon tényleg elérhetek-e vele bármit is abban most sem vagyok teljesen biztos. Majd meglátjuk igaz? Nem kell előre agyalni rajta, legalábbis túl sokat biztos, hogy felesleges, amúgy sem arról vagyok híres, hogy sokat tervezek előre. Most itt vagyok... bár ne így lenne! Egyszerűen csak lejöttek sétálni a városba, és aztán minden egy pillanat alatt állt a feje tetejére. A kocsi, ami leparkolt mellettem, aztán a fickó, aki elkapta a karomat. Persze a reflex, az reflex, és reccsent is a csont. Nem lehet engem csak úgy beráncigálni egy kocsiba. A jó karjával persze meg is kaptam a nem gyenge ütést, amitől felrepedt jócskán a szám és pár pillanatra még az eszméletemet is sikerül elveszíteni. Csak épp annyira, hogy a következő éber állapotomban már félig a kocsiban legyek befogott szájjal. Szóval nem kéne sikítozni? A fenéket! Roppannak az ujjak, és én szabadon engedhetem a hangomat, csak épp a kutyát sem érdekel, hiszen esteledik. Talán ha 2-3 ember lézeng az utcán, akik persze meg se moccannak. Szép világban élünk... Aztán leszáll a teljes homály, amikor érzem, ahogy a vékony tű belefúródik a nyakamba. A pasas ordító hangja is elhal lassan, és leszáll a sötétség.
Amikor végre magamhoz térek, már itt vagyok... fogalmam sincs, hogy hol őszintén szólva. A fejem még mindig baromi kótyagos, a szám pedig baromira fáj, lehet hogy a pasas nagyobbat ütött, mint, amit gondoltam. - Héj! Hol vagyok? És... miért? Engedjenek el! - naná, hogy kiabálok, ahogy a torkomon kifér. Tök üres a terem, olyan, mint valami... nem is tudom, mint valami edzőteremféle, bár nem sok minden van itt, csak pár lelógó súly, meg ilyenek. Feltápászkodom végül a fal mellől. Nem nagyon szórakoztam azzal, hogy ágyat kapjak, agy tudom is én. Az ajtó pedig hamarosan nyílik, és egy nő lépked be rajta. Magas, sötét hajú és egyáltalán nem úgy fest, mint aki barátkozni akar, főleg mert egy árva szót sem szól, csak lendületből hajít felém egy... kést? Komolyan? Felkiáltok és megroggyan a lábam, amikor végighasítja a combom oldalát. Miért gondolom, hogy nem elhibázta a dobást, és ha akarja, akkor ez most mondjuk a homlokomból állna ki? - Mi a fenét akarsz tőlem? - semmi válasz, csak egy széles mosoly, majd egy intés a kés felé. Nem, eszem ágában sincs felvenni, vagy bármit is csinálni vele, ahhoz túlságosan ki vagyok borulva, és csak még inkább ki leszek, amikor bármennyire is koncentrálok, de semmi sem történik. Nem roppan a csontja, nem történik az ég világon semmi. - A képességed nélkül semmit sem érsz? - összeszorítom a szám, és megpróbálok ráállni a lábamra. Sikerül, bár baromira fáj. Olyan ez az egész, mint valami tesz, vagy nem is tudom. Nem értem az egészet, nagyon nem. Végül hátrafordulok, és felveszem azt a kést. Nem vagyok harcos, nem tudom, hogy mit kéne tennem, de ő közelít, én pedig... Hát persze, hogy pár pillanat múlva már a földön vagyok egy jól irányzott rúgástól, a kés pedig szép ívben száll be a szemközti sarokba. - Hagyd abba! - kis adag vért köpök ki a padlóra. Nem értem az egészet és... nem akarok itt lenni!
Kezdőlap 
by 
