Felicia és Gordon

Tárgy: Re: Felicia és Gordon Vas. 10 Aug. - 7:27

Gordon & Felicia

Számomra még a saját képességem is új és szokatlan, még csak nem rég jártam abban az iskolában és ott is csak rövid időre, így már legalább tisztában vagyok vele, hogy vannak mások is, de nem feltételezem első ránézésre, hogy ha valaki szembe jön velem, akkor ez a helyzet, főleg csak azért, mert levon egy végülis logikus következtetést, mert jelenleg csupán erről van szó, bárki más is gondolhatott volna rá, hogy tartok tőle, ha egyszer pisztoly van nála.
- Van az úgy, hogy összejönnek a dolgok, de attól még megpróbálhat változtatni, keresni egy másik munkát, nem inni és... milyen valami van még? - jó, talán most már felmerül bennem halványan az, hogy esetleg... de azért nem feltétlenül arról van szó, hogy ő sem átlagos. Lehetséges, hogy az a valami mondjuk egy szégyellt probléma és azért nem mondja ki csak úgy könnyedén, bár az alkoholizáláson, meg a többin kívül nem is tudom, hogy miről lehet még szó, de... ki tudja. Aztán viszont már eléggé nyilvánvalóvá kezd válni, hogy talán mégis erről van szó, hiszen én is hasonlóan éreztem magam, amikor... amikor először megtörtént.
- Talán ön is? Képes... furcsa dolgokra, amikre egy átlag ember nem lenne? - oké, nem tudom én még nyíltan kimondani ezt a mutáns dolgot, amúgy is annyira furcsán hangzik, de hát látom rajta, hogy mennyire ki van akadva. Talán valami rémes képessége van, amit egyszerűen nem tud kezelni és nem lát semmi más megoldást, mint hogy végezzen magával, mert így meg nem tud élni az átlag emberek között. Én legalább a képességem miatt nem borultam ki ennyire, sokkal rosszabb volt, ami a családommal történt, az kötötte le a figyelmemet főként, nem pedig az, hogy mennyire természetellenes, amire képes vagyok.
- Egyébként is bementem volna a boltba, de... akkor felezünk. - bólintok végül egy kis hezitálás után. Tény, hogy amúgy sem vet fel a pénz túlságosan, szóval nem tudok nagy bevásárlást végezni könnyedén. A szavaira viszont csak fájdalmasan elmosolyodom. - Kedves, de... de nem hiszem, hogy az bármin változtatna. Talán, de.. először ezt elintézem. - amúgy sem itt az utcán a csepergő esőben gondolnám ezt a legjobb témának és egyáltalán nem könnyű beszélnem róla, meg amúgy sem lesz tőle jobb. Inkább tényleg bevettem magam a boltba, hogy pár perc múlva már egy kisebb szatyorral térjek vissza, szimpla ásványvízzel, kenyérrel, felvágottal, szóval mint említettem semmi nagyra nem gondoltam, három fogásos vacsit most nem fogok összeütni. Kissé tétován állok meg mellette. - Melyik kocsiba üljünk be, amíg eszünk pár falatot? - az övétől azért ódzkodom kissé, hiszen ott van az a fegyver, de jó eséllyel, ha ő a mellett dönt, nem fogok minden áron ellenkezni, mert ugye még mindig el tudok tűnni, ha arra van szükség.

Tárgy: Re: Felicia és Gordon Szomb. 9 Aug. - 21:22

Ahogy előre sejtettem, nem gyanakodott, amiért "szinte" kitaláltam a gondolatait, és eltettem a fegyvert. Érdekes, hogy még a magunkfajták sem szokták túl gyakran azt feltételezni, hogy egy másik szörnyszülöttel hozta őket össze a sors. Sokan azok közül, akiknek a családjában nem volt másmilyen, hozzá hasonló tag, egyenesen azt hitte, hogy ő az egyetlen. Én viszonylag korán rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, hála a képességemnek. Már gimiben találkoztam egy lánnyal, aki egy évfolyammal lejjebb járt, és a pillantásával fel tudott melegíteni meg megolvasztani dolgokat. Egy ideig még jártunk is.
Ellőtte a szokásos vigasztaló szövegeket, de ezért nem tudtam kárhoztatni. Nehéz ilyen helyzetben bármit is mondani. Értékeltem az igyekezetét.
- Nincs egy konkrét dolog - kezdtem bele tétován, és a bolt melletti falnak dőltem - Csak úgy... Minden összegyűlt. Évről ávre lett minden egyre csak rosszabb, és most már nem látom be, mi okom lenne folytatni. Mindenki elhagyott... A munkám pocsék... Túl sokat iszom. És itt van még ez a... Ez a valami is.
Félve sandítottam rá. Persze megjátszottam az egészet. Most, hogy egy érdekes példányt sodort elém a szél, egyáltalán nem akartam már kicsinálni magam.
- Szóval... De nem, ezt úgysem hinné el. Nevetséges is, én sem értem, hogyan lehetséges. Egyszer csak elkezdődött... Én nem akartam! Én nem akartam ilyesmit tudni, nem akartam szörnyeteg lenni!
Egészen hitelesen adtam elő mindezt. Még a fejemet is lehorgasztottam, de az arcmomat nem temettem a tenyerembe, az már túl művi lett volna. Helyette vettem egy mély, borzongós levegőt, és felnéztem a nőre. Mosolyt erőltettem az arcomra.
- Inkább idekint maradnék. Egy kicsit kiszellőztetem a fejem. De - itt a zakóm belső zsebébe nyúltam, és egy köteg gyűrőtt bankót húztam elő - Kérem, ezzel fizessen - nyújtottam felé - Nem akarom, hogy költségekbe verje magát miattam. És... Amit az előbb mondott... Talán magán is segít, ha elmondja, hogy mi történt. Talán ha könnyít a lelkén, könyebbek lesznek a terhek.
Természetesen már mindent tudtam, amit a nő kissé elmosódó emlékeiből leszűrhettem, de kíváncsi voltam, megnyílik-e. Amíg vártam rá, lassan alábhagyot az eső tombolása. A ruhám teljesen átázott, de ez nem zavart. Kiterjesztettem az elmém, hogy nyomon kövessen a nőt, és másokat is beengedtem. Valahol, pár utcával arrébb volt egy magunkfajta. Még csak ismerkedett az erejével, azon töprengett, mi mindent tehetne meg vele. Mi is az... Igen, megvan. Képes átmenni a falakon. Nagyobb összeget tettem volna rá, hogy egy éven belül bankrablóvá válik, és két éven belül egy zsaru lelövi, amikor nem figyel. Az, hogy valakinek van valami különleges adottsága, csak arra elég, hogy az illető elbízza magát. Rengetegen esnek ebbe a hibába. De nem az én dolgom megvédeni őt, vagy akárki mást saját magától. Engem sem védett meg soha senki.

Tárgy: Re: Felicia és Gordon Pént. 8 Aug. - 12:58

Gordon & Felicia

Végülis teljesen logikus, ha arra gondolok, hogy veszélyes lehet a fickó, hiszen mégis csak ott van nála az a kibiztosított fegyver, érthető, hogy erre gondolok, és nem lep meg, hogy neki is leesik, minden bizonnyal a tekintetemből is jól látszik, hogy természetesen tartok tőle. Bólintok egyet lassan, hogy megértettem, de azért igazán tényleg csak akkor nyugszom meg, amikor elpakolja azt a fegyvert kellő távolságba és még ki is száll a kocsiból. Nem mondom, hogy az első pillanatokban azért nem lepnek meg a méreti, hiszen én nem vagyok az a kifejezetten magasra nyúlt alkat, csak átlagos női magassággal büszkélkedhetem és még csak magassarkú sincs rajtam, hogy az dobjon kicsit a méreteimen. Az biztos, hogy ha el akarna kapni, akkor nem okozna neki nagy nehézséget, de még sem érzek fenyegetést a mozdulatai mögül, sokkal inkább az a mélyről sütő szomorúság árad belőle, ami minden bizonnyal a pisztoly használatára is késztetni próbálta.
- Nem terhel vele, néha könnyebb más gondjára koncentrálni, akkor a sajátunk kicsit a háttérbe szorul és tisztában vagyok vele, hogy bármi is készteti erre az olyasmi, amit nehéz, vagy lehetetlennek tűnik kezelni. - nem élek olyan közhelyekkel, miszerint az idő mindent megold, hogy majd jobb lesz, mert nem így van. Most is ugyanúgy fáj minden, mint hetekkel ezelőtt, most is ugyanolyan kínzó érezni a hiányukat, vagy visszagondolni arra az átkozott napra. - Nem azt mondom, hogy minden megoldható, vagy hogy jobb lesz, de az ember... nagyon erős tud lenni és képes együtt élni a fájdalommal. - igen, én legalábbis így vagyok vele. Nem oldottam meg a gondjaimat, azt hiszem ezt nem is lehet, inkább csak együtt élek velük, megpróbálom elérni minden áldott nap, hogy ne emésszenek fel teljesen és megtalálni a miérteket, hogy én miért vagyok még itt, ha egyszer ők már nem lehetnek. Valami oka van, valami oka kell, hogy legyen, semmi sem történik véletlenül. Nem hiszem, hogy egy könnyen tovább tudnék lépni és tovább élni az életem, de legalább próbálkozom. A szavaira csak halkan sóhajtok, ahogy utána indulok az esőben. Nem zavar, cseppet sem, a kabátom nem ázik át, az arcomnak pedig még jót is tesznek a hűvös cseppek.
- Minden áldott reggel pont ugyanígy kelek fel, pont ugyanilyen gondolatokkal nézek a tükörbe, de... úgy gondolom, hogy minden életnek oka van. Talán még vár önre is valami, amit meg kell tennie, ami miatt meg kellene próbálnia megkeresni azt a másik utat. - lehet, hogy butaság, de nekem ez segít minden reggel felkelni, ez segít minden alkalommal tovább lépni, ez állított meg már néhányszor, hogy ne tegyek butaságot. Nem lennék képes lelőni magam, fegyverem sincs, én a gyávább módszeren gondolkodtam el már, tettem meg majdnem, a gyógyszer, plusz alkohol, jó nagy adagban, de még sosem voltam rá képes. Közelebb lépdelek hozzá, ha látom, hogy közel van ahhoz, hogy esetleg el is essen. Sokat ivott, ezt érezni rajta még így az esőben is. Nem esélyes, hogy meg tudnám tartani, ha el akarna esni, de megpróbálnám, vagy legalább tompítanám az esést.
- Bejönne velem, vagy jobb a friss levegőn? - pillantok rá, amikor már elértük a boltot. Talán az ő állapotában jobb a levegőn, mint abban a kis boltban, ami amúgy is inkább egy lyukra hasonlít, nem túl nagy a tér. Addig meg csak nem szalad el, hogy golyót eresszen a fejébe, ha már eddig eljött velem.

Tárgy: Re: Felicia és Gordon Csüt. 7 Aug. - 19:42

- Nem fogom bántani - mondtam a nőnek, és igyekeztem megnyugtató hangot megütni.
Bár a különleges adottságom súgta meg, mire gondol, nem kellett szörnyszülöttnek lennem ahhoz, hogy lássam az arcán, tart tőlem. Minden épeszű ember tartott volna egy szuicid, közepes ittas, fegyveres embertől. Nem tudtam kárhoztatni. Még így is idejött, és megpróbált segíteni, pedig ezt nem mindenki tette volna meg. Én például ha közbe is avatkozom, csak megparancsolom az illetőnek, hogy dobja el a fegyvert, aztán kereket oldok. De valószínűbb, hogy hagyom, tegyen, amit akar. Nem érdekel más nyomora. Épp elég a sajátom.
A tudatomból kizártam minden más hangot, és most már csak a nő gondolataira összpontosítottam. Át- meg átjárta őket a veszteség tehetetlen, bénító fájdalma, örökös, el nem múló felhangként. Friss volt még a gyász. Majdnem nyílt seb.
- Igen... Talán. - hagytam rá az ételét illető megjegyzését. Voltak olyan emberek, akik a krízishelyzetek megoldását a hétköznapi rituálékban látták. Egyél, igyál, aludj egyet, és minden rendbe jön... Néha igen. De többnyire azért mégsem.
Kérésére lassan, óvatosan a pisztolyért nyúltam. Bebiztosítottam, majd féloldalt fordulva az ülésen a műszerfalra tettem, és kicsit ellöktem magamtól, hogy lássa, nem érem el. Még mindig lassan, hogy ne ijesszem meg, felálltam, és kihúztam magam a majd' két méteres termetemmel. A kocsinak vetettem a hátam. Az eső nyomban átáztatta az ingem és a hajam. Megnyitottam az elmém, kíváncsian rá, hogy van-e még valaki, aki észrevett minket, de senki nem törődött velünk. Valahol valaki sírt, másvalaki meg arról álmodozott, hogy elvágja alvó apja torkát. New York, a rémálmok városa... Elindultam a sarok felé, ami mögött a boltot sejtettem, lehajtott fejjel, zsebre tett kézzel.
- Nos... Persze valóban nincs minden rendben - mondtam a nőre nézve - Nincs. Én... De nem akarom ezzel terhelni,k igazából. Biztosan megvan a maga baja.
Kíváncsi voltam, vajon tart-e egy példabeszédet arról, hogy bármit túl lehet élni, példaként hozva fel a saját tragédiáját. Néhányan azt hiszik, azokat, akiknek valami emészti a lelkét, megvigasztalja az, hogy van, akinek még nagyobb gondjai vannak. Engem nem érdekelnek az éhező árvák. Nekik is megvan a maguk baja, meg nekem is. Más? Hát persze. De attól az én problémám nem oldódik meg, hogy ők is szenvednek.
- Az a baj, hogy egyelőre nem látok más kiutat. Persze biztosan van. Kell, hogy legyen... Gondolom. Tudja, nem is ez a kérdés. Sokkal inkább az, hogy meg akarom-e a keresni azt a másik utat. Mert lehet, hogy túlzottan elegem van már ebből a siralomvölgyből, és nincs erőm megint tovább lépni.
Lassan lépkedtem az esőben. Többet ihattam, mint hittem, mert néha kilengett oldalra a látómezőm, mintha szédülnék.

Tárgy: Re: Felicia és Gordon Szer. 6 Aug. - 17:23

Gordon & Felicia

Nem vagyok benne biztos még most sem, hogy okos döntés közelebb menni, hiszen egyértelműen láttam nála a fegyvert, de... akkor is úgy érzem, hogy meg kell próbálnom. Végső soron, ha veszélyes, még mindig elillanhatok, azt viszont biztos, hogy nem viselném jól, ha távolodva meghallanám a lövést és tudnám, hogy akár csak egy kis esélye is lehetett volna annak, hogy segíteni tudok rajta. Ennek ellenére mégis kissé ledermedek, amikor meglátom a fegyvert az ölében. Nem épp a legjobb a kérdésem, hogy éhes-e, de tényleg nem jutott jobb az eszembe, az pedig ösztönös csupán, nem ellene szól, hogy figyelem a kezét, meg a fegyvert, hogy a kettő biztosan ne kerüljön veszélyesen közel egymáshoz, legalábbis amíg itt állok. El tudok tűnni, de ha nem elég gyorsan, akkor nekem ugyanúgy árt a golyó, mint bárki másnak ártana.
- Sejtem, de... talán mégis jót tenne. Teli gyomorral mindig könnyebb átgondolni a problémákat. - oh, éljenek a nagy életigazságok, pedig én vagyok a leginkább tisztában azzal, hogy vannak helyzetek, amikor aztán baromira nem számít, hogy mit gondolsz át, mert attól aztán semmi sem lesz jobb. Én is agyalhatnék épp eleget az életemen, de nem javulna meg tőle semmi, bár minden ellenére sem szántam rá magam még soha hasonló lépésre, mint, amit ő akar most tenni. Mondhatnám, hogy bizonyára nagyobb a problémája, mint az enyém, de egy nem evidens, az is lehet, hogy csak rosszabbul viseli, és kevésbé tudja kezelni azt, ami történt vele, mert valami minden bizonnyal történt, különben nem akarna végezni magával.
Ha tudnám, hogy mindeközben a fejemben jár, ha tudnám, hogy mindeközben ő feltérképezi a múltamat... hogy olyasmiket tud meg rólam, amiket szinte senki, sőt szó szerint senki... Azt hiszem erre a kézenfekvő reakció minimum egy pofon lenne, mert szerintem nem illik, nem illik mások gondolataiban vájkálni, az olyan, mint belesni a ruha alá, sőt még sokkal rosszabb, mert vannak dolgok, amik nem véletlenül a mieink, amiket nem mondunk el csak úgy akárkinek.
- Nem gondolnám, hogy... minden rendben. Biztosan nem akarja eltenni azt a pisztolyt valahova messzebb és... mondjuk enni velem pár falatot? Igaz, hogy csak kenyérért mentem, semmi extra, de... - nem, tényleg nem akarom, hogy fejbe lője magát, és láthatóan nem is akarja annyira, vagy talán még nem megy neki, de ha még többet iszik, akkor talán gyűjt annyi bátorságot, hogy már ne riadjon el ettől a tettől. Mégis csak egy élet, amit nem dobhat el csak úgy magától. Okkal vagyunk életben, én épp e miatt nem döntöttem soha e miatt. Egyedül vagyok, magányosan, éles fájdalom minden egyes emlék a múltból, de akkor sem dobnám el az életet magamtól. Talán butaság még most is hinni naiv feltételezésekben, hogy okkal vagyok életben, talán csak a képességem miatt van, de az is lehet hogy azért történt, hogy egyszer itt lehessek, és ne hagyjam, hogy ő is meghaljon, akármiért is döntött így. - Tudja... szerintem van más út is. Nem kell megtennie, főleg ha nem akarja igazán. - teszem még hozzá csendesen, hiszen nem akarja, láthatóan nem akarja annyira, fél tőle, és nem tűnik gyáva embernek, persze ezt nem mondom ki nyíltan, mert felingerelni sincs bátorságom, a végén még idegességében előbb engem akarna elhallgattatni és csak aztán végezne magával.

Tárgy: Re: Felicia és Gordon Szer. 6 Aug. - 0:03

Ittam egy kiadós kortyot, és az alkohol végigmarta a nyelőcsövem. Szétrobbant üres gyomromban, melegséggel töltött el. Már ment is az utánpótlás, ugyanilyen eredménnyel. Kezem remegése lassan alábbhagyott. Hallgattam az esőt, és a város zajait. Valahol nem messze sziréna vijjogott, még közelebb, egy lakásban egy férfi üvöltött. Egy televízió hangosan ordította valamilyen meccs eredményét. Talán a Sox veszített megint. Ez az idény nem kedvezett nekik.
És hallgattam a városnak azt a zaját is, amit rajtam kívül senki más nem hallott. Álmok és félbetört gondolatok, elméken átcikázó, azonnal elfeledett ötletek tömkelege. Egybeolvadtam a várossal és milliónyi lakójával, megszűntem Gordon Dark lenni, és ezernyi Steven, Sarah, Peter és ki tudja még, kicsoda lettem.
Egy hang vált ki a tömegből. ő nem szokványos dolgokra gondolt. Az ő fejében üldöztetés, menekülés, túlélés járt. Kinyitottam a szemem, és kizártam a tudatomból minden mást. Egy nő. Nincs messze. És mintha közeledne. Egyetlen pillanatra átsuhantam a fejébe, hogy lássam, amit ő. Sötét alak egy autóban, kezében üveggel, az ölében valami fémesen csillan a kocsiból kiszűrődő fény... Én.
Megszólított, és én majdnem a fejében válaszoltam. Megráztam a fejem, és összpontosítottam. Nem tudtam, ki ez a nő, sem azt, hogy miért menekül. Még nem. Most az élő szavak ideje jött el.
- Ma még nem ette - válaszoltam neki, majd az ölemben fekvő pisztolyra pillantottam - Nem láttam értelmét.
Felnéztem, egyenesen a szemébe, és még tovább... Láttam egy fehér köpenyes alakot... Orvos. Fiúkat, sok futást... Üldözés és menekülés, eldördülő fegyver... Vértócsa betonon, élettelen, üveges szemek... Egy fiatalember, mosolyogva fényképezőgépet emel, majd egy ráncos, gyűrött kisbaba, aztán még egy... Végül lángok. Lángok, rácsok és rendőrök. Szenvedés. Rengetek szenvedés.
Visszatértem a múlt árnyai közül, egyetlen másodpercembe tellett megismerni a nőt, többet tudtam róla most már, mint akár a közelebbi barátai. Már ha voltak, de ezt nem nagyon hittem: a szökevények nem barátkoznak.
És magamfajta. Ő is különleges. Képes... Mire? Erről nem tiszták az emlékei. Átalakul, eltűnik. Valamiféle füstté vagy köddé talán. Általában kerülöm a magamfajtákat. Néhányuk gondolatai közt szerepel egy hely. Mind békésnek emlékeznek rá, otthonnak. Azt gondolom, ott lehet az a hatalmas erejű valaki is, aki néha végigpásztázza a környéket, aki elől mindig igyekszem elrejtőzni. Túl erős. Nálam is erősebb.
Nem akartam elmondani ennek a nőnek, hogy mi vagyok. Nem így. Soha senkinek nem árulom el, hogy képes vagyok a fejükbe látni. Egyetlen egyszer mondta el nekem valaki, hogy ő is különleges... Neki válaszul csak tárgyakat emelgettem. Telepátia... A szakirodalom így hívja, amire képes vagyok. Ez az igazi erősségem.
- Nem... Nem akarok gondot okozni - mondtam a nőnek - Igazán nem. Minden rendben.
Nevetségesen hangzott, tekintve, hogy mire készültem az előbb. Tudtam, hogy ő is látta: ott szerepelt a legfrissebb emlékei között. Tudni akartam, mit fog most tenni. Vajon megpróbál lebeszélni? Vagy magamra hagy? És akkor én mit fogok tenni? Meghúzom végre az átkozott ravaszt? Lesz hozzá elég bátorságom?

Tárgy: Re: Felicia és Gordon Kedd 5 Aug. - 22:10

Gordon & Felicia

Hosszú nap, hosszú út és még mindig nem tudom, hogy hol van a cél. Sejtelmem sincs, hogy merre is kéne tartanom, hogy az egésznek egyáltalán van-e bármi értelme. Minek erőltessem azt, ami... láthatóan felesleges? Ez van, nem mindig jön be az életedben minden, amit szeretnél, nem mindig válik valóra minden vágy és számítás. Ez is csak egy zsákutca volt az iskola és minden, ami ezzel járt. Nem fogok a szükségesnél jobban fenn akadni rajta, mégis mi értelme lenne? Az élet nem habos torta, ez van, nem tehetünk ellene túl sokat. Ha valami nem megy, akkor tovább állsz, egyébként sem maradhatok meg túl sokáig egy helyen, köröznek... Az hogy a nevemet megváltoztattam még nem feltétlenül elég, az hogy hónapok teltek el azóta szintén nem. Csak az segít, hogy szó szerint kámforrá válhatok, ha mégis megtalálna valaki, vagy túl közel kerülne hozzám, és most is ez a jó megoldás. Találok majd egy másik várost, egy másik helyet, egy másik... életet azt hiszem. Még nem tudom, hogyan, de valamilyen úton-módon sikerülni fog, mert sikerülnie kell, különben fel is adhatom szépen és kész.
Hangosan csapódik mögöttem a kocsim ajtaja, amivel nem messze sikerült parkolnom, hogy aztán befelé vegyem az irányt. Szimpla kis bolt, éjjel nappali, ahonnan kell pár dolog. Esélyes, hogy a ma éjszakát is a kocsimban fogom eltölteni, nagyon esélyes, mert még nem találtam magamnak egy normális helyet. Nem vagyok oda a motelekért, drágábbra pedig nincs pénzem. Kiadó lakást pedig ilyenkor már nehézkes találni, nem is szándékozom küzdeni vele. Majd holnap, addig viszont kell valami vacsorának való, kenyér, valami szalámi, teljesen mindegy, amit összedobhatok magamnak. Éppen csak addig lépek kissé félre és fordítom el a fejem, amíg a bolt előtt egy eléggé kellemetlen külsejű fickó lazán kidobja a taccsot és ennek hála veszem észre a távolabb álló kocsit, amiben a csekélyke fény nem olyasmit világít meg, amit látni akarok. A fickó alakját ki tudom venni, és azt is, ahogy a saját fejéhez szegezi azt a pisztolyt, mert erről lehet szó, ezt még innen is nagyjából ki tudom venni. Tétován állok meg az ajtótól csak pár lépésre. Komolyan itt fogja eltenni magát láb alól? Nem tehetek róla, de végig nézem a jelenetet, majd mintha eltenné a fegyvert és motoszkál valamit. A hátra hajtott fej, amennyit innen látok... minden bizonnyal iszik, ha pedig részeg, akkor nem beszámítható és a végén tényleg elteszi magát láb alól. Nem kellene, hogy érdekeljen, de... nem szeretem a gyávaságot, ennyi erővel én is megtehettem volna már ezt nem igaz? Rövid hezitálás után végül arra felé veszem az irányt, a bolt végül is megvár. Halk torokköszörülés után állok meg a kocsitól nem messze. Óvatosan persze, nem értékelném, ha engem lőne le maga helyett és persze figyelek. Ha mégis... ilyesmi történne időben el tudok tűnni, hogy a golyó csak a mögöttem lévő falnak ártson.- Elnézést, hogy zavarom, de... esetleg segíthetek valamiben? Nincs valami jó bőrben és... nem éhes? - oh gratulálok, ez az igazi tökéletes nyitás. Persze minden bizonnyal arra vágyik, hogy kenjek neki egy szendvicset, bár tény és való, hogy jobban járna vele, mint azzal a teli üveggel.

Tárgy: Felicia és Gordon Kedd 5 Aug. - 19:17

Mocskos, szűk kis sikátor volt. Hideg eső szemerkélt, ütemesen verte a kocsi alvázát meg nem messze a teli tömött, nagy szemeteskonténer tetejét. A kocsiban ültem, a volán mögött, de lábaimat a vizes flaszteron nyugtattam. Nem zavart, hogy a nadrágon teljesen átázott. Hamarosan már semmi sem fog zavarni.
Meghúztam az üveget, megborzongtam, majd a szemben lévő falhoz vágtam a vodkát. Tudtam, hogy részeg vagyok, de nem érdekelt. Az üveg hangos csörömpöléssel tört szanaszét, a szilánkok egy pillanatra felragyogtak a sikátor végében álló utcalámpa fényében, mielőtt a lenti árnyékok közé hulltak volna.
Lezártam az elmém, semmit nem hallottam. Néha csak úgy szórakozásból be-belehallgatok mások gondolataiba, de ma nem. Mára elég volt. Túl sokaknak van túl sok gondja, és a gondolatot nem lehet pusztán csak olvasni. Nem lehet távol maradni. Beszippant, és ha nem is érzed, amit ő, de tudod, hogy neki milyen érzés. És ez hosszú távon felőröl. Részegen pedig nagyon nehéz a saját fejemben maradnom...
A fegyver hideg acélja a régi szerető kezének meghittségével simult a tenyerembe. Úgy forgattam a pisztolyt, mintha először látnám. Alaposan szemügyre vettem a sötéten ásító torkolatot, a závárzárat, a ravaszt. Kiugrasztottam a tárat, majd visszaraktam. Tele volt, bár nekem csak egyetlen golyó kell.
A homlokomnak nyomtam a csövet. Remegett a kezem, még mindig, még most is, hogy már döntöttem. Nem jó. így nem jó. Inkább a számba vettem a pisztoly csövét, és lehunytam a szemem. Nem. Ez sem az. Aztán a halántékomnak tartottam, de még így sem volt hozzá elég bátorságom. Tessék, ez vagyok én: teljesen és tökéletesen haszontalan, egy utolsó senki, aki még arra sem képes, hogy méltósággal vessen véget az egész komédiának.
Fegyvert tartó kezem az ölembe ejtettem, és csak bámultam magam elé némán. Megnyitottam az elmém, hallottam, hogy a szemben lévő házban egy apa a lányával veszekszik. Egy pár szeretkezett; gondolataik töredezettek, majdnem értelmetlenek voltak. Valaki más aludt, álmában képes volt repülni. Örülj neki, hogy csak ott, gondoltam.
Ültem az autómban, és nem tudtam, mitévő legyek. végül benyúltam a kesztyűtartóba, és elővettem egy bontatlan üveg vodkát. Vártam, hogy végre történjen valami. Akármi.

Tárgy: Re: Felicia és Gordon

» Gordon Dark
» Joseph Gordon-Lewitt
» Felicia Day
» Felicia Santos
» Eric & Felicia - Egy pillantás a múltba