Lakeside Field Club

Tárgy: Lakeside Field Club Szomb. 7 Jún. - 14:20

First topic message reminder :

Lassan két éve a város egyik legújabb és egyben legnépszerűbb helye, ahol igazán kellemesen kikapcsolódhatnak főként azok, akik egy kicsit jobban a pénztárcájukba tudnak nyúlni. A tó mellett található egész nagy terület elsősorban tenisz klubként funkcionál, ezért rendelkezik 6 szabadtéri pályával, melyből négyet téli használatra is alkalmassá tudnak tenni sátorral. Akad itt egy kisebb minigolf pálya is, és természetesen a főépületben van büfé, és néhány kiadó szoba is, azok számára, akik kifejezetten ezért érkeznek. Az épület előtt egy közepes medence található, mely főként úszás céljából van itt, a strandolást inkább a klub külön strandján oldhatják meg a vendégek, de nyáron erre is lehetőség van. Akad pár szabad terep is erre, ahol előfordulnak pl. agyaggalamb lövész versenyek is.

Tárgy: Re: Lakeside Field Club Kedd 17 Jún. - 20:46

Jamie és Dave

Elkapom az érzést, ha akarom, akkor is. Hagyom magamon áthaladni, hiszen éppen ezt jöttem ide, megszokni mások érzelmi áradatát, elnyomását. És… úgy tartja a mondás, hogy kérj, és megadatik.
-A fény nem hinném, hogy segítene rajta. Elvégre azért fehér, mégsem találni. – nem megyek segíteni, keresni.
A kocsi szétesésére döbbenten nézek a kerékre. A dühöt is érzem az oktatóból, aki máris pattan és elhúz. Még az ütős zsákot sem tudom lekapni a kocsiról, messze is vagyok onnan, főleg, hogy lecövekeltem.
Amit azonban a furcsa hajú lánytól hallok és ilyen hangosan, döbbenten pislogok.
-Minek neked a puska? Vagy rosszul hallottam? – csúszik ki akaratlanul a számon. Komolyságot érzek benne.
Érzem a dühöt is felőle. Beszippantott ajakkal ingatom a fejem. Még nem annyira tökéletes az átengedem az érzéseket elhatározás.
-Volán mögé józanul és nyugodtan kell ülni. – bököm ki végül.
Már az ütő is árulkodott, hogy még kevesebb gyakorlata van, mint nekem.
-Ez az ütő nem erre a terepre való. Ehhez… - mivel nincsenek pótütők, ezért a sajátomat nyújtom át. Már kiéreztem úgymond minden érzelmet belőle, és most, hogy már kellően legyalult érzelmileg a lány, nem fog sokat számítani, hogy ha újból a kezembe veszem az ütőt.
-Túl magasra üthetted a labdát, hogy átjött ide. Golfoztál már? Tiéd az első ütés joga. - lépek hátrébb, hogy helyet adjak neki az ütéshez.
Nem mondom, éppen nem ilyen játékostársra vágytam, ez most nekem sok.
-Vannak, akik megkeresik, de… - figyelek egy kicsit a labdára, annak érzelmi lenyomataira. A bokrok között végül az egyik pontra mutatok.
-Ott van. – majd a kezemet nyújtom.
– David. – franciásan ejtem ki, ahogy szoktam.
– És a lassabb tempóhoz szoktam. – majd leesik, hogy kétértelműen fogalmaztam. – márhogy a golfban. A zöld útvonalat gondoltam ki mára. Ez egy közepesen erős pálya. Az megfelel?

Tárgy: Re: Lakeside Field Club Vas. 15 Jún. - 19:07

Jaime és Dave

*Az utas a rámosolygást sápatagon és kényszeredetten viszonozza, ám még mindig nem tért magához.
Ami Jaime-t illeti, észleli, hogy haja köti le a békésen golfozgató figyelmét, s ennek kimondottan örül. Megadja a lehetőséget, hogy elengedje a füle mellett a megjegyzést, hogy máskor inkább egyedül tegye. Mintha hagynák... A türkizkék energiabomba vajon elnyomja a pillanatra megjelenő lenézés színezetét?*
- Arra? Köszi! *Ugyanazzal a lendülettel megy a bokrok felé, amellyel eddig David felé tartott, éppen csak az irányon kell korrigálni picit. Észlelte ugyan a hátralépést, de betudja annak, hogy David még most is fél, hogy Jaime elgázolja, noha gyalogosan van. Óvatos, buta felnőttek...*
- Még nincs... Igazán világíthatna mondjuk a sötétben a labda, nem gondolod? Mintha tűt keresne az ember a szénakazalban, ekkora zöld placcon egy olyan pici fehér labda... *Csicsergi labdakeresés közben, félig eltűnve az említett és mutatott bokorban. Egy hangra kapja csak fel a fejét, s talán David meg az utas is. Jaime-ék járgánya adja ki az először halk, majd egyre erősödő nyikorgást, végül valami kattan, s picit megroggyan a kocsi, ahogy finom puffanással kifordul az egyik kerék a helyéről és elterül a fűben. Nem bírta olyan jól a tempót, de lehet az ugratás volt az, ami már sok volt az autónak. S sok a golfoktatónak is, aki mintegy varázsütésre ocsúdik fel és sietősen ül át a sofőr helyére.*
- Ki fogja fizetni! Tönkreteszi az autót és a pályát is! Ne higgye, hogy nem fogom kifizettetni magával! *Kiabálja Jaimenek, de közben már el is indult a sánta, három kerekű autóval visszafelé sietősen.*
- Hé, várjon! A puskám! *Azonnal abbahagyja Jaime a labdakeresést, de hiába lép a távozó autó után, gyalogosan esélye sincs. Legszívesebben az ütőt a golfoktatóhoz vágná.*
- Ki fogja fizetni! *Hajtogatja az egykori utas, Jaime meg bosszúsan teszi csípőre mindkét kezét, kicsit összevonja sötétkék szemöldökeit s néz az autó után. David autójára pillant, majd a távozó másik autóra. Könnyedén utolérhetné. A másik kocsi sérült és a sofőrje rémesen középszerű vezető. Ismét David kocsijára pillant, majd fel Davidre.*
- Gondolom nem adod kölcsön a járgányt, igaz? *Bosszúsan szusszant egyet ismét a távozó kocsi után pillantva, ahonnan még eléri őket a hajtogatott fogadkozás, de Jaime aztán nyugodtabban folytatja.*
- Szóval, ha nincs ellenedre, szívesen csatlakozom. Volt egy útvonalunk, de most külön vált, mint látod. Nem jó? Mert? *Pillant le a kezében maradt ütőre, keresvén, mi a nem jó benne. Hiszen nem görbe, vagy ilyesmi. A honnan ütöttre megint kérdőn pillant, ezúttal Davidre. Hogyhogy honnan? Hát ha látta a labdát elszáguldani, megvan az irány, honnan lőtte.*
- Meg kéne keresnem a saját lasztim, igaz? Egyébként tegeződjünk, jó? Jane. *Nyújtja a kezét kézfogásra, melyet ha elfogad David, határozott, erős, de nem csontropogtató kézfogásban lehet része.*

Tárgy: Re: Lakeside Field Club Vas. 15 Jún. - 17:47

Jamie és Dave

Belövöm a célt és lendítem az ütőmet, amikor egy száguldó labda hangja miatt megáll az ütő a levegőben. Nem talált el a labda. Fellélegzek. Folytatnám az ütést, míg a tulajdonosa ide ér. De már hallom is a kocsi hangját, ami nem megszokott tempóban érkezik. Ahogy a hang felé fordulok, éppen elkapom a lebegés állapotát a levegőben. Tágra nyílnak a szemeim.
Nem ugrok el, ahogy a kézifékes megállást mutatja be a sofőr. A furcsa hajszínt messziről kiszúrom, hiszen az úgy lebeg mögötte, mint egy sátor.
A sofőr mellett ülő azonban jobban leköti a figyelmem. A halálfélelem ugyan nagyon közel áll hozzá, de a düh most erősebb.
-Legközelebb inkább utas nélkül tegye. – mutatok az utas felé, akire rámosolygok.
-Látni nem láttam. – az a haj eléggé vonzz a tekintetem. Nem áll jól neki, de a divathoz sosem értettem. Másban vagyok szakértő.
– Csak hallottam. – felidézem a hang végét. – Talán egy bokorban. - mutatok az egyik bokorcsoport felé.
Ami azonban hátralépésre késztet, az a kitörő, friss energia, ami belőle árad. Szinte feldönt. Az érzelmeket még nem tudom annyira jól kezelni, mint azelőtt, de éppen ezért jöttem ide is. Erősödni.
Nem megyek a bokrok felé, hagyom, hogy kiszedjék a labdát. Addig is támaszkodok az ütőn.
Ha az utas marad, akkor bemutatkozom neki.
-Megvan? – megvárom, míg visszaér. – Van kedve csatlakozni, vagy más útvonalat néztek ki? Még nem kezdtem el.
-Ez az ütő nem jó ide. – végre megnézem az ütőt is. – Honnan ütötte? – a hajtól nem tudok elszakadni, minduntalan a figyelmembe kerül.

Tárgy: Re: Lakeside Field Club Szomb. 14 Jún. - 22:30

Jamie és Dave

*Tökéletes nyugalom és csend, ami minden golfpálya sajátja, s így van ezzel a North Salem-i is. Na, ezt a nyugalmat és csendet töri meg először egy fejmagasságban elszáguldó labda, hogy a svungját még hallhatja is David, talán meg is zavarja őt a tökéletes kezdőütésben is. Aztán alighogy eltűnt szem elől a fehér kis labda, motor halk zúgását hallhatja a háta mögül és a finoman emelkedő dombon hamarosan felbukkan egy a Davidéhez megszólalásig hasonlító kis járgány. Felbukkan... valójában az emelkedő csúcspontját jószerivel átugratva teszi meg, s az ehhez illő, golfos kiskocsit nem kímélő tempóval száguld lefele David felé, hogy ott aztán sportkocsiknál jellemző kézifékes befordulásos megállást produkáljon. Hogy a sofőr jó, az is jelzi, hogy senkinek nem ment neki, jól láthatóan tudta hol kell megállni és miként. Hogy ezzel nem ért egyet a sofőr mellett ülő, a club személyzetéhez tartozó golfos oktató-segítő, azt a hamuszürke arca is jelzi, na meg hogy még akkor is fehéredő ujjakkal kapaszkodik, mikor már másodpercek óta állnak. Őszülő férfi, bár a középkortól még messze jár, de esélyes, hogy indulás óta több eredendően éjfekete hajszála fordult fehérbe.
Nem így van ezzel a vad vezető, kinek legfeltűnőbb jellemzője a mély kékes-lilásból türkizbe forduló, kisebb hullámokban hátára omló haja. Finom ruházat, nadrág és ing, utóbbi könyékig feltűrve laza eleganciával. Könnyed mozdulattal söpri hátra kicsit élénk színű frufruját.*
- Hű, kösz! Mindig is ki akartam próbálni, hogy megy egy ilyen! *Mosolyog derűsen a még mindig kapaszkodó férfi felé, akiben a félelemmel együtt a harag is keveredik, de nem szól, mert hát ő tudja mi van a hátsó ülésen, s azt ki tudja, mire képes vele ez a kékhajú nőszemély? Csak szeme fordul Jaime felé lassan, de nem felel, ám a fiatal nő már energikusan ki is szállt a kocsiból és David felé indul mosolyogva, hanyagul vállára téve az egyik ütőt (tudja is ő melyiket).*
- Hello, nem láttad a lasztim? Valamerre erre tartott...

Tárgy: Re: Lakeside Field Club Szomb. 14 Jún. - 22:04

Jamie és Dave

A pult előtt ácsorgok egy ideig, amikor a lehetőségek közül kellene választanom. Úszni vagy golfozni?
Úgy döntöttem, hogy meg kell erősödnöm, minden téren. Ez pedig magába foglalja azt, hogy még többet menjek közösségbe. Nem akarok.
Úszni talán mégsem kellene, az még túl nagy lépés. Még a végén belefulladok a vízbe, ha elér egy érzelmi sokk. Nagyot sóhajtok és a golfot választom.
Tanultam valamennyit, talán itt az ideje felélesztenem ezt a tudást. Bérelek kocsit és felszerelést, nagyjából tudom, milyen ütők a jók, bár csak kedvesen mosolygok, amikor a dicséret mögött elér a tudatlan vagyok érzés az eszközökkel foglalkozó felől. Amikor megkérdezem, hogy mit ajánl, akkor viszont meglepődik. Így igazodjak ki.
Elindulok a pályán, társam nincs, éppen elmentek egy negyedórája előttem, hiába vártam, nem jöttek, így a kocsival elgurultam a megfelelő helyre. Kikeresem a megfelelő ütőt, labdát és nekikezdek.
Egyszerű fehér vászonnadrág, ing és fehér edzőcipő van rajtam, nem vittem túlzásba. Egyedül a napszemüveghez ragaszkodom, a szemem tökéletesen tükrözi a lelkiállapotomat.

Tárgy: Re: Lakeside Field Club Szer. 11 Jún. - 20:49

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Tárgy: Re: Lakeside Field Club Szer. 11 Jún. - 17:46

Scarlett & Liam

Képek. Emlékek. Ezeket látom abban a pillanatban, ahogy megütöm a férfit, ahogy neki repül a fatörzsének és élettelenül rogy teste a földre. Hirtelen újra húsz éves vagyok és egy sikátorban állok, egy bár hátsó kijáratánál velem szemben pedig egy harminc év körüli férfi néz rám dühösen. Emlékszem jól, hogy mi történt. Ekkor már ismertem Larit, de még mielőtt visszaért volna a lakásba leléptem, mert kiakartam engedni a gőzt, és sikerült egy bárban kikötnöm. A biztonságiak tessékeltek ki engem és a férfit, mert összeakaszkodtunk azon, hogy a pohara tartalmát rám öntötte. Én reagáltam túl, nagyon felidegesítettem a fickót, annyira, hogy a sikátorban rám is támadt. Azonban könnyedén kivédtem és nem harc, hanem verés lett a dologból, addig vertem, amíg csak tudtam, nem érdekelt, hogy fáj neki, sőt, akartam, hogy szenvedjen, úgy mint én. Neki vágtam a falnak és tovább ütöttem, reccsent egy csont, de folytattam, nem álltam meg egy pillanatra, a világ megszűnt körülöttem és átadtam magam az érzéseimnek, nem éreztem semmi mást csak csalódást, keserűséget, dühöt és a reményt. A rohadt remény, ami mindig felütötte bennem a fejét, hogy aztán a valóság kegyetlenül eltiporhassa, bizonyítva, hogy ilyen vagyok, nem tudok megváltozni. Megöltem volna a pasast, efelől kétséges sincsen, de nem tettem. Nem azért mert megvilágosodtam, vagy valami, hanem mert nem hagyták. Elengedtem a fickó nyakát és elkezdtem hányni. Olyan büdöset még soha nem éreztem, mint akkor, de nem is ez volt a baj, hanem, hogy a számban lévő íz is borzalmas volt, nem bírtam hányás nélkül. És amíg én hánytam, addig a fickó valahogy elvonszolta magát, megmenekült. Lari tűnt fel, nagyon dühös volt, ordibált velem. Nem tudom már miket mondott, nem emlékszem, túlságosan elvoltam foglalva azzal, hogy ne fulladjak bele a hányásomba. Sokáig csináltuk ezt, ő ott állt mellettem és szemrebbenés nélkül nézte, ahogy minden kijön belőlem, már nem csak ételt, hanem vért is hánytam, és mikor kellőképpen rosszul lettem és legyengültem abbahagyta az érzékeim manipulálását. Arrébb vonszoltam magam, és a kifeküdtem a földön. A felismerés, hogy mit tettem, hogy majdnem megöltem egy embert…szörnyű volt, de nem annyira, mint most, mert akkoriban nem lehetett rólam elmondani, hogy túlságosan érzelgős lettem volna. Lari leguggolt mellém és ezekre a szavaira tökéletesen emlékszem. Azt mondta, hogy ha el akarom érni a céljaimat, ha élni akarok, ha újra normális szeretnék lenni, akkor harcolnom kell, nem a világ ellen, hanem saját magam ellen, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy szenvedni fogok az úton. Hosszú és fájdalmas a pokolból felfelé vezető út, ezt mondta nekem. Abban a pillanatban törtem meg, és jöttem rá, hogy szükségem van rá, ekkor kezdtem el a magam módján együtt működni vele. Ekkor értettem meg, hogy mivé lettem, és tudtam, abban a pillanatban, ahogy megütöttem a fickót, elértem a mélypontot, mert…megöltem volna, ha Lari nem lép közbe. Elértem a mélypontot és Lari szerint ez kellett nekem, mert zuhanás közben lehetetlen, hogy elkapjon és kihúzzon, de mikor már padlót fogtam, onnan felállhatok, ő pedig majd segít kimásznom. Nem volt könnyű, iszonyatosan fájt minden lépés, de sikerült. És ebben a pillanatban lett mindez semmivé, mert biztos vagyok benne, hogy…megöltem a fickót. Embert öltem, de nem is ez sokkol le, hanem az, ami utána történik pár tizedmásodperccel. Scarlett teste megrázkódik, és még pont eltudom kapni a zuhanó testét, hogy ne a földre essen. Azonnal kitapintom a pulzusát és egy hatalmas kő esik le a szívemről: él. Azonban a másik szikla még mindig ott nyomja a lelkem, az hogy…én tettem ezt vele, miattam ájult el, én miattam érezhetett nagyon nagy fájdalmat, és…nem, most nem gondolkodhatok, most el kell vinnem Scarlettet vissza a birtokra a gyengélkedőbe, minél előbb el kell, hogy lássák, mert nem bírnám ki, ha miattam még csak rosszabbodna is az állapota. Gyorsan a karjaimba veszem őt és elkezdek visszafelé rohanni, nem érdekel a sok döbbenten és kíváncsian vizslató szempár. Még mielőtt eltűnnék az épületben Scarlettel látom a biztonsági őr testét, és a névtábláról is letudom olvasni a nevet: Frank Peterson. Megöltem őt. Kiérve az utcára azonnal beülök egy taxiba, Scarlettet óvatosan lefektetve az ülésre és vagy kétszáz dollárt adok a taxisnak, hogy minél előbb vigyen minket a Xavier birtokra és ne kérdezősködjön. Be is jön, mert azonnal a gázra lép, és mint az őrült kezd el hajtani a kétszáz dollárjáért.
Megérkezve a birtokra egyből rohanok is, elég sok értetlen diákot magam előtt látva, akik nem értik mi történt Scarlettel. A gyengélkedőre viszem egyből Scarlettet és az egyik ott dolgozó ember, vagy mutáns, nem érdekel kéri, hogy menjek ki, amíg jobban megvizsgálják majd szólnak, ha bejöhetek. Nekitámaszkodok a falnak és lecsúszok a földre arcomat a kezeimbe temetve. Hogy tehettem ezt, mégis hogy történhetett ez velem, hogy jutottam idáig? El kéne majd mennem megkeresni Charlest vagy Ericet, hogy szóljak neki a történtekről, hogy megöltem egy férfit. Kirúgnak vajon, vagy mi lesz? Ha nem szólok akkor is kiderül, szerintem a telepaták most még a világvégéről is megéreznék azt, ami bennem van. Nem érdekel, addig egy lépést sem megyek el innen, míg nem látom Scarlettet újra, és nem kérek tőle…ezerszer bocsánatot, de félek, hogy az se lenne elég, ha egy életen át tenném.
Nem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy ideértem, de ahogy az ajtó kinyílik már megyek is be rajta, hiába próbál lassítani az ápoló.

Tárgy: Re: Lakeside Field Club Szer. 11 Jún. - 10:24

Liam & Scarlett

♪I don't blame you♪
Elnevetem magam, tudom, hogy ő győzne, ha akarna, de azt is tudom, hogy simán hagyná, hogy lenyomjam szkanderben, vagy akárhogy, ha én azt akarnám. Elég csak rámosolyognom, vagy megkérnem, de ezt nem szokásom kihasználni, soha sem szoktam, vele szemben pedig főleg nem tenném. Nem is tudom, gyerekkoromban sem voltam az a típus, aki csak azzal akar elérni dolgokat, hogy elmosolyodom. Jó persze azért volt rá példa, hogy apuból úgy húztam ki ezt-azt, hogy egy kicsit kedveskedtem neki, de azt hiszem ez minden gyerekre jellemző, mindenki megteszi néhányszor, mert a szeretetet azért ki lehet használni. Ha viszont már felnősz, akkor át tudod gondolni, hogy minek mi a következménye, és hogy nem illik mással ilyesmit tenni. Nem is lennék képes kihasználni a szeretetét, főleg mert most csak az a számít, hogy itt lehetek vele, semmi más az ég világon nem fontos. Az a lényeg, hogy azt hiszem tényleg használ ez most, legalább egy kicsit, hogy minden egyes labdával talán csökken benne a düh, talán egy kicsit képes előre tekinteni és nem folyton csak vissza. Remélem, hogy így lesz, mert én annyi mindent szeretnék még vele kipróbálni megtenni. Lehet, hogy elveszítette a múltja egy részét, elvették tőle, de... ha ezt nézzük, akkor ez velemi is megtörtént, hiszen nem volt meg az a gyerekkorom, ami a legtöbbeknek. Nem próbálhattam ki azt, amit a legtöbben igen, de remélem, hogy most tudom pótolni. Együtt megtehetjük, együtt a kimaradt időt megpróbálhatjuk visszaszerezni. Sikerülhet!
Sikerülhetne, ha nem hallanám meg a fickó hangját és nem érezném meg a karját az enyémet. Fáj, túlságosan erősen szorít, én pedig próbálom elrántani magam tőle, de nem megy. Aztán meglátom Liam arcát... túl sok benne a düh, túlságosan felspannolta magát és nem akarom, hogy ezt ezen a fickón vezesse le. Nagyon nem akarom, mert csúnya következményei lehetnek! Még megszólalni sincs időm, mert persze a pasas nem úgy reagál, ahogy kéne. Esze ágában sincs cselekedni, elengedni. Még éppen felfogom, ahogy végül mégis elereszti a karomat, és talán az őt eltaláló energia egy része az érintése miatt rajtam csapódik le. Érzem, ahogy megrázkódik a testem, mintha csak most sikerült volna belenyúlni a kettőhúszba, és tudom, hogy még mondani akarok valamit, de mégsem sikerül szavakat formálni, akármennyire is szeretnék, csak nyitom a számat, aztán hirtelen sötétül el minden. Nem fáj, előzőleg sem fájt, amikor még nyitva volt a szemem, de most már végképp semmit sem érzek, csak egyszerűen leszáll a jótékony sötét. Nem így terveztem... nem ezt akartam... nem volt jó ötlet.

Tárgy: Re: Lakeside Field Club Kedd 10 Jún. - 17:03

Scarlett & Liam

- Már alig várom! - mondom neki mosolyogva. Kétségem sincs afelől, hogy simán lenyomna szkanderban, elég lenne csak rám mosolyognia, és már nyert ügye is van.
Az embereknek vannak hegeik mindenhol, mint valami térkép a saját múltjukról. Néhány seb, általában a legtöbb begyógyul, hegek maradnak utána, nem fáj, csak emlékeztet. De hordozunk olyan sebeket, amik nem gyógyulnak be sosem. Ezeket a sebeket magunkkal visszük mindenhova, és mindegy milyen régen szenvedted el, a fájdalom kitart, ugyanúgy fáj, mint régen, talán jobban is, mert gyötröd magad az emlékezéssel. Néha elgondolkodom azon, hogy mi a jobb? Az új sebek, mik szörnyen tudnak fájni, de még frissek, nem hordozzák magukban az elmúlás okozta fájdalmat. Vagy inkább a régi sebek a jobbak, melyeknek be kellett volna már gyógyulnia, de soha nem tették? Egy ismerősöm, a legjobb barátom szerint ezek a sebek, miket rég hordozok magamban iránytűként szolgálnak, betekintést engednek a múltamba, emlékeztetnek hol jártam, mit tettem, és mit győztem le. Nem csapásként kell rá gondolnom, hanem leckeként, előre figyelmeztet, hogy mi lesz, akkor ha ismét erre az útra lépek. Azt mondtam neki, hogy ezt csak hinni szeretné, túl szépen cseng ahhoz, hogy igaz legyen. Elmosolyodott. Vannak dolgok, amiket meg kell tanulnunk újra és újra, mert bár továbblépünk rajta, könnyedén zuhanhatunk vissza a mélybe, és ott nincs kapaszkodónk, mindent elölről kell kezdenünk, újra és újra meg kell tanulnunk harcolni, legyőzni önmagunkat, kimászni onnan, ahonnét nem látsz kiutat. Szerencsés vagyok, amiért ott volt mellettem, egyedül nem lettem volna képes ezt megtenni. Persze azért vele se értettem mindig egyet, csoda, hogy kitartott, nem egyszer bántottam meg elég csúnyán, de aztán nagyon jókat tudtam vele beszélni, amint bocsánatot kértem tőle. Az emlékezés egy kikerülhetetlen akadály, legalábbis szerintem, ő másképpen látná a dolgokat. Gondoljatok egy kicsit! Fura, hogy mire emlékszünk, és mire nem. Emlékszem például az első tanárom arcára, és emlékszem az év végi osztályzataimra is. Azonban nem emlékszem a születésemre, és az első karácsonyi ajándékomra se. Azonban jól emlékszem arra a pillanatra, mikor meghallottam a hangját és megláttam a világ legszebb lányát. Elraktároztam magamban, az emlékezetembe égett az a pillanat, soha nem fogom elfelejteni. Bárcsak emlékeznék sokkal több dologra a múltamból, bárcsak tudnám, hogy mi történt velem, nehéz elfogadni azt, hogy mások irányították az életem, mások döntöttek helyettem. Dokikhoz jártam éveken keresztül, mert a tanáraim féltettek, kiskoromban elég sok rohamom volt, aztán, ahogy felnőttem kinőttem ezekből, de most már tudom, hogy miért jöttek rám azok a rohamok. Az emlékeket talán eltudták velem felejteni, de valahol mélyen, emlékeztem rá és ott kísértett engem mindig a múltam, csak nem vettem őt észre. Azt mondták nekem, hogy el kéne fogadnom, hogy az életemet ezernyi dolog befolyásolja, mások tettei szabják meg az útirányt, én csak a sebességet tudom változtatni. Várni valamit, valakit, várni akárkit, aki talán soha nem fog megérkezni. Lehet, hogy nem jön, talán nem jár neked, vagy lehet nincs szükséged rá. És te mit érzel ilyenkor? Azt érzed, hogy nélküle nem megy, hogy nélküle minden megtett lépés egyre nehezebb lesz, hogy minél tovább mész ezen az úton egyedül, annál kevesebb leszel. Csak vele, csak érte, csak általa van értelme az életednek, ezt érzed. Azonban általában valamiért soha nem történik semmi. Meg kéne tanulnunk, hogy hagyjuk az életet, hadd tegye a dolgát, úgysem szólhatunk bele. Tudom, hogy nehéz, beletörődni, hogy az életed nem a saját kezedben van, de hinnünk kell abban, hogy van velünk terve. Talán mindenkinek van egy saját útja, amire egyedül kell rálépni, és ha kitalál, akkor dönthet, merre halad tovább. El kell fogadni azt, hogy az élet nem tartja szem előtt az érzéseid. Ha kell megtör, vagy az egekig repít. El kell fogadni, de képtelen vagyok rá. Nem azért éltem át ennyi mindent, hogy végre mikor boldog vagyok visszasüllyedjek oda, ahonnét egyszer már kimásztam, de most sokkal mélyebbnek tűnik ez a gödör. És, hogy miért? Akkoriban nem volt senki, akiért harcolni érdemes lett volna, most azonban van, és ez egyszerre motivál, és lök még mélyebbre.
Először nem figyelek fel a biztonsági őrre, csak a labdákat lövöm szépen sorjában ki, egyre több erőt viszek bele, egyre agresszívabban. Csak akkor fordulok hátra mikor Scarlett felszisszen, ahogy az a fickó a karját szorongatva húzza őt. – Engedje el! – lépek közelebb a férfihez fenyegetően. Ennél rosszabbul nem is időzíthetett volna. Amúgy se vagyok valami jó állapotban, és tetejében még fel is vagyok töltve energiával, amit csak tovább erősít az, hogy iszonyatosan mérges vagyok. A világra, anyámra, magamra. Becsaptak, átvertek, irányítottak, én pedig mindezt tűrtem, nem vettem észre, és ahelyett, hogy továbblépnék, kínzom magamat, fájdalmat okozva ezzel Scarlettnek. Dühös vagyok, mert abban a pillanatban, ahogy jól éreztem magam, az élet felfedte előttem a valóságot, jól tudva, hogy képtelen vagyok kilábalni belőle, egyedül nem megy. Hadilábon állok magammal, a világgal. A világ mindig ilyen volt, és csak én viszonyultam hozzá mindig másként? Vége, nem mondok többet olyat, hogy megértem azt, amit a sors szán nekem. Ne mondja nekem senki azt, hogy a dühöt el lehet felejteni. Elfojtani lehet és kiadni magadból, de elfelejteni nem tudod. Látva, hogy a pasas nem akarja elengedni Scarlettet, sőt csak még inkább ráncigálja, dühösen lépek még egyet előre és minden bennem felgyülemlő energiát és haragot ráirányítok, egyetlen gyors, és kíméletlen csapás formájában. A mellkasát veszem célba, és ahogy az energia a testét éri, elengedni Scarlett karját, és vagy 15-20 métert repül egyenes neki egy fa törzsének. Nem érzem magam jobban. Pár pillanatig csak dermedten állok megdöbbenve nézve a kezemet. Minden harag és energia elszállt, megint csak az üresség maradt, a bűntudat, a…felismerés, hogy mit tettem.

Tárgy: Re: Lakeside Field Club Hétf. 9 Jún. - 21:53

Liam & Scarlett

♪Széltől is óvsz♪
Remélem, hogy tudok segíteni neki, ha csak egy kicsit is, de akkor is. Lehet, hogy ez most csak egy délután lesz, lehet hogy utána ugyanúgy nem változik semmi, ha eltölt egy estét nélkülem, akkor ugyanúgy visszasüpped oda, ahol eddig volt, de talán nem, talán igenis van rá esély, hogy még pár ilyen akció és akkor majd jobb lesz. Remélem, hogy akar harcolni értem értünk, csak ebben bízom. Nem lehet... nem akarom, hogy az ami kialakult egyszerűen csak még az előtt elmúljon, hogy nem is vált igazán valóságossá. Annyit mindent szeretnék még vele megtenni, kipróbálni. Azt szeretném, hogy sok mindenben őt köthessem első dolgokhoz, ha már neki adtam az első csókomat. Nem akarom, hogy ez egy hibás lépés legyen, hiszen így is épp elég sokat vártam arra, hogy megtörténjen. Nem hiszem el, hogy csak beleképzeltem ebbe valamit, amit nem kellett volna. Szokták mondani, hogy ha már nagyon vágysz valamire, akkor azt is annak hiszed, ami nem az. Annyira szerelmes akarsz lenni, ha sokáig nem tudtál, hogy azt gondolod az vagy, miközben valaki csak szimpatikus számodra, de igazából nem passzoltok össze. Én ezt nem akarom, ez...ez igazi volt... van és remélem, hogy lesz is. Most újra kicsit jól érezhetem magam, ha más nem, hát ebből feltöltődöm majd és akkor megint bírom egy kis ideig. Nem mondom, hogy nem volt az elmúlt pár nap is rémes, mert az volt, de... majd jobb lesz, jobbnak kell lennie!
- Persze... csak szeretnéd! Majd legyőzlek szkanderben! - nevetem el magam, napok óta először, de legalább most végre sikerül megint. Bár az biztos, hogy az iszapbirkózás is érdekes lenne, csak épp elég koszos tevékenység, akkor már inkább a szkander, vagy valami kényelmesebb birkózási módszer, amikor az ember nem üti össze-vissza magát, mert épp rossz helyre esik. Most viszont még nem ennek van itt az ideje, hanem hogy segítsek neki levezetni a felesleges energiákat és ehhez az kell, hogy elérjük a célt, ahol kicsit még alakítok a gépen, hogy az ég felé lője ki elég nagy erővel a labdákat. Nem olyan bonyolult szerencsére, nekem legalábbis nem. Hátrébb lépek kicsit, és csak mosolyogva nézem, ahogy szép sorban lövi ki a lasztikat. Nem tudom, hogy jót tesz-e neki, de ha igen, akkor már is elértem a célomat. Meglátjuk, vagyis... meglátnánk, ha nem hallanám meg a hátam mögül az először még nem túl hangos megszólalást.
- Maguk meg mit keresnek itt és... mégis mi a fenét csinálnak? - oké, ennél a pontnál nagyot nyelek, mert a biztonsági őr elég morcosan néz és azt hiszem ezt érthető is, hiszen elhoztunk egy gépet, és a tetejében csak úgy a semmiből robbannak szét a labdák. Nagyokat pislog, aztán megrázza a fejét, mint aki el sem hiszi, majd már csak azt veszem észre, hogy kissé erősen szorítja meg a karomat. - Most pedig szépen velem jönnek, itt nem lehet csak úgy büntetlenül rongálni! - felszisszenek, amikor megrántja a karomat, hogy Liam felé induljon velem együtt. Én persze nem akarok csak úgy egyszerűen menni, ami csak annyit ér, hogy erősebben ránt maga után. Azt hiszem tényleg kissé morcos, ami persze érthető, de attól még nem kell ennyire agresszívnek lenni.

Tárgy: Re: Lakeside Field Club Hétf. 9 Jún. - 10:35

Scarlett & Liam

Bírnom kell még. Van, hogy csak elég türelmesnek kell lenni. Kivárni, és megvárni, nem pedig elvárni. Szeretni, és nem kételkedni abban, hogy ez jó-e, mert mi más lehetne, ha nem jó? Persze van, hogy várni kell, ott van az orrod előtt, látod a szemeit, érzed az illatát, de valamiért még várnod kell, hogy közelebb lépj hozzá, mert van köztetek egy fal, amin nem tudsz átmenni, ami távol tart attól, akit a legjobban szerettél. Ez a fal te vagy, saját magad húzod fel, elbarikádozod magad és saját magadtól vonnod őt meg, de hiába te csináltad, nem tudsz véget vetni neki. Az elfogadás az, ami feloldja ezt a falat. Látva őt tudom, hogy van valami a fal túloldalán, látom, hogy vár rám, és ezért megéri harcolni. Mennem kell, ameddig bírok legyőzni minden akadályt, lépésenként megküzdeni magammal, végezni a démonjaimmal, el kell esnem, hogy felállhassak, szenvednem kell, hogy megértsem mit jelent nem vele lenni. Apró lépésenként kell megtennem az utat, és én mégis nagyot akarok ugrani, mert nem bírom ezt így nélküle, bármennyire is szeretném megmutatni, hogy képes vagyok rá. Anyám azt mondta régen, hogy harcos vagyok. Nem csak a világ ellen, hanem magam ellen is harcolok. Azt mondta, hogy a legnagyobb ellenségem én magam vagyok. Hogy egy harcosnak, harcos jár, magamat kell legyőznöm, ha célt akarok élni. Néha hagyni kell a harcosoknak, hogy egyedül vágjanak neki az útnak, hogy saját maguk tapossák ki az ösvényt az úton, hogy mikor a végére érnek teljesen biztosak legyenek abban: igen, ez én vagyok. Erre vagyok képtelen, én nem vagyok magányos harcos, aki szembeszáll a világgal egymaga, soha nem is voltam. Szükségem van valakire, aki fogja a kezem, aki hajt tovább előre, akit nem érdekel mennyit szenvedek, ha ezzel hosszútávon nyerek. Éppen ezért nem értem, miért nem hagyom, hogy ez a valaki Scarlett legyen. A válasz persze már kész van. Nem akarom, hogy ő legyen az, mert…egyszer már megtette ezt valaki értem, és tudom, hogy mivel jár, nem akarom, hogy miattam bármit is feladjon. Szeretném, ha megvárna, de nem akarom őt bántani. Mértéktelen bűntudat és düh van benne, és addig bennem is marad, míg nem értem meg, míg végre el nem engedem. Akkor sokkal könnyebb lenne. Érezni fogom azokat sebeket, néha fájni is fognak, de eljön majd az idő, mikor fájdalom nélkül tudok ezekre a sebekre nézni, mik most megölni készülnek. Mosolyogni fogok, mert tudom, melyik, hogy keletkezett, milyen utat kellett bejárnom, hogy megérkezzek oda, ahova mindig is tartottam. Egyszer már elmondták nekem, hogy mindenen túl lehet tenni magad, csak a módját kell megtalálnod. Muszáj megtalálnom.
- Majd iszapbirkózunk egyet! – mondom neki mosolyogva. Emlékeszem, Atlantában mennyire félt, hogy nem tetszik majd nekem, láttam rajta, de az igazság az, hogy olyan szépet, mint ő nem láttam még. Szeretném, ha tudná, hogy így tökéletes, hogy így tetszik nekem, nem kell megváltoznia, csak mert azt hiszi, hogy nem így van. Önmagunkat soha nem látjuk késznek, tökéletesnek, ez valami kényszerünk, de ebbe is csak bele kell törődni, visszaigazolást kapni a világtól, hogy te így vagy jó. Mindenki így van ezzel, tükörbe néz és nem az néz vissza rá, akit szeretne, pedig csak meg kéne értenie, hogy így tökéletes, így jó. Ha Scarlett nem egy támaszpontom tölti el a kamaszéveit, hanem egy gimiben, akkor biztos, hogy nap, mint nap ezerszer elmondták volna neki azt, hogy milyen gyönyörű ma, milyen gyönyörű minden pillanatban
Újra felkapom a gépet, és tovább viszem, most már komolyan kíváncsian arra, hogy mégis mit tervez. Először azt hittem teniszezni szeretne, de most, hogy így messzebb mentünk ez már nem tűnik opciónak. A szavaira csak mosolyogva bólintok egyet. Végül is igaza van, hátha jobb lesz attól, ha kitombolhatom magamat, régen is ezt csináltam, csak akkor nem figyeltem magamon kívül senkire, és embereket jobban szerettem bántani, úgy voltam vele, hogy ha én szenvedek, akkor szenvedjenek ők is. Nem zavar, hogy hosszabban csókol meg, sőt örülök neki, minden egyes érintésével úgy érzem, hogy egy újabba ajtó nyílik meg előttem, csak képtelen vagyok belépni valamelyiken, mert béklyók vannak a lábaimon, mellyel én sújtottam saját magamat, és bármennyire nem ez volt a cél, úgy érzem a vesztembe segítem magamat mindennel, amit tenni próbálok. Kíváncsian nézem, ahogy a gépen ügyködik, és számolom magamban, vajon hány másodpercre van szüksége ahhoz, hogy átlássa teljesen a gépet. Nekem kéne egy tervrajz és pár óra, hogy tanulmányozzam azt, neki pedig elég ránéznie valamire, hogy lássa a kapcsolatokat, az összeköttetéseket és megértse a működésük elvét. Míg ő befejezi a gép kalibrálását, addig magamba szívok minden energiát, amit csak találok a környezetemben, kivéve persze a gépet, nem azért hoztuk ide, hogy semmi hasznát ne vegyük. Kicsit kivárok, csak aztán lövöm ki a labdákat sorjában, egyre több erőt beleadva, egyre gyorsabban. Olyan ez, mint a céllövészet, csak most nem puska van a kezemben, hanem saját magamat használom fegyverként. Nem figyelek most semmire se oda, csak a labdák mozgását figyelem, kizárom a külvilágot erre a kis időre, mert…igaza van Scarlettnek, ha kitombolhatod magad az jót tesz, én pedig most hadd csináljam ezt, bármit megteszek, ha végre jobban érzem magam tőle.

Tárgy: Re: Lakeside Field Club Vas. 8 Jún. - 21:34

Liam & Scarlett

♪I do everything for you♪
Bármit megtennék azért, hogy jobban érezze magát. Lehet, hogy ez sem segít majd, lehet hogy nem ér semmit a próbálkozásom, de akkor kitalálok majd mást, akkor majd lesz más ötletem és végül csak sikerül, mert sikerülnie kell. Olyan sokáig voltam egyedül, bezárva, nem tehettem azt, amit akarok, nem találhattam meg a szerelmet sem és most hogy itt van nem akarom elveszíteni. Nem vagyok ugyan a tipikus példája az erős nőnek, aki mindent megtesz a céljai érdekében. Nem tudok hódítani, nem menne nekem az sem, hogy elcsavarjam valakinek a fejét, csak magamat tudom adni, vidámságot és életszeretetet. Ennyi megy, remélem, hogy elég. De ezzel azon leszek, hogy ő jobban legyen, ebben igenis tudok erős és kitartó lenni, mert nincs nekem fontosabb jelenleg az ő boldogságánál. Végül is... nem azért vagyok az, aki nem azért tudok megoldást találni rengeteg mindenre, hogy ezt ne tudjam valahogy helyre hozni. Ha kell akkor csak azon leszek, hogy kitaláljam mik a jó lépések és végül elérjem a célt. Biztosan lesz majd olyan lépés is, ami zsákutcába fut, de akkor elölről kezdem, mert szeretném, ha megint olyan lehetne, mint Atlantában, még az elején, vagy a nyaralójukban. Szeretném megint látni mosolyogni és ha őszinte lelkesedéssel ölelne át, ha közben nem azon járna az eszem, ami rossz történt és nem azon gondolkodna, hogy nem távolodom-e el tőle, amiért most nincs jól. Szem ágában sincs ezért magára hagyni, sőt e miatt csak még jobban ragaszkodom hozzá, mert fontos nekem, jelenleg mindennél fontosabb.
Nekem már az is elég, hogy közel lehetek hozzá, amíg a motorra kerülünk, amikor átkarolom a derekát és a nyakához hajthatom a fejem. Egyszerűen csak jól esik, már ezért a pár pillanatért is megéri megtenni, ezért a pár pillanatig is megéri bármilyen esetleges következménnyel számolni. Nem vagyok jó abban ha hazudni kell, de nem sokkal az után, hogy elérjük a célt, és leszállunk a motorról erre kerül sor, miatta pedig ez is megy, mert tudom, hogy az a cél, hogy jót tegyek vele és végül is ez csak egy egész kis füllentés igaz? Széles mosollyal figyelem, ahogy jön utánam és hogy mosolyog és... már elértem egy kis célt. Ha csak erre az időre el tudja felejteni, ami történt, a rossz dolgokat, akkor egy árva szavam sem lehet.
- Pedig erős vagyok ám, attól még, hogy nem tűnök annak... téged is lenyomlak, ha akarom! - kicsit még ki is húzom magam és persze széles mosoly ül az arcomon, hiszen tisztában vagyok vele, hogy semmi esélyem nem lenne ellene. Világ életemben vékony voltam, pár napja még azon aggódtam, hogy nem fogok neki tetszeni, mert éppenséggel olyan vékony a karom mint a piszkafa és nem vagyok valami erős mellben sem, de szerencsére már biztosított róla, hogy neki tökéletesen megfelelek így. Azért persze ettől még szeretnék... még jobban megfelelni. Amikor viszont meg akar állni, akkor megrázom a fejem. Nem egy pályára visszük, a-a, messzebb.
- Gyere még, mondom, hogy hol állunk meg. - persze azért időnként körülnézek, nehogy valaki kiszúrja, hogy épp a labdaadagolót csenjük el, vagyis kölcsön vesszük, mert visszakapják majd. Egy kissé elzártabb, hátsó üres területen állok meg végül, ahol nem nagyon van semmi és senki. - Nem tudok teniszezni és nem is azért jöttünk, hanem, hogy... egy kicsit levezesd a... hát... mindent. - a haragot, a csalódottságot. Nem is tudom. Azt szokták mondani, hogy ilyenkor hasznos, ha az ember kicsit törhet zúzhat, ha kiadhatja magából, amit érez.
Letesszük végül szépen a gépet, én pedig a kosarat is, ami a karomon lógott, aztán mosolyogva viszonozom a csókot, még kicsit közelebb is lépek, hogy átkaroljam a nyakát és magamhoz húzzam. Egy-egy röpke csók kellemes, de többre is vágyom, hosszabbra, csak egy kicsit. Végül elszakadok tőle, mert most nem ezért vagyunk itt, hanem miatta. - Állj hátrébb, én meg majd felfelé irányítom őket, nem lehet nehéz kicsit... szóval állj hátrébb. - mint ha célba lőne, a képességét is gyakorolhatja, és itt nem fog senki se kiszúrni minket, főleg mert, amit csinál az nem jár nagy hanggal, és amúgy sem voltak sokan a pályáknál sem. Leguggolok szépen és pár pillanat alatt sikerül is átlátni a gép működését, csak egy kicsit kell rajta állítani, átkötni, hogy aztán azt tegye, amit én akarok. A lasztikat beletöltöm szépen és jöhet a menet. A pusztítás végül is, de ez mégis csak jobb, mintha nem is tudom tányérokat törne, vagy szétverne egy szobát a birtokon.

Tárgy: Re: Lakeside Field Club Szomb. 7 Jún. - 19:34

Scarlett & Liam

Mondják, hogy ahova érdemes elmenni, oda soha nem vezet rövid út. Én hiszek abban, hogy mindenkinek van egy párja a világon, csak nem mindenki találja meg. Hiszek abban, hogy két ember képes kitartani egymás mellett egy életen át. Nem volt túl jó az életem, főleg nem így, hogy most már tudok, vagyis inkább sejtek pár részletet a múltamból, de minden nehézség és fájdalom, minden elszenvedett és okozott sérelem ide vezetett hozzá. Nem volt se rövid, se könnyű, de megérte. Az utunknak nem a célunk ad értelmet, hanem az az idő, míg elérsz a célig. Az élet igazából egy hatalmas, és nagyon hosszú döntés sorozat. Hol tévútra csalnak minket, hol pedig segítenek az álmaink megvalósításában. És a legtöbbször a legapróbb, legjelentéktelenebbnek tűnő döntések vannak a legnagyobb hatással az életünkre. Adódik a kérdés, hogy honnan tudhatjuk mikor döntünk helyesen? Hogy jó munkát, életutat, barátot és társat választunk? Mert van, hogy becsapjuk magunkat, annyira vágyunk valamire, hogy elhitetjük magunkkal, igenis működhet a dolog, aztán értetlenül nézünk előre és nem értjük mi volt a hiba. Honnan tudhatjuk, hogy nem csak becsapjuk-e magunkat? Az életben sajnos nincs arra lehetőség, hogy belenézhessünk egy másik, egy alternatív életünkbe, hogy mi történt volna, ha nem így döntünk. Ha nem mész el oda, ha nem szólsz hozzá, túl sok a ha. De vajon érdemes-e azon gondolkodni, hogy mi lett volna? Szerintem nem. Valamiért azokat a döntéseket hoztuk meg, valamiért abba szeretünk bele, akibe, és nincsen ha, soha nem is volt. Döntöttél, vagy az eszedre, vagy a szívedre hallgattál. Az egyik segít neked elkerülni a csalódást, de így megvonja tőled a boldogságot, míg a másik kiszolgáltat téged a fájdalomnak, de megnyitja előtted a boldogságot, új ajtók nyílnak, új embereket ismersz meg, és az egyik ajtó mögött ott lesz Ő. Semmi nincsen előre megírva, válaszutak vannak az életünkben, nekünk pedig irányt kell választanunk, de nem szabadna azon gondolkodnunk, hogy mi történhetett volna, hogy mi van akkor, ha? Ezek felesleges és válasz nélküli kérdések. Csak ő és te, csakis ti, ennyi számít. Anyám régen az életet mindig a vonatsínekhez hasonlította. Elmentünk régen egy előadásra, ahol az előadó azt mondta, hogy az életet elég sínre rakni és az irány adott, a sebesség pedig a hittől, akarattól és meggyőződéstől függ. Anyám odament és ellentmondott neki. Megkérdezte, hogy mi van a kényszerrel. Az előadó nem értette őt, és én sem tudtam, hogy mire akar kilyukadni. Azt mondta a mikrofonba anyám, hogy képzeljük el, hogy mi vagyunk a vonat és haladunk a sínen. Igaz, a sín az életünk pályája, de egyúttal korlátok közé is szorít minket. Csakis arra mehetünk, amerre az út ki van jelölve, csak azt tehetjük, hogy azon megyünk előre. Eltaposunk mindent, ami átmegy előttünk, ütközünk azokkal, akik velünk szembejönnek. Ártatlan, vagy éppen szerencsétlen embereken gyalogolhatunk át, a legrosszabb esetben halottakon. Aztán egy idő után már nem marad más választásod csak az, hogy minél gyorsabban menj előre, mert akiken átléptél, akiket elgázoltál, azok bosszút is állhatnak. Anyám így látta az életünket, és igaza volt. A bosszú elől menekültünk, egyre gyorsabban és gyorsabban, míg a kényszer rá nem vitte arra, hogy azt tegye velem, amit. Megállított és letértem a közös utunkról, átirányított egy másik pályára.
Elmosolyodok, ahogy átkarol és úgy érzem magam, mintha az utóbbi időben nem is én lettem volna a bőrömben. Hogy voltam képes azt gondolni, hogy jobb lesz attól, ha kerülöm őt? Egy érintés elég ahhoz, hogy jobban legyek, egyetlen mosoly visszahozza az életkedvemet folyamatosan, és…nem értem miként hibázhattam ekkorát. Játékos gyanakvással nézek rá, látom a mosolyából, hogy itt valami készülődik és mosolyra húzom a számat, és gyorsan le is zárom a motort, majd a kezét megfogva követem őt, és nézek folyamatosan jobbra-balra kíváncsian mosolyogva rá a környezetemre. Mikor megállunk és Scarlett megszólítja a recepcióst, félre kell néznem, hogy le ne buktassam, mert úgy vigyoroghatok, mint a tejbetök. Gyanakvó mosollyal követem őt és felnevetek, ahogy meglátom az előttünk lévő teniszpályát. Életemben egyszer teniszeztem még az iskolában, nem ment valami rosszul, de azért profinak nem mondanám magam, és…nem is tudtam, hogy Scarlett tud teniszezni. – Nem is hagynám, hogy egyedül vigyed. – mondom neki mosolyogva és nekiveselkedek a gép felvételének. Remélhetőleg senki nem veszi észre, hogy eltűnt, vagy legalábbis nem kezdik majd elkeresni, de mindegy is, majd szereznek maguknak egyet, pont, ahogy mi csináljuk most. Ahogy a gép a helyére kerül közelebb hajolok Scarletthez és gyengéden megcsókolom. – Köszönöm. – szinte suttogom neki, majd a teniszpálya felé bökök a fejemmel. – Nem is mondtad, hogy tudsz teniszezni. – mosolygok rá. Fura, hogy sok mindent nem tudok róla, mégis halálosan szeretem őt, megvagyok győződve róla, hogy őt vártam egész életemben.

Tárgy: Re: Lakeside Field Club Szomb. 7 Jún. - 14:48

Liam & Scarlett

Előzmény
Tényleg minden erőmmel azon vagyok, azon akarok lenni, hogy segítsek neki és hogy közben ne lássa rajtam, hogy nekem bármi is rossz. Csak hát nem megy, nem tudom teljesen magamba fojtani az érzéseimet, a gondolataimat, akármennyire is ezen vagyok most. Egyszerűen bármit teszek, látja, hogy nem vagyok jól, de tudom, hogy neki most sokkal rosszabb. Nem fogom elsírni magam, még akkor sem, amikor odaadom a karkötőt és akkor sem, amikor végül befejezi helyettem a mondatot. Én jó élményként emlékszem vissza Atlantára, de nem vagyok benne biztos, egyáltalán nem, hogy ő is így van-e ezzel. Olyan rémes, ha a legszebb pillanataidba rosszak keverednek, ha tudod, hogy neked az utóbbi napok életben talán az egyik legfontosabbak voltak, de számára... ez közel sincs így. Neki a vége igenis nagyon rossz volt, és nem fogja tudni talán soha olyan felhőtlenül élvezni, amikor visszagondol rá, mint én. Azt hiszem teljesen logikus és érthető, ha így gondolom, de azért jó hallani, ha nem így van, ha neki is fontos volt és vannak részek, amikre boldogan gondol vissza. Azt hiszem... az élet nem mindig kegyes az emberhez, de azért egy kicsit lehetne gyakrabban is az. Úgy érzem én már így is túl sokat kaptam negatívumot, és nem akarok többet. Nem szeretném, hogy végleg eltávolodjon tőlem, mert nem tudja ezen túltenni magát. Nekem most ő a legfontosabb a világon és egyszerűen rémes azt nézni, ahogy szenved és nem tudja sehogy sem összeszedni magát, akármennyire is próbálnék segíteni neki.
Végül legalább egy ötlet beugrik. Talán ha le tudja vezetni a felesleges energiáit az segíthet. Nem biztos persze, egyáltalán, de ha csak egy kis esély is van rá, akkor már sikert értem el. Legalább meg kell próbálni.
- Azért bárhova nem tudnál elvezetni, van ami túl messze lenne. - mosolyodom el, de persze tudom én, hogy hogy érti, csak mégis jó most, ha legalább egy picit próbálunk oldódni. Nem kellemes az, ha csak így feszengünk egymás mellett, mint aki nem tud mit kezdeni magával, hiszen Atlantában már olyan jól éreztük magunkat együtt. Figyelem ahogy felveszi a karkötőt és el sem tudom mondani, hogy örülök neki, hogy jó rá, és hogy tetszik is neki. Nem azt mondom, hogy innentől mindig hordja, de nekem már az is elég, ha majd én jutok róla eszébe, ha nem érzi jól magát és talán majd segít, hogy jobb legyen a kedve, hogy megpróbálja összeszedni magát. Úgy szeretném, ha megint sokat mosolyogna és szívből úgy igazán, nem csak azért, hogy én ne érezzem rosszul magam.
Nincs gondom a motorral sem, végülis legalább annál közelebb lehetek hozzá, szóval talán még jobb is. Egy pillanat múlva tehát már mögötte ülök és átkarolom a derekát. A fejemet pár pillanatra még a tarkójára is hajtom. Azt hiszem lassan tényleg elmúlik a gombóc a torkomból és tényleg jobban leszek. Így könnyebb, hogy vele lehetek, közel hozzá. Az utat persze mutatom, mondom mikor kell kanyarodni. Emlékszem merre ment busz és merre sétáltam, talán a képességemnek köszönhetem, hogy egész jól tájékozódom. Nem sokára el is érjük a célt.
- Itt lesz, bár... ügyesnek kell majd lennünk, ahhoz, amit kitaláltam. - mosolyodom el és igen, egyértelműen látszik az arcomon, hogy kicsit talán rosszban sántikálok. Fényes nappal van, késő délután ugyan, de nappal, szóval ahhoz hogy működjön, amit szeretnék, tényleg ügyesnek kell majd lenni. - Gyere! - megfogom a kezét és már indulok is, amikor lezárta a motort. Irány a főbejárat. Ez még nem olyan nagy dolog igaz? Aztán szépen a recepciónál állok meg, ahol egy kifejezetten morcos tekintetű néni előtt állunk meg. - Jó napot! Bemehetnék a mosdóba? Nagyon... kell! - előkapom a könyörgő boci szemeket is, és persze nagyon egyik lábamról a másikra állok, amire végül a néni rábólint. Azt hiszem az első lépés meg van, bár sejtettem a dolgot, mert amúgy nem tűnt olyan szőrösszívűnek, amikor legutóbb erre sétáltam. Amikor már elég távol járunk, és az egyik hátsó ajtón is kijutottunk, akkor halkan kuncogva nézek Liamre. Nem szoktam én rosszban sántikálni, de miatta... bármit, tényleg bármit. Már csak egy feladat van, de már azt is jól átgondoltam.
- Segítesz, ha nem bírom el egyedül ugye? - nem sokára el is érjük a legfélreesőbb teniszpályát és nincs más hátra, mint a labdaadagoló gépet magunkhoz venni. Annyira nem nagy, csak nem lenne jó, ha valakinek esetleg feltűnne, de ketten simán elvisszük, még egy kosár laszti is belefér, amit csak simán a karomra akasztok.

Tárgy: Lakeside Field Club Szomb. 7 Jún. - 14:20

Lassan két éve a város egyik legújabb és egyben legnépszerűbb helye, ahol igazán kellemesen kikapcsolódhatnak főként azok, akik egy kicsit jobban a pénztárcájukba tudnak nyúlni. A tó mellett található egész nagy terület elsősorban tenisz klubként funkcionál, ezért rendelkezik 6 szabadtéri pályával, melyből négyet téli használatra is alkalmassá tudnak tenni sátorral. Akad itt egy kisebb minigolf pálya is, és természetesen a főépületben van büfé, és néhány kiadó szoba is, azok számára, akik kifejezetten ezért érkeznek. Az épület előtt egy közepes medence található, mely főként úszás céljából van itt, a strandolást inkább a klub külön strandján oldhatják meg a vendégek, de nyáron erre is lehetőség van. Akad pár szabad terep is erre, ahol előfordulnak pl. agyaggalamb lövész versenyek is.

Tárgy: Re: Lakeside Field Club

» McCormack Box Club
» Golden Ball Golf Club
» Luther & Delila találkozása - Black Rose Club