Micah Dockery ~ Kékvér

" Normal people scares me... "

Userinfó: Főkarakter

Név: Micah Dockery
Mutáns név: Kékvér (vagy rövidítve csak Kék)
Születési dátum: 1969. január 8., Houlton, Maine, USA (17 éves)
Besorolás: Diák
Képességek: Telekinézis

Elsődleges képesség: Telekinézis
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 17 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: jelenleg a saját súlyánál nehezebb tárgyat képtelen megmozdítani. A saját súlyával egyenlő tárgyakat maximum 5-6 centire képes megemelni vagy -mozdítani és ez is hatalmas energia-ráfordítást jelent részéről. Kisebb, könnyebb tárgyakat viszont már könnyűszerrel emel a levegőbe. Sőt Eric szerint a legnagyobb erőssége éppen abban rejlik, hogy nagyon pontos az apróságokat illetően - persze még itt is van mit fejlődnie. Jelenleg apró bogarakat, rovarokat, pókokat, LEGO-kockákat is nagyon pontosan mozgat, de például homokszemeket egyesével nem (bár a jövőben a képessége ezen része is fejlődhet). A levitáció, mint másodlagos képessége egyelőre még apró jeleit sem mutatta. A képességgel együtt kis testi mutáció is kialakult nála: a vére kékké változott. Ez az alkarján a legszembetűnőbb, vékony fehér bőrén ott látszanak legtökéletesebben a kék erek.
Képesség távlatai: a jövőben akár több tonnás buszok, kamionok, kisebb házak levegőbe emelésére, mozgatására is képes lehet könnyűszerrel, vagyis a telekinézis makro szinten történő tejes kihasználására: mozgatásra, emelésre, rázásra, rezgetésre, forgatásra, hajlításra, törésre vagy a mozgási energia más hasonló formában történő kihasználására, egyszerre akár több nehéz tárggyal is. Ugyanakkor megmarad majd a jelenlegi pontossága, hogy képes a nagyon apró dolgokra is figyelni. Másodlagos képességeként kialakulhat a levitáció - Charles szerint valószínűleg inkább ebbe az irányba fog majd fejlődni, nem a telepátia irányába (feltéve persze, ha egyáltalán kialakul majd másodlagos képessége). Az bizonyos, hogy rohamos ütemben fejlődik, nagyon gyorsan képes elsajátítani az új dolgokat, már-már túlságosan is erőszakosan feszegeti a határait. De más mikroszintű behatásokat (mint a piro-, vagy kirokinézis) nem lesz képes alkalmazni.


Jellem: csendes, félénk, merengő típusú fiúnak tűnik elsőre - titokzatosnak, kiismerhetetlennek. Egy tipikus gyenge láncszemnek, báránynak a farkasok között. Mindezek mellett azonban, ha az első pillantáson túlra is látunk, felfedezhetjük, hogy teljesen kiszámíthatatlan. A visszahúzódó srác álarca mögött megbúvik valami veszélyes, bűnös dolog. A túlélése érdekében hajlandó bármire. Gyakori nála a hirtelen dühroham, vagy épp más szélsőséges viselkedés a gyakran rátörő kényszercselekvések mellett. Nem tartja magát szörnyetegnek, sem rossz embernek mindazok ellenére, amiket a közelmúltban tett. Egyesek számára úgy tűnhet, nincs lelkiismerete, pedig igenis van, de azok miatt a dolgok miatt, amiket átélt, némileg elferdültek az erkölcsei - éppen ezért szigorú felügyelet és figyelem alatt kell tartani, mert nagyon könnyen okozhat súlyos bajokat, problémákat, de Charles és Eric úgy gondolta, adniuk kell neki is egy esélyt.

Külső: 171 cm-es, 75 kg-os, vékony, törékeny testalkatú fiú kék szemekkel, szőke hajjal. Arca lágy, finom vonású aminek hatására időnként sokkal fiatalabbnak tűnik, mint amennyi valójában. Bőre fehér, sápadt tónusú és nagyon vékony, épp ezért főleg az alkarján elég szembetűnőek a kék erek, de a teste más részein is láthatóak ha az ember már tudja, mit keressen.

Előtörténet: Amerika legészakibb államában, Maine-ben születtem, egy poros kisvárosban. Túl sok mindenre nem emlékszem a gyermekkoromból, bár arrafelé soha nem is történt semmi említésre méltó. Nem voltam sem eszes gyerek, sem tehetséges semmiben, nem tűntem ki semmivel. Egyetlen barátom volt, Tom akivel már az óvodában együtt játszottunk, de ahogy iskolába kerültünk más fiúkkal sokkal szívesebben barátkozott. Azért még időnként együtt mentünk haza a suliból, de csak ha a többiek nem látták. Azt hiszem, szeretett engem de ugyanakkor valamennyire cikinek is tartott a többiek előtt. Azok előtt, akik folyton csak csúfoltak, elgáncsoltak és kinevettek. Megaláztak. Mindig én voltam az osztályban a szerencsétlen... a gyámoltalan… a potenciális áldozat.

Az általános iskola összességében elviselhető volt. Mikor középiskolába mentem, akkor kezdődtek igazán a gondok. A tinédzserkor az emberi lélek darálója - és mivel a baj mindig csőstül jön, ez nálam sem volt másként. Az apám sosem vetette meg az italt. És akkoriban elveszítette a munkáját mint határőr, így az italba menekült. Volt, hogy napokig nem láttam, csak egy sötét sziluettet ahogy a pincehelyiségben dohányzik a katódcsöves tévéképernyő sápadtan villódzó neonfényénél. Máskor épp ellenkezőleg - alig tudtam elbújni előle. Anyám sírt és sikított, hogy az a vadállat hagyja békén az ő drága kisfiát, de az apám csak jött felém az övét csattogtatva. Mikor másnap az iskolában a sebeim látva megkérdezték, mi történt, azt mondtam elestem, hogy legurultam a lépcsőn. Az osztálytársaim hangosan nevettek.

Az otthoni gondokon kívül az iskolában is egyre súlyosbodott a helyzet. Hiába kezdtek engem is érdekelni a lányok, sosem volt bátorságom egyiküket sem randira hívni. Vagy akár csak szóba állni velük. Tom elég sokat húzott emiatt. Nem hívtak meg soha egyetlen buliba sem, ha pedig netán valamelyik iskolai összejövetelen ott voltam nem ritkán letolt nadrággal a színpadon, vagy a zászlórúdra fellógatva végeztem. Az évek alatt csak gyűlt bennem a düh, a harag, az elkeseredettség, de sosem voltam elég erős véget vetni ezeknek a dolgoknak. Néhány hónappal ezelőtt viszont, teljesen véletlenül megváltozott minden. Az ágyamon feküdtem és az asztalon álló bögrét néztem. Arra gondoltam, milyen jól esne most a falhoz vágni azt az átkozott tárgyat. Az arcom fel volt dagadva, a szemeim vöröslöttek a sírástól. Apám ököllel verte az arcom, talán meg is ölt volna ha nem tudok kibújni a kezei közül. Felrohantam és bezártam az ajtót. A sarokba húzódva hallgattam, ahogy a kilincset rángatja és rugdossa az ajtót. Féltem, hogy bejut és akkor végem... de egy idő után csitult a hangja, elmaradtak a káromkodások és a rugdosása hangjai az ajtón, aztán lement a lépcsőn. Csak akkor mertem megmozdulni. Most pedig, ahogy a bögrét néztem meredtem, ajkaim összeszorítottam, kezeim is teljes erőből markolták az ágyra terített plédet, az ujjaim belefehéredtek. És a bögre akkor megmozdult... megijedtem.

A kezdeti ijedtség után érdekelni kezdett, vajon tényleg én csináltam mindazt? Vagy csak az elmém szórakozott velem? Próbálgatni kezdtem, mit tudok. Rövidesen Tomnak is elmondtam mire vagyok képes - persze nem hitt nekem, ezért meg is mutattam és mindössze a gondolataimmal és érzéseimmel felemeltem egy baseball-labdát a levegőbe. Onnantól együtt próbálgattuk a képességemet, Tom mindig lenyűgözve nézte, mikre vagyok képes. Jól éreztem magam, örültem hogy végre van valami, amit én tudok és más nem. Sőt, Tom a barátommá lett, sokkal jobban mint eddig bármikor - úgy éreztem, igazán. Végül az évzáró bál volt az, ami megpecsételte a sorsomat. Mivel egy lány sem akart velem eljönni - nem mintha lett volna bátorságom elhívni bármelyiküket - sokáig magam sem akartam menni. Végül Tom hívott fel, hogy meggyőzzön. Én pedig örültem, hogy végre van valaki akinek hiányzom, aki szeretné hogy ott legyek. Kelletlenül bár, de felöltöztem és megindultam a suli felé. De az ajtón már nem jutottam be.

Épp a bejárat felé sétáltam a gyepen keresztül, azon gondolkodva vajon hol találom meg Tomot és a partnerét - akkor kaptak el az osztálytársaim, le akarták venni a ruháim és az udvaron álló fa egyik ágára ragasztózni szerencsétlen személyem, a leggyengébb láncszemet, akit megverhetnek, a lelkét összetörhetik mert sosem tanúsít ellenállást... de életemben akkor először nem hagytam, hanem megvédtem magam. A közelben lévő kis sziklakert szegélyének egyik meglazult, vöröslő tégláját emeltem a levegőbe mindössze a gondolataimmal, érzéseimmel, s a velem szemben álló Scott fejéhez vágtam olyan mentális erővel, ahogy csak tudtam. A többiek megrémültek és elengedtek. Scott elhasalt és a fejét fájlalta... akkor elrohanhattam volna. Igen, el kellett volna futnom, ott hagynom őket és a biztonságot adó, keserű otthonig rohanni… de nem bírtam tovább. Az évek alatt felgyülemlett dühöm átszakította addigi énem minden gátját és gátlását. Nem voltam többé egy kis senki. Végre valaki voltam. Valaki különleges, akinek olyan hatalom van a kezében, amiről mások csak álmodni mernek!... ismét lesújtottam a téglával. Aztán újra és újra, míg egyre vörösebbé nem vált a tégla és a gyep is Scott vérétől. A fejéből nem maradt volna semmi, csak egy felismerhetetlenségig torzult hús- és csontmassza, akkor és ott megöltem volna, ha valami felsőbbrendű hatalomnak, szerencsének köszönhetően Tom nem terem ott. Rám ugrott, ledöntött a lábamról és így megszakadt a koncentrációm. Fáradnak, elgyötörtnek éreztem magam. Minden erőm elhagyott és az orromból patakzott a vérem. Elszaladtunk Tommal.

Azon a hétvégén, talán vasárnap két ismeretlen férfi szakította meg azt a furcsa érzést, mely szürkeségbe burkolta az egész napom: mint mikor valaki rosszat tesz, bűnt, hatalmas bűnt - és mégis jól érzi magát. Belül csak arra tudtam gondolni: majdnem megöltem egy embert. De valamiért mindez nem töltött el félelemmel, ijedtséggel, megbánással. Kellemes, csendes ürességet éreztem. Ugyanakkor nem kívántam azt sem, bár végleg elintéztem volna. Hogy bárcsak befejezhettem volna. A két férfi, Eric Lensherr és Charles Xavier, akik eljöttek aznap viszont tudtak mindenről, holott egy szóval sem mondtam el nekik semmit. De rövidesen megtudtam én is, honnan sejthetik - nem én vagyok az egyetlen ilyen a világon. Mutánsoknak hívják a fajtám, de nekem jobban tetszett a különleges igazságosztó szerep, melyben tetszeleghettem magam előtt. Anyám, bár minden bizonnyal félt tőlem és tőlük, megértőnek tűnt és beleegyezett, hogy velük menjek. Apám egyenesen könyörgött, hogy vigyék el a házából ezt a szörnyszülöttet - engem. A halálom kívánta. Én pedig az övét. Épp ezért én is beleegyeztem. Főleg a kíváncsiság hajtott. Vajon mi lehet az a furcsa hely, az a mutáns iskola? Vajon milyen más képességű hozzám hasonlók élnek még a világban? Ők talán majd megértenek engem - barátokat akartam. Tiszta lapot. Új életet. Elfelejteni mindazt ami történt. Átlépni végre a saját árnyékomat.