"Mit csinál az ember, aki felhagy minden reménnyel? Megmondta Dante. Elmegy a pokolba."Userinfó: Titkos karakter
Név: Harry Daugherty
Mutáns név: Labirintus
Születési dátum: Hastings, 1969. február 11.
Besorolás: Diák
Képességek:Elsődleges képesség: Makettezés
Osztályozás: Delta (ebben nem vagyok biztos)
Aktiválódás: 15 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Ránézek egy épületre, nagyobb járműre (hajó, repülő, tengeralattjáró…), és a-tól z-ig elmondom, hogy mi hol található benne, igen, a toalettől kezdve az esetleges pánikszobákon keresztül az apró kis széfekig a falakban. Nem maradhat rejtve előttem semmi. Mintha felülnézetből figyelném, egyszerűen belelátok, ennek hála tökéletesen el tudok igazodni bárhol. Azóta elég egyszer megszemlélnem bármilyen térképet, és az adott területen bárhol is ejtsenek le, képes vagyok tájékozódni.
A benyomásaimat képes vagyok fizikai formába ölteni, maketteket létrehozni, és ezeket felhasználni a későbbiekben szükség esetén. Ami a maketten megváltozik, az a valóságban is meg fog. Egyelőre persze nem vagyok képes komplett falakat, tartógerendákat, szobákat eltüntetni, de egy ajtó nem okozhat gondot, sem eltüntetni, befalazni, sem alkotni egy újat, lezárni egy folyosót, holott még nincs vége, esetleg oda lyukat alkotni a padlóba, ahol bizony azelőtt fix talaj volt.
Képesség távlatai: Ha az épületek feltérképezése még nem volna elég, azt is fel tudom mérni, hogy miből készültek a bútorok, falak, ablakok, bármi, ami csak szembejöhet velünk egy épületben, következésképp húzós szituációkban tudom, merre célszerű megkezdeni a menekülést.
Már nem csak kicsiben játszik, a maketteket kedve szerint rendezheti át, vagy épp tüntethet el egész épületeket a föld színéről, nem mintha valaha is szándékában állna ilyesmi.Jellem: Azt hiszem, párszor már megkaptam, hogy különc vagyok, bár nem tudom, hogy miért. Mert jó voltam matekból mindig is? Vagy jobban érdekelt a kémia, mint a tesi? Nem igazán tudom hová tenni sokak felszínes világnézetét, nevezzetek csak koravénnek, nem érdekel. A gondolkodásom nem olyan, mint a legtöbb velem egykorú diáké, bár be kell vallanom, néha azért igyekszem megtagadni ezen oldalam, hogy legalább pár ember szemében legyek normális. Vagy valami hasonló.
Párszor kiröhögtek már a bénaságom miatt, szóval, ha épp egy bútort látsz cipelni, szaladj, mert tutira a lábadra fogom ejteni. Imádok olvasni, legyen szó könyvekről, esetleg képregényekről. A barkácsolás kifejezetten jól megy, megcsinálok mindent a ház körül, a sok régi szutyokból imádok újakat alkotni, valahogy mindig jobb lesz tőle a kedvem. Lehet, ezért vagyok fura?
Minden szabadidős tevékenységem közül a nagy kedvenc azonban a makett készítés, legyen szó városok kicsinyített másáról, esetleg csak egy kis autóról, vagy harci repülőről, minden jöhet. Ha megdobsz egy makettel, bálványozni foglak, az tuti.
Őszinte vagyok, ez általában pozitív, de akkor már egészen más a leányzó fekvése, ha olyasmi szalad ki a számon, amit mások rendkívül óvatosan, vagy inkább sehogyan sem közölnének a velük szemben állókkal. A humorom szerintem páratlan, sokszor elviccelek mindent, de nyilván azért, mert úgy hiszem, így van esélyem arra, hogy felfigyeljenek rám. Mindenki. Bárki. Quinn.
Külső: Mostanában teljesen rövidre nyíratom barna sörtéimet, ez is azt példázná az életemben, hogy némi változás azért történt. Korábban néha elfajult a dolog, és 6-7 centisre is hagytam megnőni a hajamat. A szemeim szintén barnák, ha engem kérdeztek, semmi extra, nem az a fajta pasi vagyok, akinek a pillantásáról elalélnak a csajok. Mondjuk, ha eljutunk odáig, hogy megismerj, nyilván látni fogod, hogy ha jó kedvem van, akkor némi zöld is játszik benne, ha pedig gyülekeznek a viharfelhők, akkor sokkal inkább hajlik a mélybarnába. Nem állítom, hogy nem nézek ki jól, mert én elégedett vagyok a fizimiskámmal meg a testfelépítésemmel, de szerintem túlságosan nehezen emészthető vagyok a világ számára. 180 centimhez néhány velem született izmocska társul, mert hogy én soha nem emelgettem mást a maketteken és könyveken kívül, az teljesen biztos.
Öltözködésemet tekintve a laza vonalat képviselem inkább, farmeres, pólós srác vagyok, néha befigyel egy ing, van egy öltönyöm is valahol a szekrényem mélyén, de ugye, az temetésre vagy esküvőre dukál. Egyikre sem járok túl gyakran. Összességében megjelenésemet tekintve teljesen átlagosnak mondanám magam, bár, van egy fajta csibészes beütés az arcberendezésemben, ami akár vonzó is lehetne, ha nem lógnék ki ennyire a sorból.
Előtörténet: Tök normális életem volt. Normális szüleim, szép otthonom, okos kutyám, meg egy nyafogós húgom, akit azért mindig is imádtam, de be kell valljam, nem sok közös van bennünk, mára mindent megtestesít, amit nem bírok elviselni a csajokban.
Nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy nagyjából 14 éves koromig az ég egy adta világon semmi érdekes nem történt velem. Csak úgy voltam, éltem a kis életemet, bezárkóztam a világomban, a makettjeim, könyveim, s képregényeim közé, és nem igazán érdekelt semmi más.
Aztán bekerült a képbe Quinn, emlékszem, hogy úgy találkoztunk először, hogy nekimentem gördeszkával, ne is kérdezzétek hogyan történhetett, azóta sem próbáltam ki az említett szörnyeteget. Akkor fogadták éppeb örökbe. Chesteréket bírták a szüleim, néha összejártak velük, anya mindig sajnálkozott, hogy szegény Marynek nem lehet gyereke. Aztán lett. Quinn. Nem mondom, hogy egyszerű volt, mert egyikünk sem épp egy könnyed személyiség, de végül összebarátkoztunk, ami olyan jól sikerült, hogy mindent megosztottunk egymással, és egy csapádra életem egyik legfontosabb személye lett, ha nem a legfontosabb. Piszkosul jó érzés volt, hogy elmondhatom, végre van egy barátom, aki nem tart tökéletesen kattantnak, nevet a vicceimen, és menőnek találja a makettezést. Kéretik imába foglalni a nevét.
Mindent megtettem azért, hogy mosolyt varázsoljak az arcára, és kicait enyhítsem az önbizalomhiányát, mert szerintem nincs oka rá, de elég nehéz diónak bizonyult ilyen téren.
Magamat ismerve nem csodálkozom a dolgon, hogy végül ez is, mint minden jó az életemben, tönkrement, leginkább nekem köszönhetően. Most már belátom, hogy rendkívül ostobán reagáltam le a dolgokat, még jó, hogy nem csináltam magam alá félelmemben…
Szóval, volt az a kis intermezzo a pataknál, amikor is fogta magát, és eltűnt a térképről. Mentségemre legyen mondva, nem csak én tojtam be a dologtól, mert a két rabruhás ürge azonnal kereket oldott. Én meg csak álltam ott, földbe gyökerezett lábakkal, és nem akartam elhinni, amit látok, komolyan, szerettem volna bebeszélni magamnak, hogy ez meg sem történt. Elég volt azonban ismét Quinnre néznem, és a szemeimhez kaptam a kezeimet, mert én aztán nem fogom pucéran bámulni a legjobb barátomat. Az undi. Mármint, nem Quinn az, ő nagyon szép, csak hát ez az egész helyzet. Brr.
Akkor láttam utoljára, bevallom, a lehető legférfiatlanabbul viselkedtem, és kereket oldottam. Először csak letagadtam magam előtte, mondván, beteg vagyok, nem akarom látni, hasonlók, és persze, még olyan szemét is voltam, hogy közöltem, mondják meg neki, már nem a barátom. Még arra sem voltam képes, hogy elé álljak. Elég szar alak vagyok, ugye? Hát, tutira az voltam, és nem hiszem, hogy mára ebből túl sok minden változott. Nem hiszem, hogy ezt a hibát valaha ki fogom tudni javítani.
Odáig fajult a dolog, hogy megkértem a szüleimet, költözzünk el. Azután kezdődött minden, talán egy év sem telt el, elkezdtem fura dolgokat tapasztalni. Az épületek valahogy életre keltek előttem, láttam a fejemben az alaprajzukat, furcsa volt, nem értettem. Jó ideig betudtam annak, hogy agyamra ment a makettezés, ezért fel is hagytam vele, de ezután sem múlt el a dolog. Mikor kicsit is elbambultam, mintha átkapcsoltam volna egy másik csatornára.
Kezdtem kapizsgálni, hogy valami nincs rendben velem, és ezzel párhuzamosan nagyon szarul is éreztem magam, mert ez valami olyasmi lehetett, mint ami Quinnel is történt. Én meg fogtam, és cserbenhagytam. Ki tesz ilyet? Milyen barát? Marhára megérdemeltem a sorstól ezt a pofont. Nem beszéltem senkinek erről az izéről, igyekeztem figyelmen kívül hagyni, de valahogy mégis kitudódhatott, mert a két pasas jelent meg nálunk egyszer csak, és elkezdtek arról rizsázni, hogy különleges vagyok. Hát, én azóta sem érzem magam annak, és először nem is voltam hajlandó foglalkozni velük, de aztán kiderült, hogy van valami suli az ilyen bizarr eseteknek is, mint amilyen én is vagyok. Ők mondjuk mutánsoknak neveztek minket. Mindegy. Szóval, ha már suli, akkor felmerült bennem, hogy talán ott lehet Quinn is, vagy megtudhatok valamit róla. Végül ezért bólintottam rá, meg mert nem akartam, hogy a szüleimet megbélyegezzék miattam, mindig is szeretetben neveltek, tisztelték a hobbijaimat, vágyaimat, lehetőséget adtak arra, hogy önmagam lehessek. Így hát, pár hete már én is az iskola padjait koptatom, és igyekszem elérni, hogy Quinn képes legyen megbocsájtani nekem, és ismét a barátjának merjen nevezni. Fogalmam sincs, van-e erre esély, csak remélni tudom. Minden más most lényegtelen a számomra… A beilleszkedés, a képességem csiszolgatása várhat.