Számítógépterem

Amikor a tanárnő bekapcsolja a zenét, megkeményítem a vonásaimat, de a fülem tökéletesen működik, úgyhogy jól hallom a Mahler - darabot, ami elindul.
- Mahler tökéletes választás. - mondom kimért hangon, míg lépek az első bábummal.
A Miss nekem afféle nevelőm is. Nem tudom, tudtával csinálja -e vagy anélkül, de ez a pompásan stílusos, megragadó hölgy rengeteget tanít nekem abban, hogy legyek afféle "hideg szépség." . hogy el tudjak csevegni műveltségi kérdésekről. Hogy csiszolja az ízlésemet. Hogy úgy beszéljek, hogy semmi érzelem ne hallatszódjék a hanogomon. Ezzel azt viszi tovább, amivel a Papa operált nálam a különféle hölgyismerőseivel, tehát tudat alatt is szörnyen ragaszkodom hozzá. Tudom, hogy nem annak kéne lennie a felszín alatt, hogy egyszer akkor Xavier professzor talán észrevesz, de legalább van valami mércém amivel ellenőrizhetem hol tartok a tanulásban. Abban pillanatban, hogy nem Xavier prof elbűvölése lebeg valahol kimondatlanul, abban a pillanatban készen állok.
- A kedvencem. - teszem hozzá. - A Dal a Földről. Maga kedveli, Miss? - kérdezem, és pontosan úgy rakom keresztbe a lábamat, mint ő. - Mit gondol, én is tudnék járni ilyen magassarkúban? - feledkezem el magamról, ahogy végigmérem az öltözékét (az egyik hölgy tanította nekem még otthon, hogy egy nőnek mindenképp végig kell mérnie a másik nő külsejét, persze úgy, hogy ne vegye észre, és az alapján kell osztályozni a beszélgetőpartnert. )
Talán ez a baj velem. A cuki kis ruhák. Végtére is 14 éves vagyok, lassan el kell kezdenem felnőtt nőként viselkedni, mert különben elbúcsúzhatok a nagyratörő álmaimtól. Itt az ideje a szűkebb ruháknak, a kivágott fölsőknek, a magasabb sarkaknak... Talán ez a baj.
A Miss mellett mindig ilyenek jutnak eszembe.
Máshol nem is juthatnának, mert folyton ez az egyentréning, meg tornacipő, hogy kényelmesebben edzhessünk, meg gyakorolhassunk... Ugyan már, semmi értelme nincsen.
Egy nőnek amúgyis úgy kell harcolni, hogy akár frissen lakkozott körömmel is megtehesse, és az új frizurája se essen szét. Magyarul intelligenciával, elegánsan. Erre is jó a sakk.
És szerintem a Miss kiválóan egyetértene velem ezzel.

A szegény kis aszott százszorszép a kezemben apránként újra kibontja szirmait, szára megerősödik, és érzem, ahogy mosolyra húzódik a szám.
Nektek ez nem nagy cucc, de pozitivat csinálni sokkal nehezebb mint negativat. Rombolni könnyebb, mint építeni. Elszárítani egy ilyen kis virágot könnyebb, mint életre kelteni.
Rombolni már megy, nem is gyengén. A százéves tölgyet még mindig nem tudtam megmozdítani a birtokon - az nekem a mérce, - de a sövénylabirintust egyszer már átalakítottam, és már nem okozott nehézséget visszacsinálni, hogy Xavier professzor ne vegye észre. Más kérdés, hogy rögtön kiolvasta a gondolataimból, de ez végülis lényegtelen.
Építeni... Építeni viszont sokkal nehezebb.
...random fordulatként: A számtech órát viszont szeretem. Tényleg. Talán nem nézitek ki belőlem, de igazán érdekel ez a dolog, bár tény, hogy sokkal nehezebb számomra, mint az élő dolgok energiája - a képességemből adódóan.
De a sakk. A sakk sokat segít ebben a dologban, az hozzáad valami pluszt, amitől az ember lánya jobban átlátja ezt az egészet.
Miss Mikhaljova-val is folyton így kezdjük. Ő foglalkozik velünk külön. Mert hát a hackerkedést például azért csak nem csapatban tanulod meg, hiába olyan humánus Xavier professzor. És én nagyon élvzem a külön foglalkozásokat, szinte kivirulok tőle. Tudjátok, egy egykének azért mégiscsak ez a világa.
Elengedem a virágot, és bemegyek az épületbe.
- Jó napot Miss. - köszönök neki a kis párcomputeres teremben, és szertartásosan megyek a sakktábláért. A sakk egy belépő egy másik világba. Ahol minden olyan egyszerű, mert rendszer, mert minden egyből átlátható lesz, mert megfogsz egy szálat, megrántod, és minden láncszem a helyére kerül. Sokkal egyszerűbb mint az életem jelenleg, ez az igazság.
Enyém a fehér. Mindig enyém a fehér. Felállítom a bábukat, szép rendben, aztán felnézek a tanárnőre.
Nagyon csinos nő, apa egyik hölgyismerősére emlékeztet, aki olyan hirtelen tűnt el egyik napról a másikra. De most nem akarok senkire gondolni, aki a Papára emlékeztet, mert akkor remegni fog a kezem, és nem remeghet, mert a sakk egy háború.
- Kezdhetjük, Miss? - kérdezem tőle, és kezem megrebben a stopper felett, alig várom, hogy lenyomhassam.