A felkelő nap háza

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Szomb. 7 Feb. - 11:29

Amy & Summer

Nem azt mondom, hogy a következtetéseim mindig tökéletesen logikusak, de... azért lássuk be, hogy az esetek nagy részében azért nagyon is helyénvalóan gondolom át az adott helyzetet. Most is biztosra veszem, hogy igazam van, hogy a képessége biztosan veszélyes lehet és nem csak védekezésre jó, vagy talán védekezésre is, de egyben veszélyeket is rejt. Amúgy is a képességeink okkal fejlődnek ki olyanra, amilyenre, sok esetben passzolnak is a tulajdonosukhoz, mintha csak a genetika is tudná, hogy egy csendes és visszahúzódó emberhez nem illik a látványosság. A fekete szárnyak jelentenek valamit ez egyszerűen nyilvánvaló.
- Ez így van, de elég jól következtetek. - vonom meg a vállamat. A mutáns nevére csak bólintok egyet, afféle "én megmondtam" módon , hiszen sejthető volt, hogy valami ilyesmi lesz és a fekete szárnyhoz passzol is, ez pedig csak még inkább indokolttá teszi,hogy úgy gondoljam ahogy, hogy a képessége ténylegesen veszélyes is lehet és nem csak véletlenül lett a tollait színe ébenfekete. - Azért mert félsz tőle? - rezzenéstelen arccal kérdezem, mint ahogyan eddig is kérdeztem mindent, vagy ahogyan beszéltem vele. Sejtheti, hogy nem igazán veszem észre, ha esetleg valakinek olyasmit mondok, ami zavaró, vagy bántó lehet, annak ellenére, hogy időnként azért megpróbálom legalább valamelyest enyhíteni a stílusomat. Nem mindig megy, főleg mert azért gyakran észre sem veszem, hogy netán bántó vagyok... mivel nem nagyon értek a dologhoz különösebben.
- Értem már és ha nem tudod, hogy mit szólna hozzá, miért nem kérdezed meg? - ez a legegyszerűbb módja, hogy kiderítsük, hogy más mit gondol nem? Én is így szoktam, ha valami érdekel, akkor egyszerűen megkérdezem és kész, bár ezt nem mindenki szokta jó néven venni, de hát... ezzel nem tudok mit kezdeni, attól még annak van értelme, ha az ember kérdez, ha valamiben nem biztos, én is ezt teszem és szerintem neki is ezt kéne tennie. Ha együtt akar lenni a párjával, akkor csak álljon elé és tegye fel neki a kérdést, hogy ő is így gondolja-e. A legtöbb kérdést sima beszélgetéssel meg lehet oldani igaz?
- Nem. Mármint... könnyebben kiismerem őket, mint más, de nem értek feltétlenül jobban hozzájuk, de hamarabb megértem a nyelvezetüket, vagy hogy hogyan működnek. - tudom, hogy akad olyan, akinek a képessége kifejezetten a gépekre hat, akinek elég hozzáérni egy tv-hez és máris megvilágosodik, vagy akár kommunikálni tud vele, én nem ilyen vagyok. Az én képességem szimplán a logikán alapul és a rendkívül fejlett számolási képességeken. Meg tudom mondani hányszor vett levegőt, mióta bejöttem ide, és hogy mennyit teszem azt, de attól még nem tudnék betörni egy titkos számítógép rendszerbe, vagyis... nem annyira könnyen, mint aki tényleg ehhez ért jobban.
- Akkor tökéletes kalauz leszel. - bólintok egy félmosollyal, olyan jól begyakorolt fajtával, amiben már egészen profi vagyok, csak épp más ösztönből használja őket, én pedig azért, mert tudom, hogy ott van a helye, és mikor kell alkalmazni, én szimplán figyelek rá, másnak meg csak úgy jön. - Az hasznos, nem kell sokat mászkálnunk. - igen, azért elég nagy előnye van annak, ha a fürdő közel van a szobánkhoz, határozottan értékelem a dolgot. Közben persze én is veszem a kabátomat, és újra belebújok a cipőmbe. - Bizonyára. Ha sok a kinti terület, akkor legalább többet sétálhatunk, az pedig jót tesz az egészségnek és gondolom neked is jó, ha tudsz repülni. - mert hát minden bizonnyal a szárnya olyan, mint másnak a láb. Edzeni kell, hogy rendesen működjön, ha sosem használja, akkor az izmok sem lesznek benne elég erősek ahhoz, hogy amikor tényleg szüksége van rá, akkor rendesen tudja használni. Mindenesetre szépen elindulok utána, ha már felfedezzük kicsit a birtokot, eddig még különösebben úgy sem néztem meg magamnak a helyet.

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Vas. 1 Feb. - 17:54

Annyira nem figyelem, hogy milyen pontossággal pakol, hiszen nem tartom ezt túl lényegesnek és érdekesnek sem egyelőre, még nem tűnt fel, hogy ennyire másabb lenne, mint mondjuk én, de nincs probléma azzal, ha valaki egyedi, én nem fogok negatívan viselkedni vele szemben, ez biztos. Na de ideje mesélnem egy kicsit a képességemről, hiszen érdekli, ami természetes és engem is ő, de amikor a szárnyaim negatívságára tér rá, ösztönösen védekezni persze. Igen, tudom, hogy mire vagyok képes, mégis, nem akarom ezt elfogadni, hiszen már elvettem egy ember életét és erre többé nem kerülhet sor.
- Nem tudhatod, hiszen nem ismersz engem, de tény, nem éppen pozitív a hatalma. – bólintok rá végül, nem kerülgetve a forró kását. – A mutáns nevem is bukott angyal. – jegyzem meg kissé halkabban, hiszen nagyon jól logikázik igen, ez tény. Vicces egyébként, úgy tűnhet, hogy megtanultam együtt élni a képességemmel úgy, ahogy van, most mégis érezhető, hogy ez nincs így. Bár mintha Summer próbálna kicsit enyhíteni a dolgokon, annyira nem tudok már foglalkozni vele, hiszen ez nem kultúra kérdése most.
- Igen, de Japántól kicsit messze vagyunk és végülis nem számít. A szárnyam azon képességét nem használom, szóval olyan, mintha nem is lenne. – jelentem ki határozottan, bár a gond az, hogyha olyan helyzetbe kerülnék, akkor képes lenne maga is működésbe lépni. De nem, nem akarok most erre gondolni. Jobb is, hogy inkább másról mesélek, így térek ki arra, hogy ideje lenne egy saját életnek és én egyértelműen ezt Morgan-el képzelném el. Úgy se érzi itt mindig jól magát, talán… talán ha a közelben lennénk, de mégse mindig itt. Bár, ki tudja, lehet, hogy ehhez nem is lenne kedve és én akarok túl hamar mindent.
- Igen, úgy. Tudod, van párom és szeretnék minél több időt vele tölteni, bár nem tudom, hogy ő egy ilyen ötlethez mit szólna. – hiszen eléggé öntörvényű, talán zavarnám is, ha mindig ott lennék a nyakán, pedig én szívesen vállalnék munkát, a szüleim úgyis segítenének jó helyet találni és boldogok lehetnénk, csak a gond az, hogy az élet nem ilyen egyszerű és ennyire nem rózsaszín, tuti lenne, ami beárnyékolja és ahj, már megint a negatív dolgokra gondolok. Ideje inkább, hogy róla beszélgessünk picit, mert azt hiszem, hogy én már így is túl sok mindent árultam el magamról ilyen rövid idő alatt, míg Summer azért nem.
- Hmm, ez igazán érdekes. És be is tudsz törni a számítógépekbe is? – ne kérdezze senki, hogy ez a kérdés most hogy jutott hirtelen eszembe, de az tuti, hogy azon a szigeten sok hasznát vettük volna egy ilyen képességnek. Rég volt, de… örök emlék marad a számomra. Ideje viszont haladni is a nappal, ahogy nézem, ő is bepakolta a ruháit, én pedig akkor megmutatom azt, ami érdekelte, tehát a fürdő lesz az első hely.
- Igen, már több, mint egy éve itt élek és úgy érzem, hogy ismerem a helyet. – még titkos járatot is sikerült egyszer találnunk Mike-al, szóval elmondhatom szerintem, hogy tudom, mi merre van. Ahogy a lány, úgy én is magamhoz veszem hófehér kabátomat, majd kezembe fogva azt lépek ki a folyosóra és a lányok fürdőjéig meg sem állok. Ott is kinyitom az ajtót, belépek, majd a falnak döntöm hátamat, a lány bátran körbenézhet.
- Szerencsére közel van a szobánkhoz. – jegyzem meg, majd ha már itt vagyok, akkor megmosom kezeimet is, a sok ragasztás után amúgy is jól esik, majd miután megtöröltem, fel is kapom kabátomat. A birtok elég nagy, nem is tudom hirtelen, hogy mivel kezdjem, mit mutassak meg neki először. Talán a Nyugalom parkját…
- Egyébként a birtokhoz egy erdő és egy tó is tartozik, szóval gyönyörű ez a hely, biztosan otthon fogod majd érezni magad. – mosolygok a lányra, majd türelmesen várom, hogy mikor indulhatunk tovább, már ha nem szeretne itt ragadni.

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Pént. 23 Jan. - 21:33

Amy & Summer

Talán ő tényleg úgy gondolja, hogy el tudná pakolni a ruháimat rendesen, de én kizártnak tartom. Ha egyszer-egyszer felpillant, akkor láthatja, hogy szinte centiméteres pontossággal teszek mindent egymás mellé, egy pillanatra csak hagyva figyelmen kívül egy apró részletet sem, egy apró gyűrődést sem okozva, csak biztos, ami biztos, de hát én ilyen vagyok. Szeretem a rendet és szeretem, ha körülöttem minden tökéletes, és nem tudom beérni a majdnemmel. A majdnem... az nem megoldás, semmire sem jó, de annyit már megtanultam, hogy ezt a legtöbben nem igazán szokták megérteni.
- Ha pajzsként funkcionálna, akkor eleve ezzel kezdted volna, és nem... így tetted volna hozzá. Szimplán csak logikus. Egyébként általában a bukott angyalok szárnya fekete. - nem teszem hozzá, hogy ne vegye magára, soha sem szoktam elnézést kérni, nincs rá szükség, vagy ha van, hát különösebben igazából nem érdekel a dolog. Egyébként pedig a mitológiák nagy részében ez tényleg így van, az angyalok közül a jók tollának fehér a színe és a bukottaké fekete. Nem mondom, hogy Amy egyből rossz ember, de így igenis logikus feltételezés, hogy a szárnya nem valamiféle pozitív képességgel bír. - Persze akadnak ritka kultúrák, ahol a fekete és a fehér jelentése felcserélődik. - nem is tudom, hogy miért teszem ezt hozzá. Igazából ez is csak egy szimpla tény és kész, nem arról van szó, hogy azt szeretném, hogy ne érezze mondjuk rosszul magát a megjegyzés miatt.
- Úgy érted, hogy önálló életet, nem diákként? - pillantok rá, mert hát nem volt egyértelmű teljesen a megfogalmazása, nekem legalábbis nem jött át a dolog teljes mértékben, bár az is benne van a pakliban, hogy csak én nem értem teljesen a gondolkodásmódját az... átlagos embereknek.
- Igen, olyasmi. Kiemelkedően extrának? Igazából szinte bármit meg tudok tenni, ami a számokkal kapcsolatos. Ha érdekel, hogy hány lélegzetet vettél, mióta bejöttem, vagy... pontosan hány hajtást végeztél el azokon a papírokon... - rántom meg a vállamat. A legtöbb embert egyébként ez nem szokta izgatni, mint ahogy a bonyolult egyenletek megoldása sem, de nekem nem jelent gondot. Igazából sosem akartam olyan lenni, mint az átlag, nem volt meg bennem a félsz, vagy az aggodalom, hogy eltérek, hiszen... nem érzek ilyesmit, ahogyan mást se nagyon. Csak a számok és a hideg logika, a logika szerint pedig nem kötelező ugyanolyannak lenned, mint mindenki másnak.
- Persze, köszönöm, ha megmutatod a fürdőt. - bólintok egy aprót egy kisebb mosolyt is megejtve, na persze olyan jó kis betanult fajtát. - Rendben van a birtok többi része is érdekel. Te már jól ismered? Régóta vagy itt? - gondolom ezekkel a szárnyakkal nem volt kifejezetten egyszerű a kinti világban élni, az is lehet, hogy már évek óta itt van, ahol... könnyebb az élete. Persze közben magamhoz veszem a kabátomat, ha kintre is mennénk netán, aztán irány kifelé.

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Szer. 14 Jan. - 11:13

Úgy tűnik, hogy némileg sikerült félreértenem a lány szavait, így amikor kijavít, akkor csak finoman biccentek felé, bár tudnék még mit kérdezni ezzel kapcsolatban, de legyen, egyelőre ráhagyom a dolgot. Talán tényleg felesleges a puhatolózás, inkább próbáljunk meg összeismerkedni, hiszen ki tudja, hogy mennyi ideig élünk majd együtt és azért én szeretek jóban lenni mindenkivel, főleg a szobatársaimmal. Fel is ajánlom neki a segítségemet, de mivel láthatóan nem tart rá igényt, mert hogy én bizonyára máshogy csinálnám, mint ő a pakolászást, így inkább a csomagoláshoz térek vissza, hiszen nem ártana lassan befejeznem, majd utána elpakolnom, hiszen ki tudja, hogy mondjuk Morgan mikor óhajt betoppanni. Néha a legváratlanabb pillanatokban tud meglepni, bár talán újdonsült szobatársam ezt nem értékelné igazán. Ki tudja, hogy miként áll az erősebbik nemmel. Idő közben természetesen beszélgetünk tovább, így kerül szóba a szárnyam, amelyről azért elárulok néhány információt, de még nem mindent. Van ugyanis egy képessége, melyet szívem szerint eltűntetnék, mintha nem is létezne, ő pedig elég szépen megérzi azt, hogy nem túl pozitív az, amit tud.
- Erre miből következtetsz? Pajzsként is funkcionálhatna, ha megtámadnak, az is védekezés. – sőt, az aztán igazán a védekezés, szóval tényleg érdekelne, hogy miből gondolja, és a fekete szín? – Ha léteznek angyalok, szerintem akkor se előírás, hogy mindegyiküknek fehér szárnyai legyenek. – nézek picit magam elé és természetesen Lily jut eszembe, na meg Lya, akiknek hófehér szárnyuk van. Ők jobbak lennének, mint én? Meglehet… hiszen mindkettő angyali teremtés, szőke hajjal, csinos pofival, én pedig itt vagyok a fekete szárnyaimmal és barna tincseimmel. Halkan sóhajtok, miközben magam mellé teszem a becsomagolt dobozt, majd egy másik után nyúlok, miközben azért időnként egyszer-egyszer Summer felé sandítok, és én is kérdezek ám tőle, de ahogy mereven a falnak dől hmm… Talán így nevelték?
- Miamiból. Bár szeretem a szüleimet, én kezdem úgy érezni, hogy talán jobb lenne majd lassan új életet kezdenem. – igen, én is tervezgetek, méghozzá nem is akárkivel. Morgannel minden remekül alakul, miért ne lehetnék hát vele, ha egyszer mondjuk itt hagyjuk ezt az iskolát? Vagy én is lehetnék X-men, bár tény, hogy ahhoz mernem kellene használni a teljes erőmet, nem szabadna egy picit se félnem tőle.
- Hűha! Szóval olyan az agyad, mint valami gépnek? Ez igazán… különleges. Gondolom próbálgattad már a határaidat, miket csináltál, ami úgy kiemelkedően extrának minősül? – furcsálhatja, de sikeresen felkeltette az érdeklődésemet. Fel is pattanok nemsokára, majd a takarót ráhúzom az ajándékokra – biztos, ami biztos alapon -, majd ez után lépek oda a másik elé. Mint látom, nagyjából bizonyára végzett, szóval… elmehetnénk másfelé is, elég időt töltünk majd együtt a szobában véleményem szerint.
- Akkor megmutassam a fürdőt? Meg körbenézhetnél a birtokon és a kastélyban is, jó nagy és gyönyörű! – én legalábbis imádom ezt a helyet és tényleg magával ragadó a szépsége. Ahhoz pedig kétség sem fér, hogy otthonos, főleg, hogy itt mindenki egyedi, mindenki különleges és azért nagyjából összetartó csapatról van szó. Ha tehát Summer jön, akkor a fürdő felé fogunk indulni, miközben kíváncsian figyelem, hogy mi a véleménye a helyről, arcáról biztosan leolvashatok majd valamit.

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Csüt. 8 Jan. - 16:38

Amy & Summer

- Mindent, ami fontos lehet az elinduláshoz. - teszem még hozzá, mielőtt tovább folytatnám a pakolászást. Bár ő minden bizonnyal ezt már túlgondolta, de a minden nem feltétlenül jelent szó szerint mindent, jelenthet csak részleteket is az egészből, mindent, ami tényleg fontos lehet. Egyébként sem kell egyből az összes részlettel tisztában lennem, hiszen erre van az itt eltöltött idő, hogy majd mindenre, ami még kell magamtól jöjjek rá. Amúgy is elég gyorsan jegyzek meg mindent, hogy ez így ne okozzon nagy gondot.
Látom én, hogy a szavaim azért eléggé meglepik, de nem foglalkozom különösebben a dologgal. Ezt senki sem értheti meg. Esetemben a rend nem ugyanazt jelenti, mint nála. Lehet, hogy tényleg rendet tart, ez benne van a pakliban, de akkor sem tud pontosan úgy elpakolni,ahogyan azt én teszem, az a precizitás nem lesz meg benne, és én biztos, hogy nem viselném el, ha valami nem úgy lenne eltéve, ahogy az nekem jó.
- Csak nyugodtan, engem nem zavar. - már miért is zavarna, ha nappal teszi és nem akkor, amikor mondjuk aludnék, vagy pihennék. A fürdőszobát érintő válaszra csak bólintok egy köszönöm félét, aztán szépen pakolok tovább. A ruháim pontos rendszer alapján kerülnek be a szekrénybe, hogy majd aztán amikor szükségem lesz rájuk, akkor az alapján könnyedén meg is találjam őket. Ez nálam így a megszokott, mindennek pontos sorrendben kell lennie, mindig ugyanakkor eszem a reggelimet és mindent pontosan ugyanúgy csinálok minden áldott nap. Most mégis megállok a mozdulat közben, és egy pillanatra hátranézek felé, miközben a szekrény előtt állok, az egyik pontosan hajtogatott pólómmal a kezemben.
- Értem már, talán pont e miatt fekete a színe, az fejezi ki, hogy nem pozitív erővel bír. - fejtem ki a röpke és persze felettébb tárgyilagos véleményt, aztán mintha mi sem történt volna fordulok vissza a szekrényhez, hogy folytassam a pakolást. Nem lep meg, hogy visszakapom a kérdését, de mégis várok pár pillanatot, amíg aztán le nem ülök az ágyamra. Felhúzom a lábaimat, miután a cipőt mértani pontossággal tettem le az ágyam mellé a földre. Aztán pillantok csak rá. Egészen elképesztően egyenes háttal ülök a falnál, mintha csak kötelező lenne számomra ez a testtartás, pedig szimplán csak ezt szoktam meg.
- Glasgowból származom, bár lehetséges, hogy a szüleim az államokba költöznek az itteni iskola miatt, ez egyelőre még kérdéses. Te honnan jöttél? - értelemszerűen a professzor is ott talált rám, bár fogalmam sincs, hogy miért is utaztak olyan sokan, bár az is lehet, hogy amikor apu itt volt New Yorkban konferencián akkor már valahogy bemért... a jó ég tudja, nem is igazán fontos ez az apró részlet. - Tökéletesen ismerem a számokat, a matematikát és... mindent pontos logika szerint meg tudok határozni, bár ez így eléggé lesarkított megközelítés, nem hiszem, hogy pontosan el tudnám neked magyarázni. - mint ahogyan senkinek sem. A képességem... nem arról van szó, hogy bonyolult, én magam nem érzek másokat elég okosnak ahhoz, hogy megértsék azt, hogy a fejemben mi is játszódik le. Máshogy vagyok bekötve, mint az átlag és épp ezért ezt nem is egy könnyen értik meg.

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Kedd 6 Jan. - 12:19

Valóban másra számítottam, de ez nem szegi kedvemet, hiszen tudtam, hogy idővel érkezni fog majd egy új lány hozzánk, csak azzal nem voltam tisztában, hogy mikor és ki. De mint látom, most már egyértelmű és ahogy a nevét hallom, automatikusan mutatkozom be én is neki. Amikor kiderül, hogy már mindent elmondtak neki, csak finoman biccentek, majd úgy pillantok fel rá.
- Azért mégis csak így volt illendő. És mindent? Mi mindent? – azért nem hiszem, hogy azonnal mindenről, mindent tudna, de ha igen, akkor hajrá, mesélje csak el, hogy milyen tudást szerzett meg Charles-tól. Egy ideig felhagyok most saját ténykedésemmel és odatipegek a lányhoz, hogy segítsek neki, ha esetleg szeretné és ez most amolyan nyitás is tőlem, hogyha már itt van, ismerkedhetnénk is.
- Nem menne? – kérdezek vissza meglepetten, de nemsokára minderre magyarázat is születik, így láthatóan megdöbbenek, hiszen… hiszen az én cuccaim is valamilyen szinten szabályosan vannak elpakolva, bár bizonyára ő ezt nem tudja és két ember között is mások a szabályok, éppen az, amit az adott személy kitalál, eldönt.
- Értem! Nem gond, akkor majd folytatom a csomagolást. – mutatok ágyam felé, ahol ugye még mindig minden szanaszét van, de ez így van rendjén, tudom, hogy mikor, hová kell nyúlnom. Szóval már el is kezdenék visszaindulni, amikor a fürdőre tér rá. Furcsa, hogy azt még nem tudja, de legyen, én végülis szívesen segítek, mint mondtam, a fürdő meg egyébként sincs messze.
- Oké, akkor majd ha kipakoltál, szólj és megmutatom. – gondolom előtt pakolászni szeretne, aztán ha mégse, majd úgyis megtudom, hogy most indulna. Én azért visszamegyek az ágyamhoz, majd egy különleges bonbont kezdek el csomagolgatni, így az egy ezüst-kék színű csomagolópapírba kerül hamarosan. Nem pislogok a másik felé, nem óhajtom zavarni, csinálja csak a dolgát bátran, így csak akkor nézek rá, amikor rólam érdeklődik. Nem lep meg, sokakat érdekelnek a képességek, ahogy engem is, szeretem tudni, hogy mik vannak a világban.
- Csak a szárnyamnak van képessége. – ha azt látja, akkor sejtheti, hogy mi, és a másik? Nos… nem is tudom, hogy el akarom-e mesélni neki, hogy máris kitérnék rá. – A repülésen kívül van egyfajta védelmező reflexe, ha bántanának, de mivel itt biztonságban vagyok, így az olyan, mintha nem is lenne. – persze szegény Mike-on már sikerült alkalmaznom, pedig nem akartam úgy igazán, nem kellett volna. Rég történt, azóta is bánom, szerintem nem véletlen alakult úgy vele a kapcsolatom, ahogy, pedig én még mindig kedvelem. Na de ne csak rólam beszéljünk, főleg, mert nem óhajtom jobban kifejteni a dolgot, elmagyarázni, hogy mit tesz ez a képesség, az egyébként is ismét eszembe juttatná Jeremyt is, ő pedig már rég elment.
- De ideje, hogy te is mesélj egy kicsikét magadról. Merről érkeztél? Hol talált rád a professzor? – és picit itt felé fordulok. – És mi a te képességed? – mert így ránézésre full átlagosnak néz ki, semmi külső elváltozást se látok rajta, ezért különösen érdekel, hogy ő mit tudhat, ugyanis esélyem sincs magamtól kitalálni, legalábbis egyelőre.

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Szer. 31 Dec. - 15:42

Amy & Summer

Azért nagyjából tudom értelmezni az érzelmi reakciókat. Tudom, hogy mit jelentenek, tudom azt is, hogyan működnek, vagyis hogy nálam hogyan kéne működniük, de nagyjából itt véget is ér a dolog, ennél többet sajnos nem tudok és én se nagyon tudom produkálni őket Próbáltam, néha megy, tükör előtt, ha gyakorolom, ezért is fér most bele egy mosoly legalább, főleg, amikor láthatóan a másik eléggé meg van lepődve, hogy engem lát, ha jól sejtem akkor valaki mást várt, barátnőt, szobatársat, párt, akárkit. Mélyen nem érint meg a dolog, várható volt, hogy nem fogják külön bejelenteni az érkezésemet.
- Igen, tisztában vagyok a neveddel, a professzor azt hiszem mindent elmondott. - az sem lep meg különösebben, hogy szárnyai vannak, hiszen erre már előre felhívták a figyelmemet. minden másról nem számoltak be, hogy kik lesznek még a szobatársak, vagyis ki, és hogy mi még a képessége. Gondolom úgy voltak vele, hogy ezeknek majd én járok utána. Persze meg is fog történni, ennyire azért vagyok érdeklődő, mivel az információk érdekelnek. Nem kifejezetten azért, mint mást, mert kíváncsi vagyok, egyszerűen csak érdekelnek és kész, mint információ, amit elraktározhatok. Akkor láthatsz át a legjobban összefüggéseket, ha minden részlettel tisztában vagy. Egy egyenlet sem oldható meg úgy, ha van akár csak egy változó is, amit lehetetlen értékkel társítani. Többet első körben nem is mondok, hanem szépen a holmimat kezdem inkább kipakolni, csak a kérdése hallatán lepődöm meg egy egész kicsit, és pillantok fel rá.
- Nem, köszönöm. Neked nem menne. - egy pillanatnyi szünet után folytatom csak, mert hát... apu mondta, hogy próbáljak meg legalább egy kicsit alkalmazkodni, legalább most az egyszer. - Tudod eléggé... hárklis vagyok a dolgaimra, és nem tudnád úgy elpakolni, ahogy kell. - javítás, legalábbis részemről ez annak minősül.
- De esetleg majd megmutathatod, hogy merre van a fürdő. - oké elmondták nagyjából, hogy mi merre, de így egyszerűbb, és bár amúgy is megoldanám, talán neki jobb, ha nem hajtom el egyből. Közben persze nekiállok rendezkedni, szépen precízen elpakolva mindent, hogy semmi se legyen gyűrött és minden pont ott legyen, ahol lennie kell. Általában este még a másnapi ruhámat is pontosan előkészítem a legközelebbi székre, de majd itt is kialakítom a magam szokásait. Más helyhez, más szokások passzolnak ugyebár.
- És te mire vagy képes? A szárnyadat látom. - tehát gondolom evidens, hogy tud repülni, bár természetesen lehetséges, hogy nem képes rá. Egy ekkora szárny el kell, hogy bírja a súlyát, talán őt és egy vékonyabb ember még mellette, amennyiben edz is rá még többet cipelhet. De hogy ezen kívül képes-e valamire azt nem tudhatom, de jobb felkészülni. Nem élvezném, ha hajnali ötkor teszem azt... kakaskukorékolásra ébrednék.

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Pént. 26 Dec. - 18:15

Rettentően izgatott vagyok a karácsony miatt, hiszen már nincs túl sok időm addig, de az biztos, hogy az ajándékokat nem ártana rendesen becsomagolnom. Jelen pillanatban az ágyamon ücsörgöm, a földön, az ágyam mellett már több, szépen becsomagolt dobozka található, de akad még néhány tárgy – sál, bonbonok, stb-k -, amelyek becsomagolásra várnak, így éppen azokkal szórakozok. Tehát olló, masnik, ragasztó és mindenféle díszítőelem itt van körülöttem, és láthatóan remekül elszórakozom velük, miközben halkan dúdolgatok. Csak akkor állok le, amikor meghallom, hogy valaki érkezik és talán nem meglepő, hogy az első gondolataim Scar és Morgan lesznek, így az új lány láttán őszintén megdöbbenek.
- Oh, szia! – köszöntöm egy kedves mosollyal, miközben egy pillanatra végigmérem azt, akit ide sodort a szél. Rajtam csak egy fekete nadrág van, zokni és hófehér, ujjatlan felső, hátul pedig ki van alakítva a felsőmnek a szárnyaimnak való hely is, tehát a két hatalmas, fekete tollazat most szintén elterül az ágyon, mögöttem. Hajam kibontva, egyenesen omlik végig hátamon, kék szemeim pedig csak minimálisan vannak kihúzva. Már fel is pattanok, hiszen ha jön valaki, akkor azt mégis úgy illik köszönteni, így jobb kezemet felé nyújtom, miközben kiderül, hogy ki is a leányzó.
- Amy Carmack vagyok és nem, eddig még nem szóltak, de sejtettem, hogy hamarosan jön majd valaki. – hiszen Jill már nincs itt és a legszomorúbb az egészben az, hogy a kedves Scarlett is itt fog hagyni. Mondjuk megértem, hogy még több időt szeretne Liammal tölteni, de nah… Talán én is élhetnék Morgannel? Nem szeretném zavarni vagy a nyakán lenni mindig, így is amikor tehetem, akkor felkeresem és már alig várom, hogy az ajándékait is megkapja. Nem minden drága dolog ám, én magam is készítettem apróságokat, amiknek majd remélem, hogy örülni fognak. Ahogy nézem, Summer azért hamar feltalálja magát, majd már helyet is foglal az ágyán, így én odasétálok mellé, majd ez után tekintek a cuccai irányába.
- Segítsek kipakolni? Meg igazából bármiben segítek, ha szükséged van valamire vagy valakire. – ajánlkozom is fel neki azonnal, hiszen barátságos ember vagyok, szóval nincs okom ellenségeskedésre, főleg nem egy szobatárs esetében. Ki tudja, hogy meddig fogunk mi még együtt élni, nem ártana jól kijönnünk egymással.

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Csüt. 25 Dec. - 8:59

Amy & Summer

Új nap... új iskolában. Nem tudom mennyire lesz ez jó nekem, de azt mondták, a két fickó azt mondta, hogy itt elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Nem úgy mint az eddigi iskolákban. Nem nézték jó szemmel a korai kezdést az egyetemen és úgy kb. semmit se néztek jó szemmel, pedig nem én tehetek róla, hogy okosabb vagyok az átlagnál és gyorsabban tanulok igaz? Ez egy adottság, képesség, mutáció, teljesen mindegy, hogy minek nevezzük a három szó tökéletesen lefedi ugyanazt, más vagyok mint az átlag. Itt pedig állítólag sokan vannak így ezzel, bár kétlem, hogy túl sokan lennének olyanok, mint én, sőt ha jól sejtem, akkor pontosan olyanok, mint én egyáltalán nem is lesznek. Biztos vagyok benne, hogy itt is nehéz lesz majd beilleszkednem, ezért próbáltam meg elérni, hogy esetleg ne egy szobát kapjak másokkal, hogy legyen egy külön nekem, mert a sajátos időbeosztásom, a sajátos speciális napirendem mások számára zavaró lehet. Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy mások lehetnek zavaróak számomra, de ez... azt hiszem nem a legkedvesebb megfogalmazás, tehát maradjunk annál, hogy majd valahogy megoldom.
Tehát szobatársak, legalábbis egy minimum, ha jól tudom. Nem tudok sokat róluk, két lány, bár állítólag egyikük nem marad sokáig, mert valami fickó miatt kiköltözne. Ebbe jobban nem mentem bele, azért olyan mélyen nem érint a dolog. Fontosabb volt tudnom, hogy van-e olyan hely, ahol majd táncolhatok, ez igenis sokkal-sokkal lényegesebb, mint hogy más lányok kivel költöznek össze. Azért remélem, hogy a két, netán idővel egy szobatárs nem lesz majd rendkívüli módon idegesítő. Az nem érdekel, ha én idegesítem őt, könnyedén figyelmen kívül tudom ezt hagyni és nem foglalkozni a jelenlétével, ám... talán egy dologban segíthet, ha már ez így alakult. Ajándék kell és én még mindig nem találtam ki, hogy mit is adjak a szüleimnek. Ők is elég kemény dió, de nem annyira, mint én, e téren pedig nem vagyok túl kreatív. A száraz tények alapján mindenük meg van, viszont akkor minek nekik adni bármit is? Csak a gesztus miatt? Tényleg van annak értelme?
Végül csak elérem a célt, az ajtó alapján felismerem, hogy hova kellett jönnöm, egészen jól elmagyarázták szerencsére, az pedig nem okoz gondot, hogy megtaláljam azt az ajtószámot, amit keresnem kell, ez sosem okozott gondot, a számokkal mindig is felettébb jóban voltam mindig is. Azért egy pár pillanat szünetet tartok, mielőtt lenyomnám a kilincset, és belépnék a szobába. Halkan köszörülöm meg a torkomat és egy kimért biccentéssel köszönök az ágyon ülő lánynak. Nem akarom megzavarni, vagy ilyesmi. Még egy jól betanult mosolyt is az arcomra varázsolok. Nem mondom, hogy tökéletesen megy, de nálam ez a maximális szint, amit el tudok érni, szóval... sorry, ha valakinek esetleg nem tetszik, többet tőlem ne várjon.
- Öhm... szia! Summer vagyok, nem tudom, hogy szóltak-e, hogy én leszek az új szobatársad, de ha netán nem, akkor... én leszek, vagyis vagyok. - egészítem ki végül magam és a magyarázat után már lépek is a láthatóan rendezett és üres ágy felé, hogy lepakoljam a cuccaimat. Jöhet nem sokára a pontos és precíz kipakolás, hiszen az én cuccaim mindig tökéletes rendben vannak tartva, ez alól még akkor sem lehet kivétel, ha mondjuk éjfélkor érkeztem volna meg és más nem állna neki, hogy rendet tegyen. Ez is olyasmi, amit majd a szobatársaim valahogy kénytelenek lesznek elfogadni.

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Szer. 25 Jún. - 13:39

Liam & Scarlett

♪ Love never felt so good ♪
Tudom, hogy nem volt szép tőle, hogy vele mentem és nem a húgomat kerestem meg, de sosem mondanám azt, hogy megbántam. Ha tehetném akkor azt hiszem legszívesebben egyszerűen két felé szakadtam volna, hogy mindkettőt egyszerre tehessem meg, de erre sajnos nem volt lehetőség, így hát... ez van, nincs mit tenni ellene. Tudom, hogy Dorothy rendkívül nagyon haragszik rám, de talán majd idővel megbékél és megbocsát nekem, és attól még ugyanúgy megmarad nekem az is, amit ez az út adott. De ha a húgomat keresem meg, akkor Liammel talán sosem kerülünk közel egymáshoz, talán nem futunk vissza a birtokon, talán elkerüljük egymást és soha sem alakul ki ez, ami most van. Persze volt nehéz része, ez a másfél hét és előtte, amíg került engem, de attól még csodálatos az egész és én nem dobnám el semmiért sem. Csak vele szeretnék lenni minél többet, pótolni a kimaradt időt. Nem tudom, hogy ez az érzés elmúlik-e valamikor, azt mondják, hogy a szerelem, vagy legalábbis a kezdeti pezsgés nem tart örökké, de én úgy gondolom, hogy ha valakihez igazán nagyon kötődsz, akkor nem tudják csak úgy elvenni tőled ezt az érzést, akkor nem fogom úgy érezni akár pár hónap múlva, hogy sok lenne, hogy akarok tőle függetlenül életet is. Azt szeretném, ha mindig az életem része lenne és én is az övé, ha ez így maradna... örökké, vagy ezt túl hirtelen lenne kimondani így elsőre, hogy még előtte nem is volt soha senkim? Nem akarom, hogy úgy gondolja, hogy majd talán kísérletezni akarok, miért akarnék? Lehet, hogy van, aki szereti az életét úgy eltölteni, hogy sok mindent kipróbál, de én nem ilyen vagyok. Tudom, hogy szeretem és miért kéne nekem akkor bárki más? Csak azért, mert... más? Ez olyan buta egy hozzáállás lenne.
- Igen, bárhol és bármikor! - vágom rá azonnal, csak akkor jövök kicsit zavarba, amikor felfogom, hogy ez mit is jelent pontosan. - Mármint én nem akarnálak folyton megtalálni. Vagyis akarnálak, de... nem fogok rád akaszkodni, vagy ilyesmi, csak azért kerestelek, hogy jól vagy-e, hogy... Tudod igaz? - magyarázkodok, hát persze, amikor már felfogom, hogy pontosan mit is mondtam, vagy inkább tettem. Nem akarom, hogy valami őrült kis perszónának nézzen, aki ha lehetne, akkor folyton a nyakán lógnak és nem lehet tőle soha egy kis időre se megszabadulni. Vele lennék folyton, ez tény, de attól még nem fogok féltékenykedve állandóan a nyomában járni, hogy mindig tudjam mit és mikor csinál. Felállunk végül, én pedig akármennyire is talán nem akarom, de végül kibököm azt a röpke kérdést és végül csak finoman elmosolyodom a válasza hallatán. - Biztos kedves, ha neked... ennyire fontos. - teszem aztán hozzá. Félek én ettől, hát persze, főleg ha tényleg nyíltan látnom is kell, hogy az a nő mennyire dögös, de Liam barátja és nem mondhatom azt, hogy ne találkozzon vele többet. Ez igazán rémes lenne részemről, bár persze ilyenkor mindig fenn áll az a kérdés, hogy vajon ez visszafelé sem lenne gond? Ha nekem lenne egy nagyon jó fiú barátom, akivel megbeszélnék mindenfélét, az őt nem bántaná vajon kicsit sem? A kérdése viszont nem kicsit lep meg, de tény, hogy erről nem igazán volt alkalmam beszélni vele. Pár pillanatig hezitálok, de aztán végül nem a válasszal kezdek.
- Mi lenne, ha lemennénk a tóhoz? Jó az idő, meleg van, felkapunk egy fürdőruhát, törölközőt és találkozunk a bejáratnál pár perc múlva. És... akkor majd akkor elmesélem ezt az egész Dorothy sztorit rendben? - ebből már tudhatja, hogy van mit mesélni, hogy nem kell megkeresni a húgomat, mert már megtaláltam, vagyis majdhogynem ő engem, de a lényeg, hogy itt van, hogy beszéltem vele és hogy a fájdalmas kis mosoly most az arcomon mutatja, hogy nem volt az valami fényes találkozás. De azért csak-csak mosolyról van szó és ez a lényeg. Elengedem hát a kezét, de még egy gyors csókot azért kap ám, mert ennyi jár nekem ilyen hosszú megvonás után, aztán szépen kitessékelem a szobából. Öltözzön át, és hozzon egy törölközőt, én is így teszek és majd szépen odalent találkozunk.

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Kedd 24 Jún. - 18:35

Scarlett & Liam

Tudom, hogy nem szép dolog, de…örülök annak, hogy velem jött Atlantába, és nem a húgát ment megkeresni. Szeretném, ha boldog lenne, ha jóban lennének Dorothyval, ha megértené őt a húga, mert…félek,hogy nem így lesz. Abból, amit eddig mesélt nekem Scarlett, azt szűrtem le, hogy Dorothy nem éppen egy szerető családban nőtt fel. Könnyen lehet, hogy Scarlettet fogja hibáztatni mindazért, ami vele történt. Majd biztos neki szegezi a kérdéseket, hogy miért nem jött el előbb, hogy mit csinált mióta elszökött, és…nem tudom, hogy erre vannak-e megérthető válaszok, a számára megérthető válaszok. Mert én megértem Scarlettet. Nem tudott ellenkezni mikor elvitték, és elszökni egy katonai támaszpontról nem könnyű. És tudom, hogy önző vagyok, de örülök, hogy Scarlett velem jött, hogy ott volt nekem, hogy belészerethettem, mert akár el is mehetett volna megkeresni a húgát, ahelyett, hogy nekem segített volna, de ő mégis…velem volt. Gondolom azért velem jött el, mert félt, mert élni szeretett volna egy kicsit, és remélem, hogy segítettem neki még, ha nem is alakultak olyan jól a dolgok így a végére, de mostantól minden rendben lesz, itt leszek, számíthat rám. Szeretném, ha én vezethetném be őt az életbe, ha velem fedezhetné fel a világot, amitől eddig távol tartották. Nem tudom, hogy az alapítok miként tudnak szemet hunyni afelett, amit vele tettek. Megölték a szüleit, elszakították a húgától, majd fogva tartották őt, és arra kényszerítették, amit nem akart. Elvették tőle az életét, nem engedték, hogy úgy éljen, mint bárki más. Ilyenkor milyen okot tudnak mondani, hogy ne utáljam ezeket az embereket, és bízzak bennük? Nem akarok harcolni, de…az tény, hogy soha nem fognak minket elfogadni, Scarlett esete is csak ezt mutatja. Charles a békésebb, belőle kinézem, hogy még ilyenkor is védené azokat a szemétládákat, de Eric…ő harcos, megértené, hogy porig akarom rombolni azt a helyet, ahol Scarlettet tartották, és legszívesebben az összes embert, aki bántotta őt…értük nem hasogatna a bűntudat. Utálom, hogy az emberek csak ilyen könnyedén megúsznak mindent, amit velünk, mutánsokkal tettek. Talán Charlesnak nem ártottak, de Ericnek…látszik rajta, hogy nem szívleli az embereket, és ennek biztosan oka van. Pont kiegyensúlyozzák egymást, de ilyenkor azt kívánom, hogy bárcsak sokkal tettre készebbek lennének. Persze, egy szavam sem lehet, hiszen segítettek elsimítani a gyilkossági ügyet, és még csak ki sem rúgtak, de…az nem elég, hogy csak leszúrnak minket, amiért elmentünk Scarlettel. Értem, hogy fontos mutáns ő, de nekik is meg kéne érteniük, hogy nekem, nem, mint mutáns fontos Scarlett. Én szeretem őt, és megvédeném, nem hagynám, hogy elvigyék újra. Már rég el kellett volna pusztítaniuk azt a helyet, az ottani emberekkel pedig valahogy elbánniuk. Nem feltétlen megölni őket, csak…megbosszulni azt, amit Scarlettel tettek. Elfogult vagyok, igen, de attól még igazam van. Már a gondolatot is utálom, hogy bezárták őt és nem hagyták élni.
Most viszont itt van velem, és csak ez számít. Igen, talán ránk találhattak volna azok a fickók,de megvédtem volna őt, bármit megtennék azért, hogy ne essen bántódása. Ha azt mondja, hogy nem haragszik rám, akkor elhiszem neki, de én haragudhatok helyette is magamra. Itt hagytam őt, csak mert azt hittem így majd könnyebb lesz neki, de…ennél nagyobbat még soha nem hibáztam. Nem hagytam, hogy döntsön, ugyanazt tettem vele, amit az anyám tett velem. Szeretem őt, mindennél jobban, és meg sem fordult az a fejemben, hogy nem védhetem meg őt önmagamtól, mert ha az életem minden percét vele akarom eltölteni, akkor ez lehetetlen. Akkor látnia kell mikor a legjobb vagyok, és mikor a legrosszabb. És csak remélni tudom, hogy akkor is szeretni fog, mikor a legnagyobb szükségem lesz rá, mert…ezt a másfél hetet is a pokolként éltem meg, egy egész élet nélküle…elképzelni is rossz. Ahol ő nincs, ott én sem tudok igazán megmaradni, és maradéktalanul boldog lenni. A szavaira széles mosoly ül ki az arcomra. – Még szerencse, hogy bárhol megtalálnál! – nem hinném, hogy visszaélne ezzel a képességével, most is csak…aggódott, és el sem tudom képzelni milyen érzelmek kavaroghattak benne, mikor egy motelben talált meg. Nem zavar, hogy bármikor megtudhatná merre járok, azt pedig nem hinném, hogy ezzel ő visszaélne, ő egyszerűen nem olyan. – Úszni? Jól hangzik! – mondom mosolyogva, és vele együtt állok fel. Már éppen mondanám is, hogy menjünk, mert annyi mindent szeretnék vele együtt csinálni, hogy az egy ezer oldalas könyvbe se férne bele, de nem tudom mondani. A kérdésére csak elmosolyodom. – Persze, tudod…ő is szívesen megismerne téged. –mondom aprókat bólogatva. Remélem, hogy jól kifognak jönni, mert ők ketten a legfontosabbak az életembe, és nem szeretnék választani kettejük közül. Persze, tudom kit választanék, és Lari is tisztában van vele, hogy Scarlett lenne az, de…akkor sem szeretnék. Scarlett kezét fogva állok fel a földről, majd a fejemet kicsit oldalra döntöm és érdeklődve figyelem a szemei csillogását. – Nem szeretnéd megtalálni a húgod inkább? – nem tudhatom, hogy már megtalálta, és én…nem voltam ott hogy segíthessek neki.

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Kedd 24 Jún. - 12:25

Liam & Scarlett

♪ Woman ♪
Néha jó lenne tudni, hogy pontosan mi jár a másik felében. Talán sok félreértést elkerülhetnénk így, ha biztosra tudnád, hogy a másik mit érez, lehet hogy a bizonytalanságok is elszállnának, a féltékenység, minden, de ez nem lehetséges. Nem tudunk mindent szavakkal kifejezni és talán nem is jó, ha minden legbelső gondolatunkat megosztjuk mással, hiszen kell egy kevés magunknak is, ami tényleg csak a miénk. Ezért van azt hiszem, hogy bármennyire is oda vagyok érte, attól még van bennem kétség, attól még rossz érzés tudni, hogy van egy legjobb barátja, aki nem én vagyok, attól még rémes, hogy elment másfél hétre és én azt sem tudtam, hogy visszajön-e, hogy fontos vagyok-e még, főleg hogy előtte is alig találkoztunk. Önző gondolat azt hiszem, de már csak azért is rémes volt ez, mert elég nagy áldozatot hoztam érte, értünk. Elmentem megkeresni az édesanyját, a helyett, hogy a húgomat kerestem volna, csak meg kedves volt és megdobogtatta a szívemet azzal, ahogy figyelt rám, ahogy nézett, ahogy már az első pillanattól láttam a szemében valami mámorító csillogást. A testérem most e miatt haragszik rám, jogosan a tetejében, és és végül még csak nem is sült el jól az egész. Oké persze voltak csodás részei, de a végeredmény az nem úgy alakult, ahogy kellett volna. A vége az lett, hogy heteket voltam egyedül, ebből az utóbb másfelet szinte sikerült átsírni, miközben ha már kiszabadultam meg kéne próbálnom élni, de nélküle nem megy. Úgy nem mert, hogy két fontos személy van az életemben és mindkettő távol van tőlem. Dorothy csak pár szobával arrébb lakik, de mégis nagyon távol érzem őt. A húgom, a húgom akit nem ismerek, a húgom, akiről nem tudok semmit. Azt sem, hogy még mindig ugyanúgy szereti-e a kakaót, mint régen, vagy hogy fél-e még a darazsaktól, vagy már megerősödött és nem. Olyan sok mindent szeretnék kérdezni tőle, olyan jó lenne újra megismerni, ha engedné nekem, csak épp nem tudom, hogy van-e rá esély, hogy valaha így lesz. Olyan, mintha minden miatt engem hibáztatna, a világ, a nagybátyánk... az élet miatt, és persze hogy rosszul esik, de mit tehetnék ellene? Én mindent megpróbáltam, nem kúszhatok be az ajtaja alatt, ha nem akarja látni a képem, vagy mégis azt kéne tennem? Bizonytalan vagyok és azt hiszem, most hogy Liam itt van, megint el fogja vonni a figyelmemet. Talán jobb is így, talán meg kell várnom, amíg a húgom nyit felém, amíg meg nem enyhül.
De most nem tudok másra koncentrálni csak rá, hogy itt van, hogy hibázott ugyan, de képtelen vagyok rá igazán haragudni, nem megy. Csak ölelni akarom, csak csókolni és érezni az illatát, semmi mást. Jó lenne ezt még nagyon sokáig élvezni, remélem, hogy nem lesz újabb nehézség, ami elválaszt minket. Remélem, hogy ő is így van ezzel, hogy most már velem marad, amíg csak tud, és újra és újra érezhetem az ajkait, újra és újra megölelhetem, amikor csak akarom. Csak elmosolyodom, amikor hátrébb húzódik, és az utolsó könnycseppeket is letörli az arcomról. Nem haragszom rá, egyáltalán nem, remélem, hogy ezzel tisztában van. Napok óta nem mosolyogtam és szinte már hiányzott ez az arcomnak, olyan üdítő most ez megint. - Én is szeretlek, mindennél jobban és... el is várom. Szerelek rád nyomkövetőt, hogy ne hagyj itt! - kiszélesedik kicsit a mosolyom, hiszen igazából van rajta nyomkövető, én magam vagyok az élő nyomkövető, hiszen bármikor megtalálhatom, bár persze ez nem jelenti azt, hogy így is tennék. Nem fogok folyton a nyomában járni, mert van saját élete is, és biztos szüksége van néha az önálló élettérre. - Nem is tudom, csak veled lenni, úgy mindegy, hogy mit csinálunk. Elmehetünk valahova, vagy... úszhatunk egyet, vagy maradhatunk itt is, olyan sok a lehetőség! - annyi mindent szeretnék kipróbálni és most, hogy itt van vele lehetőségem is lesz rá. Nem is kell most azonnal, akár az is elég nekem, ha csak felülünk az ágyra és beszélgetünk, vagy csak hozzá bújhatok. Nem akarok én sokat hirtelen. - Őt majd... majd megismerhetem? - nem teszem hozzá, hogy azt a nőt, aki a portás szerint dögös és aki a legjobb barátja és aki talán többet tudott segíteni neki, mint én. Rossz érzés, de ha egyszer a barátja, akkor még sem mondhatom azt, hogy ne találkozzon vele többet, csak mert nekem nem esik jól. Azt akarom, hogy jó legyen neki és ha ehhez szüksége van rajtam kívül is másra, akkor... akkor ezt is el kell fogadnom.

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Hétf. 23 Jún. - 15:25

Scarlett & Liam

Egyszer azt mondta nekem anyám, hogy a szerelem sokkal több fájdalmat ígér, mint boldogságot. Elég rosszul látta a világot, de gondolom ebben szerepe volt mindannak, amit átélt. Azt mesélte, hogy apám volt az első szerelme, még a gimiben. Fiatal volt, ő volt a csendes, kedves lány, aki mindenkinek önzetlenül segített, de cserébe csak annyit kapott, hogy nem a háta mögött beszélték ki, hanem a szemébe mondtak mindent. Apám pedig amolyan népszerű srác volt a suliban, a focicsapatban benne volt, a lányok szerették őt, nem volt valami hatalmas agytröszt, de anyámat megkérte, hogy segítsen neki és…állítólag így jöttek össze, szép lassan, de biztosan, és már apámnak se volt kellemetlen, ha meg kellett védeni a rosszindulatúaktól anyámat, akinek ez gondolom nagyon jólesett. Elég sablonos egy történetük van, semmi igazán mesebeli dolog nincs benne, de anyám első szerelme volt, és sokat mesélt róla. Hogy milyen érzés volt, miket tett, én pedig csak fél füllel figyeltem rá, mert már ekkor sem voltam túlságosan jóban apámmal. Scarlett szülei pedig…jó, talán kicsit kiszínezték, hogy az egész olyan mesebeli legyen, de Párizsban találkozni, majd szerelmes lenni…semmiképpen nem lehet rossz, anyám valószínűleg ölni tudna, ha az első szerelme Párizsban jön szembe vele, nem pedig egy gimi folyosóján. Arról nem is beszélve, hogy Scarlett szülei szerették egymást, együtt voltak, míg…Scarlett nem mondta, de szerintem ő is tudja, hogy a haláluk nem lehet csak egy véletlen baleset következménye, az túlságosan is fura egy véletlen lenne. Ha életben maradnak és feltudták volna nevelni Scarlettet és Dorothyt is…szerintem a tökéletes családban nőttek volna fel. Az én szüleim elváltak már kis koromban, apámat nem érdekeltem, mikor találkoztam vele, akkor is elmenekült. Nem mondom, hogy annyira sajnálnám a dolgot, mert…nem volt rossz gyermekkorom, legalábbis csak a jóra emlékszem. Ebben legalább jó ez. Kitudja, hogy mennyire lennék más ember, ha anyám nem lépi ezt meg. Örülök, hogy megtette, mert így találkozhattam Scarlettel, szerelmes lettem, kitudja, hogy ez megadatott-e volna, ha nem törli az emlékeimet. Nem a tette zavar, pusztán csak az, hogy nem én voltam a sorsom kovácsa, hogy nem magam miatt találkoztam Scarlettel, hanem miatta. És tudom, hogy ez nem gond, mert a lényeg, hogy most itt vagyok mellette,hogy a karjaimban tarthatom őt, de...attól még fura, fura tudni, hogy mindezt lényegében neki köszönhetem, én pedig csak úgy otthagytam őt. Mint Scarlettet. Nem tudom miért követtem el ugyanazokat a hibákat, mint anyám. Talán igaza van Larinak, és a felmenőim tetteiben gyökeredznek az én tetteim is. Elvégre az anyám nevelt fel, mindent ő nevelt belém, így érthető, ha…úgy tette, mint ő nem? Lari néha próbálta védeni anyámat, mikor nagyon elgurult a gyógyszerem és kiakadtam azon, hogy itt próbál engem helyrehozni, miközben lehet, hogy anyámat elrabolták és most is kínozzák. Lari kegyetlen volt velem, de így hozott rendbe, és aztán már egy rossz szavam sem volt rá. Nem tudom miért tette, hiszen soha nem ismertük egymást előtte, de ez nem is számít, csak a lényeg: megtette értem. Az életemet eddig három ember tette ki. Anyám, Lari és most Scarlett. Lari már sokszor kifejtette, hogy kell mellém valaki, aki mellett élhetek, élvezhetem az életet, mert egyedül elveszetnek érzem magam, csalódni, vagy elszakadni pedig nem is tudok. Néha azt mondta túl sokat foglalkozok mások érzéseivel, hogy nem tudom élvezni az életet, és…igaza volt. Úgy, ahogy ő élvezte az életet, úgy én soha nem tudtam. Nekem fontosak mások, ő azonban gyakran csak magával és velem foglalkozott, nem egyszer mások kárára, amit én nem igazán vettem jó néven. Nem szeretem, ha másoknak okozok fájdalmat, akarva-akaratlanul, teljesen mindegy. Én mindig visszafogtam magamat, és ez amiatt is van, hogy elég instabil vagyok. Sok dologra nem úgy reagálok, ahogy kéne. Valamiért sokkal…intenzívebben élem át a dolgokat, és ez egyszerre jó, és rossz. Azonban tudom, hogy soha életemben nem voltam senkivel olyan boldog, mint Scarlettel. Hogy senkit nem szeretem még úgy, Scarlettet. Ha fel kéne idéznem életem legszebb pillanatait, akkor kivétel nélkül csak azokat idézném fel, mikor Scarlettel voltam.
Pár pillanatra lehunyom a szemem, ahogy megérint. Talán mások másfél hetet könnyedén vészelnek át a szerelmük nélkül, de számomra ez a másfél hét inkább másfél évnek tűnt, egy véget nem érő pokoljárás. Mondani szeretnék valamit, de nem jönnek ki hang a torkomból, csak nézem őt, nézem a szemeit, és már is elvesztem. Tudjátok, mikor belenézel valaki szemébe és látsz mindent. Olyan helyeket, amiről addig csak álmodtál,és látod magadat is, látod, hogy kivé válhatsz , ha mellette maradsz. Sziklának kell legyél, mit mindegy milyen erősen ostromolnak a hullámok, ott marad, sértetlenül és álmodozva, hogy lássa mindenki, de legfőképpen Ő, hogy mindegy mit hoz az élet, mindegy mi változik, te biztos pont leszel az életében, és ott leszel mellette, egészen az utolsó lélegzetedig. Ezt éreztem, érzem, és fogom is mindig.
Nem szeretnék elszakadni tőle, szeretném addig érezni az ajkait, ameddig csak lehet, amíg csak tudom. Tisztában vagyok azzal, hogy csak nem rég ismerem őt, de…ahogy megcsókol...érzem, hogy minden álmom valóra válik. Ő minden, amiről ábrándoztam, és ő minden, amit félek elveszteni. Ő az egyetlen, aki az egekig emelhet, de a legnagyobb mélységekbe is csak ő taszíthat engem. – Szeretlek! – kicsit távolabb húzódom, hogy láthassam az arcát, és letörölhessem az utolsó könnycseppeket az arcáról. – Soha többet nem megyek sehova nélküled! – mondom halvány mosollyal az arcomon. – Mit szeretnél? Megteszek bármit, csak … - elhallgatok pár pillanatra, míg megtörlöm a szemeimet, és utána fejezem be a mondatot- … legyél ott te is!

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Szomb. 21 Jún. - 20:22

Liam & Scarlett

♪ Without love ♪
Nem akarok más lenni, több, mint mások, mert ez nem jár jóval, sosem járt. Azért vittek el a családomtól, mert több voltam, azért szakítottak el tőlük, mert úgy gondolták, hogy nagy dolgokat vihetek véghez, csak nem hitték el, hogy ezt nem lehet úgy kipréselni az emberből, egyszerűen lehetetlen. És most újra csak félnem kell, hogy egy újabb képességem került elő, ami veszélyes lehet rám nézve. Olyan rémes ez az egész! Nem akarom, hogy csak azért akarjanak ártani nekem, mert valamit tudok és végképp nem akarom, hogy én ártsak másnak azzal, hogy rám kényszerítik, hogy megtaláljam. Egyszerűen csak boldog szeretnék már lenni, mert igenis végre én is megérdemlem. És ebben ő most nem sokat segített azzal, hogy elment, de most itt van és én csak remélhetem, hogy mindez azért történt, mert tényleg velem akar lenni. Ott van az a másik nő, de... nem akarom elhinni, hogy miatta ment el, mert csak nem jött volna vissza virággal utána igaz? Nem akarom, hogy mindig naivnak tituláljanak, de akkor is ebbe tudok csak most reménykedni. Szeretném, ha tényleg minden rendben lenne és az talán már egy lépés e felé, hogy elismeri, hogy nekem volt igazam, hogy tényleg nem kellett volna elmennie, bár persze ettől még ugyanúgy nehéz feldolgoznom, hogy így tett, még ha most a kezemet fogja és... és a tekintete sok mindent elárul. Egyszer régen anya azt mondta, hogy egy nő akkor igazán erős, ha képes megbocsátani, de nem azonnal. Azt hiszem én nem vagyok erős. Ha azt kéri, hogy nézzem el neki ezt a másfél hetet, képtelen lennék őt tovább büntetni. Az bántott csak igazán, hogy mással volt, még csak nem is az, hogy elment. De az, hogy ezek után ne legyek vele, ha végre ő is ezt akarja, az nem menne. Butaság, hogy így állok hozzá? Túl könnyen adom be a derekam, amit nem kéne, mert akkor újra megbánthat? Nem érdekel! Így is jöhetnek még rossz dolgok és addig kell kihasználni a jókat, amíg megadatnak.
Képtelen lennék rá hosszú ideig haragudni, egyszerűen nem megy. Ahogy itt guggol előttem, ahogy néz azokkal a szép szemeivel, képtelen vagyok csak egyszerűen hideg maradni. Nem akarom bántani, így is elég sok rossz érte már, nem én leszek az, aki ezt még jobban tetézi. Végre a nyakában kötök ki, hiába adok utat most már a sírásnak is. Nem azért sírok kivételesen, mert szomorú vagyok, csak a sok feszültség jön ki így és a szeretetem, amit iránta érzek, az öröm, hogy itt van és én magamhoz ölelhetem, és hogy ő is átkarol. Pár pillanatig egyszerűen csak ezt élvezem, csak az erős karokat magam körül, csak az illatát az orromban, csak a teste közelségét. A hangja is alig jut el hozzám, és beletelik néhány röpke másodpercre, mire erre bármit is mondani tudok. De végül kicsit hátrébb húzódom, csak épp annyira, hogy lássam az arcát, el nem akarom engedni. Megtörlöm az arcom, aztán az övén simítok végig és csak megrázom a fejem. - Nem haragszom, eddig sem haragudtam. Éppen csak... fájt, csak elviselhetetlenül hiányoztál nekem. - bököm ki és végre valami hevenyészett mosolyféle is megjelenik az arcomon. Nem az igazi még, de most ennyi telik, már azt hiszem ez is több, mint a semmi. Lassan szűnnek csak meg a könnyek, újra megtörlöm az arcom a szemem alatt, és közelebb hajolok. A csókja is rémesen hiányzott, és az a búcsúverzió, ami megmaradt bennem nem pont az, amire emlékezni akarok. Erre akarok emlékezni, erre ami még több ismétlést ígér, ami jó dolgokat sejtet, nem arra, ami rosszakat, és fájdalmat hoz. Olyan nagyon nehéz most elszakadni tőle, főleg másfél hét után! Nem akarok hamar, nem akarom, hogy most ennek gyorsan vége legyen, csak ki akarom élvezni, ahogy érezhetem a puha ajkakat az enyémeken, ahogy a nyelveink szerelmes táncot járnak egymással, ahogy az ujjaim finoman siklanak bele a hajába. Csak... érezni, és ezt a másfél hét szenvedést elfelejteni.

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Szomb. 21 Jún. - 1:29

Scarlett & Liam

Engem előbb küldtek el az alapítok, mint Scarlettet, és ennek az okán sokat gondolkodtam, míg végül a megoldás is az eszembe jutott. Scarlettnek sokkal veszélyesebb csak úgy utazgatnia és sétálnia, az ő képessége nagyon értékes, hiszen felkutathat bárkit, akit akar, és sokan akarják őt megszerezni, hogy eszközként használhassák fel. Azonban én megvédtem volna, ha azok a fickók jönnek, nem hagytam volna, hogy elvigyék, bár persze megértem, hogy nagyon aggódnak Scarlettért, de én…tényleg vigyáztam rá, igyekeztem vigyázni rá. Nem tudom, hogy mennyire is mérgesek most rám az alapítok, főleg azok után, hogy még meg is öltem valakit, aminek a nyomait szintén nekik kellett eltakarítani…de talán már kezdek elégé teherré válni a számukra. Charles talán nem küldene el, kettejük közül ő a vajszívűbb, de Eric szerintem simán megmondaná, hogy kivagyok rúgva, így nem lehetek itt, ez megengedhetetlen magatartás. Viszont akkor sem mennék el, teszek rá, hogy mit csinál, nem megyek el innen, míg Scarlett itt van, ezt pedig vagy megértik vagy…vagy sajnálom őket. Fogalmam sincs, hogy ők éreztek-e egyáltalán valami ahhoz hasonlót valaha is, mint én, mert ha éreztek volna, akkor…megértették volna, hogy miért mentünk el csak úgy szó nélkül. Vagy megértették volna, csak nem akarták, hogy lássuk rajtuk, ők is voltak hasonló helyzetben, de mint felnőttek, felelősek értünk és elő kellett venni a szigorú énjüket? Nem ismerem egyiküket se igazán, Erickel csak akkor beszéltem, mikor eljöttek értem, és Charlesszal is utoljára a kórházban, ahol nem éppen tudtam őt kiismerni.
Nem lettem volna képes feldolgozni azt, ha én csak egy fejezet lettem volna az életembe. Lari is sokat mondta régen, hogy egy elég labilis ember vagyok, nem bírom a csalódásokat, és sok dologra teljesen másképpen reagálok, mint kéne, most is otthagytam Scarlettet egyedül, mintsem hogy vele lettem volna végig. Ha őt most elvesztettem volna, akkor…nincs az az Isten, hogy én abból felálljak, hiába tett volna akármit is Lari értem, esélytelen, hogy onnan feltudott volna állítani. Mert odaadtam Scarlettnek a szívem, azon az éjszakán a nyaralóban, az talán úgy tűnhetett, hogy egyetlen csók volt, de valójában benne volt a szívem és a lelkem, abban a pillanatban hozzáláncoltam magam, és tudtam, soha nem akarom őt elengedni. Talán butaságnak hangzik, de így van, abban a pillanatban tudtam, hogy szerelmes vagyok. Féltem, hogy mi lesz, ha felébredek és kiderül, hogy mindez csak egy álom volt, de mikor kinyitottam a szemeimet, és megláttam, ahogy Scarlett néz mosolyogva…mintha megállt volna az idő egy pillanatra. Csak ezt szerettem volna látni minden reggel, csak ezt a mosolyt, csak az ő arcán látni ezt a mosolyt és tudni, hogy ott van mellettem. Soha nem keltem még olyan szépre, mint ő. A pillanatok vele nem csak úgy elszálltak, hanem megmaradtak, elraktározódtak bennem, és minden érintése ugyanúgy hatott, mint az első. Hanyagolni akartam a nagy szavakat, de mikor megkérdeztem magamtól, hogy vajon meddig maradok mellette, meddig marad ez így, azt feleltem: amíg az élet el nem választ.
- Tudom…neked volt igazad. – nem tudom mit gondoltam, mikor azt hittem, hogy jobb lesz majd neki, ha elmegyek, ha megpróbálom önmagamtól megvédeni őt. Egy újabb hülyeség, amit felírhatok a listámra, de ez egyből az első helyre is fog kerülni. Próbálok úgy beszélni, hogy ne lássam rajta a fájdalmat, de nem sikerül. Tudom én, hogy…rossz érzés, hogy nem ő volt ott velem, de... nem tagadhatom csak úgy ki Larit az életemből. Ő a legjobb barátom, akkor volt nekem, mikor mindenki más elhagyott, nem tudom csak úgy kitörölni őt az életemből. Vannak dolgok, amiről csak vele tudok beszélni, és vannak dolgok, amiről csak vele nem tudok beszélni. De ez…nem is érdekes, hiszen nem szeretem őt, úgy nem, mint Scarlettet. De most nincs itt Lari, és nem is tud segíteni, úgy nem, mint régen. Most nem magam miatt kell továbblépnem, hanem Scarlett miatt, és csakis ő vele vagyok képes erre, más nem segíthet, mert…már pár nélküle eltöltött percet is végzetesnek érzek, hát még napokat, vagy…heteket, mint most.
Csak nézem, ahogy elkezd sírni, és pár pillanatra azt hiszem, hogy mégis mondtam valami olyat, amit nem kellett volna, de aztán, ahogy lecsúszik hozzám a földre és átölel…pont, mint régen, egyetlen érintés és úgy érzem mindenem megvan, hogy nem vágyom többre, mert mindent megkaptam, amit kértem, egyetlen emberben ott van minden, amiről valaha is álmodtam. – Kérlek, ne…haragudj! – most már én is a könnyeimmel küszködöm, miközben szorosan, de mégis gyengéden ölelem magamhoz. Nem tehetek róla, ha ő sír, akkor én is ez…ez már csak egy ilyen dolog.

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Pént. 20 Jún. - 20:52

Liam & Scarlett

♪ You are my world ♪
Tényleg szeretem őt nem csak úgy érzem, hogy szerelmes akarok lenni és pont e miatt volt olyan rémes, hogy elment, hogy nem hagyott nekem döntést, beleszólást, csak az lett, amit ő akart. Én igazán igyekeztem meggyőzni, én próbáltam neki elmagyarázni, hogy így nem lesz jobb, hogy szükségem van rá, hogy neki is szüksége van rám, de ő nem volt hajlandó ezt elfogadni, felfogni... teljesen mindegy, hogyan fogalmazunk. Nem számít, hogy ártott nekem, mert nem csinálta direkt és apró fájdalmakat bármikor kibírok, egyáltalán nem érdekel. Tudom én, hogy rosszul érzi e miatt magát, de igenis megérthetné, hogy nekem ő a legfontosabb, hogy érte bármit kibírok. Nem kell óvnia, és ne döntse el helyettem, hogy mi az, ami még belefér és mi az, ami már túl sok nekem. Nem, én tudom, hogy mi az, ami alatt nem roppanok össze, én tudom, hogy mi bírok ki miatta, és nagyon nem fair, hogy nincs beleszólásom. Túl sokáig mondták meg mások, hogy mit tegyek, túl sokáig volt az a fontos, amit mások akarnak és most az lenne az, amit én akar. Még az is megfordulta fejemben, hogy utána megyek, hogy megkeresem őt ott a nyaralóban, csak hát... nem tudok vezetni, nem mehettem el busszal, ha egyszer voltam ott és az se biztos, hogy oda találok. Arról nem is beszélve, hogy nem mászkálhatok túl sokat egyedül, ezt megmondták nekem Charlesék. Pont a miatt, amire képes vagyok. Persze a professzor finomabban próbált fogalmazni, de Erictől kellő fejmosást kaptam, hogy felelőtlen vagyok,hogy csak úgy elmentünk. Ezt már Liam nem is hallotta, de elég szépen belém verte, vagy legalábbis igyekezett, hogy ha bárki tudja, milyen képességem van még, hogy meg tudok találni bárkit az nagyon vonzó lehet sokak számára. Nem akarok újra valakinek az eszköze lenni. Nem akarok azért tenni dolgokat, mert azt mondják és ezzel még veszélybe is sodorni mást. Nem akarok olyanokat megkeresni, akikről semmit sem tudok, csak azért, mert ezt kell tennem, mert erre köteleznek.
Egy dolog számít csak, hogy most itt van és hogy visszajött. Vártam, hát persze! Mondtam én a lányoknak, hogy vissza fog jönni, bár persze én is nehezen hittem amikor épp rosszabbul voltam egy-egy nap, de próbáltam tényleg reménykedni benne. Túl szép volt az a pár nap és egyszerűen képtelen lettem volna feldolgozni, hogy egyszerűen csak ennyi, hogy neki nem jelentett épp oly sokat, mint nekem. Nekem a világot jelentette az a pár nap, nekem ő maga is a világot jelenti, és mégsem tudok most maradéktalanul örülni annak, hogy itt van, hiába kellene. Hozott virágot, láthatom végre. Tegnap még, ha ez megtörténik, akkor addig ölelem, amíg csak ránk nem sötétedik, de most... hogy tudom azt, hol volt. Most egész más a helyzet, sokkal rosszabb így, nehezebb értelmeznem az okot, amiért itt van.
- Én is... én is ezt mondtam. - bököm ki elcsukló hangon. Nem kéne beszélnem és végképp nem kéne beleszólnom azt hiszem, mert az most nem szül jó vért. Próbálok én csak rá figyelni, csak fogni a kezét, de attól még nehéz. Oké ez a Lari a legjobb barátja, de nekem akkor is rossz érzés, hogy ezt a szerepet nem én töltöm be, hogy ez valaki másé. Nem úgy kéne lennie, hogy a legjobb barátod egyben a szerelemed is? Nem ez lenne a lényeg? Ő mégis más valakivel beszéli meg a gondjait, más valakitől kér segítséget, pedig én eleget kértem, hogy had legyek én, aki mellette van. Nem tehetek róla, de rossz belegondolni, hogy más valaki érinti meg, öleli át. A szavai viszont mintha egyszerűen csak elmosnák a kétségeket. Tudom én, hogy nem kéne így ingadozni, talán nem kéne ilyen hirtelen megbocsátani sem, de... de én tényleg túlságosa oda vagyok érte. - Hamarabb is rájöhettél volna erre... - nem megy tovább, muszáj utat engednem a könnyeknek. Egyszerűen csak lecsúszom elé, és pillanatok múlva már térden állva szorítom magamhoz. Nem kellett volna ezt a másfél hetet végig szenvedni, rájöhetett volna erre előbb is, hogy nekem csak ő kell, és hogy akármivel is jár, de segíteni akarok neki. Felvidítani, jobbá tenni a napjait, elfeledtetni vele a rossz dolgokat. Lehet, hogy értelmetlennek gondolja az életét, de majd... majd velem értelmet nyer minden, ez a lényeg igaz?

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Pént. 20 Jún. - 17:59

Scarlett & Liam

Lari már megértette velem, hogy igazándiból ugyanazt tettem vele, mint anyám velem. Nem kérdeztem meg arról, hogy ő mit akar, csak azt tettem, ami szerintem helyes volt, bármennyire is fájt. Nem hagytam neki, hogy döntsön, én döntöttem helyette, és ezt nem kellett volna, nem volt hozzá jogom. És én emiatt…otthagytam anyámat, egyedül, azzal a fickóval, nem érdekel, hogy mit csinál már, hogy hova megy, csak ne lássam egyiküket se többet. Utálom, hogy helyettem döntöttek, hogy nem magam miatt vagy az, aki, de…örülök is neki, mert kitudja milyen ember lettem volna. Lari nem könyörületes, kegyetlenül őszintén beszélt, de erre volt most szükségem, hogy végre én is lássam mit tettem, és hogy mennyire értelmetlen volt ez. Nem távol kell lennem tőle, hogy vágyhassak rá, hanem ott kell lennem mellette, történjen bármi, és nem tarthatom távol magamtól, nem védhetem meg önmagamtól őt. Vele akarom leélni az életem minden percét, akkor pedig nem lehetek ott, ahol ő nincs, ott én…egyszerűen nem létezem. Tudom, hogy még alig ismerem, hogy nagyon korán jött ez az egész, nagyon hamar történt meg, de nem érdekel. Egyfolytában azt szajkózták nekem, azt láttam minden ember életében, hogy az első szerelem felejthetetlen, soha nem múlik el, de mindig véget ér. Ez nem igaz, akárcsak az, amit a szerelemről mondanak neked gyerekként a mesék. Azok azért vannak, hogy ne csalódj, higgy benne, de azok a mesék meg sem közelítik a valóságot. Sokkal jobb, de sokkal jobban is fáj. Inkább meghalnál ezerszer, mintsem, hogy túléld őt. Akármennyit szenvednél érte, és tartson bármilyen sokáig is az, mire újra láthatod őt, kibírod, szenvedve, de menni fog, mert egy életed van, egy lehetőséged, egyetlen ember, aki pontosan illik hozzád, akitől az élet bármilyen messze is fog elsodorni, visszatalálsz, mert vonzzátok egymást, mert a lelketek már jóval előre tudja, hogy találkozni fogtok, csak ezt nem árulja el a testnek. Az igaz, hogy az első szerelem több, mint az utána lévőek, mert akkor tudod meg, hogy milyen ez, akkor égsz a leginkább a vágytól, és ha ez a vágy alábbhagy, ha ez a láng kihuny, akkor nem szereted őt soha annyira, mint hitted. Nem lehet tökéletesen bemagyarázni magunknak, hogy szerelmesek vagyunk, és ha elengedjük őt, ahelyett, hogy harcolnánk, ha nem megyünk vissza hozzá, csak mert nehéz az út odáig, akkor nem szeretted őt, csak azt hitted, szerelmes akartál lenni, de nem az voltál, pusztán csak a vágya keltett illúzióba voltál szerelmes. Van különbség, csak kevesen látják meg.
Látom rajta, hogy nem lett sokkal jobban, hogy…nem is tudom, biztos azt hitte, hogy ennyi volt, hogy rájöttem arra, hogy túl hamar történt mindez és inkább a könnyebb utat választottam. Nem, nem a könnyebb utat akarom, hanem a helyes utat, ott pedig ő van, csakis ő vele tehetem ezt meg, és én csakis vele akarom. Nem szeretném, ha féltékeny lenne Larira, mert nincs miért féltékenynek lennie. Lari a barátom, méghozzá a legjobb barátom, de nem vagyok belé szerelmes, soha nem voltam. Igen, sokat jelent nekem Lari, de…Scarlett többet, és Lari is megmondta. Bármennyire is fontos szerepe volt az életemben, olyan fontos nem lehet soha, mint Scarlett. Scarlett az én…védőbástyám, így fogalmazott, és most visszajöttem, és itt van még mindig, ugyanott ahol…ahol hagytam őt.
- Igen, és…nem. – ezzel most nem igazán válaszoltam meg a kérdését, én is tudom. Nyelek egyet és még mindig a kezét fogva, nézek fel rá, ahogy újra belekezdek ebbe. – Segített, mert megértette velem, hogy mit tettem veled, mikor kiléptem azon az ajtón, hogy nem védhetlek meg önmagamtól. – pár pillanatra elhallgatok, és csak némán nézem őt. Az örökkévalóságig eltudnám őt nézni. Muszáj koncentrálnom arra, hogy mit akarok mondani, hogy megmaradjanak a fejemben a gondolatok, mert ha nem teszem, akkor elveszek a szemeiben, és most azt nem tehetem, most nem. – De nem lettem jobban, és nem is leszek. Nélküled nem. Szükségem van rád, csak veled működik ez, csak ha ott vagy mellettem, ha én ott vagyok melletted. – meg kellett, hogy értsem, itt nem működik az, mint régen. Régen magam miatt csináltam ezt, magam miatt léptem túl, nem volt szükségem másra, csak a legjobb barátomra, de most…nem magam miatt akarok továbblépni, hanem Scarlett miatt, és képtelen vagyok rá egyedül, képtelen vagyok rá Larival, ehhez Scarlett kell, és most már ezt be látom én is.

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Pént. 20 Jún. - 11:13

Liam & Scarlett

♪ Here with me ♪
Talán még sértő is, hogy akár csak feltételezi, hogy már nem ugyanolyan fontos nekem, mint eddig, hogy nem szeretem csak azért, mert elment, csak mert nem velem oldotta meg a problémáit. Akkor nem is szerettem volna igazán, ha ennyi elég lenne, hogy vége legyen, de épp ellenkezőleg. Majd meg szakadt a szívem, hogy nem volt itt velem, hogy becsukta maga mögött azt az ajtót és csak úgy elment, ott hagyott engem könnyek és kétségek között. Mégis mit tehettem volna? Hogy kérhettem volna, hogy maradjon ennél is inkább? Hogyan tarthattam volna magam mellett, ha egyszer ő így döntött és nekem semmi beleszólásom nem volt? Nem tudom miért nem érette meg, hogy inkább szenvedek vele, mint egyedül. Nem érdekel, ha rossz, az sem, ha rosszabb, de ha vele vagyok az már nekem elég. Ez így... annyira kétségbeejtő volt, hiszen nem ismerem még eléggé, honnan tudhattam, hogy visszajön-e. A lányok is minden nap mást mondtak, egyszer a biztatás, a kedves szavak, aztán pedig hogy hagyjam, menjek ki, mert nem biztos hogy van értelme ez miatt őrlődni. Hát mégis hogy a fenébe találja ki az ember, hogy mi lenne igazán jó, mi a megfelelő döntés, ha még azoknak sincs róla fogalma, akik legalább már tapasztaltak ezt azt. Az utóbbi másfél hétben még az eddiginél is inkább úgy éreztem, hogy nem értek még semmit az életből. A korom alapján kéne, lassan már tudnom kéne ezt azt, de még sem értek sok mindent. Képtelen vagyok felfogni, pedig szeretném, pedig igyekszem, de ő sem segít benne, csak még jobban összezavar minden egyes tettével. Most sem tudom eldönteni miért van itt a virággal. Bocsánatot akar kérni, vagy csak magyarázatot adni, búcsúzni... végleg? Olyan nehéz, amíg ezt nem tudom, amíg csak ő kérdez, de ha számít neki, hogy még ugyanúgy szeretem, akkor talán ez fordítva is igaz. Igaz kell, hogy legyen, mert azt nem élném túl, ha csak azért jött volna, hogy elköszönjön. De továbbra sem szól, továbbra sem ő beszél, csak belőlem bukik ki a kósza kérdés, ami már ott motoszkál bennem jó ideje, amire remélem, hogy ad majd nekem választ, olyat, amitől nem lesz csak még sokkal rosszabb.
Hallom én, amit mond, de még se érzem magam sokkal jobban, azt hiszem ez érthető. Nem, egyáltalán nem könnyű elfogadni a tényt, hogy más segít annak, akit szeretsz, hogy jobban legyen. Hogy nem te teheted meg érte, hogy nem te vagy mellette, hanem egy másik nő, aki minden bizonnyal sokkal csinosabb és érettebb és jobb tanácsokat tud adni, és még... dögös is. Nem tehetek róla, de ettől a választól is lebiggyed a szám, még ha meg is fogja a kezem. Persze lehetett volna sokkal rosszabb is a válasz, de így sem ujjongok. Nem kéne féltékenynek lennem egy barátra, de... mégis azt hiszem ilyesmit érzek. Butaság, nem szabad őt kisajátítanom, csak hát... valahol mégis azt szeretném.
- És ő tudott segíteni, ha én... nem? - ennyit sikerül kipréselni magamból, aztán újra összeszorítom a szám, mert nem akarom, hogy más is kicsússzon, amit nem akarok. Kérdések, hogy milyen az a nő, hogy miért vele volt inkább és nem velem, hogy mit csináltak, hogy mennyit volt vele, hogy az elmúlt másfél hétben végig ő volt mellette, hogy... ? Túl sok kérdés, túl sok olyan kérdés, amire nem is vagyok biztos, hogy tudni akarom a válaszokat. Sajnálom, tényleg sajnálom, hogy így érzem, de akkor is rémes dolog. Egyszerűen csak szerettem volna én lenni, aki segít neki, aki mellette áll, aki képes a rossz kedvét jóvá varázsolni, de nem így lett, nem hagyta nekem, hogy így legyen. És mi van, ha egyszer majd rájön, hogy ez azért van, mert az a Lari sokkal jobban illik hozzá, mert ő érdekesebb, mert ő... dögös?

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Pént. 20 Jún. - 0:44

Scarlett & Liam

Nem voltam ott, mikor szüksége lett volna rám, tudom, és bánom, sajnálom, ott akartam lenni, kevés dolgot akartam annyira, mint ott lenni mellette, némám ha kell, csak átölelni őt, megnyugtatni, hogy nincsen semmi baj, minden rendbe fog jönni, és hogy ott vagyok, és ott leszek mindig is neki. De nem voltam vele, a nyaralóban feküdtem az ágyban, a fejemet a párnába nyomva és csak vártam, hogy teljenek a másodpercek, vártam, hogy végre abbahagyjam a sírást és egy pillanatra megszabaduljak az engem marcangoló démonoktól. De nem történt semmi, ugyanúgy maradt minden, én pedig csak rá gondoltam, elképzeltem mit csinál, mire gondol. Csak reméltem, hogy nem sír velem együtt a párnájába, de reméltem, hogy ő is rám gondol, legyünk bármilyen messze is egymástól, reméltem, hogy gondolt rám, mert az én gondolataim csakis körülötte forogtak. Mindenhol az ő arcát láttam, minden pillanatban hallani véltem a hangját és rohantam is az ajtóhoz, de mikor kinyitottam láttam, hogy semmi nincs ott. Nem mintha elvártam volna, hogy odajöjjön, de mintha az álmaim valóra váltak volna, nem egyszer képzelődtem, nem egyszer kellett a falba vernem a fejem, hogy abbamaradjanak legalább egy másodpercre az engem kínzó emlékek. Nem mondom, hogy nehezebb volt ez nekem, mint neki, csak azt mondom, hogy nem neki volt rossz ez egyedül, de nem mondhatok semmit, én döntöttem így, ez az egész az én hibámból történt…megint. Megint én hibáztam, és megint olyat bántottam, akit szeretek, akit mindennél jobban szeretek. Tudjátok…van a várakozás, ami elképesztően sokféle lehet. Várhatsz olyanra, amit igazándiból nem is vársz, de kénytelen vagy megvárni, mert nem tudod elkerülni, mindenképp be kell, hogy következzen az életedben. Vagy akár várhatsz olyat is, ami már megszokottan érkezik az életedbe, közömbös, már ezerszer láttad, de megérkezik, és neked ezt el kell viselned. De van egy olyan várakozás, mikor a lábaid remegnek, az ujjaid bizseregnek, és úgy érzed elönt a varázslat. Ez az életedben nagyon ritkán fordulhat elő, talán soha nem fogod érezni az életben. Várakozás arra a bizonyos első találkozásra, várakozás Valakire, akit ismersz, és mégis most látod őt először, csak most ismered meg. Akinek tudod milyen az érintése, mégis most érint meg először. Akinek hallottad már a hangját ezerszer, mégis most szól hozzád először. Akiről tudod, hogy gyönyörű, mégis most pillantod meg őt először. Akinek tudod milyen érzés az ölelésében menedékre, otthonra találni, pedig most bújsz hozzá először. Álmodtál már róla, az álmaidban ő játszotta a főszerepet, beszélt hozzád, szeretett, előre szólt, hogy jön, csak te nem emlékeztél rá, elfelejteted mert mindez csak álom, de mikor az álom valóra válik…., és mikor ez a szép álom nem lesz semmivé a megvalósulás pillanatában..., akkor kívánod őt, szereted pedig még nem ismered. Várod a találkozást, a pillanatot mikor az életet fenekestül felfordul, de nem fogod bánni, mert ő forgatja fel. Várod, hogy megismerd, hogy megérintsd, és eggyé válj vele, hogy ennek a találkozásnak a csodája egészen az egekig repítsen téged, álom és valóság közé, oda ahol ébren álmodsz, ahol emlékszel az álmaidra, és ott fogod egy életen át szeretni.
A szavaira csak lesütöm a szemem és aprókat bólintok. Tudnom kellett, mert…ha vége is lenne, akkor is magyarázattal tartoznék neki, de nem akarom a végét, szeretném, ha tudná, hogy bármi is történik, kibírjuk, mert túlságosan is szeretem őt ahhoz, hogy valaha is elengedjem a kezét. Nem tudok egy olyan világban élni, ahol ő nem létezik, ez ilyen egyszerű. Könnyű volt az élet, egészen addig, míg nem tudtam, hogy ő létezik, de az igazság az, hogy jobban szeretem így az életet. Szeretem, hogy nehéz, hogy talán szenvedni kell, de akkor is itt van nekem, és ezt senki nem veheti el tőlem.
A kérdése persze nem lep meg, sőt számítottam rá, de próbáltam kicsit elhalasztani, sikertelenül. A recepciós mondta, hogy kereset egy fiatal, nagyon szép lány, és egyből tudtam, hogy Scarlett volt itt, és…mikor mondta, hogy mit mondott neki legszívesebben leütöttem volna. Azt hiszem Larinak köszönhetően nem szedtem csak le végül a fejét, és aztán egyből jöttem is ide. Amúgy is jöttem volna, de így még inkább siettem. – Félreérted, az a motoros bige Lari volt, akiről meséltem. – mondom, ahogy megfogom kezét, és a pillantását keresem. - Ő csak Lari volt. - miért érzem úgy, hogy sokat kell most majd magyarázkodnom?

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Csüt. 19 Jún. - 20:26

Liam & Scarlett

♪ All of me ♪
Lehet, hogy neki is rossz volt, hogy el ment, lehet hogy ő sem érezte magát jól a nyaralóban, de ő legalább önként döntött. Ő választotta ezt, nekem viszont nem volt egy cseppnyi beleszólásom sem. Engem nem kérdezett meg, hogy én mit akarok. Már nem vagyok gyerek mégis ugyanúgy mások döntenek helyettem. Évekig így volt. A szüleim eldöntötték, hogy jobb nekem, ha nem tudom, hogy el akarnak vinni, aztán meghaltak és már nekik sem volt beleszólásuk. Nem dönthettem el, hogy akarok-e a nagybátyámnál lakni és azt sem, hogy aztán tőle elvigyenek-e vagy sem. Én a húgommal akartam maradni, a húgommal, aki nem tudom, hogy valaha közel enged-e majd magához, nem tudom, hogy valaha lehet-e még újra a testvérem, vagy erre már semmi esély sincs. És Liam... ő nem volt itt, hogy segítsen ebben, még csak el sem mondhattam neki, hogy beszéltem Dorothyval. Nem akartam azonnal terhelni vele, aztán már nem is volt rá lehetőség. És végül ő is döntött helyettem, az én sorsomról, hogy elmegy, nekem pedig itt kell maradnom. Azt is nehéz volt elviselni, hogy kerül, de így... még rosszabb. Tudom én, lehettem volna pozitívabb, gondolhattam volna úgy is, hogy minden rendben lesz, hogy hamar vissza jön majd, de most képtelen voltam pozitív maradni, mert igenis mi van, ha egyáltalán nem jön vissza? Mi van, ha nem tudja feldolgozni? Mi van, ha végül feladja az egészet, ha nem ért neki ez az egész annyit, hogy tényleg visszajöjjön hozzám? Napokon keresztül e miatt rettegtem, hiába mondták a lányok, hogy nem így lesz, hogy nem lesz baj, hogy visszatér majd hozzám és ne aggódjak ezen ennyit, mert attól még nem lesz jobb, vagy könnyebb.
Most pedig itt van, virággal és nem tudom, hogy mit kéne tennem, hogyan kéne reagálnom. Szeretném megölelni, de amit az a portás mondott... Így nem megy, mert nem tudom, hogy mi történt az elmúlt másfél hétben. Lehet, hogy már nem vagyok számára annyira fontos, de az is lehet, hogy egyszerűen csak elhamarkodtuk a dolgokat, hogy rájött, hogy én nem vagyok egy dögös motoros bige, csak egy naiv kis csaj, aki nem ér annyit, hogy szenvedjen itt a suliban miatta. És csak azért hozott virágot, hogy megpróbálja finoman közölni, hogy nem akar már tőlem az ég világon semmi komolyat. Bizonytalanul ülök le az ágyra. Nem akarok kérdezni és nem is tudom, hogy mit mondhatnék hirtelen. Csak őt akarom hallani, hogy miért van most itt, addig én nem akarok feleslegesen beszélni. Ha olyat mond, akkor amúgy is még inkább nem lesz értelme, de nagyon remélem, hogy nem azért jött vissza, hogy megbántson, az nagyon-nagyon csúnya dolog lenne. Nem foglalkozom a virágokkal, szépek persze, de... ennyi. Most csak ennyi. Máskor, másfél hete ha így állított volna be, akkor a nyakában kötöttem volna ki tizedmásodpercek alatt, de most más a helyzet. Bólintok csak a szavaira. Nem lesz annak a virágnak semmi baja sem rövid idő alatt, addig kibírja az asztalon is. Várom a magyarázatot, a mesét, de nem jön semmi, csak egy kósza kérdés, amit nem is értek először. Megint ég a szemem, ahogy ránézek, megint olyan nagyon erős a késztetés, hogy engedjek a könnyeknek, de próbálom visszatartani őket. Sokkal rosszabb így, hogy itt van. Jobbnak kéne lennie, de miután túl sok rossz forgatókönyvet képzeltem már el, egyáltalán nem jobb így sem.
- Pont azért fáj annyira... - bólintok csak lassan és alig hallhatóan suttogom csak a szavakat. Persze, hogy szeretem, ha nem így lenne, akkor most nem itt bent gubbasztanék, akkor maximum mérges lennék, de nem mélységesen letört. Azért az eléggé két különböző dolog. - Miért voltál egy motelszobában egy... dögös motoros bigével? - bukik ki belőlem végre, mert ezt akarom tudni, ez az, ami most a legjobban motoszkál bennem. Még csak nem is az, hogy ő is szeret-e, mert... mert nem ez a legfontosabb. Ha valami olyasmi miatt volt ott azzal a nővel, akkor amúgy is teljesen mindegy, akkor amúgy is egyértelmű, hogy már nem szeret, vagy már biztos, hogy nem ugyanúgy, és abba bele fog szakadni a szívem. Már a kérdés után is kész csoda, hogy tartani tudom magam, csak a szám reszket és csak a kezemet tördelem az ölemben, és a szemem még mindig ég, bár ez lassan mostanában már alapállapotban számít, meg sem lep.

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Csüt. 19 Jún. - 1:13

Scarlett & Liam

Tudom jól, hogy nem volt szép az, amit tettem, de így láttam helyesnek, bármennyire is fájt, hogy így kell döntenem, hogy bántottam őt ezzel, de…így éreztem helyénvalónak a dolgot. Ahogy azon az ajtón kiléptem dühös voltam, dühösebb, mint valaha. Magamra, az életre, amiért nem hagyja nekem, hogy maradéktalanul boldog lehessek a lánnyal, akit szeretek. Elhoztam a garázsból az egyik motort és meg sem álltam a nyaralóig. Az távol van mindentől, egyedül lehettem, ami egyszerre volt fájdalmas és célravezető. A napjaim ugyanabban a megszokott napi rutinban ismétlődtek, de nem bántam a dolgot, még örültem is neki. Amint beléptem az ajtón az első, amin megütközött a szemem az a rend volt, a por hiánya a polcokról, a kihaltság és csalódottság érzése a szobákból. Scarlett volt az aki, ahogy tudta rendbe szedte a szobát. Nem tudtam, hogy mit kéne magammal kezdenem, így kimentem a garázsba, hogy megszereljem az autót. A képességemmel könnyedén megoldhattam volna egy-két nap alatt a dolgot, de úgy döntöttem, hogy nem használom, éppen elég bajt okozott már így is, és kellett valami amivel leköthettem magam, de közben mégis gondolkodhattam. Általában egészen estig a garázsban voltam, de nem végig szereltem az autót. Csak felfeküdtem a motorháztetőre és bambultam ki a szabadba, szinte látva a szemeim előtt, ahogy pár nappal ezelőtt még ezt az utat Scarlettel együtt tettem meg. Beraktam egy filmet a vetítőbe, ahogy régen csináltam gyerekkoromban, és kényelmesen hátradőlve az autón néztem, de akármilyen is volt a film, Scarlettet láttam minden pillanatban, minden mondat között őt véltem felismerni, így inkább kikapcsoltam és maradtam a bambulásnál. Kimentem és vágtam fát a kandallóba, majd begyújtottam, mert elég hideg tud még nyár este is lenni a házban, ezt soha nem szerettem benne annyira, de legalább hangulatos. Összeütöttem valamit és leültem a kandalló elé megenni, pont úgy, ahogy Scarlettel is tettem nem is olyan régen. Butaságnak hangzik, de láttam magunkat, ahogy ott ölünk és beszélgetünk, szinte láttam szikrázni a levegőt közöttünk. Emlékeztem minden kimondott és kimondatlan szóra, végignéztem, újra és újra azt a napot és a falhoz vágtam mérgemben a tányért. Nem Scarlett miatt, magam miatt, mert így csak egyre jobban emlékeztet minden rá, arra amit vele tettem, és…nem volt olyan szeglete a nyaralónak, ahol ne ő jutott volna eszembe. Ugyanott aludtam, a kanapén, ahol azon az estén aludtunk, és…szörnyű volt, egyedül szörnyű volt. Nem tudtam aludni egy szemhunyásnyit sem, csak néztem ki a fejemből a sötétben, a párnát szorongatva, mintha Scarlettet ölelhetném át. Sok mindenre vágytam már. De most, hogy mindezt átéreztem, rá kellett jönnöm, hogy soha nem vágytam semmire úgy, mint az Ő közelségére. És mikor úgy vágytam rá, hogy nem volt mellettem, hogy a saját hibám miatt nem lehet mellettem…a vágyakozásom kielégíthetetlen volt, és talán közhelyes, de a szívem megszakadt, ahogy arra gondoltam, hogy talán ő is éppen úgy van, mint én. Minden porcikámmal kívántam Őt, jobban, mint bármikor. Láttam, ahogy felriad álmából, ahogy megölelem, hogy nyugtatni próbáljam, ahogy…megcsókolom, ahogy elkezdődött minden, és a fejemet mélyen a párnámba nyomtam. Nem zokogtam, de sírtam, megállíthatatlanul folytak a könnyeim, ez nem az az indulatoktól fűtött sírás volt, hanem az a néma, a keserves sírás, mikor jól tudod, hogy mindezt magadnak köszönheted, és hiába érzed úgy, hogy ezt kellett tenni…nem bírod ki, hogy ne hullajts könnyeket. Kívántam a hangját, kívántam, hogy ismét megszűnjön létezni a világ körülöttünk, de…nem történt semmi, a valóságban ragadtam. Minden, ami eddig szépnek tűnt, amit Ő tett azzá, most elvesztette értelmével együtt a szépségét is. És abban a pillanatban, ahogy megállíthatatlanul könnyezve, a fejemet a párnába nyomva feküdtem az ágyon és kínoztak az emlékek, az elmúlt szép pillanatok…soha nem éreztem még magamat olyan magányosnak. Úgy éreztem, hogy nem találom a helyem a világban, hogy talán már nincs is, és már nem is küzdöttem az emlékek okozta fájdalom ellen. Nélküle nincsen helyem a világban, mert az én helyem ott lenne mellette, és most mégis itt vagyok egyedül, magányosan. Így teltek a napjaim. Szerelés, bambulás, a kandalló előtt gubbasztás, és az álmatlan éjszakák fájdalmas elegyei voltak ezek, de mégis…úgy éreztem magam, mint egy szomjazó ember a sivatagban, aki talál egy kutat, és hiába tudja, hogy a víz mérgezett, nagyokat kortyol belőle. Bármennyire is fájtak ezek az emlékek és érzések, kellettek nekem, muszáj volt, hogy érezzem őket percről percre, napról napra, mert így ott volt nekem, így bármerre néztem az ő arca nézett vissza rám, és hiába tudtam, hogy nincs ott velem…legalább láthatom őt.
Kicsit várok, és már kezdeném azt hinni, hogy nincs itt, vagy nem akar ajtót nyitni, de ekkor már tárul is ki az ajtó és meglátom a sírástól vöröslő szemeit. Úgy érzem, mintha a szívemben lévő késen most nagyot forgatnának, és még mélyebbre döfnék bennem. Már nyitnám a számat, hogy mondjak valamit, mikor hátat fordít nekem és az leül az ágyra. A szemem lesütve bólintok egy aprót. Ennél többre aligha számíthattam. Becsukom magam mögött az ajtót, ahogy belépek a szobába, és pár pillanatig csak gondolkodok. – Öhm…hoztam virágot… majd kerítek egy vázát is. – mondom dadogva miközben a polcra rakom a méretes csokrot. Persze csak akkor, ha nem akarja egyből a szemétbe kidobni, mert azon se lepődnék meg. Közelebb lépdelek és vele szemben guggolok le, hogy szem magasságban legyek vele, és ne kelljen lenéznem rá…neki kéne rám lenéznie, nagyon kicsinek érzem most magam. Pár másodpercig csak nézem őt, nem tudom, hogyan kéne ebbe belekezdenem, és nem segít sokat az sem, hogy látom rajta: rengeteget sírt miattam.
-Most is? – ejtem ki fájdalmasan a szavakat, csak aztán fordul meg a fejemben, hogy talán nem érti mire gondolok, de muszáj megkérdeznem, mert ettől rettegek már hetek óta, hogy mi van, ha… ha már kettőnk közül csak én szeretem a másikat?

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Szer. 18 Jún. - 20:49

Liam & Scarlett

♪ Wings ♪
Csak úgy lelépett és nekem még csak beleszólásom sem volt. Nem is tudom hogy sikerült a gyengélkedőről végül kikecmeregnem. Valahogy csak halványan rémlik, hogy talán Amy volt, akit feltámogatott ide, vagy Jill, mert Amy épp elutazott valami pasassal? Nem tudom, akármennyire is rémes, hogy képtelen voltam most a lányok dolgaival foglalkozni, nem ment, pedig akartam, tényleg. Tudom én, hogy nem csak nekem nehéz az élet, hanem nekik sem egyszerű, csak hát én annyira szerettem volna, hogy végre egy kicsit jobb legyen, egy kicsit élvezzem végre, ami nekem is kijárt volna az elmúlt majd kilenc évben. De nem, nem adatott meg nekem semmi sem ebből most sem, csak az a pár nap, aztán vége. Került, kiütött, ha nem is direkt, végül pedig lelépett és ott hagyott bőgni az orvosiban egyedül, hogy még csak azt se tudjam mikor jön vissza, vagy tényleg vissza jön-e. Én is azt ígértem Dorothynak, hogy visszatérek, hogy megkeresem, de eltelt kilenc év közben! Én annyit nem bírok ki, az... az nem megy, túl sok. Persze a csajok próbáltak a saját bajaik mellette is segíteni, így legalább kajálni lejutottam időnként, mert azt hiszem magamtól nem ment volna. Inkább maradtam csak az ágyban és kész. Amikor már a könnyek elapadtak akkor csak néztem befelé fordulva a falat és időnként megkérdeztem, hogy milyen nap van. De csak ment az idő, egy, két, három nap... egy hét és semmi.
Még most sem tudom, hogy mit tehetnék azon kívül, hogy nézem a plafont, vagy nézek ki az ablakon. Képtelen vagyok kimozdulni, maximum ha lerángatnak enni, vagy ki az udvarra, hiszen szép az idő, én pedig mégis itt bent aszalódom. Olyan sokat voltam bezárva, hogy igazából még csak meg se nagyon kottyan. Folyton csak ő jár az eszemben és nem tudom, hogyan kéne kivernem onnan, pedig tényleg igyekszem nagyon, de nem megy. Minden apró jó pillanat előtolakszik, aztán pedig az ahogy becsukja maga mögött az ajtót. Néha, ha nagyon koncentrálok akkor érzem is azt az utolsó csókot, mintha csak bizseregnének az ajkaim, ha felidézem. Persze butaság, nem lehet érezni, de mintha így könnyebb lenne. Aztán jött ez a... marhaság. Tudom én, hogy az, de valahogy muszáj volt. Csak legalább annyira közel akartam lenni hozzá, hogy tudjam hol van, hogy jól van, hogy nem is tudom... érzékeljem kicsit. És persze a sors, ahogy szokta meg is mutatja, hogy mikor csinálsz marhaságot. Az hogy egy motelből kaptam a "jelet" finoman szólva is nem esett jól, vagy talán meglepett, nem is tudom, melyik, talán a kettő együtt. Tudom-tudom a kettes számú hiba, hogy mindezek után képes voltam elmenni a városba busszal, csak hogy utána járjak, hogy mégis mi a fenéért van ott. Az tuti, hogy takarodó után nem kellett volna eleve ott mászkálnom, de megtettem, annak ellenére, hogy hogy Elijah jól a tudtomra adta legutóbb, hogy butaság volt a pályaudvaros akcióm is. De tudnom kellett, vagy... vagy csak látnom legalább egy pillanatra. Aztán megkaptam a következő sokkot, és szinte úgy jöttem el onnan, mint akibe villám csapott. A portás szerint ott volt akkor is, az egyik szobában egy dögös motoros bigével, ahogy ő fogalmazott. Meg sem fordult a fejemben, hogy oda menjek, csak eljöttem, és őszintén szólva fogalmam sincs, hogy keveredtem vissza a birtokra, de azóta megint képtelen vagyok huzamosabb időre abbahagyni a sírást. Nem megy.
Most is az ágyon fekszem, oldalt a falat bámulva, és ekkor hallom meg a kopogtatást. A szemeim már megint vörösek és fel vannak duzzadva, de lassan már ez senki se lephet meg, aki erre jár. Ha Amyt vagy Jillt keresik, hát majd visszajönnek máskor. Nem moccanok meg, csak akkor, ha újabb kopogás hallatszik. Letörlöm a szemem és végül rászánom magam, hogy felkeljek. Ösztönös mozdulat, hogy legalább kicsit megigazítom a hajam, pedig nem is érdekel, hogy ki van az ajtó előtt. Lenyomom végül a kilincset és kissé elképedve nézek rá, majd a nagy csokor virágra, de aztán csak szó nélkül fordulok meg és sétálok vissza az ágyamhoz és ülök le rá. Azt hiszem tudja, hogy mi van, vagy ha nem, hát majd rákérdez, de így is úgy is minimum magyarázattal tartozik, hogy hol volt, hogy most akkor visszajön-e, hogy... nem is tudom. Miért volt ott abban a motelben azzal a dögös motoros bigével?

Tárgy: Re: A felkelő nap háza Szer. 18 Jún. - 11:09

Scarlett & Liam

Előre felkészültem mindenre, már ha lehet ilyet mondani. Nem tudom, hogy most…hogyan állunk, mert részemről semmi nem változott, de ő talán…másként látja, másként élte meg a dolgokat. Felkészültem, a legrosszabb forgatókönyveket pörgettem végig a fejemben, persze tudom, hogy erre úgy sem fogok tudni felkészülni, de azért valamennyire megnyugtat a tudat, hogy legalább megpróbáltam. Nem tudom, hogy tudja, de attól még hogy nem voltam ott mellette az utóbbi másfél hétben, ugyanúgy szeretem, nem jelenti azt, hogy ne szerethetném őt. Nekem is nehéz ez, távol maradni tőle, pedig semmit nem akarok jobban, minthogy mellette lehessek, de…idő kellett, és talán kell is még, nem tudom, most hogy találkoztam Larival…teljesen felbolydult bennem minden. Anyám eltűnése után úgy gondoltam, hogy soha többet nem akarok kötődni senkihez sem. Mert ha közel engedsz valakit magadhoz, akkor hatalmat adsz neki, hatalmat ahhoz, hogy szétzúzzon téged, hogy tönkretegyen, és én ezt soha többet nem akartam átélni. De nem ment, vesztettem, és rá kellett döbben arra, hogy szükségem van másokra, szükségem van valakire, aki fontos, aki egyben tart, aki mellett nem kell arra gondolnom, hogy mi voltam és mivé válhattam volna, ha ő nincsen. Talán butaságnak hangzik, de nem törtem össze akkor mikor Lari elment, nem éreztem úgy, hogy hiba lett volna közelebb engedni őt magamhoz. Megértettem őt. Talán csak úgy gondolta, hogy elvégezte a feladatát, és innentől fogva már én is boldogulok, vagy tettem valamit akarva-akaratlanul, amivel elüldöztem…nem tudom, tényleg, fogalmam sincsen, de nem fájt az, hogy elment. Csak reménykedtem benne, hogy normális élete, több, mint az átlagembernek megadatik, mert ő egy jó ember, mondjon, vagy tegyen akármit is. Most pedig itt van Scarlett, vagyis remélem, hogy még itt van, és nem döntött úgy, hogy végeztünk, mert…abba aztán beletudnék pusztulni, és onnan Lari már az életben nem fog tudni felállítani. A szerelem fegyvert ad a másik kezébe, hogy összetörjön, de nem bánom, valahol tudom, hogy Scarlett nem tenné ezt velem, és ha mégis…még azt is megtudnám érteni, mert nem úgy viselkedtem vele, ahogy kellett volna. Elmentem, de ennek megvolt az oka. Visszamentem a nyaralóba és átgondoltam mindent, újra és újra átéltem az összes pillanatot az életemben, az első emlékemtől addig, ahogy kilépek a gyengélkedő ajtaján. És úgy döntöttem, hogy nem érdekel mennyire fáj, nem mutatom ki, lerendezem magamban, gyorsan és kíméletlenül. A megismerkedésünk óta sok hülyeséget csináltam, többet, mint kellett volna. Nem csoda, hogy talán félreértett engem, de tisztázni akarom egyszer s mindenkorra, hogy szeretem őt. Szükségem volt egy kis időre, és talán még mindig van, hogy ezt őszintén tehessem, a múlt árnyékának fájdalma nélkül, de abban biztos vagyok, hogy vele szeretném leélni az életem. Azt szeretném, ha ő lenne mindenen, amim van. És mikor nem voltam ott vele, mert megakartam védeni, akkor is tudtam, hogy szeretem, nem volt olyan este, hogy ne bámultam volna a tőle kapott karkötőt és ne idéztem volna fel az arcát. Ő az a lány, aki képes a felhőkig emelni, és aki képes az élet legmélyebb zugaiba lökni. Függök tőle, ez az igazság.
Most pedig itt állok a szobája előtt, kezemben a világ leghatalmasabb virágcsokrával. Azt mondtam néninek, hogy valami olyat keresek, amivel kiengesztelhetnék egy nagyon csalódott lányt. Nem hiszem, hogy erre elég lenne egy csokor virág, de valamit hoznom kellett, üres kézzel még sem jöhettem ide, és akkor már ez tűnt a legjobb ötletnek, csak remélem, hogy nem fogja meg és dobja ki az ablakon velem együtt. Igazából magam sem tudom miért is jöttem valójában, csak azt tudom, hogy ez a másfél hét is pokoli volt nélküle, hiába volt ott nekem Lari, neki is mondtam, hogy…Scarlett az életem, a másik felem, nélküle olyan vagyok mint a cipő a fűzője nélkül, vagy az éjszaka a csillagok nélkül.
Nagyot nyelek az ajtó előtt megállva és gyorsan kopogok is, remélve, hogy ő nyit ajtót és...és meghallgat, ennyi is elég lenne.

Tárgy: A felkelő nap háza Szer. 18 Jún. - 7:22

Leírás majd egyszer csak, nem soká. ^^

Tárgy: Re: A felkelő nap háza

» A csillagtalan éjszaka háza
» Emma Frost háza