Szertárak

Tárgy: Re: Szertárak Szer. 22 Ápr. - 10:26

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Tárgy: Re: Szertárak Csüt. 2 Okt. - 12:05

Peter & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Néha az elhatározás sem elég azért mindenre. Igyekszem én felettébb erősnek mutatkozni, de nem megy olyan könnyen, mint amennyire szeretném. Jó lenne tényleg... nem rettegni, de rettegek, mert igaza van, akármi kiderülhet. Az is, hogy valaki olyan volt ott aznap, akit ismerek, aki közel áll hozzám, aki... Nem akarok előre ezen gondolkodni, mert akkor biztos, hogy nem bírom ki ezt az egészet. Így is nehéz, így se tudom, hogy mi vár rám, de még mindig jobb tudni a rosszat, mint bizonytalanul nézni csak előre a nagy semmibe, hogy ne tudj semmit. Tudni akarom, hogy miért történt, hogy pontosan mi is történt, mert úgy érzem, hogy csak így lehetek végre teljes egész. E nélkül egyszerűen... nem megy. Bármi is változik az életemben pozitív irányban, mindig marad valami üresség, amit ez a sok kérdés okoz bennem, így hát muszáj őket megválaszolnom valahogy.
Csak szó nélkül bólintok a szavaira mielőtt elkezdődne. Azt hiszem érezni lehet, hogy a kezem nagyjából jég hideg, szinte már fagyos, de ez talán ebben a helyzetben valahol érthető. Félek, és ez nálam így jön ki, amúgy is viszonylag fagyos vagyok, már a kezdődő őszben is rendesen fel kell öltöznöm, hogy ne legyen belőle folyton megfázás. Viszont azt hiszem arra, ami történik képtelenség felkészülni, egyszerűen lehetetlen. Elkerekedik a szemem, amikor pont őt látjuk meg, Will készülődik és fogalmam sincs, hogy miért őt. Tévedhet a képesség, tévedhet az, amire képes? Muszáj... muszáj hogy így legyen! Szinte meg se hallom a szavait. Nem tévedés, itt van most dolgunk, de az akkor sem lehet, egyszerűen... nem tudom, hogy viselem el, ha mégis csak ő... Nem akarom, hogy arra menjen, talán félúton kiderül, hogy tévedünk, csak közrejátszik, elmegy, mielőtt bármi történne. Igen... igen így lesz, el fog menni!
Alig érzem, hogy mozgatni tudok a lábam, bár azt se tudom, hogy mi megyünk, vagy csak állunk és a kép mozog előttünk. De látom, ahogy Will szépen halad előre, látom ahogy belép a házunkba, a nyaralóba, ahová én azóta egyszer voltam csak képes belépni, mert minduntalan láttam a vért és egyszerűen nem ment. A nénikém szerint elé kéne már adni, de még arra se sikerült rávenni magam. Szinte már görcsbe van szorulva a gyomrom és jó eséllyel Peter kezét is erősebben szorítom a kelleténél, de nem tehetek róla, mert ami történik az szó szerint sokkol. Egyszerűen csak egyre könnyesebb szemmel nézem végig az egészet, ahogy matat a konyhában, ahogy bejönnek a szüleim, ahogy nekik esik. Sikítani szeretnék, de most még egyszerűen az sem megy, csak a kezem ernyed el és már nem szorítja olyan erősen az övét, csak a lábam az, ami már nem enged tovább. A végén csukom csak be a szemem. Nem akarom végignézni, ahogy belépek majd azon az ajtón, ahogy szembe nézek vele és ő egyszerűen csak elmegy. Honnan tudta, hogy nem fogom megismerni? Vagy nem tudta? Ismerte egyáltalán a szüleimet, vagy ez is csak hazugság volt? A térdem koppan a padlón, ha csak Peter nem tart meg. Nincs erőm semmire, képtelen vagyok felfogni, hogy ez igaz lehet. Csak ráz a zokogás és úgy érzem, mintha tényleg egy világ tört volna össze bennem újra. Fogalmam sincs, hogy mégis mit kéne tennem, fogalmam sincs, hogy mégis hogyan kéne ezt kezelnem, most még azt sem tudom, hogy hagyom abba a sírást.

Tárgy: Re: Szertárak Szomb. 27 Szept. - 20:16

Vio & Peter

Ha már így elhatározta magában, hogy kész szembenézni a sorsával, és azzal az embernek az arcával, aki a családját gyilkolta meg, bármennyire is a tanára vagyok, nem tarthatom vissza. Sőt, támogatom a dolgot, az embernek le kell győznie a démonait. Nem kislány már, el kell viselnie a terhet, és végső soron ha összeroppanást tapasztalnék nála, ezért leszek ott, elkísérem, és megvédem a lelkét, fizikailag meg pláne. Olyan félénk, törékeny lánynak tűnik, megérdemli az igazságot. Igazat kell adnom neki, hogy attól nem érzi majd jobban magát, hogy ha elégtételt vesz, sőt, biztosan felbolydul majd az élete a rendőrség bevonásával, meg azzal is, hogy valakit szembesítenie kell a tetteivel. De most jobb lenne, ha még évekig hazugságban élne? Kétlem. Olyan ez mint a raktapasz: essünk túl rajta, gyorsan!
- Lassan, türelmesen, és készülj a legrosszabbra. A sors nem úgy osztja a kártyákat, hogy puncsizű legyen. Ott leszek veled. – Bólintok, és ráfogok a kezére. Nem feltétlenül lenne szükség kontaktusra a varázshoz, ám meg kell, hogy nyugodjon, éreznie kell, hogy nincsen egyedül, és bár alig ismerjük egymást, ha rászántam magam a kívánság teljesítésére, az komoly baráti gesztus részemről, amit értékelhet. Lássuk hát a fejesugrást a múltjába. A buborék lassan megnyílik, és ideje, hogy visszareppenjünk arra a bizonyos napra, amikor megtörtént a véres gyilkosság. Kettős gyilkosság. Lássuk, ki van a maszk alatt! A maszk alatt, amely Violet elméjét takarja, felruházva mindenkit a névtelenség illúziójával. Kissé bátortalannak tűnik, megszorítom a kezét, a visszatérés alatt nem kell félnünk semmitől, csak az információtól. Fizikai bántódása nem eshet, nekem is fel kell készítenem magam arra, hogy megvigasztaljam, vagy éppen lebeszéljem arról, hogy butaságra ragadtassa el magát.
Átlépünk a buborékon, és a másik oldalon találjuk magunkat. Nem is a helyszínt figyelem, sokkal inkább a lány reakcióját. Attól félek, még nem fogja fel, hogy nem lehet véletlen, hogy itt vagyunk. A kívánság egyértelműen a gyilkos kilétét volt célzatos felfedni. Ha most egy számára kedves srácot látunk, abból nekem már egyértelmű, hogy Violet megtévesztés áldozat lett. Nem nehéz összeraknom, hogy még talán fontosabb is számára, mint valami barát. Egyenlőre figyelemesen várok, arckfifejezésemből nem úgy tűnik, mintha tévedtem volna.
- Nem tévedés. Most itt van dolgunk. – Igyekszem nem száraz lenni, bátorítóan hunyorítok felé, és kiváncsian szemlélem a szinte egyértelműen bekövetkező eseményeket.
Az indokokat még nem tudom, hiszen azt Violet nem mesélte el, és tanárként nem néztem utána semmilyen rendőrségi jegyzőkönyvnek. Azt hiszem itt minden ki fog derülni. Fantomként közelítünk a nyomában, ahogyan befelé igyekszik, még nem tudom, hogy betör, vagy mondjuk gázszerelőként jut be. De be fog lépni a házba, ez már számomra is egyértelmű.

Tárgy: Re: Szertárak Kedd 23 Szept. - 19:02

Peter & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Fogalmam sincs, hogy mi lesz. Egyszerűen csak szeretném tudni, hogy mégis mi történt és miért, mert az nem lehet hogy a szüleim csak úgy véletlenül haltak meg, csak mert épp rosszkor voltak rossz helyen. Ez annyira... Tudom én, hogy előfordul ilyesmi, hogy csak mész az úton és elüt egy autó. Nem számítottál rá, senki sem, de mégis megtörténik. Elindulsz reggel otthonról és este nem mész haza és nincs indok, nincs magyarázat, csak úgy ez lesz. De attól még én valahogy mégis abban reménykedem, hogy esetemben nem ez történt, nem csak úgy véletlenül ez lett a vége a napomnak, hogy nem értelmetlenül haltak meg. Tudom, hogy butaság, nem fogom jobban érezni magam akkor sem, ha kiderül, hogy oka volt a haláluknak, ha kiderül, hogy mondjuk valaki kajáért ölte meg őket, vagy bosszúból, de... Fogalmam sincs, hogy mi akarok, csak tudni szeretném, hogy ki tette, a szemébe akarok nézni, hogy tudja, hogy mit csinált, hogy felfogta-e egyáltalán.
- Öhm... rendben. - bólintok végül lassan. Tudom, hogy igaza van, nem tehetem meg, hogy hirtelen elrohanok és majd lesz, ami lesz, egyszerűen nem lehet, mert abból csak bajom lenne. Ha kiderül, hogy ismerem azt a valakit, hogy tudom ki ő. Sejtelmem sincs, hogyan fogok reagálni, de abban teljesen igaza van, hogy nem tehetem meg, hogy meggondolatlanul elrohanok és kész, majd lesz valami. Ennél muszáj meggondoltabbnak lennem, különben komoly következményekre számíthatok. Talán engem csak azért nem ölt meg, mert tudja, hogy úgy sem emlékszem az arcára, de ha tudná, hogy igen, akkor lehet hogy azonnal végezne velem. Kockázatos, tényleg tudom, hogy kockázatos.
- É... értem. - már most félek, hát persze, hogy félek, mert az, amit elmondott félelmetes. Látni minden újra, mindent átélni, mintha csak ott lennék. Egyszer is sok volt és aztán az, ahogy többször is álmodtam róla még rosszabb, de most ennél is több lesz, át kell élnem újra azt, ami történt és ez már így elmondva is nagyon nehéznek tűnik. Fogalmam sincs még, hogyan fogom átvészelni, hogyan fogom kibírni majd, de tudom, hogy valahogyan muszáj lesz, mert nem omolhatok össze félúton, nem szabad. Végül bólintok még egyet, mint aki magát is meg akarja erősíteni abban, hogy jól döntött, hogy nem szabad meghátrálni most a cél előtt. Már talán nem is lehet.
Egy pillanatra becsukom a szemem, amikor belépünk abba a buborékba, vagy mibe, és először csak a hátát látom meg annak, aki ott van előttünk. Nem ismerem fel egyből, csak ismerős a tartása és a... tetoválás a karján. Arról már beugrik, és amikor megfordul meglátom azonnal őt. Will, miért őt látjuk? - Őt ismerem... kedves srác, miért őt...? - nem, az nem lehet. Ő egyszerűen nem tehette. Nem biztos, hogy tökéletesen működik ez a dolog, lehet hogy tévedés, hogy rossz helyre irányított minket. Csendben maradok, mintha félnék, hogy meghallana pedig nem így van. Megyünk vele, ahogy pakol azt nézzük végig, majd aztán szépen haladunk kifelé. Valahogy mintha ugrana a kép és már azt látom, ahogy a házunk felé közelít. Szinte már görcsösen szorítom a még mindig a vállamon lévő táska pántját. Odabent látni az ablakon át, ahogy a szüleim beszélgetnek, a távolban a tó partján... az én lehetek azt hiszem, elég messze ahhoz, hogy ne halljak semmit sem abból, ami... történni fog? Miért megy oda be Will? Talán előtte ott járt, talán az előtt, hogy mindez megtörtént, talán ahogy mondta ismerte apát és beszélni akart vele és most... most valami miatt jött, aztán majd elmegy mielőtt minden megtörténne.

Tárgy: Re: Szertárak Vas. 21 Szept. - 11:16

Vio & Peter

Arra vagyok nagyon kiváncsi, hogy mit is akar kihozni a dologból. Látja az illetőt, rájön, hogy talán egy jó ismerőse volt, és akkor? Ahogyan említettem számára, szinte biztos vagyok benne, hogy ismeri az illetőt. Ha látta volna, és fel is tudta volna ismerni, már nem lenne életben. Így viszont valaki a markába röhög azzal, hogy ott tetszeleg szegény szőkeség orra előtt. Ezt hívják úgy, hogy pofátlanság. Már csak azért is segítek, de a végcélra kiváncsi vagyok. Képes lesz csak annyit tenni, hogy megy a rendőrségre? Nem fog nagyon összetörni lelkileg, hogy ha mondjuk a saját unokatestvére a gyilkos? Na nem mintha tisztában lennék a családi kapcsolataival, csak tippelgetek. A legtöbb esetben alaposan megjárja az, aki tőlem kér szívességet, ám ez az önzetlen fiatal lány még a pattogós cukromat sem utasította vissza, tehát nem csak kihasználni akar, akkor is barátkozna velem, ha nem lenne szó a vágyáról. Figyelemfelkeltő, úgyhogy tehetek kivételt. Meg is teszem, aztán mögé állok, hogy ne lovalja bele magát ostobaságba, hogy például szembesíti a gyilkost a tettével.
- Mindennek megvan az oka. Végrehajtom, amit kívánsz, s rajtad áll, hogy mit kezdesz a kapott információval. Viszont nem szeretném, hogy ha egy diákunk élete az én lelkemen száradna, ezért csak azzal a feltétellel, hogy megbeszéled velem a tanulságot, és együtt döntünk a következményekről. – Felelem nagy komolyan. A köztünk lévő alig három év szinte semmi, ám a felelősség, amelyet a kezembe kaptam, most igen nagy súllyal nyomja a vállamat. Ha más körülmények között találkozunk, talán tojok az egészre, és nem foglalkozom a lánnyal, így hogy tanárként kérte a segítségemet, nehéz nemet mondani, de viselni kell azt, hogy mi történhet. Ezúttal muszáj jól döntenem a sok kalandos út után.
- Elmegyünk külső szemlélőként arra a napra, amikor történt. Légy erős. Látni fogjuk, ami történt. Pontosan látni fogjuk azt, ahogyan megteszi, és szembenéz veled. Azt fogom megmutatni, hogy ki ő, és minden vele kapcsolatos emléked végig fut utána pörögni, mint egy gyorsított felvétel. Hát akkor nagy levegő. – Fogom meg a kezét, és tudom, hogy nagy zokogás lesz a vége, de ő akarta. Erről szól az élete, más irányt akar neki, hát akkor most nem tétovázhat. Már megtette az első lépést azzal, hogy eljött hozzám, akkor bírnia kell gyomorral.
- Ugyan. Majd akkor köszönd, ha képes leszel józanul kezelni. – Bátorító mosollyal teszem el most a szemüvegemet, nem lesz rá szükségem, főleg olvasásra, vagy az intellektusom megalapozására, növelésére használom, most csak ketten leszünk. Ha elindultunk, akkor a buborék megnyilik, és hangos pukkanással teljesen máshol találjuk magunkat. Külső szemlélők vagyunk, afféle szellemek, nem látnak, nem hallanak minket. Violet elméje most az otthonunk. Egy fiatal férfit látunk ezúttal, aki a lány még nem ismer, éppen megy valahova. Készülődik. A végjáték a küszöbön áll.

Tárgy: Re: Szertárak Pént. 12 Szept. - 19:50

Peter & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Igazából sose gondoltam arra, hogy talán ismerem azt a valakit, egyszerűen csak félek, ha látnám, akkor se ismerném fel, vagy csak az a baj, hogy nem tudok még igazi személyleírást sem adni róla, nem tudnám beazonosítani, ha összeszednének akár pár olyan embert, aki kicsit is hasonlít a leírásomra. Az tényleg nem jut az eszembe, hogy valaki a közelemben lenne, aki... aki ismer is és kihasználja azt, hogy nem ismerem fel az arcát. Lehet, hogy naivitás a részemről, ez is benne van a pakliban, és most nem is számít. Egyszerűen csak tudni szeretném, válaszokat találni, mert nem tudom lezárni ezt az egészet addig, amíg nem tudom meg, hogy miért történt. Talán úgy könnyebb lenne, ha lenne rá valami indok, hogy aki tette éhes volt, azért tört be hozzánk és megijedt? Véletlenül történt? Az a legrosszabb, hogy ezeket nem tudom. Vajon tudja, hogy mit tett az életemmel, és engem miért nem bántott? Megláttam, félnie kellett volna, hogy talán felismerem majd, de nem... nem ártott nekem és fogalmam sincs, hogy miért.
- Nem tudom, hogy ez olyasmi-e, ami gyógyítható, az orvosok se tudtak vele mit tenni, mivel így születtem. - nem olyan, mint egy igazi betegség, nem is olyan, mint egy hiba, ami baleset miatt történik. Én így élek, mióta megszülettem. A szüleimnek lehetett nehéz főleg kiskoromban, bár a gyerekek könnyen alkalmazkodnak. Anya azt mondta, hogy nem volt baj sosem, ügyes voltam és hamar elfogadtam, hogy ez van, hogy a hangja vezet és arról mindig felismerem, és apa mindig igyekezett, hogy ne változtasson nagyon a szakállán, mert segített vele, adott egy keretet az arcának. Szerettem a szüleimet, minden defektem ellenére mindent megtettek értem, épp ezért olyan rémes, hogy el kellett veszítenem őket.
- Igen... igazad van, de akkor hogyan lenne jó? - nem tudom, hogy milyen az ereje, nem tudom, hogy milyen a képessége, nem tudom, hogy pontosan mire képes és mik a határai. Remélem, hogy tényleg tud találni olyan megoldást, amivel nekem sem lesz bajom, de megtalálom a válaszokat és azt az embert valahogy. Szeretném, ha így lenne, már így is túl sokáig húztam, hogy tegyek valamit. Kellett volna, de valahogy jobb volt elmerülni az életemben, elmerülni kicsit a jó dolgokban, a... szerelemben? Nem vagyok még biztos magamban, de azt hiszem ez alakul bennem, vagy talán már ki is alakult, és talán e miatt kicsit önző voltam, mert csak élvezni akartam kicsit a Willel töltött időt.
- Értem, és köszönöm, tényleg köszönöm, hogy segítesz. - nem tudom még, hogy fogom viselni, mennyire lesz furcsa. A nénikém biztos, hogy ki fog térni a hitéből, jó értelemben persze, ha megismerem. Ahogy mondta, mint amikor a vak látni kezd. Nem tudom még, hogyan kezelem majd, hiszen azért sok arcot láttam már és innentől neveket is tudok majd hozzájuk társítani, arcokat az arcokhoz. Tényleg furcsa lesz. Nagyot nyelek, amikor a kezét nyújtja, de végül felállok és megfogom. Nem tudom, hogyan megy ez, nem tudom, hogy mi jön, hát persze, hogy félek.

Tárgy: Re: Szertárak Szer. 10 Szept. - 12:05

Vio & Peter

Értem én a problémáját, van valaki, aki talán az ismerőse is lehet, vagy már találkoztak, beszéltek is, de nem képes beazonosítani. Idegörlő lehet, az biztos. Nekem sosem volt ennyire vészterhes gondolat az életemben, a legrosszabb, ami történt velem az Lora elvesztése volt, ám ő sem halt meg, végülis boldog, csak éppen nem velem. Azokat a csatározásokat nem is számítom ide, ahol megpróbáltak életveszélyesen megfenyegetni, netán kizsarolni belőlem egy kívánságot, hogy tegyem őket hatalmassá, legyőzhetetlenné, és efféle csalánkságok.
Nem élek túl régóta, de még a hagyományos emberek közül is többen akartak afféle dzsinnként felhasználni, hogy képességet kapjanak, és ha nem kaptak, hát bosszút állni rajtam. Omegák, különféle tömegpusztítók akarták már a fejemet, és lám, még mindig itt vagyok. Volt, akit szép szóval, volt, akit egész egyszerűen csellel tettem hatástalanná, mondjuk a saját képességük ütött vissza, de a kedvencem továbbra is a rossz fogalmazás. Ha nem úgy írja körül, hogy ne találhatnék kiskaput, hát én fogok, ha úgy ítélem meg, hogy nem érdemli meg a jutalmat, hát büntetést csinálok belőle.
- Vannak olyan mutánsok, akiknek gyógyító a vére, talán képes lenne téged is helyrehozni, de lássuk, hogy én mit tehetek az ügy érdekében. – Rántom meg a vállamat, ha már rásütöttem, hogy Violet ártalmatlan, akkor nem igazán foglalkozom a hálájával, feladatnak tekintem az ügyet, amivel rájöhet a rejtély megoldására. Én magam ugyan inkább fizikálisan szaladok a kalandok nyomában, míg ezt neki belsőleg kell megoldani. Lelkileg. Azt, hogy miért hívom így... nos mert van egy olyan tipikus vidéki naíva beütése, amelyről valami farmerlány ugrik be. Karbafont kezem sokkal inkább kényelemről árulkodik, nem elutasításról. Végigpörgetem magamban a lehetséges megoldásokat, és valami szöget üt a fejembe.
- Azonosíthatod, így van. De nem szabad azt a kockázatot vállalnunk, hogy elindulsz, és hátra rátalálsz, majd ott beugrik, hogy ő volt az. Gondolj csak bele; ha én lennék a gyilkos, és meglátnám rajtad, hogy felismertél, mit tennék veled? – Ingatom a fejemet. Vélhetően az illető pontosan tisztában van a lány betegségével, ám szociopata, azt élvezi, hogy ott lehet a szeme előtt, mégis a lány vak rá nézve. Ám Violet ha kitágulnak az érzései, olyan lesz mint egy frissen megműtött látó, nem fogja tudni elrejteni az érzéseit. Nem, ez így biztosan nem jó.
- Nem gondoltam volna, hogy én magam javaslok majd komolyabb segítséget, de legyen, különben az életed lenne a tét. Megnyitom az elméd kapuit, és emlékezni fogsz mindenki arcára, akit valaha láttál, és pontosan tudni fogod, hogy kik ők, mintha sosem lettél volna beteg. Össze fogod kötni a gyilkos arcát azzal, akit más helyzetben is láttál már. És úgy fogod tudni felkeresni, felkészülten. Azok arcára, akiknek már láttad az arcát valaha a mai napig, mindig emlékezni fogsz, és csak a jövőbeni ismeretségek lesznek arctalanok. Rajtad áll, hogy mihez kezdesz majd az információval. Már csak egy dolog maradt hátra... – Állok fel, de korántsem olyan mozdulattal, mint aki oda akar menni hozzá, hogy a homlokára tapassza a kezét, inkább a szoba közepe felé indulok, és a kezemet nyújtom. Mintha egy nemlétező kapun akarnék átlépni.

Tárgy: Re: Szertárak Vas. 7 Szept. - 13:44

Peter & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Igazából nem zavar engem, hogy esetleg nem tűnik komoly tanárnak, mert pattogós cukrot eszeget közben. Ha neki ehhez van kedve, hát tegye, számomra most az a fontos, hogy segítsen. Nagyon remélem, hogy fog, mert bár tudom, hogy a válasz fájdalmas is lehet, attól még szeretném tudni, mert... kétségek között vergődni épp ugyanolyan fájdalmas tud lenni és még riasztó is. Mi van, akkor ha már láttam azt az embert az utcán? Mi van, akkor, ha felismertem volna, ha felismernék bárkit is? De nem, ő szabadon sétálhat, csak mert én képtelen vagyok megjegyezni az arcát, és gond nélkül szakíthat szét más családokat is, mert én képtelen vagyok megállítani őt, nem tudok tenni ellene, akármennyire is szeretném. Nem igazán látok mást esélyt, mint hogy ő segítsen, szóval... ha pattogós cukrot eszik, hát tegye, nem számít. Még én is gondolkodás nélkül veszek, háta ezzel sikerül egy kicsit nagyobb eséllyel a bizalmába férkőzni. Na nem mintha bármikor szoktam volna így cselezni, nem az én stílusom, de nem ismerem őt, így hát azt hiszem muszáj valahogy legalább próbálkozni.
- Én pedig rendkívül hálás vagyok érte. Nem tudom, hogy... mi mást tehetnék, vagy kihez kéne fordulnom. - a professzor is tud erről, de ő sem láthat bele a fejembe, hiszen ugyanúgy csak a homályos arcokat látná, mint én is, ezen sajnos nem változtathat még a gondolatolvasás sem, de ő talán képes lesz rá, nem tudhatom. A furcsa megszólítás azért mindenképpen meglep, de nem teszem szóvá. Itt és most én semmit nem fogok szóvá tenni, az övé a lépés előny, hiszen nekem van szükségem az ő segítségére.
- Rendben van, én csak... így illik azt hiszem, de akkor Peter. - eresztek meg egy halvány mosolyt. Talán pár évvel idősebb csak nálam, ebben igaza van, de hát akkor is tanár és úgy illik, hogy magázzam, megvártam mondhatni azt, amíg esetleg ő javasolja az ellenkezőjét, ami meg is történt, akkor hát innentől már nincs ezzel gond, de ettől még mindig úgy neveltek a szüleim, hogy figyeljek arra, hogy ki az idősebb, ki a tanár... tisztelet, meg minden, tudjátok.
- Az is elég, nekem tényleg az is elég. De akkor ezek szerint huszonnégy órán keresztül, amikortól ez indul emlékezni fogok az arcokra a régmúltból is, és ha... ez idő alatt látom azt a valakit, akkor tudni fogom, hogy ő volt? - rövid idő, nem is tudom, hogy kéne megoldani, de el mehetek a rendőrségre, adhatok személyleírást, elmondhatom, hogy néz ki, és akkor... segíthetnek benne, hogy megtalálják. Még akkor sem biztos, de legalább nagyobb rá az esély. De utána nem fogom tudni azonosítani... szóval ez így még azt hiszem mindig kissé bonyolultnak tűnik, de... ez is több, mint a semmi, én pedig soha sem voltam telhetetlen.
- Ez... ez mit jelent pontosan? Nem akarom, hogy minden sokkal rosszabb legyen, de ez sem jó, ahogy most van. Van más lehetőség? Bármi... nem tudom. - nem értek igazán ehhez, ő az, akinek ilyen képesség adatott meg és nem tudom, hogy pontosan mik a korlátai, milyen lehetőségek rejlenek benne. Csak azt remélem, hogy valahogy találunk megoldást, olyat, amitől nem lesz sokkal rosszabb, hanem tényleg segít. Ha más nem... hát vállalom a rossz részt azért, hogy egyszer és mindenkorra lezárjam, hogy másoknak segítsek, hogy másnak ne essen baja, mert az a valaki még mindig szabadon jár valahol odakint.

Tárgy: Re: Szertárak Csüt. 4 Szept. - 18:51

Vio & Peter

Nem tudom, hogy mennyire tűnhetek így komoly tanárnak, ha pattogós cukrot dobálok a számba minden nagyobb levegővételnél. Nem vagyok még annyival idősebb a diákoknál, hogy a szigorú felnőtt látszatát kéne keltenem, végülis nekem simán belefér a kötetlenebb hangsúly, sörözni meg biztosan nem engem hívnának. Egyébként is tartanak tőlem, mert nem tudhatják, hogy mikor fogok valami kivánságot mégis ellenük felhasználni. Pedig miért is lennék én rosszindulatú? Besétál a fiatal szőke diáklány, aki olyan ábrándos tekintetű, hogy még én is meghatódom rajta, pedig nem vagyok az a típus. Az óráimon is olyan csendeske, meghúzza magát, pedig szimpatikus kisugárzása van, de mintha nem lennének barátai. A múltját nem ismerem, ennyire vagyok felületes, hogy nagyjából a diákjaimat is kívülállóként kezeljem. Valahogy a kalandok mindig jobban érdekeltek, na és persze a zenélés, de már az idejét sem tudom, hogy mikor írtam utoljára számot. Egykori barátaimról nem is tudok semmit, ritkán tartjuk a kapcsolatot, nem akarok konfrontációt az egykori szerelmi háromszög miatt. Valakinek vesztesnek is kell lennie. Nem mondom, hogy sosem gondolok még Lorelai-ra, de nincsen értelme lamentálni a dolgon még további évekig, már így is két éve teszem. Mondhatnánk, hogy teljesen feleslegesen vagyok szinte korlátlan hatalmú, a saját kívánságaimat nem tudom teljesíteni. Ha tudnám is, szerelmet nem tudok fakasztani. Írónikus. Kapok valami választ, amitől nem leszek elégedetten, hiányzik azt a mindent átütő lelkesedés, amely tényleg azt jelentené, hogy jól érezné magát, de nem tisztem mindezt firtatni.
- Örülök, hogy hozzám jöttél, még ha nem is úgy tűnik. Önzetlennek tűnsz, neked inkább segítek, mint a sok kapzsi, hataloméhes társadnak. – Még nem mondta, hogy mit is szeretne, de biztos vagyok benne, hogy nem olyat, amivel több lehet mindenki másnál. Hihetetlen, hogy a többség csak valami robotot lát bennem, aranyhalat, akinek más dolga sincsen, csak kívánságáokat teljesíteni. Kiábrándító. Alig pár éve nőttem még ki a fiúkorból, a sértett önérzetemet jól tapintható lenézéssel, flegmasággal kezelem. Átmegyünk a társalgóba, az elkerekedett pillantáson csupán a fejemet csóválom meg, hamiskás mosolyom, és talányosan csillogó szemem nem arra enged következtetni, hogy itt nyelném le keresztbe. Mégis sikerült annyira elriasztanom, hogy tarta a távolságot. Kár érte.
- Cowgirl, volnál kedves leszokni a tanárurazásról? Azért, mert tanítalak, nem vagyok a nagyapád. Peter. – Nem megrovó a hangon, olyan barátságosan csivitelő hangon mondom, mint mindent mást ezt megelőzően. Csak hozzátevőleg, plusz információ adalékként, hogy ne érezze magát feszélyezve. A diákok kor tekintetében széles skálán mozognak, de gesztusaiból ítélve biztosan nem tizenéves. Én alig vagyok huszonnégy, és miután a lányok korábban érnem, lassan nekem lesz kínos ez a furcsa magázódás. A kérése enyhén szólva is megdöbbent, ezt már végképp nem tudtam róla. Rendszerint kérni szoktam valamit a kívánságokért cserébe, de ez annyira húsbavágóan pokoli dolog lehet, hogy még magam is meglepődök azon, amit produkálok: felsóhajtok.
- Huszonnégy óra. Ennyit adhatok. – Nem teszem hozzá, hogy nem várok viszonzást, ha egyszer az életben önzetlenül segítek valakinek, akkor talán én leszek több tőle. Nem vagyok az a tipikus példakép, sokszor önzősködök, és miután nekem tényleg nincsen senkim, nem szoktam támogatni mások vágyait. Ám ha ezzel egy fokkal közelebb jut a valósághoz... Nos legyen.
- Egy valamit ne felejs. Talán ezt most olyan dolognak éled meg, ami boldogító lezárása lehet ennek a fejezetnek, de tudnod kell, hogy örökké kísérteni fog, hogy mit láttál. Ki lesznek élesedve az ösztöneid, ha visszatér a betegséged. Olyanokat fogsz hinni, látni, ami nem létezik a valóságban, mert a tudatalattid fog üldözni azzal, amit ezen a napon láttál. Ha most valami rosszal szembesülsz, mindenkiben azt fogod látni, mert nem leszel képes objektív maradni. Mint amikor a vak egy napra látni kezd, és sosem feledi, és már mindent azzal társít, nem képes visszatérni a sötétség világába.... Talán máshogyan kéne... – Felelem lehalkulva, ezúttal tényleg megérint valaki szenvedése. Kiskoromban mindig hős akartam lenni, ám amikor beléptem a felnőttek világába, rájöttem, hogy minden csak a pénzről, hatalomról szól, amik engem undorral töltenek el.

Tárgy: Re: Szertárak Kedd 2 Szept. - 21:09

Peter & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

A pattogós cukor talán most még el is vonja a figyelmemet arról, hogy aggódom. Aggódom a miatt, hogy akar-e egyáltalán segíteni és aggódom a miatt is, hogy tud-e, vagy hogy ha igen, akkor annak mi lesz a vége. Nem tudhatom, hogy egyáltalán lehet-e jó kimenetelek, ha emlékezni fogok annak az egy embernek az arcára, akkor... megismerem, el tudom mondani másnak hogy néz ki, de ez még nem jelenti, hogy el tudják kapni és benne van a pakliban, hogy olyan választ ad majd nekem a kérdéseimre, amitől totál kiborulok, ennél is jobban. Megpróbáltam túllépni a jelenlegi gondjaimon, csak épp az a baj, hogy most önként akarom őket újra felszakítani és ezek nem épp gyengéd sebek, erősek és nagyon fájdalmasak. Ha kiderül, hogy az a valaki csak azért végzett a szüleimmel, mert... útban voltak, vagy mert épp olyan kedve volt... fogalmam sincs, hogyan leszek képes ezt kezelni, tényleg sejtelmem sincs róla, hogy el tudom-e majd viselni az ezzel járó terhet, pedig épp, hogy csak most kezdett el rendeződni az életem. Itt van Will és... úgy érzem, hogy egyre inkább belegabalyodom, és nem döntöttem rosszul,a mikor végül neki adtam meg ezt az esélyt, mivel ő volt az első, akivel találkoztam kettejük közül. Nem lenne jó, ha mindez megint összeomlana.
- Végül is annyira nem, nincs bajom az iskolával és igazából... szeretek itt lenni. - mosolyodom el egy aprócska vállvonás kíséretében. Tényleg nem érzem úgy, hogy rossz lenne a suli kezdés, arról már nem is beszélve, hogy az után, amit a nagynéném művelt annyira nagyon nem is szeretnék a közelében maradni... bár ez talán mindezek után értető is. Majd megbékélek, mert értem, hogy mi volt az oka a tettének, de attól még sokkal jobban nem érzem magam tőle.
A válasz azért kissé meglep, egy pillanatra el is kerekedik a szemem, de merem remélni, hogy az a mosoly arra utal, hogy szimplán csak viccel... ugye viccel? Ezért van, hogy kissé talán bizonytalanul követem őt, de mégis csak egy tanárról van szó, biztosan nem tenne olyasmit, ami árt egy diáknak igaz? No meg még eleve visszakozhatok, ha arról van szó, mondatom, hogy mégsem kérem a segítségét, ha túl sokat kér érte. Talán pont e miatt nem ülök le mellé, csak inkább az egyik fotelben keresek magamnak helyet. Kissé megköszörülöm a torkom, no meg lenyelem a pattogós cukrot, mielőtt esetleg a torkomon akad ijedtemben.
- Tudja én... mármint nem biztos, hogy tudja, de nem emlékszem az arcokra. Így születtem és elfogadtam már, szóval nem várom, hogy ezen változtasson. Egyszerűen csak... van valaki, akinek fontos lenne, hogy felismerjem az arcát. Megöltem a szüleimet, legalábbis elég nagy az esély rá, hogy ő volt, én pedig láttam. Szemtől szembe álltam vele és... őrjítő, hogy nem tudom, hogy ki volt, hogy nem tudok róla a rendőrségnek személyleírást adni, hogy nem ismerném fel, hogy bárki mást is megölhet, ha akar, mert én... mert én így születtem. - hibásnak ez a helyzet. De ő segíthet. Nem kell, hogy megváltoztasson teljesen, csak ebben, csak ez az egy arc a fontos, csak rá kellene emlékeznem, ő lehetne a kivétel valahogy, mert... mert ez tényleg fontos.

Tárgy: Re: Szertárak Hétf. 1 Szept. - 16:59

Vio & Peter

Felé fordulok, valóban nem az a tipus, akinek bármit fel lehetne róni. Csendeske, alkalmazkodó, vele aztán nem keveredtem még összetűzésbe, pedig imádok abban tetszelegni, hogy nekem van igazam. Miután képességeimben önmagamtól nem tudom elkápráztatni a nagyérdeműt, zárkózott lettem, meg sem próbálom, inkább hosszabb időkre utazok el, motorozok, ásatásokon veszek részt, most éppen Dél-Afrikába kéne mennem, csak hát így év elején biztosan többeket nyakon csíp az alapítói kettős, el kell tolnom vagy tíz héttel a dolgot, amíg legalább az újak belerázódnak. Túlságosan is tiszteletteljesen beszél velem, kényelmetlenül kezdem érezni magam, hagyjuk már ezt a házirendes valamit, nem vagyok hozzászokva. Előadásaim egyoldalúak, leadom az anyagot, hozzáfűzöm a saját téziseimet, és a végén lehet kérdezni, aztán a következő héten dolgozatot iratok belőle. Ritkán teszek fel én kérdéseket, ha valóban érdekli őket a tudományom, nekik kell elhagyni az iskolát, és a terepre menni. Ott én is egyedül dolgozom, de nem is tudom miért, bármit teszek, mindig akadnak kéretlen segítőtársaim, ez egy ilyen szakma. Madagaszkáron például megírták az újságok, hogy egy helyi törzs sírrablónak nevezett, és le akarták vágni a nyelvemet. Pedig nem is a nyelvemről volt szó, kínos szituáció volt, melyik nem az? Átveszi a cukrot, ami roppantul szimpatikussá teszi a szememben, szeretem, ha a másik velem egy szintre helyezkedik. Én is bedobok a számba párat ismét, lassan már hörcsögnek nézek ki. Hegymászás közben szoktam ezzel szórakozni, elvonja a figyelmet a szédítő mélységről.
- Gyere csak beljebb... mi a helyzet? Kezdődik a tanév, mi? Pocsék érzés lehet. – Nevetem el magam a kárörvendés szándéka nélkül, végülis ezek az előadások sokkal izgalmasabbak, mintha egy átlagos egyetemen tanulna. A beszámolási kötelezettségei ettől még nem kevésbé fontosak. Feltárom a szertár ajtaját, hogy immár teljesen be tudjon jönni, ha lett volna egy kis eszem, akkor már a kopogásnál kicsusszanok a hátsó ablakon, bár akkor még nem tudtam, hogy a szomorú tekintetű szőke az. Legyen, kivételt teszek.
- Mostanság nem annyira sokan, sikerült elhíresztelnem, hogy a lelküket kérem cserébe. – Mosolyodom el kacaj helyett, mert valóban úgy tűnik, hogy komoly, fontos dologról van szó. Még az asztalról a polcra tologatom vissza a könyveket, majd kihátrálva becsukom magunk mögött, hogy a folyosón haladjunk pár percet, és belépjünk az egyik tanári fogadószobába. Ott vágom le magam az egyik bőr kanapéra, és hellyel kínálom, akár mellettem, akár az egyik fotelbe ülhet. Várakozóan intek, hogy folytassa csak. Elidőzöm egy szívdobbanásnyi időt azon, hogy mennyire remeg a hangja, visszafojtott a lélegzete. Mintha egy meséből lépett volna ki, annyira törékeny.

Tárgy: Re: Szertárak Szomb. 30 Aug. - 19:48

Peter & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Nem vagyok én egy önző típus, hogy valami olyan kérésem lenne, ami csak felületes, és ami nem igazán fontos. Tisztában vagyok vele, hogy az életet nem lehet így megoldani, hogy kérsz valamit és valóra válik, és nem is lenne jó. Kellenek a kihívások, de ami nekem van az túlságosan nagy és ez mégis csak egy gyilkosság, még csak nem is egyedül az én érdekemet szolgálja. Mi van akkor, ha az az ember másokkal is végez, csak mert a rendőrség nem tudja elkapni, mert én képtelen vagyok azonosítani? Persze szeretném tudni, hogy mi miért történt, hogy miért nem ölt meg engem, vagy miért a szüleimet, ez is benne van, de az is ugyanolyan fontos, hogy másoknak ne essen baja és persze az az alak megkapja a méltó büntetését.
Szerencsém van, a tanár úr szerencsére itt van. Nálam az alapvető, hogy magázom, akkor is, ha nem sokkal idősebb nálam, de mégis csak tanár és mégis csak felettem áll nem? Amúgy is ezzel jelzi az ember, hogy megadja a kellő tiszteletet, szóval szerintem mindenképpen így a fair, én pedig általában tudom, hogy mik az illemszabályok és be is tartom őket. Sosem voltam az a tipikus lázadó, aki úgy gondolta, hogy a tanár is csak ember. Ember persze - esetünkben mutáns -, de attól még sokkal nagyobb a felelőssége, mint nekem, és épp ezért jár is neki, hogy ezt valamilyen módon az ember meghálálja. A kérdése egy pillanatra talán leblokkol, mert hát szinte azonnal bele akartam kezdeni abba, amit akarok, de így nehezebb, aztán sikerül magamhoz térni és egy halvány mosollyal lépek közelebb.
- Köszönöm! - át is veszem a zacskót, teszek a tenyerembe, aztán vissza is adok neki. Ez talán arra is jó, hogy kicsit felkészüljek arra, amit mondani akarok, mert annyira azért nem egyszerű. Egy kéréssel előállni mindig olyasmi, amire valahogy fel kell készülni, én pedig erősen azon vagyok, hogy ez most jól süljön el, ahhoz pedig kell a jó felvezetés, azt hiszem. Ha már elsőre kitenné a szűrömet, azt nem viselném valami jól.
- Tudom, hogy biztosan sokan kérnek ilyesmit, de a képessége... lenne egy nagyon fontos kérésem, azt hiszem mondhatjuk életbevágónak és épp e miatt nem csak számomra fontos. Én... én gondolkodtam, hogy lenne-e más lehetőség, de nem hiszem, hogy van, és... segítene? - persze, gondolom az is fontos, hogy elmondjam, miben kellene, de először azért érdekes, hogy egyáltalán esélyem van-e rá, mielőtt nekiállok részletesen is felvázolni a kérésemet. Egyelőre simán lehet, hogy nemet mond, addig pedig azt hiszem nem sok értelme van a hosszú kifejtésnek.

Tárgy: Re: Szertárak Pént. 29 Aug. - 16:33

Vio & Peter

Pakolászom a könyveimet, és arra gondolok, hogy de jó lesz végre egy kicsit kimozdulni. Az elmúlt hónapokat városközben, és a birtokon töltöttem, az iskolában van ugyan nyári szünet, de nem lehet azt mondani az élesítendő elmék számára, hogy nem érek rá, ha kedvük van egy új támához, így a meleg hónapokban is engedtem a kérésnek, tartottam kurzusokat, amin jegy nélkül is részt lehetett venni. Legtöbbjüktől megkértem az árát valami más szívesség formájában. Tisztában vannak a képességemmel, ez sokakat bámulatba ejt, azt hiszik holmi mesebeli teremtmény vagyok, akinek kincseket kell felhalmozni, hogy aztán bármit megtegyen értük. Fenét. Ahányszor új csoportot kapok, jelzem, hogy ez nem így működik, ne nyaggasannak, különben sem vagyok annyira empatikus, hogy dróton rángassanak a piti kis igényeikkel, amelyek csak képletesen pitik, volt már olyan hatalomvágyó diákom, aki szeretett volna a legerősebb lenni a világon. Nevettem rajta, és megmutattam számára, hogy megölhetek én mindenkit rajta kívül, ha tényeg ilyen ostoba, úgyhogyne próbálkozzon. Vannak nagy ritkán olyanok, akiknél ha nagy szájhúzva is, de belemegyek a dologba, ám ők olyan ritkák, mint az a mondásbeli fehér holló. Miután én nem vagyok önzetlen, tőlük kérem meg csak úgy istenesen az árát, amely sosem valódi pénzt jelent. Szívességet, amelyre mondjuk egyedül nem volnék képes, vagy fontos nekem érzelmi okokból. Hát igen, ilyen szempontból bosszantó, hogy magamnak nem kívánható, magamban nem érek semmit, másokéban lelem szórakozásomat, ha olyan kedvem van. Ami a külsőmet illeti, bronzbarna zakót viselek, méregzöld vánszonnadrággal, piros nyakkendővel. Nyílik az ajtó, pillantásom nem lekezelő, hiszen eszembe sem jut, hogy kívánós. Na nem úgy, értitek. Felé fordulok, azért túl sokszor nem szoktam kettesben maradni senkivel, egy kicsit azért zavaró a dolog, de hát tegyünk egy próbát.
- Violet... – Nem nagyon szeretem, ha magáznak, vagy uraznak, a posztom mégis ezzel jár, legyen így, ha számára ez a megfelelő közlési mód. Leteszem a kezemben egyensúlyozott könyvstócot, aztán közelebb intem.
- Pattogós cukrot? – Kérdezem, miközben a számba dobok egy nagyobb adagot, jól hallgatóan kezd el ropogni, recsegni, ahogyan a nyelvemhez ér. Barátságosan pillantok rá, és felé nyújtom. Fehér, nagy és kerek, van vagy egy maréknyi még a csomagban, amit tartok.

Tárgy: Re: Szertárak Szer. 27 Aug. - 20:26

Peter & Violet

Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.

Kicsit bonyolult megkeresni valakit akkor, ha nem ismernéd fel az arcát. Így két lehetőséged marad, vagy utána jársz, hogy mi az a hely, ahol gyakran bukkan fel, vagy megbeszélsz vele egy időpontot mondjuk úgy, hogy üzensz neki, de az annyira... nem is tudom. Ha valakinek eleve valami fontosat akarsz mondani, akkor nem jó szólni, hogy na majd akkor holnap itt találkoztok, mert te is izgulni fogsz és benne is lesz egy frusztráció, hogy vajon mit akarhatsz tőle, szóval maradtam annál a megoldásnál, hogy kiderítsem mi az a hely, ahol a tanárunk gyakran van jelen. Volt már óráján egy-kettőn, szóval tisztában vagyok azzal, hogy a képessége... Tudom én, hogy nem biztos, hogy jó ötlet utána menni ennek az egésznek. Lehet, hogy hagynom kellene, és nem bolygatni a múltat, de csak én láttam az arcát, csak én tudom, hogy ki ő, hogy a szüleimet ki ölte meg, és nem tudok azzal együtt élni, hogy erre soha nem derül fény, hogy az a valaki talán most is éli az életét vidáman, boldogan, talán másokkal is végez. Nem tudom, hogy miért tette, a szemébe akarok nézni csak egyszer és megtudni, hogy mi volt az ok, hogy miért végzett velük, hogy miért tette ezt velem, miért tette tönkre az életem. Szándékosan, valami komoly oka volt, annak örülnék jobban, vagy ha csak valami véletlen lett volna? Nem hiszem, hogy bármelyik verzió jó érzéssel töltene el, sőt... jó eséllyel mindkettő rémesen érintene, de attól még tudni szeretném a válaszokat, és ha csak kis esélyem is van rá, hogy ez sikerülhet már az is valami.
Csendben közelítek a szertár felé. Úgy tudom, hogy gyakran van itt, és ha most is akkor mázlim lesz. Nem biztos, hogy segít. Úgy tudom, hogy ő dönti el kinek akar és kinek nem, így is elég erős az a képesség, amivel rendelkezik, gondolom sokan szívesen használnák ki ezt. Én nem akarom, én tényleg csak válaszokat akarok semmi mást. Halkan megköszörülöm a torkom, ahogy benyitok, miután a kilincset lenyomva már egyértelmű, hogy az ajtó nyitva. Akkor tehát jó eséllyel itt lehet, csak nem maradt így az ajtó véletlenül.
- Tanár úr... ha nem zavarom... - fene tudja, hogy mivel foglalkozik épp. Nem vagyok hangos, mert a végén még jól megijedne, ha kiderül, hogy nagyon belemerült valamibe, én meg csak így hirtelen rátörök és akkor már eleve szereznék nála egy rossz pontot, amit pedig igazán nem akarok.

Tárgy: Szertárak Szer. 27 Aug. - 19:57

A földszinten több szertár is megtalálható, külön-külön bizonyos tantárgyak, ismeretek szerint bontva, teszem azt történelem, kémia, fizika stb. Ezeket többnyire a tanárok kezelik, nyitják-zárják, kicsi az esélye, hogy csak úgy betoppanhatsz egybe, bár előfordul, hogy valaki véletlenül nyitva hagyja egy óra után, előtt.

Tárgy: Re: Szertárak