Carrie-Ann Bell és Bryce - Valaki mondja meg...

Észrevétlenül, lassan, szinte felfoghatatlan sebességgel, de a vihar kezd enyhe esővé szelidül, majd lassan eláll. Ahogy az idő enyhül, úgy kezdek én is egyre összeszedettebb képet alkotni. A kezdetben szétesett ember, mint aki valami metamorfózison esik át kezdek uralkodni az érzéseimen és mintha valaki kicserélne. Nem tudom mennyit lát szegény lány a változásokból, de érzem, hogy az arcom mintha átrendeződne, ahogy végbe megy a változás.
- Lehet, de jelenleg nem vagyunk kemény helyzetben. Mit számít, hogy egy lakatlan szigeten vagyunk?
Szerintem nem vészes a helyzetünk, mert ha ügyesek vagyunk és hát szerintem a csapat elég találékony, hogy akár hosszabb ideig is túléljük, majd kiderül. Ha már a csapat és a találékonyság, szerintem hamarosan azt is ki fogja valaki találni, hogyan hagyjuk el a szigetet. Nem omlottam össze, egyszerűen elragadtak az érzéseim, amiket az eső is felhozott.
- Menjünk vissza. Amúgy lassan el fog állni, ugyan érzésre erősödik, de hamarosan el fog állni, vagy legalább szelídül.
Próbálom megnyugtatni, hogy a vihar is egy külső állapot és vele ellentétben én úgy döntöttem, hogy átadom magam az érzéseimnek és kisírom magam, hiszen nem volt rá időm sosem és hát 11 év elég sok idő, hogy egy ilyen eset benned legyen. Ugyan az emlék meg van, de már nem fáj annyira, talán már képes leszek elviselni az emléket.

//Köszönöm a játékot, remélem még lesz szerencsénk//

Bryce & Carrie-Ann

Nem mondanám azért, hogy minden olyan nagyon átgondolok, hogy nem csinálok semmit sem spontán, ha így lenne, akkor már a mondatom eleje sem csúszott volna ki a számon. Egyszerűen csak nem szeretek megbántani másokat, így hát figyelek arra, hogy mit mondok, szerintem ezt azért mások is megteszik, főleg ha olyan valakivel beszélnek, aki épp nem kicsit ki van bukva, rajta pedig nagyon jól látszik, hogy egyáltalán nincs jól. Nem akarom én ezt még tetézni azzal, hogy valami olyat mondok ki, amivel csak még jobban megtépázom az amúgy sem toppon lévő kedvét, azért ennyire vagyok empatikus jellem.
- Azt hiszem vannak, akikből a kemény helyzetek hozzák ki a legjobbat, talán... önből is, csak egy kicsit kell még hagynia időt, hogy összeszedje magát. - amúgy is felnőtt és X-men, biztosan jobban tartja magát, mint mondjuk én. Amikor partot értünk, ha nincs Nique, tuti biztos, hogy képtelen lettem volna emberi állapotba kerülni. Fájt mindenem, pedig én csak apró karcolásokat szenvedtem el, és legszívesebben még ettől is totál kiborultam volna, de nem lehetett, mert segíteni kellett a többieknek. Hálás vagyok neki, el sem tudom mondani mennyire, mert rajta múlt, hogy nem a homokban ülve bőgve hívogattam a mamámat, hanem képes voltam felállni, bekötözni a Felicity oldalán tátongó hatalmas sebet, és segíteni Dave-nek, hogy bevigyük az árnyékba és rendbe tegyük a lábát és azóta bírom, azóta sem omlottam össze.
- Ha szeretné és az segít, akkor maradhatok, bár... kissé kezd erősödni az eső azt hiszem. - végén még egész durva vihart kapunk a nyakunkba, amit nem hiszem, hogy itt a parton kéne átvészelni. Tényleg ideje lenne beljebb menni, mert ez most nem a legalkalmasabb hely a csevegésre. A kérdésére bólintok egy aprót, miután már lassan ott tartok, hogy fél percenként kell újabb és újabb tincsnyi hajadagokat kirángatni a számból. Na igen, ilyenkor nem a leghasznosabb, ha hosszú hajad van, mert ha durva a szél, akkor elég nehéz kordában tartani, arról már nem is beszélve, hogy ha összekócolódik és itt nincs fésű még ki tudja meddig, akkor sejtelmem sincs, hogy az életben fogom kigubancolni.
- Persze, szívesen, mindenképpen jobb lesz a fák között, mert itt lassan leviszi a fejünket a vihar. - mosolyodom el, arról az apróságról már nem is beszélve, hogy a ruhánk is úgy átázik, mint a fene és most nem a legjobb ötlet, hogy megfázzunk, főleg esetemben. Az a helyzet, hogy jó rég óta nem voltam beteg, igazából a szervezetem nem nagyon van felkészülve arra, ami másnak meg van. Az én immunrendszerem a képességem, ami mindentől megvéd és az most nem aktív. Remek lesz, ha egy kis esőtől és széltől kapok egy tüdőgyulladást teszem azt. Szóval irány a fák közé.

Tökéletesen jól vagyok, nem a környezettel van a baj, velem van. Ugyanis sosem voltam egy stabil egyéniség, aki minden helyzetben elvárhatóan viselkedik, tökéletes ellentéte vagyok ennek a lánynak, aki mg a mondatait is hatszor gondol át és csak azután mond ki. Ennek a jó példája, hogy még a gondolatát is félbeszakítja, hogy ne bántson meg. Nem tudom mit mondhatnék erre, de hát eddig sem.
- Körültekintőbbnek igen és meggondoltnak, de nem a sziget van rám rossz hatással, sosem voltam érzelmi stabilitás nagymestere.
Nem akarom megbántani, de tetszik, hogy talán kezd feltörni, de ebben nem lehetek biztos. Az eső továbbra is esik és ez nekem jó, nem vagyok az a betegeskedős típus és nem most kezdem el. Szegényt lány már szinte sajnálom, hogy velem hozta össze a sors, de talán ez kell neki, hogy egy kicsit kimásszon a kagylóhéjából. Talán mind a kettőnknek segítségre van szüksége, bár nem teljesen fizikai értelemben, sokkal inkább szellemi vagy lelki segítségre lenne szüksége. Az biztos, hogy egy pszichológus jó kis társterápiát tartana nekünk, amiben talán még meg is gazdagodna, hiszen mind a kettőnknek van problémája.
- Igen van, hogy jó egyedül, de nem akarom, hogy elmenj.
Nem tudom, ez hogy hangzott, de már túl vagyok a magányos farkas részen, jól esik, hogy van mellettem valaki, akivel talán egy kicsit elbeszélgethetek. Közben körbe nézek és észreveszem, hogy az eddigi vihar erősödik, még csak a szél támadt fel, de nem sok kell, már érzem, hogy az eső is komolyabban fog feltámadni és ezúttal már józanabb vagyok.
- Mi lenne, ha bemennénk az erdőbe? Szeretnék még beszélgetni, de szerintem már ez nem a legjobb helyszín, a széltől talán védettebb a fák között és a csapathoz is közelebb leszünk.
Remélem nem ijesztem el és bejön velem, ahogyan már kérte.

Bryce & Carrie-Ann

Oké, én tényleg csak segíteni próbálok és a fickó kissé olyannak tűnik, mint aki össze van zavarodva, vagy csak nagyon nem hat jól rá ez a környezet. Jó tudom, jó eséllyel senkire sem hat igazán jól, de akkor is... rá nagyon nem. Próbálom én nagyjából megérteni, amit mond, próbálom felfogni, hogy mit is akar, de nehéz. Először kiborul és kiabál, most pedig tarthatom őrültnek, ha akarom, mert miért ne tehetném? Hát mer... nem szoktam ilyesmit csinálni, meg amúgy sem az, csak nincs a legjobb formájában gondolom.
- Tudom, persze nem is kell túl komolynak lenni, csak ez egy... sziget, ahol hajótörést szenvedtünk és egy kicsit most muszáj körültekintőbbnek lennie mindenkinek... nem? - a végére azért elbizonytalanodom kissé, csak mert nem akarok olyat mondani, ami bántó lehet, mert ezzel valahol arra céloztam, hogy talán neki is egy kisit jobban kéne tartania magát. Amúgy is úgy tudom ő már felnőtt, vagy olyasmi, meg X-men, nekik mégis csak sokkal erősebbnek kell lenni, mint nekünk diákoknak és nála láthatóan, ha csak egy időre is, de elszakadt a cérna.
- Hát jól van, azt is megértem, ha van, amikor jobb egyedül. - bár őszintén szólva nem szívesen hagynám csak úgy itt, mert akkor is veszélyes ez a hely és nem szeretnék arról hallani délután, vagy holnap, hogy valakit elnyelt a futóhomok, vagy tudom is én mi leselkedhet itt ránk. Bőven elég volt látni Dave szenvedését, épp elég volt bekötözni Felicity oldalát, nem szeretnék több sérültet, ha nem muszáj. Szépen mindenki vigyázzon magára! Az viszont kellően zavarba hoz, amit tesz, minden bizonnyal az eső miatt van és tényleg eléggé ki lehet bukva. Ha egy fokkal bátrabb, nyitottabb lennék, akkor megölelném, de nem vagyok és ő olyan, mint egy afféle tanár, nem véletlenül magázom azóta, hogy idejöttem. Már a miatt is furán érzem magam, hogy én próbálom megnyugtatni őt és én próbálok beszélni az ő fejével, amikor ez fordítva lenne reálisabb.
- Oh... sajnálom! - együtt érzően pillantok rá, bár ez még mindig nem indok arra, hogy itt álljon kint az esőben, de félek, hogy ha nagyon nem akarok beljebb jönni, akkor nem fogom tudni erővel meggyőzni. - Én nem ismerem az igazi szüleimet, de az örökbefogadó családomat tekintem az igazinak és ha nekik bajuk esne... azt nem viselném el. - egy pillanatra össze szorul a szívem. Már csak a gondolat is rémes, ha nem vagyok elég ügyes, ha... Nem akarom, hogy bármi bajuk is legyen, nem akarom, hogy bárkinek is baja legyen!

Szegény lány rájár a rúd, igaz nekem köszönhető, de megérdemli amiért szóba állt velem. Ugyan tudom, hogy néha túlzásba esek, de ilyen vagyok és ezen a sziget és az eső sem segít, sőt még ront is, de még szerintem nem léptem át a határt.
- És mért ne tarthatnál őrültnek? Saját gondolatod, nem ítéllek el érte, néha meg muszáj őrültnek lenni, fiatalok vagyunk még a komolysághoz.
Mondom el a véleményemet. ~Felnőttek? Jó vicc.~ Rá kellet jönnöm, hogy kezd rájönni a dologra, hogy nem mindig kell helyesen cselekedni és jó döntéseket hozni, nem mindig az egyenes út a legjobb, néha tévútra kell menni, hogy majd öregkorodban elmondhasd az unokáidnak, hogy mit kéne csinálni, de nekik is meg kell engedni a tévedést, ahogy egykoron mi is tettük.
- Igazad van könnyebb, de most nincs kedvem a csapatszellemhez.
Carrie a szemezéstől zavarban van és eléggé habogott, de nem zavart, sőt még élveztem is, mert fel akarom tőrni a dióhéját és az csak így fog sikerülni. Hátrébb lép, amit nem ellenzek, nem erőszakoskodom, meg hagyom a szabad döntés jogát, és még a kezét is elengedem, hiszen már így is tovább fogtam, mint kellett volna.
- Bocsi, egy emlék, ami a tűzhöz kötődik és hát az eső megmenthette volna a családom, a húgomon kívül senki más nem menekült meg, ő is csak a képessége miatt.
Nem akarom a részletekkel untatni, hiszen magam sem tudok pontosat, mert nem voltam otthon az eset időpontjában.

Bryce & Carrie-Ann

Hát naná, hogy megrezzenek, ki ne rezzenne össze, hogy egy teljesen normális kérdést tesz fel, aztán úgy leüvöltik a fejét, mint annak a rendje. Természetes, hogy nem értékelem a dolgot, de szerencsére vált és nem kell gyorsan lelécelnem, vagy hívni valakit, mert a pasas nincs épp a toppon és esetleg segítség kéne neki.
- Csak, mert azt hitte, hogy őrültnek titulálom, és nem akartam, hogy így gondolja. Hát... nem muszáj persze, csak itt nincs túl sok gyógyszer és ha mondjuk beteg lesz az senkinek sem jó. Gondoltam, hogy felnőttként... - elharapom a mondatot. Azért, mert valaki idősebb, nem lehet elvárni tőle, hogy minden döntés helyes és jó legyen minden áron. Ő is kiakadhat és hibázhat, ez benne van a pakliban, nem várható el, hogy mindent tökéletesen csináljon, vagy ne legyen kétségbeesett egy ilyen helyzet miatt. Nem akarok én megszabni semmit sem neki, már abban sem vagyok biztos, hogy okos döntés itt maradni, ha amúgy is láthatóan nem ön- és közveszélyes. De végül csak elfogadja a kezemet, én pedig enyhén szólva is meglepődöm, amikor közelebb húz magához. Nem túlzóan, de így is jobban, mint kellene. Zavartan köszörülöm meg a torkomat.
- Csak gondoltam csapatban mégis csak jobb, mert ez egy lakatlan sziget és.. és veszélyes lehet, meg az eső is esik és... és nem sok mindent tudunk a helyről. Együtt könnyebb. - kissé sikerül habogósra venni a figurát, és elkapni időnként a tekintetemet. Zavar a helyzet, hogy nem engedte el a kezemet és hogy még most is szakad az eső és... és egyébként is. Értem én, hogy mindenki össze van zavarodva, de akkor is. Igyekszem hátrébb lépni, az megnyugtatóbb lenne. - És miért van ennyire kibukva? Vagyis lehet, hogy nincs is, csak szeret az esőben sétálni. - teszem hozzá, mert nem akarom megint megbántani azzal, hogy feltételezem, hogy esetleg nincs jól. De a kezemet azért szívesen visszakapnám.

Látom, hogy megrezzen arra, hogy leordítom szegény lányt, ugyan nem sokkal fiatalabb nálam, de hölgynek még sem hívhatom a koránál fogva. Ugyan nem ismerem a nevét, bár a diákok papírjait láttam már és a jelleme annyira alkalmazkodó, mint a képessége volt, vagyis tudom, hogy ritkán csinál olyat, amit a többség nem néz jó szemmel és nem tudhatom, hogy menyire ítél el, bár vele ellentétben ez engem nem érdekel, sosem érdekelt. A mosoly, még ha csak talán erőltetett is, jól esik és ha már esésről van szó, akkor az eső is ugyanezt csinálja és ennek köszönhetően már bőrig áztam, de nem igazán érdekel.
- Nem bántottál meg. Miből gondolod? Amúgy mért kéne nekem jól döntenem? És mégis ki mondja meg, hogy mi számít jó döntésnek?
Akadok ki megint, persze most legalább nem ordítom le a fejét, de a hangomon hallatszik a kiakadás. Nem kell bennem tartani a lelket, mi van akkor, ha én nem akarok erősnek tűnni, bár nem omlottam össze, de nem ez a lényeg. Közelebb lép és a kezét nyújtja, majd bemutatkozik.
- Örülök, Bryce vagyok.
Mutatkozom be én is miután kezet fogtunk.
- Nem akarok, köszönöm, ha kellek valakinek itt megtalál.
Nem tudom, hogy mi üt belém, de közelebb húzom, de csak éppen és mélyen a szemébe nézek. Ugyan már közelebb van, mint illendő, de még így is van köztünk egy fél lépés távolság, van lehetősége, ha menni akar, akkor nem tartom vissza, nyugodtan mehet, hiszen nem tudom, hogy van-e barátja vagy csak valaki, akivel kialakulóban van valami, de hamarosan kiderül.

Bryce & Carrie-Ann

Nem mondom, hogy nem rezzenek össze, amikor nem elég hogy szakad az eső, a fickó furán viselkedik, de még szó szerint rám is üvölt csak meg meg mertem kérdezni, hogy jól van-e. Fel sem merült bennem, hogy őrült lenne, gondoltam, hogy csak szimplán nincs igazán jól, amit érthető. Én se vagyok a toppon, sőt ha jól sejtem, akkor a többség ezzel épp ugyanígy van, bár nem láttam még mást ennyire furcsán viselkedni, de akkor is... nem kell ordítani. Végül csak bocsánatot kér, én pedig amilyen könnyen alkalmazkodom szinte azonnal el is felejtem a tényt, hogy itt valami kellemetlen történt. Visszatér egy halvány mosolyféle az arcomra. Sikerült már istenesen bőrig ázni, de amilyen meleg van itt, ha eláll az eső, jó eséllyel elég gyorsan meg fogunk majd száradni.
- Semmi gond és igazán nem akartam zavarni, megbántani meg főleg nem, csak kint sétálni az esőben nem a legjobb döntés. De... minden rendben lesz, megmentenek majd minket, csak idő kérdése. - teszem még hozzá cseppnyi hezitálás után. Az a baj, hogy elég nehéz akkor tartani a lelket valakiben, ha épp te se vagy a csúcson, de azért igyekszem. Nique is így csinálta nem? Nem vagyok ám vak, láttam, hogy ő sem volt teljesen jól, meg az arca... de attól még segített másoknak és én is azért nem omlottam össze, mert erős volt. Lehet, hogy most nekem kell egy kicsit megpróbálni erősebbnek lenni, hogy ez a fickó bejöjjön valami fedettebb helyre és hogy egy kicsit jobban legyen. Amúgy is fontos, hogy együtt maradjon mindenki, mert a végén még valakinek komolyabb baja esik és így is van épp elég bajunk. Nem kell, hogy még újabb sérülések tetézzék a bajt igaz?
- Egyébként Carrie-Ann vagyok. - lépdelek kicsit közelebb és persze nyújtom a kezemet is felé. - Nem akar bejönni onnan a fák közé, ahol kevésbé szakad az eső? - teszem még hozzá és persze maradok a magázódásnál. Idősebb nálam ez tuti, bár ha jól sejtem nem sokkal, de hát mégis csak így illik. Az idősebb felé kell a tisztelet, majd szól, ha esetleg tegezzem.

A parton sétálva reméltem, hogy nem lát meg senki, de nem így történt az egyik diák meglátott. Nem tudom miért, de a suli összes diák vagy x-men lánya csinos és a mostanival sincs másképp. Ilyen az én szerencsém, soha nem sikerül valami ronda nő elött hülyét csinálnom magamból, nem, nekem a szépek elött kell. Nem vagyok őrült csak egyszerűen labilis, hiszen mégis csak egy gyerekkori trauma emlékeit hurcolom, amit elkerülhettem volna, ha otthon vagyok. Mindegy, nem tartozik a világra.
- Nem vagyok őrült. - Ordítok rá szegény lányra, majd észbe kapok. - Elnézést, az agyamra ment a sziget. Nem vagyok teljesen jól, egy régi gyermekkori emlék. Elnézést.
Nem tudom mi ütött belém, talán, hogy jelenleg nincs képsségem, ami miatt azon az estén elszöktem és ha ez akkor is úgy van, akkor most boldog családdal élnék a testvéreimmel, de nem istennek ilyen gonosz viccet kellett velem játszania. Sokszor átkoztam már el amiért ezt tette velem, bár sokra nem mentem vele, de legalább pénzben nem szenvedek hiányt szüleim jóvoltából. Remélem nem ijesztettem el szegény lányt, nem volt célom egyszerűen az eső és a képességem hiánya rossz hatással volt. Mióta az eszemet tudom a képességem meg van és most nem látom mások érzelmeit, de létrehozni sem tudok semmit, hogy azzal meneküljünk el a szigetről. Ugyan van itt teleportálónk, de valószínűleg, ha neki meglenne a képessége, akor ő is csak max egy embert tudna elvinni egyszerre az is órákig tartana, míg mindenki megmenekülne innen.

Bryce & Carrie-Ann

Nem vagyok jól, még mindig nem vagyok igazán jól. Nem akartam elmenni a többiekkel elmenni felfedezni, egyszerűen az nem nekem való. Nem vagyok bátor és nem vagyok elég erős sem ehhez. Én csak... haza akarok menni! Nem akarok úgy viselkedni, mint egy hisztis kislány, ezért nagyon próbálom ám megemberelni magam, de nem megy könnyen. Inkább elfoglalom magam valamivel, teszem, amire megkérnek, mert úgy érzem, akkor legalább nem kell gondolkodnom, és nem kell azzal sem foglalkozni, hogy miután úgy egy órája vettem a bátorságot és belegázoltam a tengerbe a sós víz iszonyatosan csípte a sebemet. Nagyon fájt! Persze biztos, hogy Davenek, akinek próbáltuk rendbe tenni a lábát sokkal rosszabb, tudom én, hogy így van, de nekem már ez is sok. Fene se gondolta, hogy a tenger víz ilyen nagyon tud egy apróbb horzsolást is csípni. Észre sem vettem, hogy ott van, nem is a hajó történt azt hiszem, hanem valahol a fák között vághatta meg kicsit a lábamat egy levél, fogalmam sincs. Most nem is ez a lényeg, újfent csak teszem, amit kell.
Szakad az eső, és persze hamar eszébe jutott valakinek az okos ötlet, hogy kelleni fog víz! Szükség lesz dolgokra, amikben vizet hozunk, mert akkor legalább lesz mit inni, amíg nem találunk valahol jobbat. Talán van valami forrás is, de mi van, ha esetleg az még sem jó, vagy tudom is én! Az a biztos, ha minél több a víz, mert ez a létszükséglet és nem élhetünk a mangók levén állandóan. Szóval az eső nem nagy ügy, amúgy is fürdőruhában vagyok, a pólómat Felicityre kötöztem, az újonnan szerzett darabot pedig amikor elkezdett esni egy méretes bokor alá rejtettem el szépen, hogy ne ázzon az is teljesen el. A hajamat szépen sikerült felkötni, mármint nem rendesen, de régebben még Megan mutatta a technikát hogy lehet gumi nélkül is megoldani ezt, és most határozottan jól jön az akkori segítsége. Tehát épp pár a partra sodródott üveget pakolok ki a partra, a homokba fúrva, hogy meg is álljanak a lábukon, amikor meglátom a távolban a fickót nevetni... sírni... nevetni. Elég rendesen elkerekedik a szemem, és kissé bizonytalanul indulok meg felé, amikor végre készen vagyok. Szakad az eső, nem tudom, hogy miért mászkál a homokban.
- Héj... öhm... jól van? - egy átkozott szigeten ragadtunk, hát hogy a fenében lenne már jól? De idősebbnek tűnik és a többi felnőtt egészen jól kezeli a helyzetet, sőt rajtam kívül egész sokan kezelik egészen jól a helyzetet, bár úgy fest, hogy akad olyan is, aki nincs épp fényesen.

Bell & Bryce

A parton sétálok és az élet értelmét keresem a szigeten most, hogy elveszett a képességem és nincs jobb dolgom... Nem, ezen a gondolaton még magam is felnevetek, hiszen sosem voltam az a filozófikus típus, sosem kerestem semmi valami felsőbb értelmet saját nyomorult életemnek. Ha valaki most látna, akkor biztos, hogy őrültnek látna, ahogy a parton sétálok a parton talált cuccomból felvett fürdőruhámban röhögök az esőben, de sosem érdekelt mások véleménye, mindig is kiszámíthatatlan voltam, mármint ami az érzelmeket illeti. Aztán hirtelen megnyugszom és sétálok tovább, mint aki nem teljesen normális. Lehet, hogy nem vagyok az, hiszen a vihar előttig mutáns voltam most pedig egy ember, de hogy milyen ember, arra nem tudok tulajdonságot írni, hiszen az átlagos vagy normális szó nem ír le, az őrült meg túl erős szó lenne rám, rám nincs magyar szó, ami leírna, egyszerűen leírhatatlan vagyok. Mindegy is, szerintem senki nem akar leírni én pedig nem akarom tudni, hogy mi az a szó,ami engem leír, akár mutánsként vagy jelenleg emberként. Mindegy is. Az eső és a tenger közelsége valamiért mindig megnyugtat, nem tudom miért, de ez így van, persze ez nem jelent semmit a hangulatingadozásaimra. Az előbb röhögtem azon, hogy feltételezés született arról, hogy én az élet értelmét keresem, aztán hirtelen sírás roham fog el, ahogy eszembe jut, hogy elvesztettem a képességemet, de ez is elmúlt, ahogy az előbb a röhögés és tovább haladok, mintha mi sem történt volna. Ha valaki nem látta volna az előbbi kirohanásaimat akkor azt hinné, hogy egy normális ember lehetnék, aki egy kicsit eltérően viselkedik amikor az esőben sétál amikor mindenki más igyekszik száraz helyre menni, pedig mások is sétálnak itt, bár nem látom az arcukat, így meghatározni sem tudom, hogy melyik tanár, diák vagy x-men társam az.