Mo Mo és Wei

Tárgy: Re: Mo Mo és Wei Hétf. 15 Szept. - 17:23

Felsusszantok. A vattacukor nem szeret, nem tehetek róla. Az arcfelfújásra felkuncogok. Igazi kis dühös hörcsög ilyenkor és nagyon boldog vagyok, hogy képes mégis érzelmeket kimutatni. Azzal már csak önmagam csapom be mások szerint, hogy ezt így látom. De ismerem a húgom, és a többiek véleménye nem érdekel.
A szavak, amiket kimond, mázsás súlyokat görgetnek le rólam. Felelősnek éreztem magam és még most is annak érzem magam. De ez a szavak számomra a megbocsátás szavai. Nem is találom meg a hangom, csak kis idő múlva.
-Köszönöm. Nagyon szeretlek.
A váltás megy, nekem is. Régen volt, sok súlyos emléket és önmarcangolást hordunk magunkban, de az életünk nem csak erről kell, hogy szóljon.
-Két kör. Minimum. – emelem fel gyorsan az egyik ujjam.
A tálcákat máris felkapom.
-Szerintem is. Még a végén kispadon ülve nézhetjük a műsort.
Előbb az épület, majd pedig a kocsi nyel el bennünket. Boldog vagyok, hogy ő van nekem, hogy itt vagyunk egymásnak.

//Köszönöm a játékot! :lufi:

//

Tárgy: Re: Mo Mo és Wei Szomb. 30 Aug. - 0:24

Wei & Mo

- Természetesen neked! Meg kell már tanulnod rendesen enni a vattacukrot. Nem nagy ördöngösség, ha nyitottabb lennél, akkor simán menne már. – piszkálom bátyám idegrendszerét és egyben az egoját is. Tudom, hogy mik a fenntartásai a ragacsos izével kapcsolatosan, de váltig hiszem, hogy csak a technikája rossz. Nem szabad harapni, mert ha nyál éri, akkor ragad igazán. Hogyha tépi a kezével valaki és figyel arra, hogy ne nyalja le az ujjait, csak érzéssel dobja a szájába az édes vattaimitációt, akkor nem fog ragadni semmije.
- Nekem aztán diktálhat! – fújom fel az arcomat, mintha nagyon dühös lennék, fújtatok egyet lesajnálón. Weijel lenni többek között azért jó, mert régen érezhetek voltak az érzelmeim, s néha ugyanolyanok a gesztusaim, mint tíz éves koromban vagy azelőtt, így ő még emlékezhet is rá, hogy milyen volt, amikor nem voltam ennyire üres.
Nem akartam nagyon elszomorodni, csak pár könnynek hittem, amit el kell rejtenem, de a bátyám szavai megrázzák lelkemet, ahogyan a feltörő, elfojtani kívánt zokogás megremegteti a vállaimat. Belekapaszkodom Weibe.
- Nem a te hibád! – csúszik ki a számon. Sose beszéltünk erről így, nem mondta hogy hibásnak érezné magát, de mindig volt bennem egy kósza gondolat, s most úgy érzem, hogy ki kell mondanom. Nem vagyok már gyerek, pár nap múlva húsz éves leszek, de mégis ebben a témában ugyanaz a tízéves kölyök vagyok, aki a bátyja kezébe kapaszkodik, mert retteg attól, hogyha beereszti az égő házba, akkor őt is elveszítheti.
- Szeretlek és ők is szeretnek. Mindkettőnket. Ígérd meg nekem, hogy soha nem hibáztatod magad! – fordítom oldalra a fejemet, hogy letörölve könnymaszatos arcomat egy újabb puszit adjak Weinek, nem kibontakozva egyelőre az ölelésből. Nem érdekelnek a körülöttünk elsétálók pillantásai. Ők ezt nem értik, nekik én érzelemmentes vagyok, a könnyeim hamisak. De tudom, hogy a bátyám megért, s nekem ez elég.
- Imádom a magasságot, szóval benne vagyok! – bólintok mosolyt ültetve ajkaimra. Ez a szerencsém a szerencsétlenségben, hogy nagyon hamar képes vagyok hangulatot váltani. Elvégre közel tíz éve történt a tragédia, a gyász már nem taglóz le hosszú órákra, napokra, hetekre. Elönt, de tova is suhan. Nem mondom, hogy jó ez így, de azt hiszem, hogy így kell lennie.
- Vigyük vissza együtt, utána pedig ha van időd, elugorhatnánk moziműsorért. Ha már ott vagyunk, megvehetnénk a jegyeket is. – ajánlom. Mindig ilyen voltam, mindent adj' uramisten de rögtön akartam elintézni. Nincs másként a mozi sem.
Felkapom a párnákat, amiket kihúztunk, az övét is meg az enyémet is. Ha Wei nem nyúlt még a tálcám után, akkor azt is magamhoz veszem. Nem akarom kisajátítani a testvéremet, de szeretnék ma még több időt tölteni vele. Ezért is ajánlottam a jegyvételt.

Tárgy: Re: Mo Mo és Wei Csüt. 28 Aug. - 17:30

Mo - Wei

-Nekem? – tekintek rá furcsán. A vattacukor és én örök haragban vagyunk. Vagy a hajamra száll a fele, vagy a pólómra, feladtam, hogy valaha is az egész vattacukrot megeszem, és a pólóimat is dobhatom ki. Inkább nem eszek, már jó ideje ennek.
-Igen. – felelem egyből, határozottan. Nem azért, mert odáig lennék az arcomtól. Ha tudom, mi a helyes megoldás, akkor ritkán habozok, kimondani is azt. Aztán vállat vonok. – De ez történt. Már nem tudunk mit tenni. Annak örülök, hogy ez nálad nem játszott közre. – mindenkiért egyformán küzdök, akikért idejöttem, éppen ezért majd a legközelebbi tanácskozáson felvetem a javaslatom. Nem minden szervezésben veszek részt, sőt. Általában nem szoktam részt venni szervezésben, mert a kockafejűségem és érzéketlenségemnek titulált logikámmal többször akasztok ki másokat, mint nem.
-De legalább megpróbálja. Az már más kérdés, hogy tanul és fejlődik, vagy diktatúrát vezet be.
Látom a hangulat mibe fordul át. Nem könnyű egyikünknek sem. Hiszem azonban azt, hogy ez nem véletlenül történik így. Hiszen mondhattam volna nemet is. Valami azonban azt súgta, hogy fogadjam el. Ezekre a sugallatokra figyelést is az az éjszaka tanította meg. Túl nagy árat fizettek érte a szüleink. Éppen ezért komolyan figyelek erre mindig.
-Nem is gondoltam másként. – mosolygok rá. Elvégre a sz… nevelőnek kell kikérnie a gyereket az iskolából. Jelen esetben Mo-t, a húgomat, akit testvérként jogosan fogadhattam örökbe.
Sejtem, hogy miért akarja a nyakam átölelni. De hagyom és átölelem vissza.
-Éppúgy fáj, mint ahogy tudom… érzem, neked is. – felelem halkan.
Más azt gondolná, hogy őrültség volt igent mondani, hiszen saját magunkba állítjuk ezzel a világfájdalmas kést. De fel kell nőnünk, fel kell dolgoznunk egyszer ezt. A sors lehetőséget adott erre és Mo mellett akarok lenni, mint ahogy nélküle nem is tudnám ezt megtenni. A mázsás súly a mellkasomon és a vállamon, amit ezzel kapcsolatban érzek, azóta lenyom, de ha ezt kell tenni, akkor megteszem.
Egy ideig ölelem, magam miatt is.
-Óriáskerezni is szeretnék. A vattacukorért cserébe. – visszatérek oda, ahol ettől elkanyarodtunk.
Közben végeztem az étkezéssel, felállok, hogy visszavigyek mindent. Mora tekintek.
-Vigyem vissza? – már ami üres.

Tárgy: Re: Mo Mo és Wei Szer. 20 Aug. - 19:39

Wei & Mo

Elmosolyodom. Tudja ő, hogy soha nem is lennék olyan, amilyennek Aubreyt leírtam. Egyszerűen nem fér bele a világnézetembe, engem más fából faragtak. Nem érdekelnek a külsőségek, festem magam, de nem azért, hogy a pasik el legyenek tőlem ájulva, hanem azért, mert magamnak így tetszem jobban. Amilyen ruhákat felveszek, abból nem dobom ki semmimet közszemlére és nem is akarnám.
- Maradj is mindig boldog, s akkor én is boldog leszek! – hajolok oda, hogy adjak egy puszit bátyám arcára, majd részemről elengedem ezt a témát. Felnőtt ember, tudja, hogy mit csinál, s abban is biztos vagyok, hogy nem tudnánk egymást meggyőzni arról, hogy a másiknak van igaza. Maradunk hát ennyiben, s bár arra nem esküszöm, hogy ez soha többé nem fog előkerülni kettőnk között, mégis, a mai napra elsüllyesztem ezt a fonalat, s inkább a beszélgetésünk más ágain élem ki magam.
- De neked is enned kell! – célzok itt a vattacukorra. Van abban valami rettenetesen szeretni való és gyerekes, ahogy Weit módszeresen próbálom rávenni olyan dolgokra, melyekről esetenként az a véleménye, hogy ehhez ő már túl öreg. Öreg egy nagy túrót, szerintem ez mind csak kifogás! Persze a vattacukor nem feltétlenül tartozik ebbe a tárgykörbe, de ha már erről beszéltünk, nagyon is feldobott a kép, ahogy magam elé idéztem bátyámat egy hatalmas adag vattacukor falása közepette.
- Te máshogy szervezted volna, gondolom. – hagyom függőben ezt a dolgot. Sokszor úgy érzem, hogy Wei nincs oda az iskola elveitől, erre utal számomra ez a megjegyzése is. Én már túltettem magam a dolgon, nem pörgök nulla-huszonnégyben azon, hogy mit csinálnak rosszul a musical és az a capella fellépések kapcsán, de nagyon tetszik az, hogy a bátyámon sem látom a lelkesedést, s ugyanazt az elégedetlenséget vélem felfedezni hangjában, ami bennem tombolt. Na jó, nem ugyanazt, mert én azért ennél cifrábban és hosszabban fejtettem ki ellenérzéseimet, bár érzelmi töltetük a szavaimnak annyi se volt, mint amennyi most Wei hangjából csengett.
- Túlzás lenne egy húszévesre azt a bélyeget sütni, hogy vezető. Szerintem nagyon zsenge még hozzá, s bár lehet, hogy valaha jól fogja csinálni a dolgait, egyelőre még nem tartunk ott. – fejtem ki a véleményemet. Elég diplomatikus vagyok, azt hiszem, hiszen nem mondom Aubreyra azt, hogy rossz, de nem lennék őszinte akkor sem, hogyha jó vezetőnek nevezném. Majd az idő eldönti, hogy mi lesz, mindenesetre én örülök, hogy Jenna személyében találtam valakit, aki mellettem áll, s akivel közös az ízlésvilágunk. Nem dobálózom a barát szóval, de talán vele lehetnénk barátnők. Egyszer, ha úgy alakul. Nem zárkóznék el tőle, azt hiszem.
Shanghairól nehéz beszélnem, bármennyire is nem akarom, most is megülik tekintetemet a könnyek. Hiába, hogy az érzéseim nem érezhetőek más számára, de nagyon is láthatóak a jelei annak, ha szomorú vagyok, főleg, hogyha a gyász könnyeivel telnek szemeim.
- Ha mindannyiszor veled mehetek, akkor annyi időt szeretnék ott tölteni, amennyit te. Nem tudom, hogy elengednek-e az iskolából.. esetleg.. meg tudnád beszélni ezt a Professzorékkal? – vetem fel, mert ez tényleg olyan dolog, amit szerintem nem nekem, mezei diáknak kell előadni. Bűntudatom van amiatt, amit látok, amint Wei arcára nézek. Tudom én, hogy átérzi a fájdalmamat és nem akarom, hogy ez így legyen. Gondolok egyet, s mert tudom, hogy a könnyek akkor is le fognak csorogni arcomon, hogyha lesütöm a szememet, egyszerűen más megoldást választok arra, hogy bátyám elől rejtsem őket. Közelebb óvakodom hozzá, mellé tédelek és nemes egyszerűséggel átkarolom a nyakát, vállgödrébe támasztom államat, így nézek a héta mögé, elrejtve előle az arcomat.
- Nem fog fájni? Neked. Visszamenni oda.. – szeretném tudni, hogy mit érez. Muszáj tudnom. Mert törődöm vele, ahogyan ő törődik énvelem.

Tárgy: Re: Mo Mo és Wei Vas. 10 Aug. - 12:32

Mo Mo & Bruce

Felnevetek. Ahogy kikéri magának, a hevesség, amit mások ugyan nem látnak, de én tudom, nevetést csal arcomra.
-Ne is legyél.
Meglágyul a tekintetem. Mindig is vigyáztunk egymásra és figyeltünk.
-Boldog vagyok. És egyedül sem vagyok, de értem, hogy érted. – megsimítom a kezét finoman.
Nem hiszem, hogy bárki is akarna velem élni. Az a nyugalom már már a savanyodottság jele, mégsem érzem magam annak. Nem nyíltam meg senkinek, Mo Mo-n és a szüleimen kívül.
-Te kérted, hogy beszéljek, nekem már az is boldogság, hogy veled lehetek.
Az édesség. Én is édesszájú vagyok, de mérsékelten. Megszoktam az otthoni édességek gejl édességét és itt is szinte mindent cukroznak, de ez itt más.
-Akkor lesz zöldalmással. – bólintok.
Nagyot sóhajtok. Igaza van, az ide utazást is rezignáltan fogadta. Annak nagyon örültem, hogy válasznak azt kaptam, hogy ahol én vagyok, neki ott jó. De mindig bennem van az aggodalom, hogy mi lesz, ha velem történik valami?
És ahogy ő, én sem vagyok túlzottan társasági ember. Furcsák vagyunk, de nekem így tökéletesen megfelel. Sosem zavart, ha valaki rosszat feltételezett rólam, mert tudtam, úgysem ismer. Húgom esetében ez nem így lenne, mert nem szeretném, ha rossz dolgok történnek vele, de tudom, hogy egyszer el fogja engedni a kezem, mert ez az élet.
-Szép. – felelek elégedetlenül. Az biztos, hogy meg fogom jegyezni, mert ere azért illene figyelni, főleg, hogy azért vagyunk itt tanárok, segítsük a diákokat, nem csak a képességeikben. Bár mondom ezt én, aki kevéssé vesz részt a tanári dolgokban.
Jennával nagyon foglalkozik, ami kifejezetten örömmel tölt el. Végre valaki, akivel úgy érzi, van közös érdeklődésük, nevezőjük.
-Egy idő múlva Aubreynak is be kell látnia, hogy szükséges a változtatás, ami szükséges. Ha jó vezető, akkor ezt szem előtt és észben tartja. – vagy Mo és Jenna különválnak, saját csoportot hoznak létre és végre azt tehetik, amihez igazán értenek. Én pedig támogatni fogom őket. De nem mondom ki hangosan, mert befolyásolni nem szeretem, még ha van, hogy kapásból megoldásokat sorolok.
Shanghai számunkra már mindig kettős érzelmekkel fog bírni. A hely, ahová vágyunk és a hely, ahol nem akarunk lenni. A boldog gyerekévek és a keserű veszteség, a fájdalom.
-Jeleztem, hogy a húgom is velem tartana, szóval nem lakosztályt, hanem házat vagy nagyobb lakást kapunk, amelyik neked a jobb. – nem tudom, meddig leszünk kint, és őt sem akarom innen elszakítani.
-Addig maradsz, ameddig neked megfelel. Még nem tudom, mennyi ideig leszek ott, de biztos, hogy többször vissza kell, utazzak.
Rá bízom a választást. Látom a szemeit, a tekintetét és úgy szeretném ezt kitörölni onnan. Nem akarom ilyennek látni. Szenvedett már eleget.

Tárgy: Re: Mo Mo és Wei Szer. 30 Júl. - 16:11

Wei & Mo

- Természetesen nem szeretnék sekélyes, mindenki kedvence liba lenni! – kérem ki magamnak hevesen, bár hevességem csak a hadarásban nyilvánul meg. Hogy irigy lennék? Igen, lehet. Ki ne lenne? Aubrey gyönyörű, míg én csak.. én vagyok. Viszont nem szeretnék erről beszélni, úgyhogy hagyom is ennyiben a dolgokat.
- Szeretném, ha boldog lennél. Egyedül lenni nem jó. – térek vissza ennyivel a félbehagyott témára. Nem kívánom folytatni, tudom, hogy kényelmetlen neki. Én hiszek benne, hogy saját családra lenne szüksége, akkor tán úgy érezhetné, hogy az univerzum kárpótolta a szüleink haláláért. Úgy vélem, hogy sokat javítana Wei életszemléletén az, hogyha valakinek az lehetne, aki nekünk volt apa. Az erős vár, az oltalom, a szerető szív. Még munka mellett is. No meg ilyenkor, amikor erről beszélünk, az sem mellékes, hogy nagyon szeretnék dédelgetni egy unokaöcsit, vagy unokahúgot. Imádom a gyerekeket, kisbabákat. Nem véletlenül keresem épp abból a zsebpénzemet, amiből.
- És te éppen unatkozol, vagy mondani szeretnél valamit? – kérdezek vissza nyílt tekintettel, talán egy hangyányi szemtelenséggel a lelkemben. Nem ragozom, tovaevezek. Az se baj, hogyha erre a feltett kérdésre nem érkezik válasz. Lóghat a levegőben is.
- Zöldalmással, az a kedvencem! – csapok le a vattacukor kérdéskörére lelkesen. Nem tehetek róla, egyszerűen odáig vagyok az édességekért, s ez a ragacsos cukorfelfújt lehengerelhetetlen kedvencemmé nőtte ki magát az évek alatt. Ha már édességek, a sütőtökös suti hiányzik itt a legjobban. Nincs egyetlen valamire való amerikai kínai étterem, ahol tudnának készíteni olyat. Még csak el se tudom rendesen magyarázni, hogy milyen, egyszerűen csak emlékszem az ízére, aminek semmi köze nem volt a sütőtökhöz, de mégis olyan narancssárga volt. És a szezámmagos-vörösbabos pürére benne, ami egy laikusnak csokoládékrémnek is tűnhetett.
- Tudod, hogy nem érdekel az utazás. - vonom meg a vállamat. Most mondtam volna visszavágásként, hogy ő sem? Kétségbeesettnek tűnhetett volna a ragaszkodásom. Sehova nem lennék hajlandó Wei nélkül elutazni, pláne nem egy hajóra a semmi közepén. Az egy dolog, hogy túrázni meg ide-oda elmegyek, de a hajózás az olyan.. nem is tudom. Számomra kicsit mintha egy másik országba kellett volna mennem, olyan helyre, ahonnan nem szaladhatok azonnal haza, ha a bátyámnak szüksége van rám. Nos, ez szép és jó, de igazából úgy lenne a mondat helyes, hogy akkor nem futhatok vissza ide, ha nekem támad hirtelen oltalomra szükségem, s a bátyám jelenlétére. Nem vagyok önálló ilyen szempontból. Amilyen határozott vagyok, lázadó, olyan szinten képtelen vagyok elszakadni a családom egyetlen megmaradt tagjától. Erről nem gyakran beszélek így nyíltan, mert kínosan érzem magam. Tudom, hogy nem egészséges a hozzáállásom. Mondták már, hogy szerelmes vagyok a saját bátyámba. Ez persze nevetséges és rosszindulatú megjegyzés volt, de mélyen a lelkembe égett. Nem mertem Weinek elmondani, ez volt az egyetlen dolog, ami miatt egyedül zokogtam ki magamat, s őt nem fárasztottam vele. Nem hiszem, hogy beteges lennék. De mindegy mit hiszek, hogyha olyannak lát a világ, amilyen amúgy nem vagyok..
- Hát én már nem tudom, hogy lesz-e musical vagy sem. De azért nem szép, hogy választásra kényszerítenek személyeket a két zenés csoport között. Nem tudom miért nem lehet normálisan együttműködni. - forgatom meg a szememet. Nem tetszik, hogy vannak olyan a capellások, akik a kórust választották a fellépés helyett, ugyanakkor meg tudom őket érteni. Nem éppen zenei dolgok motiválták őket, de na.. a kamaszok gyakran nagyon ostobák tudnak lenni, hogyha arról van szó, hogy dúl a szerelem. Pfuj. Nem véletlenül nem érdekelnek engem az ilyen szívügyek.
Szeretem Wei megoldásait. Mindig kreatív útra terelnek. - Az új lány amúgy nagyon rendes. Jennának hívják és vele azt hiszem tudnánk vinni némi újdonságot a csoport életébe. Majd kiderül mi lesz. Nem akarom, hogy Aubrey őt is kiutálja csak azért, mert kiáll mellettem. – húzom el a számat. Megint ez az Aubrey téma. Lassan én is unom. Meg is fogadom, hogy nem beszélek róla. Inkább palacsintaevéssel foglalom le magamat.
Teli szájjal nem illik beszélni, úgyhogy csak bólogatok az unalmas részre. Minden unalmas részre kíváncsi vagyok. Vele kapcsolatos, miért ne érdekelne? Az, hogy míg hallgatom mindig megállapítom magamban, hogy én ezt tuti nem csinálnám, az egy dolog.
Elkerekednek a szemeim. Lenyelem az utolsó falat palacsintát, megtörlöm a kezemet – a számat csak illetlenül lenyaltam, de azért az ujjaimat nem fogom nyalogatni, az még tőlem is túlzás lenne.
- Ugye elmehetek veled? – csúszik ki a számon a reménykedő kérdés. Nem gondoltam át. Azt kellett volna kérdezzem, hogy „Ugye nem kell elmenned?” de ehelyett ez csúszott ki a számon. Hirtelen olyan honvágy szakad rám, hogy csaknem könnybe lábadnak a szemeim. Haza.. haza. Nem mondom, hogy nem érzem orromban a füstszagot, de igyekszem nagyokat nyelni, s Weinek ezt nem elmondani. Nem érzi a szomorúságomat. Jobb ez így.

Tárgy: Re: Mo Mo és Wei Szomb. 26 Júl. - 21:03

Mo Mo & Bruce

-Ez csak abban az esetben lehet a gond, ha te is ezt szeretnéd. – nem folytatom, mert tudom, hogy irigykedik ezért rá. Mo Mo kicsit másképp szemléli a világot és néha ezért én irigylem. Pedig én is eléggé rezignáltan tekintek a világra. Mégis tanknént ismernek a szakmámban. Holott csupán a dolgom teszem, mint ahogy minden nap felkelek.
-Csak azt adom, amit kapok. – tekintek rá ártatlan tekintettel.
A szóáradatra még a fejem is felé fordítom, úgy várom, hogy befejezze. Még ha fel is lenne dühödve, sem húznám fel magam rajta. Valahol mindketten érzéketlenek lettünk azon az estén, nekem ez a nyugalomban fejeződik ki. Csendes nem vagyok, mert akkor nem tudnám a munkám végezni.
-Általában megszokott, hogy akkor hangzik el ez a kérés, ha vagy unatkozik az illető, vagy pedig maga szeretne valamit mondani. Zöld utat adtam, hogy felhozd, amit szeretnél. – mentegtőzök? Nem és nem is szánom kioktatásnak. Az előbbit sosem tettem még eddig, az utóbbit pedig a munkámhoz tartogatom.
-De csakis vattacukorral és fagyival. – ha valamit teszek, akkor teljesen belevetem magam. Élvezni fogom, de hogy kifelé ezt mindvégig nyugalommal teszem, abban is biztos vagyok.
-Nem jelentkeztél a hajókirándulásra. – tekintek rá. Nem erőltetek semmit, de az utóbbi időben mindenkitől csak ezt hallom. Nem tudok menni, és inkább figyelek azokra, akik itt maradnak és szünidőben sem tudnak hazamenni a családhoz.
Sosem szoktam azért szólni rá, hogy mit hogyan egyen. Mindketten alkalmazkodtunk annyira, hogy most már a saját szokásainkat is bele tudjuk építeni, vagy éppenséggel megtartani.
-Musicalt? – kicsit kavarodtam a válaszban és nem értem pontosan, hogy most lesz musicalük vagy nem? – Amit az utolsó pillanatban mondtak vissza? Emlékszem rá.
Nagyon tetszik, hogy lelkesedik. Ezt vártam azzal, hogy idejövünk és bejött. Mások talán nem így gondolnák, Mo Mo-t azonban talán én ismerem a legjobban, tudom, hogy lelkesedik.
-Szervezhetnétek ti is fellépéseket, nem szükséges ehhez várni másokra. – tipikus. Egyből megoldásokkal jövök.
-Az unalmas részére vagy kíváncsi, vagy az unalmas részére? – tudom, hogy számára unalmas, amit teszek. Nekem csupán megszokás. Keretet ad a kiégett énemnek és életemnek.
Ha nem lenne Mo Mo, már régen belesüllyedtem volna a semmibe, kiégetten. Mindig szükségem volt valakire, akit támogathatok, a nélkül értéktelennek érzem magam.
-A cég kibővítette a profilját. Most már hazáig elnyúlik a cég. – nekem a haza mindig Shanghait fogja jelenteni. Nem voltam boldog, amikor mindezt megtudtam, mégis elfogadtam, amikor a kezembe adták a szálak jogi részének igazgatását.

Tárgy: Re: Mo Mo és Wei Hétf. 21 Júl. - 0:27

Wei & Mo

- Hogyne tudnám? – költői, nem várok rá választ kérdés ez, megerősítése annak, hogy tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy a bátyám mennyire szeret engem. Rajongásunk egymás iránt olyan méreteket ölt, amilyenekkel egyetlen testvéri kapcsolatban sem találkoztam még. Persze csak feltételezéseim vannak, de példának okáért vehetünk akármilyen testvérpárt itt az iskolában. Akármelyikükkel beszéltem eddig, soha nem éreztem azt a „meghalnék érte”-szikrát a testvérük iránt. Tévedhetek, könnyen lehet. Ettől függetlenül számomra tökéletes a bátyámmal ápolt kapcsolatom, még ha néha eléggé parázslik is közöttünk – jórészt miattam és a stílusom miatt – a levegő.
- Mert Aubrey csinos, Miss Tökéletes és mindenki a lábai előtt hever. – forgatom meg a szememet. Elképesztően dühít a nő, de még én is tudom, hogy jól vezeti a csapatot. A zeneválasztása rémes, de az állhatatossága lenyűgöző. Barátnők nem leszünk, de ha kihúzza a fejét a fenekéből és képes lesz elfogadni azt, hogy más számok is léteznek a „szép az élet, trallalla”-n kívül, akkor talán nem tépem meg.
Szép, harmonikus szeretetkifejezéssel töltött beszélgetésünket a komorsága úgy zúzza össze, mintha soha nem is lettek volna az előző pillanatok. Felhorkanok.
- Tusé! – húzom fintorba orromat, s ezúttal hagyom, hogy nyerjen. Tökéletes visszakérdezést talált ahhoz, hogy elhallgattasson. Ilyenkor azért nagyon utálom, hogy ennyire ismer. Mégis lenyűgöz vele, s miután duzzogok úgy két tizedmásodpercig, kap egy cuppanós puszit az arcára. - Dög vagy! – dicsérem meg igen bájosan, s még fel is nevetek. Ízetlenül, de belülről boldogan, talán kissé csúfondárosan.
- Mi az, hogy miről beszélgessünk? Ez olyan kérdés, mint a nyálas filmekben a „Megcsókolhatlak?”. Sose értettem, hogy a hülye csóka minek kérdez, miért nem cselekszik. Arra lehet válaszolni, hogy mit enne az ember, vagy mit szeretne megnézni a moziban. De arra nincs válaszom, hogy miről beszélgessünk. Akármiről. Most is beszélgetünk, nem? Csak folytassuk ezt. – nem vagyok vele kioktató, sőt, kedveskedni próbálok, bár a szövegezésem hagy maga után némi kívánnivalót, ezzel még én is tisztában vagyok. Mosolygok viszont, s Wei ismeri a mosolyaimat, ha nem is érzi, de tudhatja, hogy őszinte kedvesség ül mögötte most lelkemben.
- Vidámpark? – nem egy beszélgetős hely, de bedobom, mert oda mér rég el akartam menni, de nem jutottam odáig soha. S itt a nyár, miért is ne mehetnénk szórakozni? Engem az olyasmik amúgy se mozgatnak, amire bezsongott az iskola. Hajóút. Snassz. Már elnézést kérek, de nekem az. Tespedni egy hajón napokig és csak a kék messzeséget nézni, na az nem az én világom, köszönöm szépen. Tipikus városi lány vagyok, de mi más is lennék? Shanghai nem falu, volt hol megszokjam a nyüzsgő dolgokat.
Eperkrémleves az nincs, de ha már édességre vágytam, akkor palacsintát választok. Mogyorókrémes-gyümölcsöset. Olyan édes, hogy összeragad az embernek minden testnyílása tőle, de én mégis szeretem. Intenzív. Leves nem is kell hozzá, sosem voltam nagyétkű.
- Hogyne! – jegyzem, s már hussanok is, hogy magamhoz vegyem a párnákat. Szeretek kint enni, párna nélkül is leülnék a földre, nekem nem oszt, nem szoroz. Ha tehetem, akkor a szabadban vagyok, mint valami hobó, s a holmijaimat is nyugodt szívvel hagyom szét magam mellett. Nem félek tőle, hogy ellopná bárki, míg én egy fa alá heveredve szunyókálok. Sokak szerint óvatlan vagyok. De most mi történhet? A fülesem mindig a fejemen van, a hordozható lejátszó az övemre csíptetve.. mi más értékemet vinnék el, ha a zene megmarad? Nem érdekel.
Átveszem a tálcát, törökülésbe helyezkedem a párnán, a tálcát az ölembe teszem. Kézzel nyúlok a felgöngyölt palacsintához. Szerintem ez nem az az étel, amihez kés meg villa kell. Azokat úgyse nagyon használok. Nem érdekel, hogy nem Kínában vagyunk, én a pálcikával való evést preferálom. Amit csak lehet, azt úgy eszem.
- Lett volna egy iskolai fellépés is, de nem tudom mi lesz belőle. A nyakunkra szerveztek valami musicalt, az meg ugye kicsit sem a capella, szóval.. – elhúzom a számat. Tényleg nem tudom, hogy mi lesz. Nyáron semmi, valószínűleg. Pedig jó lett volna. - Mondjuk nem, mintha baj lenne. Legalább jobban be tudjuk gyakorolni a dalokat a következő versenyre, vagy még előállhatunk valami újjal is. Valami izgalom a munkádban? – kérdezek én is egy ötéves lelkesedésével. Úgy szeretném egyszer az életben azt hallani, hogy nem unalmas dologgal foglalkozik! Bár neki lehet, hogy nem unalmas az, amitől én elaludnék. Igyekszem nagyon pozitívan állni Wei munkájához, lelkesen érdeklődöm is, mint most. Míg a válaszra várok, nekiesem a palacsintaevésnek. Remélhetőleg nem csöpögtetem össze a töltelékkel a hét szentséget is.

Tárgy: Re: Mo Mo és Wei Vas. 20 Júl. - 18:26

Mo Mo & Bruce

Mindig is szerettem, ha hozzám bújt és most is hozzásimulok az ölelésben.
-Csak sejtem. – adok puszit a hajára. – És csak remélem, hogy tudod te is: szeretlek.
Nem foglalkozok azzal, hogy esetlegesen külső szemlélő számára már a klinikai betegség szintjére emelhető az, ahogy mi ragaszkodunk egymáshoz. Nem érdekel. Mo Mo nekem az életem és a lelkem elválaszthatatlan része. Pont.
A viccemre adott válaszára csak a szemöldökömet vonogatom fel kétszer, gyorsan egymás után.
-Én ezt nem értem. Ha Aubrey annyira nem megy a csapatnak, akkor miért nem választotok meg mást vezetőnek? Aki véleményére mindannyian adtok? Aki tényleg inspirál benneteket? – az inspirál annyira idegenül hangzik tőlem, holott az irányítás szót cseréltem le. Az tud irányítani, aki tudja, hogy akiket irányít, kik és mik. Akik előre viszik a csapatot és nem hátrafelé. – Oké, nem szóltam bele, a ti ügyetek. – emelem fel gyorsan a kezem megadón.
A világ legszebb pillanata számomra mindig, ha a húgom arcát látom felragyogni. No nem úgy, mint mások teszik, hanem ahogy Mo Mo. Más nem tudná, hogy éppen oda van meg vissza, mi már viszont ismerjük egymást elég régóta. És ettől az érzéstől az egekben érzem magam, kárpótol mindazért a fájdalomért, amit okoztam neki azzal, vagy nem is adhattam meg, hogy a szüleink meghaltak.
Meglepve pillantok rá.
-Nekem azzal segítesz, hogy itt vagy velem és boldognak látlak. – végre teljesen és melegen elmosolyodom.
A kérdésre komor és kelletlenné válok. Nem szeretem ezt a témát, még ha sejtem, hogy azért teszi, hogy boldognak lásson.
-És neked mikor lesz barátod? Ezt már jó párszor megbeszéltük. – sóhajtok fel. Nem haragszom rá, de nem is akarok erről beszélni.
A szavaira azonban még jobban megenyhülök és kedvesen visszaszorítom a kezét.
-És miről beszélgessünk? Mehetnénk majd valahová. A mozin kívül.
A pultnál ácsorgok egy keveset, míg választok, végül mégis meglesz az, amit szerettem volna.
-Kiülünk? Egy kis friss levegő. Hozol két párnát? Hozom a tálcákat.
Kihurcolkodunk, mindenképpen a földre akarok ülni, azt jobban szeretem. Átadom neki a tálcát, és leülök.
-És hol tartotok a felkészülésben? Mintha valahol még fellépnétek. Vagy rosszul emlékszem? – tudom, hogy ha az iskola nem is, de a zene és a fellépések az ő világa. Éppen ezért mindig erre kezdek el hajózni.

Tárgy: Re: Mo Mo és Wei Kedd 15 Júl. - 23:29

Wei & Mo

Hatalmas sóhaj szakad fel mellkasomból, szinte úgy érzem, hogy a lelkemet lehelem ki vele. Még akkor is, hogyha üres kongásnak tűnik ez is, telve van szeretettel, melyet nem tudok kimutatni. - Fogalmad sincs róla mennyire szeretlek téged! – bújok hozzá az ölelésben. A szavai elképesztően jólestek, az, hogy tökéletesnek tartja azt, amit alkotok mindig meglep, de nem azért, amit a szó jelent, hanem azért, amilyen érzelmi töltettel képes átadni mindezt. Tisztán, magától értetődően, szeretetteljesen. Tényleg igaz, hogy senki és semmi lennék Wei nélkül, s néha, nagyon ritkán szavakban is előtör belőlem ez a szeretetroham. Nem akarom bántani, nem azért mondtam azt, hogy fogalma sincs, mert az ő receptorait degradálnám le. Egyszerűen csak tudom, hogy nem érezheti azt, amit én, s ez egyik részről jó, mert nem fojtom meg a szeretetemmel, de másik részről kikészít, mert nem tudom éreztetni vele, pedig mindennél jobban vágyom rá.
Alapból nem vagyok ömlengős, mint tudja, a romantikát is kerülöm, mint a pestist, de amikor előtör belőlem ez a vallomáshalom, akkor mindig egy kicsit megkönnyebbülök. Hiszen így legalább tudom, hogy tudja: szeretem. Mert kimondtam. És bár másoknál egyszerűbb és igazabb ezt kimutatni, de én nem vagyok más. Illetve pont, hogy az vagyok.
Felnevetek. - Jól van na, nem ült! – célzok a poénra. Még mindig a nevetés ízével a számban ér a kérdése. Kissé megkeseredem legbelül. Lesütöm a szememet. Ez egyezményes jel, nem tudom letagadni, hogy a válaszom nem lesz teljesen egyszerű. Bégül összeszedem minden önérzetemet, melyet eltiportnak érzek Aubrey által és feltekintek bátyámra.
- De zavar. Ki tudnám kaparni a szemét néha! Amúgy jó arc, csak vannak napok, amikor bármit megadnék azért, hogy értékeljen engem. Azért sírni nem fogok miatta, azt már kinőttem. – vonom meg a vállamat. Valójában tudom, hogy Wei is sejti, a nem fogok azt jelenti, hogy: többé nem fogok. Vagyis megtettem már. Nem is olyan régen akkor, amikor kicsapott a csoportból csak azért, mert alákevertem a választott dalának egy próbán. Szerencsére a többieknek bejött a dolog, s nem hagyták, hogy a távozás mezejére kényszerítsen. Ha a zenét is elvenné tőlem, mi maradna nekem?
- Köszönöm! - utalok vissza az alt-dologra. Akárki mondjon akármit, nincs az az ember, aki nem szereti hallani, ahogyan dicsérik, de ha ezt az a személy teszi, akinek a véleménye mindennél fontosabb, akkor a boldogság szinte éteri. - És a nevezéssel kapcsolatos dolgot is köszönöm! – enyhülök meg, ahogy ő is. Tudom én, hogy bármit megtenne értem, de nem akarom, hogy eljöjjön az a pont, amikor úgy érzi, sok ez neki. Nem hiszem, hogy mondaná, de akkor sem akarom, azt sem, hogy érezze. - Mindig segítesz. Én mikor segíthetek valamiben neked? – kérdezek vissza. Teljesen jogos igény ez felőlem, szeretném valahogy viszonozni legalább a sok jó töredékrészét. Annyi mindent tett már értem, hogy nem is tudom elképzelni, mennyi idő kellene ahhoz, hogy én ezt mind visszafizessem neki. A lelkemből, tisztán, érezhetőn érezhetetlenül.
- Attól, mert férje van, még megnézheti más is! – húzom el a számat. Csontot dob én pedig többet követelek egy cupáknál. - Hát akkor a milyenek az eseteid?
Nem szereti, tudom. De én szeretek erről beszélni, valamiért mindig olyan az ő jövőjét eltervezni, mintha a boldogságát gyúrnám. Magamnak nem kívánok ilyesmiket, de Weinek kellene egy nő. Feleség. Gyerek. Nem a húga, akit istápolnia kell. Persze féltékeny lennék, őrjöngenék és látszólag utálnám a nőt, ám amikor nem látja senki, megcsókolnám a lába nyomát is, csak azért, mert a bátyámat boldoggá teszi. Teljessé. Ezt mondják a szerelemről, nem? Hogy minden léleknek van egy elveszett másik fele. Kívánom, hogy Wei találja meg, még akkor is, ha nem traktálom ezzel folyamatosan.
- Teljesen mindegy, csak beszélgethessünk közben! – szorítok rá kicsit a kezére, jelezve ezzel, hogy nem akarom elereszteni a társaságomból. Még nem. Gyakran időzünk egymás társaságában, de a sok sem elég. Telhetetlen vagyok, hogyha arról van szó, hogy sütkérezhetem a család fénykörében.
- Ha van eperkrémleves, akkor az jó lesz nekem is. Reszelt mandulával. Túrógombóccal.. – ábrándozom. Nem is olyan régen ettem először ilyen levest, de annyira ízlett, hogy azóta is keresem azt az ízharmóniát. Sajnos nem találkoztam a menzai felhozatalban vele még azóta, de minden nap van legalább miért várni az étkezéseket. A remény, hogy lesz eperkrémleves. Megfizethetetlen. Még akkor is, ha más dolgokban kéne reménykednem, mert ettől egyszerű lény leszek.

Tárgy: Re: Mo Mo és Wei Kedd 15 Júl. - 19:42

Mo Mo & Bruce

A kacsintást elértem, rámosolygok egy rövid időre.
- Pedig az alkotásaid tökéletesek – jegyzem meg csendesen. Addig sosem hagyja abba az unszolást, meghallgatáskor, míg tökéletes nem lesz.
Egy „most ezt komolyan kérdezted?” tekintettel nézek rá.
- Humor volt. – vonom fel egyik szemöldököm mosollyal egy pillanatra. Nem viselkedek vele sosem lekezelőként. Tudom, hogy nincs oda a romantikus filmekért. És néha ezért is vagyok bajban, mert akciófilmeknél is meg horrornál is kimaradhatatlan ez a szál.
A jellemzésre komolyan tekintek rá, figyelemmel. Keresem, hol találom meg benne az iróniát, vagy féltékenységet, vagy dühöt. Hiába ismerem a lehető legjobban mindenki közül, néha még én is tévedhetek.
- - De valóban nem zavar Aubrey? – tulajdonképpen azt kérdezem: meg tudsz birkózni a helyzettel? – Nekem tetszik az altod.– a magas hangokat sosem szerettem túlzottan, bántja a fülem. Vagy inkább csak a nyugalmam.
- - Megmondtam, hogy nincs ellenkezés. – vegyes a válaszom. Mosoly és egyben komor szigorúság. Megfogadtam, hogy bármibe kezdjen, segítek neki. És tudom, hogy mennyire nehéz ezekre egyrészt ténylegesen bejutni, másrészt utána jön még a többi. –- Hagyd, kérlek, hogy segíthessek. – lágyul meg a hangom.
Majdnem mivel kérdezek vissza, de rájövök, hogy Suzannere kérdez rá. Őszintén szólva: fogalmam sincs.
- A férje szerint igen. Nem az eseteim a szőkék, ha erre gondolsz.
Valahogy nem szeretem, ha erre kanyarodnak a beszélgetéseink. Jó nekem így, ahogy vagyunk. Ha Mo egyszer talál magának valakit, és elköltözik, elfogadom, bár nagyon hiányozni fog az, hogy tudjam: mindig velem van.
Hagyom, hogy felhúzzon, s egyúttal a másik kezembe fogom a csészét is, nem hagyok sosem magam után szemetet.
-- Menza? És ha gondolod, vissza kiülhetünk ide. – friss levegő és nem annyira négy fal.
- Vagy Salemben ennél? – nem tudom, tervezett-e valamit, választól függően vagy a kocsikulcsért nyúl a kezem, vagy elindulunk a menza felé.
- - Zöldséges tekercsre vágyom és gyümölcslevesre. – sosem eszek nehéz ételt. Még most sem tudom megszokni az itteni teleket és hogy nehéz, nagyon laktató ételeket kapni csak. Itt kifejezetten örülök, hogy gondolnak rám is és a hozzám hasonlókra.

Tárgy: Re: Mo Mo és Wei Vas. 13 Júl. - 20:58

Wei & Mo

Amit kér, azt majdnem mindig megkapja tőlem. Ha csak szinte kéri, akkor is. Ha puffogok, ha a vérét szívom, akkor is megteszek szinte bármit neki, a kedvéért vagy csak azért, mert azt hiszem boldoggá tehetem vele. A mi kapcsolatunk őszinte, tiszta és nagyon biztos alapokon nyugszik ahhoz, hogy úgy menünk egymás idegeire, hogy közben tudjuk: semmi lennék Wei nélkül, s sose tennék ellene.
- Nem baj! – legyintek. - A tökéletesség unalmas! – kacsintok bátyámra. Számomra ő tökéletes, de ezt nem jelentem ki a szükségesnél többször, hiszen az ő tökéletessége egészen másból gyökeredzik, mint amit az emberek tökéletesnek hívnak illetve hisznek. A szememben legalábbis más. Nem kicsit. Rettenetesen.
- Tervezted? – vonom fel a szemöldökömet. Hogyha ugyan át tudnám adni neki, akkor most gyanakvást érezhetne ki a hangomból, s összességében az egész mimikámból. Romantikát csak egy okból terveznek filmügyileg az emberek, legalábbis az én anti-romantikus világnézetemben. Ha a való életben is van közül a romantikához, vagy vágynak rá. Nem kérdezek semmit, isten őrizz, de elraktározom magamban ezt a kis elejtett információt. Valahol örülnöm is kellene neki. Teszem? Nem nagyon, de nem is szontyolodom el. Nem vagyok annyira végletesen önző, hogy ne kívánjam azt, hogy jöjjön valaki, aki kirángatja Weit ebből a furcsa állapotából. Én nem lehetek az, aki megolvasztom a lelkét, mert én vagyok az egyetlen, aki fájdalmas múltjához köti. S különben is. A lélekmelegítéshez olyan jellem kell, aki képes ilyesmire. Aki ki tudja mutatni, hogy milyen. Ez nem én vagyok. És bármennyire szeretnék az egyetlen lenni Wei életében, tudom én is, hogy nem egy húgra van szüksége, illetőleg én nem lehetek elég neki.
- Elég sok. Nem mondom, hogy nem nehéz magas régiókban énekelni, de úgy tűnik, hogy erre van beállva úgy általában a lányok torka. Nekem sose ment igazán jól. Folyamatosan nem. Persze elég nagy a hangterjedelmem, de inkább az altban szeretek lenni. Ott hasznomat látják, s a szoprán királynője úgyis Aubrey, őt meg rettenetesen frusztrálná, ha velem kéne osztoznia nem hogy a trónján, de a sikere morzsáin is. Önző egy boszorkány, s még egoista is, de csinos szőke, mindenki odáig van érte, szóval engem nem érdekel.. sekélyes. – vonom meg a vállamat. Nincs semmi felháborodás a hangomban, s ha ki tudnám mutatni, akkor se lenne. Valójában a stílusáért tényleg csak szánni tudom Aubreyt, nem vesztegetem arra az időt, hogy haragudjak rá. Hogy megbántott legyek miatta? Már arra sem. Tudomásul vettem, hogy nem kedvel, s soha nem is fog, tegyek akármit a csoportért. Egy rendes iskolában remélhetném, hogy a végzős éve után elballag aztán viszontlátás, de itt.. itt a nyakamon marad, hacsak nem hagyja el a sulit, mert nem fekszik neki az X-menség.
- Kedves tőled, de.. – kezdek ellenkezésbe, s csak olaj a tűzre, hogy leint azzal, hogy csak semmi ellenkezés. Komolyan, mintha a szomjazónak azt mondaná a sivatagi oázis előtt hasalva, hogy semmi ivás. Esélytelen betartani. - ..tényleg nem fogadhatjuk el! – hárítok. Nem sokat és nem üresen, de teszem. Hogyha viszont tényleg ajándékba akarja adni eztán is, úgy el fogom fogadni. Viszont az is biztos, hogy akkor kikérem a véleményét a dallal kapcsolatban is, amivel induljunk. Mert alap, hogy jogalapja lesz beleszólni, ha tetszik ez Aubreynak és a többieknek, ha nem.
A nyakamba akasztom az átvett fülest, a lejátszót is reá csiptetem övemre, oda, ahol volt. Kikapcsolom.
- És csinos? – teszek fel egy teljesen logikus kérdést. Nos, nem. Nem logikus, hanem lényegtelen, de ettől még kedven szottyant rákérdezni, hát meg is tettem.
Bólintok. - Mint a farkas! – felelem, s egy az ölelésbe való belevitt amolyan futó szorítás után kibontakozom, hogy ezúttal már Wei előtt állva nyújtsam a kezemet felé, hogy felhúzzam a székről. Nem, mintha ne tudna felkelni nélkülem. De ez megmaradt gyerekkoromból. Így nyúztam, hogyha el akartam rángatni valahová. Őt is és apát is. Elszorul a szívem. Jó, hogy nem érzi. Nem akarom a gyásszal bántani.
- Menza, vagy lemegyünk Salembe enni valamit? – fojtom inkább kérdésbe lelkem gyásszínű áradatát.

Tárgy: Re: Mo Mo és Wei Szer. 9 Júl. - 22:24

Mo Mo & Bruce

- Akkor is. – szinte kérem.
Látom azt a feliratot és mindegy egyes alkalom szög a szívembe. Eszembe juttatja, hogy az én hibám: ők már nincsenek. Mégsem teszek sosem rá megjegyzést, még ha az sem tetszik igazán, hogy tetoválása van.
A toppantásra csak fáradtan elmosolyodok. Jólesik, hogy velem törődik, holott tudom, hogy nem velem törődik.
- Nem vagyok tökéletes. – felelem csendesen.
Beteg nem leszek sosem tőle, és tökéletes pedig azóta a születésnap óta nem vagyok. Semmilyen értelemben. Nem csak az életem omlott romokba, hanem a bűntudat is kísér, pedig józan ésszel élve nem kéne. Mégis belelovaltam magam.
A szemforgatásra csak rátekintek, mosolyogva. Nem vitatkozom ezen, mert valahol mindig vigyázok arra, hogy ne akarjam megbántani.
Szeretem Mo-val tölteni az időt, szinte észben kell tartanom, hogy hagyjak neki szabad teret. Nekem már csak ő van és nem szeretném, ha azt érezné, túlzottan elnyomom. A múltban történt miatt azonban sokszorosan óvom. Tudom, hogy feleslegesen, meg tudja magát védeni, mégis úgy érzem, hogy ezt kell tennem. Azt akarom tenni. Szeretném.
Minden alkalommal megkapom ezt a figyelmességet. Semmi romantika! Felnevetek.
- Jó, rendben, semmi romantika. Pedig már éppen terveztem. – úgyis Mora bízom a választást, szeretném, ha jól érezné magát.
- Mert arra van szükségük, amire úgy vélik, nincs az életükben. Pedig csak jobban meg kéne nézniük, mi van az orruk előtt. - hálás lehetek, hogy van egy húgom és az is vagyok. És annyira irónikus, hogy éppen én mondom mindezt, aki minden nap úgy kel fel, hogy ez is egy nap a sok közül.
- Sok szoprán van? - kérdezek vissza. - Pedig az alt sokkal szebb. Teltebb és valósabb. - nem mellesleg a legtöbb szoprán tök egyforma. Nincs benne egyediség, íz, mint az altban.
- Mára vége a munkának. - ölelem át ismét a puszi után, a hajára nyomva a másik puszit.
A nyelvöltésre csak egy rosszalló pillantást vetek, miközben a szemem mosolyog.
- Mhm…
bólintok, értve, hogy kiről is lehet szó. Tanácsot adni erre azonban nem tudok. Csak abszolút hallásom van. Abszolút tudással nem rendelkezem, főleg úgy, hogy sem énekelni, sem zenélni nem tudok igazából. Éppen ezért nem is szokásom hangoztatni, hogy ha valami nem tetszik. Egyedüli kivétel Mo, akit viszont nagyon támogatok ezen a téren.
- Lehet, hogy éppen egy cél az, ami ösztönzést ad nekik. - töprengek el egy pillanatra. Célom nincs az életben, azon kívül, hogy Mo jelenti az életemet. Minden más, csak más. - Mmm… értem. – más vezetési stílusába nem szólok bele, elvégre Aubrey jobban ismeri az egész társaságot és a szakmájához is.
A zaj nem zavar, ami a fülesből jön, és még nem is nyomja, így elfeledkezem róla.
- Összeszedni? Az én ajándékom. Nem. – emelem fel a mutatóujjam, de csak egy pillanatra. Erre itt szoktam rá, otthon ez elég illetlen. - Semmi ellenkezés. - fontos számomra, hogyan alakul Mo élete, de azt hagyom, hogy úgy alakítsa, ahogy ő szeretné. Viszonzom az ölelést és ekkor érzem meg, hogy a füles rajtam maradt.
- Ez a tiéd. – veszem le, miután kibontakoztunk az ölelésből.
- A HR-es csoportvezető helyettes. Kezébe akadt egy képzéssel kapcsolatban és a kezembe nyomta a szünetben. – teljesen ártatlanul felelek, nem feltételezek semmi gyanúsat. Türelmesen magyarázom, erre mindig van türelmem, mint ahogy Mora mindig is van türelmem.
- Éhes vagy? – részben rejtett kérdés, mert én meg nagyon éhes vagyok. De Moval enni sokkal jobban szeretek. Ugyanakkor az ölelésem cseppet sem arra utal, hogy én innen el szeretnék mozdulni.

Tárgy: Re: Mo Mo és Wei Vas. 6 Júl. - 20:50

Wei & Mo

Ahogy elkapja a kezemet, tekintetének perifériájába megint bekúszhat a tetoválás, amely csuklóm belső oldalán díszlik. Anya és apa neve feketével rótt hanzi-k sorozataként, s Weié bronzös-vörössel. Nem rejtegetem, bár volt idő a varrás elkészülte után, amikor elrángattam bátyám elől a kezemet. Nem tudtam, hogy mit szólna ehhez a dilihez. Már nem annyira a tetováltatáshoz, hanem úgy egyáltalán.. anyáék és az ő nevéhez a csuklómon. Hogy mindig lássam. Hogy mindig fájjon a múlt és ragyogjon a jelen. Nekem fontos, bár nem mondom, hogy mindig kellemes ez a viselet.
- Semmi komoly, ne izgasd fel magad! – hűtöm le, de azért megcselekszem, amit mond, mégis van itt egy szökőkút, s nem kell messzire mennem. Bevizezem a díszzsebkendőt, majd hagyom, hadd csináljon vele azt, amit akar. Persze, éget az a francos kis sérülés, mint a nyavalya, de amúgy sem menne át a fájdalomkimutatásom, szóval nem is nagyon foglalkozom vele.
- Már milliószor szóltam és te mégis mindig rágyújtasz! – torkollom le. Még lábammal is toppantok, hogy dühösségemet kifejezzem. Ennek legalább életteli hangja van, nem úgy mint az én szavaimnak.
Megforgatom a szememet. Nem csoda, hogy abszolút hidegen hagynak a pasik. Lilám nem lenne róla, hogy mi nekik az egyszerű kérdés és különben is én meg azt mondtam meg már számtalanszor Weinek, hogy talán ha ezt tudja, hogy mint minden nő, én is ilyen kacifántos vagyok, akkor miért nem ítéli egyszerűnek a kérdésemet és válaszol rá anélkül, hogy nekem kellene átfogalmazzam magamban az egészet és újabb felesleges köröket futni? Nem értem, komolyan! Nem csak néha nem, szinte sosem, amikor iylen témákat feszegetünk.
- Persze, persze! – hagyom rá. Nem fogok most ezen vitázni, mert égnek állnak tőle a hajszálaim és elég volt nekem a füstszag mára, nem kell még, hogy az egyetlen szerettemmel való összeszólalkozás és görcsbe rántsa lelkemet.
Ha macska lennék, akkor dorombolnék a hajsimítása nyomán. Szeretem a macskákat, mint már említettem, sok közöset vélek felfedezni bennük és vágyott önmagam között. Nem mondta így nem tudhatom, hogy miért vagyunk itt. Nem az, hogy nem szeretem ezt a helyet, ezt az országot, de nem az otthonom. Kínában sem fájt semmivel sem jobban az, hogy árvák vagyunk, s itt sem múlt el a gyász. Ot sem voltam képes kimutatni semmit tíz éves korom óta és itt sem múltak el a problémáim a képességem miatt. De végül is mindegy nekem, hogy hol vagyok, a lényeg, hogy Wei velem legyen. Nehezen tudnám elviselni, hogyha osztoznom kellene rajta, bár néha azért piszkálom azzal, hogy meg kéne állapodnia. Elvégre nem leszek mindig kiskorú, s egy év múlva már legálisan elengedheti a kezemet. Jó családfő lenne, de ezt csak félve közöltem vele néhány alkalommal. Sajnos vagyok annyira önző, hogy élvezzem azt, hogy csak a mi családunkat vezeti. Bár nála teljesen elképzelhető lenne az is, hogy van barátnője, csak nekem nem vallja be. Amilyen szintű harapófogó-kell-hozzá jelleme van néha, semmin se kellene meglepődnöm őt illetőn.
- szuper! Nekem jó így is úgy is, mindegy mit nézünk, csak ne legyen nagyon szentimentális. A romantikától hányingert kapok! – fintorodom el. Nos igen, felőlem folyhat a vér egy filmben, lehet aranyos mese, ijesztő akció, csak ne legyen nyálas, mert attól folyónak megyek. Nem nekem találták ki az érzelmeket, szerintem semmiylen szinten. Ilyen szempontból nem tartom gondnak, hogy nem tudom kimutatni őket. Sose vágytam arra, hogy egy srác elrabolja a szívemet. Az én szívem foglalt, van egy bátyám és voltak szüleim. Ennyivel csordultig teltem, köszönöm szépen!
- Elég sokan, de néha nem minden a mennyiség. Sajnos sok a szoprán, így nem tudunk a mélyebb régiókban aláfestést tolni. Kevesen bírják a basszust, így korlátozott, hogy miylen hangfekvésű dalokat vállalhatunk be. – húzom el a számat. Én mondjuk alt vagyok, szóval ezzel nincsen gondom és le is tudom nyomni akár egy oktávval is a dalokat egy mixben, de nem mindenki szereti azt, hogy javaslatokat teszek. - a lányok a nyafkább dalokat szeretik. Boldogság, napfény, szivárvány, szerelem.. néha nagyon fárasztó! – fújom ki a levegőt, mintha tényleg több kilométert futottam volna. Valóban fáraszt az emberi hülyeség és egysíkúság a zenék terén. Is. De erről már magyaráztam eleget, nem kell újra és újra kifakadjak.
- És akkor most jöhet a jól megérdemelt pihenés? – helyezek cuppanós puszit az arcára. Boldog vagyok. Ha kelletlenül is, de válaszolt, s ez amolyan fél siker nála, vagy csak nekem tűnik úgy. Mert győzni akarok, mindig, mindenki felett, minduntalan. Egyszerűen kialakult ez bennem évekkel ezelőtt, s ilyen is maradok valószínűleg örökre. És ha valakivel lehet csatázni, akkor az Wei. Mert bosszantóan.. komoly!
Nyelvet öltök rá, de nem kommentálom egyéb módon a megjegyzését. Igen, egyszer lehet, hogy megsüketülök, mint ahogy egyszer kihullanak majd a fogaim is, ráncos leszek és öreg, ahogyan ő is. Tudom, hogy nem így értette, de bennem csak ennyi csapódik le belőle. Csak nevetni tudok azon, hogy megint közölte velem, amit már annyiszor elmondott, s aminek annyi foganatja lett, mint amennyi szőke tincs van a hajamban: zéró.
- Vegyes, abszolút. Igyekeztem mindenkinek a zenei ízlését kielégíteni. Aubrey szereti az ilyen nyáltenger betéteket, ezért lett az eleje olyan, amilyen. Akit pedig hamisnak éreztél, az Amy volt. Néha nem bír a hangjával, de hogyha odafigyel, akkor nagyon erőteljes, tiszta hangja van. – magyarázom. Őt idegesíti az abszolút hallása, én viszont örülök neki. Fejlődöm azáltal, ha énekelek neki, hisz megmondja, hogy hol volt hamis, mire kell figyeljek. Koncertre mondjuk nem járunk együtt, mert tökéletesen szétzúzza az élményt a finnyogása, de mindent nem csinálhatunk együtt, kell valami szabadidős tevékenység, amit nem szeretünk közösen eltölteni. Nos, ez a koncertre járás, azt hiszem.
- Nem tudom, amíg Jenna be nem tanul, addig szerintem nem nagyon. Aubrey – a csoport vezetője, meséltem már róla, ő az, aki nem bír engem elviselni, s nagyon kifelé akarja tolni a hátsómat a csoportból, ami engem amennyire idegesít, annyira szórakoztat is. - nem mer bevállalni egy fellépést sem addig, amíg nem vagyunk „tökéletesek”. - szájhúzás. A papír után úgy kapok, mint lelkes kisgyerek az ajándéka után. Hagyom Wei fülén a fülest, nem szól már benne semmi, mert csak egy szám van most a lejátszón, így csak a süket csendet hallhatja és az elektromos zajt.
- Wow, király! – kerekednek el a szemeim. - Nem számít mennyi, majd összeszedjük! – nézegetem a versenykiírást a szórólapon. Ha kell, erre hajlandó vagyok odaadni az összes babysitterkedéssel megkeresett pénzemet. Van, amire nem sajnálom. S az éppen az ilyen dolgok áradata. Weinek persze egy nagy puszi és ölelés jár a szórólapért cserébe. Suzannenak is járna, de ő most nincs itt. Várjunk csak?
- Ki az a Suzanne? – kérdezem kissé zavartan. Nos igen, én és a memóriám. Tekintetemben csillogna valamiféle kósza gyanakvás a dolog „csak nem valami barátnő-féle?” értelmében, de az is csak egy érzés lenne, melyet ugye.. nem nagyon adhatok át. De a kérdés ettől adott marad.

Tárgy: Re: Mo Mo és Wei Vas. 6 Júl. - 10:46

Valaki & Bruce

Megnézem a kezét. Nem égette meg talán annyira magát.
- Mártsd bele a vízbe. Minél hamarabb teszed, annál jobban és hamarabb lehűti. Ezt is mártsd bele.
Kiveszem a textilzsebkendőt, amit dísznek használok. Ha megteszi, akkor a vizes kendőt a kezére tekerem, hogy hűtse az égést.
- C. - ciccegek művi mérgesen, amikor elrántaná a kezét. - Tudnál várni egy kicsit? Nem én fogtam meg fordítva a cigit, legközelebb szólj rám, hogy oltsam el. - ingatom a fejem.
- A női rejtélyes igen-nem-talán kérdésekre a férfiak válasza mindig kitérő. Kérdezz egyszerűen és megkapod a választ.
ezt is már vagy milliószor mondtam el neki, a hangom most sem kioktató, a ténymegállapítás szintjén van. Az egyik örök téma nálunk, ez viszont sosem idegesít. Főleg, mert úgy vélem, törődik velem.
Mások talán elég furcsának találnák ezt a jelenetet, hiszen mindketten elég idősek vagyunk már. A testvéri kötődés, még ha nem is vér szerinti, számomra sokkal mélyebb, mint ahogy a húgommal való törődés és gondoskodás is. Szeretek neki örömet okozni.
A sóhajtásra megigazítom a haját, mintegy vigasztalásul. Nem mondtam el neki a mai napig, hogy főleg azért is jöttünk el otthonról, mert reméltem, hogy ha abból a közegből kiemelem, akkor könnyebben fel tud rázódni ebből a fásult állapotból. Némileg sikerült is.
- Hozok műsorfüzetet. - csillan fel a szemem. Vele nem sajnálok egy eltöltött percet sem. Munkát is lemondok, ha úgy alakul, a család nálam az első, aki Mot jelenti. Be kell vallanom, amennyire szüksége lehet neki rám, annyira szükségem van neki rám.
- Akkor holnap hozok műsorfüzetet. Vagy kiválasztjuk ott.
Vita még sosem volt, hogy mit nézzünk. Egyszerű lehetőség, hogy vele lehessek, csupán ennyi. Reggel is szólok majd neki, hogy este moziba megyünk, mert tudom, hogy elfelejti. Néha aranyhalnak nevezi magát az ilyenek miatt. Szerintem attól az estétől akar tudatban szabadulni, nem tudom, biztos sosem voltam benne. De odafigyelek, hogy az emlékezetével néha gondok vannak.
- Akkor már jó sokan vagytok. Sokfélét elő tudtok akkor így adni.
nem értek a művészetekhez, a természetem mindig is a kocka tulajdonsága volt. Nem műszaki szinten, hanem jogi szinten. Egyszerű vagyok, mint egy jogszabály, csak megfelelően kell értelmezni.
A durcás válaszra elmosolyodom, beletúrok a hajamba, felkészülve a hosszúnak nem mondható történetre.
- Sikeresen lezártam végre egy régóta tartó jogi vitát és volt egy pokolian unalmas munkaebédem.
Tágabbra veszem az ölelést, hogy tudjon helyezkedni és levenni a fülest, hagyom, hogy a fejemre tegye. Az első taktus ordít a fülembe, de kezdem megszokni, hogy így hallgatja, így csak a kezem rándul be egy pillanatra.
- Egyszer meg fogsz süketülni.
nem álltam meg, hogy meg ne jegyezzem. Halkabbra veszem, ahogy átadja és úgy hallgatom, előre figyelve. Mindenki közül képes vagyok kivenni az ő hangját.
Nem tartom magam túl öregnek, még ha a korán felnőtté válás valóban öregített rajtam, még külsőben is. Ezek a zenék távol állnak tőlem, nem az én világom, de kiérzem belőle a frissességet és a fiatalságot. Nem tudom szavakba önteni azt az örömöt, hogy Mo ezzel foglalkozik és csoportban van, közösségben és ahogy figyel másokra. Nem gubózik be és nem némult el azután az este után, még ha mindkettőnk élete és jelleme gyökeresen meg is változott. Egy-egy taktusnál ütemre ingatom a fejem, igyekszek ráhangolódni és élvezni.
- Ez nagyon szuper. Ezt milyen stílusnak hívják? Egészen elragad a ritmus. Már az új lány is a csoportban van? És… az egyikőtök elég hamisan énekelt. A három perc negyvennél és a négy perc tíznél nagyon hallani. – abszolút hallásom van. Ez viszont idegesít. Egy koncertre sem tudok elmenni, mert teljesen ki tudok készülni tőle és otthagyom a helyszínt.
- Mikor léptek fel? Jaj, igen. – kotorászok még a felsőm zsebében, teljesen elfeledkezve arról, hogy a füles a fejemen van, hiába van vége a számnak.
- Suzanne ezt nyomta reggel a kezembe. - milliméter pontosan négybe hajtogatott papírt veszek elő, hiába zsebben volt, egy szem gyűrődés nincs rajta.
- Ha be szeretnétek nevezni, ne habozzatok. Nem tudom, mennyi a nevezési díj. - mellszélességgel támogatom hugi minden tevékenységét, legyen az bármi. Majdnem bármi.

Tárgy: Re: Mo Mo és Wei Csüt. 3 Júl. - 21:49

Wei & Mo

Megégetem, igen, s még fel is szisszenek, de annyi benne az átélés, mint egy döglött halban. Persze nincs kétségem afelől, hogy a haragomat testvérem akkor is érzi, hogyha én nem tudom kimutatni. Elégszer téptem már a számat erről az egészről, s persze, tudom én, hogy mindenkinek kell valami, ami megnyugtatja, de miért pont ez kell neki? Miért nem számol birkákat vagy póktojásokat a sarokban? Fessen, énekeljen, táncoljon, sportoljon.. akármit! De ne szívja ezt a bűzrudat, mert egyszer nem az én tenyerembe állítom bele az égő végét, hanem az övébe. Nem, mintha megtenném. De ettől még jó erre a gondolatra tombolni fejben. Úgysincs semmiféle kivetülése, nem változtatja meg a vonásaimat.
Egészen addig nem is érzem, hogy fájna az égés, amíg el nem kapja a kezemet, hogy ránézzen. Akkor egyszerre szakad rám a tenyerem fájdalma is és a bűntudat is. Talán nem kellett volna ilyen hevesen reagálni, elvégre neki mindent szabad, ő a bátyám, az egyetlen személy, akit feltétel nélkül szeretek, s annyit tett már értem, nem lenne szabad ilyennek lennem vele. Nem lenne szavad, de ilyen vagyok, úgyhogy pillanatok alatt mosódik el bennem a lelkiismeret-furdalás. Csak az égető érzés marad tenyeremnek nagyjából a közepén. Bizarr. Direkt sem tudtam volna így eltalálni a középpontomat.
- Ez is a cigarettád miatt van! – dohogok, mint akinek nincs jobb dolga. Visszarántom a kezemet, majd dacosan bólintok.
- Csak úgy, mint mindig! – ez a válaszom a vigyázzak magamra című megjegyzésre. Rövid és tömör. Ahogyan az is, amidőn ő reagál arra, amit kérdeztem.
Fel tudnék robbanni! Akármennyire is szeretem az én drága bátyámat, ki tud akasztani azzal, hogy nagy ívben ignorál mindent, amire nem akar válaszolni. Mindig ezt csinálja, de nem tudom megszokni. Egyszerűen ez már nem is idegesítő, inkább őrjítő, s nem értem, hogy miért kell ilyennek lennie. Elfogadom, persze, meg így is szeretem, de nem nagyon tudom szó nélkül tűrni az ilyen megmozdulásait.
- Megint azt csinálod! – célzok a már ezerszer lerágott csontunkra ezzel, nevezetesen arra, hogy milliószor próbáltam már elmagyarázni neki, hogy nem azért kérdeznek az emberek, mert nem akarnak választ kapni, hanem azért, mert akarnak. S arra teszek, hogy másoknak válaszol-e, de nekem alanyi jogon járnak a válaszai! Nem sikerült átültessem a fejébe ezt a gondolatot, mindig így tapasztalom, de soha nem lesz kevésbé idegesítő.
- Mit? Mit? Mit? – kérdezem lelkesen, elfeledve azt, hogy az előbb még fel akartam robbanni. Számára most is olyan vagyok, mint mindig, pedig bennem már lejátszódott egy egész széles hangterjedelmű érzelmi szimfónia. Úgy helyezkedem a karjaiban, hogy rá tudjak tekinteni, s belső kíváncsiságomat kimutatni nem tudva, mégis nagyra tárt szemekkel meredjek rá.
- Semmi nem egészen olyan, mint otthon. – sóhajtok fel. Fáj, igen. Még mindig fáj, hogy el kellett jönnünk, mert valamilyen gyerekes okból kifolyólag ragaszkodtam Kínához a történtek után is. De tudom, hogy itt is jó lehet nekünk, nincs is ezzel semmi baj. De a mondat önkéntelenül talált utat belőlem, s nem bírtam visszanyelni a nyelvem hegyéről.
- Naná, hogy van! – felelem, s közben majd' szétvet a lelkesedés. Annyira szeretem, hogy gondol rám, hogy nem csak eltűri, hanem kedveli a társaságomat. A lelkem másik fele ő, az a fele, mely nélkül nem lennék teljes, s mely nélkül nem is tudnék létezni. Egyáltalán nem érdekel senki és semmi, ha tehetem, mindig őt helyezem előtérbe. Csak próbáról nem lógok miatta, de egyébként bárkivel hajlandó vagyok lemondani a találkozókat csak azért, hogy Wei-jel lehessek.
- Jó a csütörtök, hétvégén próba van. Jött egy új lány, s be kell olvasszuk a csoportba. Egész rendesnek tűnik, de nem emlékszem, hogy milyen szólamot is énekel. – vonom meg a vállamat. A memóriám az olyan, amilyen. Szerintem mondanom sem kell, hogy a mozi napján azért még szóljon rám, s addig is milliószor, mert szeretet ide vagy oda, ettől még hasonlítok egy aranyhalra, ami a dolgok megjegyzését illeti. Kéne nekem egy notesz, de még sose vetemedtem arra, hogy vegyek is.
- Te sem válaszoltál nekem a napodról, szóval amíg el nem mondod, hogy milyen volt, addig én sem szólok semmit! – húzom fel az orromat. Letornászom nyakamból a fülhallgatót, s anélkül, hogy belegabalyodnék a drótba, vagy ki kéne másszam Wei öléből, a fejére helyezem a fülest. Matatok egy kicsit a lejátszón, s az elejére teszem a mixet. Az a capella csoporttal énekeltettem fel, ismeri a hangomat, engem is kihallghat belőle. A hangerőt rábízom, hogy szabályozza ő, én szeretem, ha bömböl, de nem mindenki van ezzel így. Átadom a masinát, kezelgesse csak. Én meg figyelem a reakcióit. Magyarázni úgysem tudok addig, amíg zenét hallgat.

Tárgy: Re: Mo Mo és Wei Csüt. 3 Júl. - 20:25

Hirtelen toppan elém Mo. Még a kezemet sem tudom elkapni, máris a kezében terem a cigi. Persze, jól megégeti magát.
-Te, vigyázz, megégeted magad. – de már késő. Csak csóválom a fejem, miközben ő tapossa a csikket. Viszont tudom, mit érez most. Mindig is teljesen füstölgött, ha cigiztem. Egy ideig figyeltem erre, most is figyelek, de vannak pillanatok, amikor nagyon kell a cigi, életmentő a részemről. Viszont ezzel így nekem is azt az estét juttatja mindig eszembe. Nem akarok neki újabb fájdalmat okozni.
-Hadd nézzem. – nyúlok a keze felé és határozottan fogom meg a kézfejét a tenyerembe téve és felfordítva, hogy láthassam, nem foglalkozok azzal, hogy keresztbe akarja fonni a kezét a mellkasa előtt.
– Vigyázz magadra. – tekintek fel rá, hangom lágy, nyoma sincs az egész napi keménységnek.
-Nem zavarsz. – nem véletlen, hogy a vitaindító, lelket sebezni kezdő, önmarcangoló kérdésekre nem válaszolok. A van sapka, nincs sapka játékhoz sosem volt kedvem, és mindig igyekeztem kilavírozni belőle. Mégis, éppen Mo az, akinek a legtöbbet, szinte mindent megengedek.
Úgy helyezkedem, hogy kényelmesen elférjen az ölemben, átkarolom. Mint ahogy tettem annyi éjjelen és kétségbeejtő pillanatokban. Tudom, hogy vannak érzései, csak nem tudja kimutatni. Ennél rosszabb dolog ritkán lehet. A hirtelen váltáson sem akadok ki. Egyrészt megszoktam, hozzászoktam, másrészt ahogy az ölembe vackolja magát, mindenért, bármiért megbocsátok neki. A kapott pusziért pedig végképp. Sosem felejtem el viszonozni. Mint ahogy azt is kitüntetésnek veszem, hogy megsimíthatom a haját vagy megigazíthatom.
-Hoztam neked… - a zakóm zsebébe tettem, a közeli sarki kínai boltos, étkezdés, nem tudom, minek nevezik itt, nem régóta árulja az otthon annyira megszokott édességeket és személy szerint én rákaptam, most viszont Mo Monak szeretnék örömet okozni.
-Nem egészen olyan, mint otthon, de legalább valami.
Örülök, hogy velem tartott ide. A munkahelyi gondokról pedig sosem beszélek. Az a munkahelyé.
-Van kedved moziba jönni csütörtökön? Vagy legyen hétvége? – nem szokásom ráakaszkodni, de szeretek vele lenni.
-Neked milyen volt a napod? – hallottam és talán még most is hallom a zenét, sejtem, hogy mivel lehet elfoglalva. A zene az érzelem nyelve, tartják és hogy megtalálta magának, mint eszköz, külön örülök.
– Meghallgathatom, vagy majd csak … - ráhagyom a választ.
Nem gyerekként beszélek vele, de mindig kínaiul. Nem is tudom elképzelni, hogy másként beszéljek vele.

Tárgy: Re: Mo Mo és Wei Kedd 1 Júl. - 23:33

Wei & Mo

Fejhallgatómból a legújabb mixem dübörög, kritikus füllel hallgatom, hátha fel tudok fedezni benne valami korrigálni valót. Csak addig akarom hallgatni, amíg el nem érek a kertbe, de mégis sokkal előbb lekerül fejemről a darab, s csusszan nyakamba, hogy onnan szóljon tovább a zene a semmibe. Csípi az orromat, csípi a szememet. Füst és parázs, cigaretta és az ő szája. Hogy én mennyire utálom azt, hogy ilyen!
Megiramodom Wei felé, lépteimmel jócskán zajt csapok, felverve ezzel a számomra sem szépnek, sem harmonikusnak nem tartott belső kert csendjét. Nem érezni felőlem a haragot, de elég, hogyha én érzem magamban. Bátyám elé toppanva azonnal nyúlok a bagó után, s bár azt sikerül úgy megfognom, hogy beleég a vége tenyerembe, nem szisszenek fel, csak a földhöz vágom a cigarettát és bakancsos lábammal rátaposok.
- Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm! – kiáltok rá égő bensővel.
Tudom, hogy nem érzi, tudom, hogy üresen koppannak a szavaim és úgy, mintha egy szabálykönyvből olvasnék fel valami száraz szakszöveget. Csak hangerőm van, érzelmi töltetem nincs. De ő az én vérem (gondolatban, lélekben) és ismernie kell. Dühösen topogok a már talajon matricává vált csikken, s közben mellkasom előtt összefonom karjaimat.
- Ha engem vársz, akkor miért szívod? – kérdezem, majd kis szünet után még folytatom valamivel.
- Ha pedig nem engem, akkor kit? Zavarlak?
Szinte vágyom, hogy azt mondja, mást vár. Ha azt mondaná, akkor nem lennék ennyire dühös. Attól, mert nem érzik felőlem mások, engem még elemészt ez a méreg, mint ahogyan az öröm is fel tud villanyozni, ha éppen boldognak érzem magam. Még mindig rettegek a tűztől, a füstszagtól felfordul a gyomrom és újra meglátom, ahogyan égnek. A ház ég. Hallom a sikolyokat és érzem, ahogyan körmeim kis félholdakat vájnak bátyám karjába, amit markolok. Most saját karomba küldöm a holdakat, mert még mindig nem ment ki az orromból a cigaretta füstszaga. Valahogy le kell nyugtassam magam.
- Mi volt ma? Mesélj! – vackolom magamat az ölébe, ahogy ül.
Úgy bújok hozzá, mint egy kis, törleszkedő macska. Szeretem a cicákat, sokat tanulok tőlük. Hogy nem tud miattam nyugton kávézni? Nem érdekel. Tudja, hogy nem, hisz ismer. Szilaj vagyok, azt teszem, amit akarok. S ő az egyetlen, akit két különleges dologgal is kitüntetek. Egy: megölelem, hozzábújok, puszit adok neki, egyszóval érintésekben próbálom kifejezni, hogy mennyire szeretem. Kettő: kínaiul beszélek vele, most is, ahogy mindig. Az angol nem a mi kapcsolatunkba való.

Tárgy: Mo Mo és Wei Kedd 1 Júl. - 23:07

A pad kartámlájára dobom a zakóm, majd leülök és szinte elnyúlok az ülésben, ahogy letelepszek rá. Egy csésze kávé, és egy doboz cigi, öngyújtóval, ez a tervem. Pihenni és kimosni az agyam.
A szökőkút csobogása most kifejezetten idegesít, a virágokra figyelek inkább. Nem az én ízlésem, giccs. Európai utánzat. Most mégis jó belebámulni és nézni ki a fejemből, míg nem csak testileg érek ide. Elkavarom a cukrot a kávéban a tejszínnel együtt, felét egyből fel is hajtom, majd visszarakom a padra.
Kinyújtom a lábam ismét, és lassú, nagyon is ráérős tempóban rágyújtok. Hosszan és elégedetten, megnyugodva fújom ki a füstöt. Nagyon kellett ez már. Jókat pislogok az ágyásra, újabb és újabb slukkokat szívva a cigiből.
Nem nehéz napom volt, hanem kemény. Örülök, hogy vége és szeretem a munkahelyi gondokat a munkahelyemen hagyni. Ide másért jövök és másvalakiért. Az életemben ő a fontosabb, ez így természetes a számomra. De ha ő nincs a közelemben, semmi értelme az egésznek.
Hosszú út vezetett idáig és úgy vélem, megérte. Nem tudom, mi lesz holnap, mi lesz az után, sok jóban nem reménykedem. Azt már rég feladtam. Újabb slukk, újabb sóhaj. Mintha a gondokat is kifújnám ezzel.
Búval bélelt nem vagyok, sosem voltam. Szeretek mosolyogni és nevetni, a tekintetem ugyan árulkodik reménytelenségről, de némi mosoly bujkál benne, főleg, hogy egyre jobban lenyugszom.

Tárgy: Re: Mo Mo és Wei