Gareth Seaton

"A valóság az, amit elhiszünk. De a hit önmagában kevés, kell a bizonyosság. Akkor is, ha az hazugság. Csak hinni tudjanak benne"

Userinfó: Főkarakter neve: Liam Mason

Név: Gareth Seaton
Mutáns név: Mentalista
Születési dátum: 1953. július 9., London
Besorolás: Független
Képességek:

Elsődleges képesség: Tudatbefolyásolás
Osztályozás: Alfa
Aktiválódás: 8 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: A tudat bármiféle befolyásolása. Gondolatok elültetése az elmében, a cselekedetek befolyásolása, az agy feletti teljes kontroll, de az elméhez való hozzáférés nagyban függ a delikvens pszichés pajzsától. Minél erősebb valaki pszichés pajzsa, annál nagyobb erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy uralma alá hajthassa az elméjét, vagy szélsőséges esetekben nem is sikerül, ha a célpont pszichés pajzsa kikezdhetetlen számára.
Képesség távlatai: Idővel nem lesz akadálya annak, hogy bárkin használhassa a képességét, illetve képes lesz tömegeket befolyásolni, akár emberenként mást elhitetni az elmével.

Jellem: Felelőtlen. Ezzel a jelzővel illetek egész életem során, nem volt ember akitől ne hallottam volna ezt a szót. Azonban te nem másoktól akarsz hallani rólam, hanem tőlem magamról, így muszáj lesz mesélnem magamról, de üsse kő, mi bajom lehet belőle? Szóval…alapjaiban véve egy vidám, életre való fickó vagyok, nem igazán szokásom másokkal törődni, hiszen ha ők fütyülnek rám, akkor miért ne tegyem? Amit adsz, azt kapod vissza. Imádom falni az életet, és meg is tehetem szerencsére. Természetesen igénylem a figyelmet, imádok a középpontban lenni, már megszoktam a rivaldafényt, így gyakran hajlamos vagyok túljátszani a dolgokat, de ez szakmai ártalom pusztán. Nem vagyok hazug, se tolvaj, se sarlatán, bár sokan ezt mondják rólam, de ők csak irigyek, amiért más vagyok, mint ők, persze ezt soha nem kötnék az orrukra. A pénzt természetesen nagyon szeretem, de a figyelmet és hírnevemet még inkább, hisz ez az, ami miatt örökké megmaradok majd az emberekben nem? El kell, hogy szomorítsalak: nincs semmiféle célom. Van egy-két álmom, de nem nagyon töröm magam, hogy el is érjem őket. A jó dolgokat nem lehet sürgetni, ezt megtanultam az életem során. Ezért csak élvezem az életet és várom a nagy lehetőséget. Mi kell még? Oh, igen, természetesen gyengém a gyengébbik nem, és… és talán ennyi elég is, ha akarsz, majd jobban megismersz.

Külső: Kezdjük akkor az alapokkal. Nem vagyok valami magas, mindössze 176 cm-re nőttem, és testfelépítésben sem vagyok valami izom kolosszus, de azért nem vagyok gyenge, valahol a kettő közé esek, de nem szokásom ezt fitogtatni, elvégre minek, ha az én kezemben van minden ász? Barna színű hajam van, és a szemem színe is barna, és bár én szerintem semmi különös nincsen benne, mások szerint lehengerlően tudok velük nézni. Van egyfajta kisugárzásom, ami miatt kedvelnek az emberek, és a gyengébbik nem sem vett meg engem. Nem lenne önámítás, ha azt mondanám, hogy kifejezetten kedvelnek engem a nők. Egyrészt mert ki ne kedvelne egy bűvész, varázslót, mágust, mentalistát – én az utóbbit használom magamra. – másrészről pedig jól nézek ki, úgyhogy nyert ügyem van. Nem szokásom kinyalni magamat civilként, a fellépésekkor persze muszáj, de ott sem én csinálom, hanem mások szednek rendbe. Az alapvető öltözködésem nem rí ki a tömegből, elég hanyagul öltözködöm, bár néha napján rám jön az öltözködhetnék, és akkor bizony pöpecül kitudom magam csípni.

Előtörténet: -Miért érzem úgy, hogy az életemet fenekestül fogod felforgatni? – a legszebb mondat, amit csak hallottam életem során. A leggyönyörűbb nő szájából, akit eddigi életem során láthattam. Valójában ő volt az, aki fenekestül felforgatta az életem, nem én az övét. Világéletemben felelőtlen voltam, mert ezt az életet éltem már egészen kiskorom óta. Hogy milyen életet? A megtévesztések és trükkök életét. Mentalista vagyok, azaz embereket hipnotizálok és irányítok pénzért, hogy a közönség jót nevethessen rajtuk. Kihasználom őket, majd minél messzebb lököm magamtól a delikvenst, és mire felébred, már nem is emlékszik semmire. Ezt csinálom már nagyon hosszú évek óta. Eleinte még csak egy beugró voltam, aki a beteg bűvész helyett ugrott be, de aztán felfedeztek, és elindultam ezen az úton. Ahogy nőttem, úgy lettem egyre magabiztosabb és ennek jó hasznát vettem később, mert berobbantam a köztudatba, egész sokan ismernek és nekem ez bőven elég. Persze, az életem ennek megfelelően nem valami komoly. Maga a totális káosz, a totális felelőtlenség. A nőkről, az alkoholról és a dohányról szól, de mégis hogy hallhattam azt az egyetlen mondatot? Úgy, hogy engem is meglehet fogni, és meg is fogtak. Grace- nek sikerült. Ő volt az, aki más nem tudott lenni, az egyetlen nő, aki képes volt kötélen rángatni, akibe azt hiszem sikerült volna beleszeretnem. Sikerült volna.
- Nézz a szemembe! – ezzel kezdtem életem legfájdalmasabb percét. Ő nem tudott semmiről, nem tudta mire készülök. Ő volt az egyetlen, akivel eltudtam volna képzelni magamat hosszabb távon, akivel képes lettem volna leélni talán egy egész életet. Talán ő volt az igazi, nem tudom, de elég sanszos, hogy így volt. És én mit tettem? Elvesztettem őt, méghozzá direkt löktem magamtól távol, direkt döntöttem úgy, hogy véget vettek ennek, mielőtt még igazán elkezdődhetett volna. A szemeiben azonban nem láttam gyanút, úgy csillogtak, mint a csillagok, és ez az egyetlen pillantás, szinte kettészelte a szívemet. Megtettem. A tekintete hirtelen üressé lett, ahogyan a hipnózisba esett, én pedig akármennyire is erős akartam maradni, a könnyeimmel küszködtem. – Azt szeretném Grace, ha elfelejtenél! A nevem, az arcom, az együtt töltött pillanatokat… mindent, ami hozzám köthető. – életem legnehezebb mondatai voltak ezek. Féltem. Féltem attól, amit éreztem, és mire észbe kaptam, addigra ő már messze járt, és én egyedül maradtam. Magányosabb voltam,  mint valaha. A hiánya… a hiánya valami pluszt adott, már nem is magány, hanem inkább kínzás volt a nélküle eltöltött idő. De mindent meglehet szokni, és én jól tudok alkalmazkodni. Egy idő után ez a fájdalom az életem része lett, egy idő után megfeledkeztem róla. Pont úgy, ahogy ő rólam, csak az ő emléke olyan volt számomra, mint egy heg, míg én nem is léteztem az ő számára. Mondhatnám, hogy azért tettem, mert úgy gondoltam, hogy jobbat érdemel nálam, de hazudnék akkor. Féltem, és a félelmem lett a vesztem. Inkább vissza menekültem a saját kis életembe, a karrierem építgetve tovább, így nyalogatva sebeimet. Igaza volt, mikor a megismerkedésünk napján azt mondta, hogy félek szeretni. Szinte a szívembe látott. Azt mondta, hogy jéggé fagyott tűz az, ami bennem lángol. És akkor ez rosszul esett, de… de igaz. Képtelen vagyok szeretni. – Mintha nem is léteztem volna soha. Nem fog fájni, mert nem fogsz tudni rólam. Ha találkoznánk véletlen, te csak rám mosolyogsz majd, nem tudod miért, de mosoly kúszik majd az arcodra, és ezáltal engem is mosolyra késztetsz majd. – csakhogy láthassam utoljára a mosolyát. Nem az ő hibája ez, hanem az én gyengeségem. Az én félelmem. - Ahogyan elköszönök, ébredj fel! – várok pár pillanatot, majd elengedem a kezét, amiből egészen eddig próbáltam erőt nyerni. – Isten veled Grace! – fájdalmas kimondani ezeket a szavakat, és még fájdalmasabb látni azt, ahogy felébred, és szemében ezúttal nem a csillogást, hanem az értetlenkedést látom. – Sajnálom uram… nem figyeltem mit mondott! Ismerjük egymást? – pár pillanatig csak fájdalmasan mosolyogtam és csak néztem az arcát, ahogyan mosolyra húzódik az ő szája is. Nagyot nyelek, és kimérten bólintok ahogy felállok. – Nem. Viszlát! – mondom egy biccentés kíséretében, ahogy kilépek az utcára, de nem bírom ki, hogy ne nézek vissza még utoljára.