"Catch me if you can!"Userinfó: Mollie Bentley
Név: Zoey Graham
Mutáns név: Rapid
Születési dátum: 1968. február 12.
Besorolás: Diák
Képességek: A tenyeréből és a talpából nagyjából egy méteres, fénynyalábszerű csóvákat tud kilőni. Ezek egyfajta antigravitációs teret képeznek, ami képessé teszik a repülésre. Bárkit vagy bármit érnek el a fénysugarak, azt ellökik, így aztán egyrészt elég nagy felfordulást okoz, ha a mondjuk az iskola folyosóin repked, másrészt nincs is sok értelme magán hagyni olyankor a zokniját, cipőjét, kesztyűjét, stb. A sugarak színe élénk rózsaszín, citrom- és narancssárga fényekben pompázik (nagy bánatára), és egy méternél nagyobbra nem nőnek meg, függetlenül attól, milyen magasan repül.
Elsődleges képesség: Antigravitáció
Osztályozás: Béta
Aktiválódás: 12 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Maximum 50 méter magasságban tud repülni, és nem tud erősebben lökni a sugarakkal, mintha kézzel tenné.
Képesség távlatai:
- Egyre magasabbra tud majd repülni
- A sugarakkal való érintkezéssel fájdalomérzetet is tud majd kelteni másokban (valódi sérülés nélkül)Jellem: Nem kimondottan társasági lény. Vannak barátai, és nagyon jól tudja érezni magát velük, de akár napokig is teljesen jól el tudna lenni abszolút magányban. Nem nagyon válogatja meg a szavait, ami a szívén, az a száján. Így aztán még akkor is könnyedén meg tud bántani másokat, amikor ez egyáltalán nem áll szándékában. Ha pedig kifejezetten ez a cél, akkor ott kő kövön nem marad. Sokan kerülik is emiatt, de erről nem sokat tud, és ha fel is hívják rá a figyelmét, akkor sem érdekli. Számára az csak idegesítő hiszti, ami nagyon nem hatja meg.
Hűvös, távolságtartó természete van, de arra azonnal ugrik, ha valaki rosszat szól. Ez elsősorban a termetére és a képességére vonatkozik. Nem szereti, ha ezekkel viccelődnek, esetleg nem a megfelelő jelzőkkel illetik (pici, apró, tökmag, pöttöm, aranyos, cuki, édes, helyes, ezek és az ezekhez hasonlók mind tabuk).
A versengés a vérében van. Bármiből versenyt tud (és akar is) csinálni, attól a pillanattól kezdve pedig halálosan komolyan veszi, hogy első legyen, legyen az tanulmányi verseny, vagy csupán az, hogy ki ér fel előbb a lépcsőn. Igaz, ennek annyi előnye mindenképpen van, hogy kitűnő tanuló. Nem mintha annyira fűtené a tudásszomj, inkább csak első akar lenni ebben is.
Külső: Nagyon nincs megelégedve a külsejével. Mindössze 150 cm magasságot ér el, ami mellé igencsak vékony testalkat társul. Hízni nem igazán tud, fölfelé nőni meg már egészen biztosan nem fog, viszont rengeteget edz, hogy legalább jó erőben legyen. Szeme zöld, haja sötétbarna és szögegyenes, amit szinte mindig kiengedve hord, és mivel rengeteg időt tölt a levegőben, egyfolytában kócos. Nem nagyon ad arra, hogy nőiesen öltözzön. Szereti a bakancsokat, a bőr dzsekit, nem zavarja, ha a farmerja már foszlik, szóval nem az a fajta, aki valaha is a bálkirálynői címet tűzné ki maga elé.
Előtörténet: Amikor pici voltam (már úgy értem: fiatal!), még lehetett azzal vigasztalni, hogy még növésben vagyok, és előbb-utóbb akár a kosárlabda válogatottba is bekerülhetek. Ez ugyan jól hangzott, de mivel négy bátyám volt, akik mind elég rendesen kinőttek a földből, és ezt amikor csak tehették, az orrom alá is dörgölték, meglehetősen türelmetlenül vártam a napot, amikor végre elérem a normális magasságot. Minden nap megmértem a magasságomat, de csak egyre lehangoltabb lettem tőle, mert voltak napok, amikor semmi különbséget nem fedeztem fel az előző napi eredményemmel. Amikor pedig mégis, akkor sem lehettem benne biztos, hogy nem csupán egy porszem esett a fejemre, és csak az adódott hozzá a magasságomhoz.
Tizenkét éves koromban tapasztaltam először a képességemet. A családomon kívül másnak nem mutattam meg, ők pedig biztosra vették, hogy valami trükk, amit azért tanultam meg, hogy lépéselőnyt szerezzek a testvéreimnél, akik sosem tanultak bűvészmutatványokat. Hiába bizonygattam, hogy én sem, nem hitték el. Egy idő után rájuk hagytam, és leginkább csak akkor gyakorolgattam, ha senki nem látott, vagy ha ezzel fel tudtam húzni a bátyáimat. Nem mondanám, hogy nem nyugtalanított a dolog egy kicsit, hogy mi is történhet velem, de akkoriban faltam a képregényeket, úgyhogy hamar rájöttem a megoldásra: nekem is van különleges képességem, mint mondjuk Supermannek. Nem is rossz!
Ez ment két évig. Aztán megjelent két különös alak, akik elmagyarázták, mi is történik velem. Életem egyik legnagyobb győzelme volt. Hiszen nekem volt különleges képességem, nekik meg nem. A szüleim nehéz szívvel engedtek el a Xavierbe, és még engem is meglepett, hogy a tesóim is mennyire szomorkodtak, bár attól aztán végkép leesett az állam, hogy én is. Sosem hittem, hogy így fognak hiányozni, és ennyire fogom várni a szünidőket, amikor végre megint találkozhatok velük. Pedig azért is nagy hülyék!
Az iskolába egyébként gyorsan beilleszkedtem. Elég hamar otthon kezdtem érezni magam a sok különleges képességű diák és tanár között, és alig vártam, hogy kezdetét vegye az új életem, ahol talán már nem én leszek a sorból mindig kilógó tökmag. Hát persze! Ahogy én azt képzeltem! A magasságom mellett már az első héten kiderült, hogy bizony a képességem is a sírba fog vinni. Vagy én a szájalókat, ezt majd még meglátjuk!
A frissen alakult tanuló csoportunk hozzájutott egy mozijegyhez, ami premier előtti vetítésre juttatta be a tulajdonosát. Akié volt, szintén a csoporthoz tartozott, de lebetegedett, így amiért három napig állt sorban a pénztárak előtt, számára értéktelenné vált, ezért aztán nekünk adta, hogy menjen, aki akar. Mivel sehogy sem sikerült dűlőre jutnunk, úgy döntöttünk, majd egy kívülálló személy lesz a bíró, olyan feltételek alapján, ami neki tetszik. Az illetőn látszott, hogy annyira nem érdekli az egész, de hát cserébe kapott egy tízest, ami máris más megközelítést engedélyezett a számára.
- Nem akarjuk a szerencsére bízni -jelentettük ki a napsütötte parkban ácsorogva. - Úgyhogy a kiszámolósokat már felejtheted is el. Semmi kő, papír, olló, semmi csukott szemmel mutogatás.
A puskagolyó és tengervíz ennél többet érdemel, az kapja meg a jegyet, aki tényleg méltó rá.
- Meg is verekedhetnétek érte - vont vállat a srác.
Összenéztünk.
- Annyira azért nem jó film - szögeztem le végül.
- Na jó, akkor... - Idegesen forgatta a szemét. - Mit tudom én! Akinek a legvagányabb a képessége, viszi a jegyet.
- És mégis mi dönti el, hogy mi számít ,,vagánynak"? - húztam a számat.
- Én - tárta szét ő a karját.
Már épp kezdtem bele, hogy ez mennyire röhejes, de a többiek, már neki is lendültek.
- Láthatatlanná tudok válni.
- Beszélek az állatok nyelvén.
- Én pár percre akár ötven másik embert tudok teremteni.
- Kilométerekre ellátok.
Itt már úgy éreztem, elég a lemaradásból, úgyhogy mindenkit túlharsogva dobtam be magam:
- Tudok repülni a végtagjaimból kilövellő sugarakkal, amiket fegyverként is használhatok.
Elértem a kívánt hatást. Mindenki felém fordult, én pedig szerény mosollyal zsebeltem be az elismerő, elképedt pillantásokat.
- De állat! - suttogta a ,,bíró". - Megmutatod?
- Enyém a jegy?
- Előbb mutasd. Elég csak a repülést, nyilván nem kell megtámadnod senkit.
A győzelmemen felbuzdulva büszkén léptem előrébb, hogy mindenki jól láthassa. Karjaimat a testem mellett lógattam, a kezeimet felfelé feszítettem, hogy a tenyereim a talajjal párhuamosak legyenek. Erősen koncentráltam, és már éreztem is az enyhén csiklandozó érzést, ahogy a fénysugarak előszökkennek. Még jobban összpontosítottam, mire a lábam elemelkedett a földtől, én pedig hamarosan hasíthattam a levegőt, bukfenczhettem, nyolcasokat írhattam le, szóval egész jól szórakoztam. A parádé kedvéért a képességemmel még néhány békésen csipegető galambot is szétkergettem, csak hogy lássák, tényleg nagyon ütős tudással áldottak meg a génjeim.
Örömöm egészen addig tartott, amíg feléjük nem néztem. Az arcuk egészen mást tükrözött, mint amit elvártam volna tőlük, ezért aztán le is szálltam melléjük, hogy kérdőre vonjam őket.
- Most mi van?! - értetlenkedtem.
- Ez gyönyörű! Olyan szép színes!
- Milyen aranyos! Mintha pici szivárványoket húznál magad után.
- De cuki! Megmutatod még egyszer?
- Hogy mi?! - képedtem el egészen elhűlve. - Miről beszéltek? Ez nem aranyos, ez veszélyes, ez nem szép, hanem kegyetlen, de hasznos fegyver! Kérem a jegyemet!
Egyszerre kezdtek el röhögni, de olyan lelkesen, hogy volt, aki a másik vállának támaszkodva görnyedt össze. Kerekre tágult szemekkel néztem a nagy kacarászást, de aztán inkább mérges lettem. Hiszen ezek rajtam nevetnek!
- Bocs - rázta meg a fejét a döntőbíró a szemét törölgetve, és a jegyeket odanyújtotta az emberteremtőnek, aki persze mohón utána is kapott. - De te mondtad, hogy a filmre méltónak kell lenni, a te képességed meg... hehehe... hát nagyon édes volt, de tartogasd inkább egy Én pici pónim vetítésre!
Fogcsikorgatva hagytam faképnél az egész bagázst, elhatározva magamban, hogy a jövőben, hacsak nem muszáj, nem mutogatom akárkinek, mire is vagyok képes.