Mollie és Richard

Mozogni kell. Ki kell mozogni magunkból az éhséget! Ma még annyi ennivalót sem találtam, amennyivel macskaként jól laktam volna, és hiába nyeltem több hektoliternyi vizet a kutakból, az sem töltötte meg túl sokáig a pocakomat. Sajnos abban a két-három kávézóban, ahol szoktak adni tejet vagy maradékot, ha volt, nem voltak bent azok, akikkel jóban voltam, úgyhogy hiába kuncsorogtam, a többi néni és bácsi már nem volt olyan kedves, mint ők. Lopni sosem szerettem. Egyrészt, mert az csúnya dolog, a és a Mikulás mindent lát, másrészt meg nem is voltam benne valami jó.
De nem baj, kimozgom magamból! Úgyis imádok fára mászni meg rohangálni, és itt van ez a remek kis park, ahol mindezt megtehetem. Persze mókásabb lenne, ha tudnék valakivel játszani, de így is jó. Ha nincs fogó, legalább nem is kap el senki, ha nincs hunyó nem talál meg senki, ha senki sem mászik utánam a fákra, nem is mászhatnak magasabbra, mint én. Az már olyan, mintha én nyertem volna.
Persze nem éppen ez járt a fejemben, amikor megláttam, hogy egy fiú kidob a kukába egy majdnem egész pizza szeletet, és inkább vizet vedel (valamiért vöröslő fejjel), amit az apja nyújtott át neki. Kettőnk között azonban volt még valaki, aki ugyanarra tartott, mint én. Nem tartottam magam irigynek, de eléggé nyilvánvaló volt, ahogy ránéztem, hogy neki van elég pénze, hogy vegyen magának kaját, ha éhes. Szóval nehogy már lenyúlja a vacsimat! Illetve hát a reggelimet, ha úgy vesszük. Egész pontosan a tegnapi reggelimet, de ez már igazán nem fontos. Először csak megszaporázott lépteim hamar úgy felgyorsultak, hogy jókora lerugaszkodással inkább futásra váltottam. Elinaltam a magas bácsi mellett, és egyenesen a kukára vetettem magam, hogy kirámoljak belőle minden szemetet, zsepit, cigicsikket, miegymást, ami maga alá temette a pizzát. Félve attól, hogy esetleg valaki elvenné előlem, talán pont ez a bácsi, aki gyanús módon éppen erre tartott, két falásra betermeltem az egész szeletet, majd jólesőn vigyorodtam el. Ami nem tartott sokáig.
- Ááááááá! - visítottam fel, rémültem kapva a szám elé a kezem, egy helyben szökdécselve körbe-körbe, miközben már potyogtak a könnyeim függetlenül attól, hogy nem sírtam.
A pokol tüze ehhez képest jégkása! Iszonyúan csípett végig a számtól kezdve a pocakomig, mintha parazsat nyeltem volna. Nem csoda, hogy az a fiú sem bírta megenni. Ráadásul errefelé még csak ivókút sem volt, ahhoz talpalni kellett még egy darabig, pedig legszívesebben egy egész jegesmedvét lenyeltem volna, hogy lehűtsön. Kínomban el is feledkeztem róla, mennyire tartottam még az előbb ettől a bácsitól, számra tapasztott kezeim fölött rá emeltem könyörgő, könnyes pillantásomat, úgy vonyítottam neki:
- Tessék hívni a tűzoltókat!

A Park... Üresen, mégis ki ne mászkálna ilyenkor, mikor este sincs még. Valószínűleg ilyenkor ádáz kölykök járkálnak erre vagy ki tudja. Engem már semmi sem lepne meg, csak ez az üresnek vélt Park a város szélében, ahol egy árva lélek sem jár, aggasztó.
A bakancsom talpa alatt ropognak az apró kavics darabkák, majd bakancsom orra találkozik egy műanyag üveggel ami így messzire elis gurul.
Apró lépések hangját hallom közeledni, egyre gyorsabban és gyorsabban, a kavicsok csak szóródnak szerte szét.
Nem volt kedvem tovább menni, hiszen a franc sem tudja, hogy milyen hatalmas város cseppentem. Najó talán nem ez volt az év legjobb ötlete, hogy egyedül és gyalog vágjak neki ennek az útnak, de a franc se fordulna vissza félúton. Igaz, ami igaz, már vagy 10 perce követ valaki, hallom a lépteit, melyek apróbbak a sajátoménál, de lehet csak a képzeletem játszik velem. Igen ez biztos, hogy csak a képzeletem.