Isabella Newton - Miss Mancs

"Mindenki egyedi, tökéletesen egyedi. Soha nem létezett még olyan ember a földön, mint te, és soha nem is lesz ilyen még egyszer. Isten most először és utoljára teremtett olyasvalakit, mint te, tehát semmi szükség arra, hogy különleges akarj lenni. Már eleve az vagy."

Userinfó: Főkarakter

Név: Isabella Newton
Mutáns név: Miss Mancs
Születési dátum: 1965. szeptember 20., Salem, Oregon állam
Besorolás: Diák
Képességek: Láthatatlan karok

Elsődleges képesség: Láthatatlan karok
Osztályozás: Delta mutáns
Aktiválódás: 12 év
Képesség jelenlegi szintje: A lány hátából 4 db láthatatlan, 3 méter hosszúságú kéz jelenik meg. Ezeket a lány tudja irányítani, olyan erős, hogy Bella tömegének másfélszeresét tudják felemelni. Gyors mozdulatokra képesek, így akár vágást is tudnak ejteni a fémeknél könnyebb anyagokon.
Képesség távlatai: Több, hosszabb kezek megjelenése, illetve gyakorlással az erejük is növelhető.

Jellem: Bella egy tüneményes leányzó. Mindig széles mosoly van az arcán, ritkán látni rosszkedvűnek, vagy éppen szomorúnak. Ha az ajkai mégis lefelé konyulnak, akkor is igen könnyen, apróságokkal is fel lehet vidítani. Nagyon barátságos, segítőkész leányzó, hiszen úgy van vele, hogy mindenkinek elkél a segítség az életben. 17 éves létére nem igazán fogta még fel, hogy mi is történik körülötte, csak annyit tud, hogy a különleges képességével nincs egyedül. Örül, hogy ide került, ezért mindig minden lehetőséget kihasznál a gyakorlásra, vagy éppen a barátkozásra. Igen beszédes leányzó, habár elég érzékeny, romantikus alkat. Hogyha megsértik, akkor nem feltétlen vág vissza, nem éles a nyelve, inkább csak elsírja magát, vagy otthagyja az illetőt. Nem szereti a konfliktusokat, ő maga szinte soha nem szít vitát, de azért hogyha lehetősége van rá, akkor elmondja a véleményét. Általában fiúkkal barátkozik, de kijön a lányokkal is, csak nem szereti, hogyha sokat nyávognak. Összességében, első benyomásra egy kedves, mosolygós lánykáról van szó, akihez bárki fordulhat segítségért, habár utálja a hazugságot, az önsajnáltatást, vagy ha kihasználják. Nem haragtartó, kivéve hogyha valaki az előbbieket követi el vele szemben.


Külső: Bella igen csinos leányzó. Kb. 170 centi magas, tehát nem is túlságosan alacsony, de nem is nagyon magas, afféle „pont jó” magasságú lányka. Ehhez a magassághoz kellemes testsúly tartozik, kb. 70 kiló, ami habár lehetne kicsit kevesebb, nem számít túlsúlynak. A fenekével soha nincs megelégedve, viszont a mellei is elég nagyok, amikkel viszont száz százalékig. Kissé széles csípővel áldotta meg a sors, de ehhez csinos, vékony lábak tartoznak, ami végül is széppé teszi a lányt. Alakját igyekszik a ruhákkal, az öltözködésével is formálni. Általában csinos, nőies ruhákat hord, de nem veti meg a sportcipőt és a melegítőt sem. Világos, szinte világító kékesszürke szeme van, íves, csinos szája és ovális, szinte szív alakú arca. Haja hosszú, szinte leér a lapockájáig, barnás szőke és göndör.


Előtörténet: 17 évvel ezelőtt, szeptember 20.-án születtem Salem városába. Egy darabig ott éltünk, majd átköltöztünk Stayton aprócska városába, a nagyszüleim mellé. A szüleim házassága amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment tönkre, így ebből kifolyólag fogalmam sincs, milyen az apám. Annyit tudok róla, hogy Joseph-nek hívják és hogy anyám reménytelenül szerelmes volt belé, hiszen a nevét is megtartotta. Azonban mikor kiderült, hogy anya velem terhes, apa fogta magát és lelépett, elég nagy ellenszenvet okozva ezzel a családban. Így hát Staytonba költöztünk a nagyszüleimhez, egy emeletes házikóba.  Egyke gyerek vagyok, és ezért mindig is hatalmas szeretett vett körbe, és a családom igyekezett elfeledtetni azt a tényt, hogy az apám egyszerűen elhagyott minket. Azt hiszem, hogy anya a mai napig nem felejtette el őt, és én is vágyom rá, hogy megismerjem.
Az életem szinte tökéletesnek volt mondható, egészen 12 éves koromig, amikor is valami megváltozott… Egyszerű iskolába jártam, voltak barátaim, a tanáraim szerettek, mert szorgalmas és lelkes diák voltam. Aztán megjelentek a karjaim…

- Drágám, gyere kérlek, két úr van itt! - hallottam odalentről anyám kissé riadt, értetlen hangját. Döbbenten pislogtam, leraktam a könyvemet, majd lassan lesétáltam az emeleti szobámból. A lépcső aljánál kikukucskáltam és két fiatal férfit láttam meg, ahogy a széles kanapén ülnek.
- Szervusz Isabella! - köszönt a fiatalabbik és elmosolyodott, a másik pedig egyszerűen csak végigmért. Lassan besétáltam a nappaliba, anyám pedig magához vont és megölelt.
- Azért vannak itt… - suttogta a fülembe, majd megsimította a fejemet, az arcomon pedig riadalom és értetlenség suhant át. Pont, mint ami anyám hangján érződött. A két férfire pillantottam, majd szégyenlősen leültem a kanapéra, miközben éreztem, hogy a karjaim lassan megjelennek. Négy darab egyenként háromméteres átlátszó kar jelent meg mögöttem. Most már nem ijedtem meg, úgy, mint első alkalommal. Akkor döbbenten éreztem, hogy ezek belőlem jönnek és tudom is őket irányítani. Fogalmam sem volt, hogy mik ezek és honnan jöttek, csak azt tudtam, hogy hatalmas előnyre teszek szert a segítségükkel. Egy darabig nem mondtam el senkinek, féltem, hogy őrültnek néznek, végül anyámnak elmondtam. Habár a karjaimat nem látta, mégis hitt nekem. Nem tudom, ő hogyan dolgozta fel, azt tudom, hogy én nagyon megijedtem, napokig nem tudtam aludni és rettegtem, hogy vajon mi vagyok én. Nem tudtam és nem is hallottam a mutánsokról…
- Mostanáig. - szólalt meg a fiatalabb férfi és lágyan elmosolyodott. Értetlenül néztem rá, hiszen nem mondtam semmit. Egyszerűen csak átgondoltam, hogy mi is történt velem. A férfi lassan a fejéhez nyúlt és megkocogtatta a homlokát.
- Különleges vagy, Isabella.
- Mind különlegesek vagyunk. - szólalt meg a másik férfi most először. Ráfordítottam a tekintetemet és valami furcsa kíváncsiságot láttam a szemében.
- Tudunk rólad és az… Ajándékodról, Isabella. Azért jöttünk, hogy felajánljuk neked a segítségünket. Nem vagy egyedül! Soha nem leszel egyedül. - a fiatalabb férfi hangja lágy volt és megnyugtató, valamiért mégis úgy éreztem, hogy a szívem a lehető leggyorsabban ver.
- Honnan tudnak rólam? - hangom rekedtes volt a félelemtől, ám enyhén megköszörültem a torkomat és igyekeztem bátrabb hangot megütni.
- Nem mondtam el senkinek, hogy vannak ilyen… Ajándékaim. - enyhén gúnyosan mondok ki az utolsó szót, hiszen habár soha nem éreztem hátrányát a karjaimnak, mégis… Ez nem normális. Nem vagyok normális!
- A következő generáció tagja vagy, Isabella. Egy új, jobb jövőt hozunk el és ennek Te is részese lehetsz! - szólalt meg az idősebbnek tűnő férfi, hangjában csupa ígérettel és határozottsággal. A másik férfi lágyan a vállára tette a kezét.
- Ne Eric. - hosszan a szemébe nézett, mintha valamit még akart volna neki sugallni, mire az idősebb férfi megcsóválta a fejét és szinte enyhén durcásan hátrébb dőlt a kanapén.
- Charles… - mutatott rám nagyvonalúan, mintha azt mondaná: “Tiéd a terep!”. Értetlenül hallgattam ezt a furcsa, néma párbeszédet és segélykérően néztem a szoba sarkába, ahol anyám ücsörgött és csendben figyelt. Megnyugtatóan pislogott rám, bár láttam a szemében, hogy ő is fél. Kik ezek az emberek és mit akarnak tőlem?
A következő egy- másfél órában Charles, a fiatalabb férfi elmesélte, hogy vannak különleges emberek, akik mutálódnak, ezért különleges képességek, ajándékok jelennek meg a testükben. Nekem ezek a karjaim, neki a telepátia, Ericnek pedig a fémek irányítása. Döbbenten pislogtam, amikor Charles a fejemben szólalt meg, és mikor Eric egyszerűen megpördítette a kulcsait a levegőbe, majd leejtette őket. Az egyik karommal nekilódultam, átíveltem a kis asztalon, és elkaptam a levegőben. Charles elmosolyodott, Eric tekintetében pedig mintha elismerést véltem volna felfedezni.
- Üdv közöttünk Isabella! - mosolyodott el Charles, és lágyan kinyújtotta felém a kezét. Érdeklődő és kíváncsi mosoly suhant át az arcomon, majd az egyik karommal fogtam vele kezet. Meglepődött, majd elnevette magát és megcsóválta a fejét.
- Tehetséges vagy, és különleges ajándékod van. Mi pedig megtanítjuk, hogyan használd és hogyan irányítsd! Benne vagy? - kacsintott rám a fiatal férfi, én pedig anyámra néztem, aki szintén mosolygott és lassan bólintott. Visszanéztem a két ismeretlen, idegen férfire és furcsamódon bizalom öntött el.
- Benne!