Heaven Dempsey

"Minden titok. Az élet és a halál titka megfejthetetlen. Megnyílik, ha akarod, de ahhoz oda kell adnod magadból sokat. Ha az ember ebbe az egyetlen bizonyosságba belegondolna, lerakná a nagyképűség, az önzés, a feneketlen hiúság fegyvereit. Ha tudnánk, hogy mikor van vége, biztosan másképp csinálnánk sok mindent. Nem biztos, hogy jobban, de igyekvőbben."

Userinfó: Titkos karakter

Név: Heaven Dempsey
Születési dátum: Limerick, 1948. április 10.
Besorolás: Ember

Jellem: Ennyi idős korára az embernek már kialakul a személyisége. Én sem fogok változni már, ami azt illeti. Komoly nőnek ismernek a kollégáim, olyannak, aki mindent precízen, megfontoltan csinál, nem rohan fejjel a falnak, s rettentően rosszul viseli a kudarcot, illetve a vereséget. Az anyám szerint makacs vagyok, túlságosan érzékeny és nem ésszel, hanem szívből hozom a döntéseimet, amit ő különösen nem kedvel. A gyermekem - akivel egyáltalán tartom a kapcsolatot - azt mondta mindig, hogy bár vannak hibáim, de nem cserélne le senkire, neki én vagyok az eszményi anya. Nem tudom, hogy ez mit jelent, hogy egyáltalán jellemzésnek számít-e, de nem is érdekel. Ha neki ezt jelentem, akkor a véleménye így is úgy is engem jellemez. Annak ellenére, hogy a munkám nem éppen nőiesnek titulált - hiába van sok nő a szakmában, itt még mindig a férfiaké az uralom, s kemény harcok dúlnak a helyekért - nem süllyedek olyan szintre, hogy mocskos szájjal próbáljam megtartani a helyemet. Soha nem káromkodom, mint ahogyan nem is kiabálok. Illetve ez így nem teljesen igaz. Sajnos a mi családunkban örökletes lehet az a szindróma, hogy csak arra emeljük fel a hangunkat és eresztjük el a káromkodás gyeplőjét, aki nagyon fontos nekünk. Anyám szeretetével például ölni lehetett mindig, mert amit ő jónak szánt és törődőnek, azt mindig olyan stílusban sikerült előadnia, hogy attól az én hallgatag apámnak is kinyílt a bicska a zsebében. Ha már apámnál tartunk, álljon itt egy újabb tulajdonság, amit a felmenőimtől örököltem. Haragtartó vagyok, mint apám. Lelki terrorista, aki még ordít is, hogyha egy veszekedés hevében vala. De mondom, csak azokkal, akiknagyon fontosak nekem. Tudom, nem egy eszményi tulajdonság, de ez jutott. Ha harmincnyolc év alatt nem sikerült levetkőzzem, eztán sem fogom valószínűleg.

Külső: A hajam eredetileg olyan szőke, amilyennek most látod. A családomban a nők későn őszülnek, így nincs szükségem hajfestésre ahhoz, hogy letagadhassak pár évet a koromból. Annak ellenére, hoyg ez a természetes színem, a szemöldököm mégis kissé sötétebb tónusú, ezért gyakran hisznek festett szőkének, a gyanúsítottaknak ez a kedvenc szóbeli fegyvere ellenem, amikor bilincsbe verem őket. A munkám megköveteli tőlem a formális ruházatot, általában nadrágkosztümben járok, s ha nem is blúzt, de mindenképpen valami szolidan elegáns felsőrészt veszek hozzá a fehér köpeny alá, ami a nyomlaborban kötelező munkaruha nálunk. Cipők tekintetében a visszafogott sarokméret híve vagyok, civilben pedig a kényelmes, lapos darabokat preferálom. 

Előtörténet: Az írországi Limerickben születtem harmincnyolc évvel ezelőtt. Anyám titkárnő volt, apám kocsmáros. Tipikus ír pubot üzemeltettek ketten, anyám másodállása ugyanis az volt, hogy apámnak segített az üzlet irányításában, könyvelt, intézkedett. Tulajdonképpen sokkal többet tett a pub ügyeiért, mint az én jó kedélyű, ám nem az eszéről híres apám. Akkor költöztünk el onnan, amikor anyám először beszélt zöldségeket egy halálesetről, mely a családunkat fogja sújtani, hogyha nem hagyjuk el az országot. Lehettem vagy tizennégy éves, eszemben nem volt eljönni onnan, főleg azért nem, mert életem első szerelme akkor bontotta boglyát a lelkemben. De jönni kellett, mert mint említettem, anyám volt az ész a családban, hát amit ő mondott, annak úgy is kellett lennie.
Apám eladta a pubot, talpunkra kötötte az útilaput, s édes ötösben nekivágtunk a világnak. Hogy kik öten? Hát a szüleim, a nővérem, legkedvesebb ikerbátyám meg én. Annyi felé vitt minket az utunk, s annyi kudarcon kalandoztunk keresztül, hogy már nem tudnám megmondani hol hagytuk el Hazelt. Csak arra emlékszem, hogy a nővérem már nincs velünk. Anyám mindig azt mondta, hogy egy kikötőben elcsábította két szép szőke szempár, de én tényleg nem tudom, hogy hová is lett. Azóta nem beszéltünk, hogy együtt néztük a csillagokat egy fullasztó augusztusi éjszakán a lakókocsink tetején fekve.
Anyámról egyébként hamar kiderült, hogy valami médiumszerűség. Először kinevettük, de aztán a sajnos bizonyította számunkra, hogy nagyon is képes azokra a dolgokra, amelyekre csak legyintettünk addig. Humphrey, a bátyám halálmadárnak nevezte anyámat a képessége miatt, s bár ez nagyon rosszul hangzott akkoriban, már én is tudom, hogy mennyire feküdt pedig. Anyám mindig meg tudta mondani, hogy ki mikor fog meghalni. Egy évre látott csak előre az ő állítása szerint, s nem tudott a 365-ből napot választani, de tudta, hogy egy évnél nincs messzebb a jövőben az illető halála, akivel álmodott. Egy-egy mondatot tudott csak szólni ezen halálok körülményeiről, de általában nem voltak ezek a mondatok túl fátyolosak. Semmi ködösítés, semmi hihetetlen sugalmazás. Csak tények. Halálos tények, ami azt illeti. Ám mégis, volt abban valami jó, hogy anyám előre szólt. Elkerülhetőek voltak a tragédiák, de nagy árat kellett fizetnie értük mindenkinek.
Korán estem meg, ahogyan anyám fogalmazott. Húsz évesen már terhes voltam, szerelmes és férjezett. Leszakadtam a családról, kaptam egy újat, s minden szépen alakult egészen addig a pontig, amíg anyám levele utol nem ért. A halálmadár leszállott, s tönkretette az életemet. Döntésre kényszerített, hát fogtam magam és a legfiatalabbik - de közel sem egyetlen - gyermekemet, szereztem egy ügyvédet és benyújtva a válókeresetet elpereltem választott gyermekemet az apjától. Rettenetes, de így igaz. Azóta sem árultam el senkinek, hogy ezzel tudtam csak megmenteni mindhármukat. Anyám tudja, s bár ez nem elég, nem tesz boldoggá, de ezzel kell élnem.
Úgy egy éve kiderült, hogy engem kihagyott a genetika, de anyám képessége átszállt az unokájába is. Egyedül maradtam, mert a szívem csücske, neveltem határokat átszelő úton keresztül önálló életbe, új iskolába csöppent. Azt kérte, hogy ne menjek vele, ne helyeztessem át magamat miatta, hát tiszteletben tartottam a magánéletét. Hetente egyszer beszéltünk telefonon, anyám hozzám költözött, s minden folyt a maga megszokott medrében. Egészen addig, míg anyám megint nem álmodott.
Az ítélet megszületett, orvosi fejléces papírra rótták, s nekem megint döntenem kellett az életemről. Makk egészséges anyámat magam mögött hagyva kértem az áthelyezésemet New Yorkba, az ottani nyomlaborban pedig tárt karokkal fogadtak. Nem mertem még elmondani a gyermeknek, hogy mi a helyzet velem. Anyám szerint ha jól döntök, akkor nincs kőbe vésve az ítélete. Elegem van abból, hogy mindig nekem kell cipelni az ő álmainak terheit! De teszem, döntök, újra és újra, bár nem tudom mi haszna van, ha folyamatosan csak a fájdalmat okozom magamnak és eltiprom életemnek kertjében az összes szép virágot. Néha tényleg nagyon nehéz ez az egész, főleg azóta, hogy oly gyakran hasogat a fejem. És ez még csak a kezdet, úgy hiszem.