Yetta Marcerez

"A szánalom gyilkos érzelem. Annál csak a vak gyűlölet és talán a szerelem veszélyesebb."

Userinfó: Főkarakter - Titkos

Név: Yetta Marcerez
Mutáns név: Kopó
Születési dátum: 1961. október. 8. Pittsburgh, Pennsylvania
Besorolás: Törvényen kívüli
Képességek:

Elsődleges képesség: Gyíkforma
Osztályozás: Gamma mutáns
Aktiválódás: Születésétől fogva
Képesség jelenlegi szintje: Képessége miatt eredeti külseje nagyban eltér egy átlag emberétől. Bőre egyöntetű zöld, néhány helyen ezüstös pikkelyszerű kinövésekkel tarkított, melyek közül több régi sebhelyet jelez. Haja ebben az alapállapotban valamiféle átmenet a feketés, lilás, rózsaszínes között. Testi funkciói sok mindenben eltérnek egy átlag emberétől, teszem azt van egy második szemhéja melyet, függőlegesen képes összecsukni, ezzel nagyobb védelmet adva a szemének és tökéletesen úszva akár víz alatt is nyitott szemmel. Rendkívül jó úszó, kétszer annyi ideig képes víz alatt megmaradni levegő nélkül, mint egy átlag ember. Kezdetleges regeneráló képességgel rendelkezik, mint a gyíknak, ha levágják a farkát szép lassan rendbe jön, de ez egy rendkívül lassú folyamat, épp ezért igyekszik elkerülni a durvább sebesüléseket. Valamivel erősebb és gyorsabb, mint egy átlag ember. Nagyobb a kitartása és a fájdalom küszöbe is. Jól viseli a hideget, ám a meleg rendkívül rossz hatással van rá, a tűz sokkal ártalmasabb rá nézve, mint egy emberre, ezen kívül pedig természetesen a külseje nem éppen hétköznapi és szokványos. Mára eljutott arra a szintre, hogy képes emberi alakot ölteni, elhagyva jellegzetes testi adottságait, de csupán 2-3 órára és erős koncentráció közben. Ebben a formájában képességei csökkennek és másodlagos képességét sem tudja használni.
Képesség távlatai: Teljesen kifejlődött.

Másodlagos képesség: Tökéletes testkontroll
Osztályozás: Alfa mutáns
Aktiválódás: 5 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Képes a saját teste felett tökéletes kontrollt gyakorolni, így rendkívül nehéz kiszűrni az érzéseit, vagy épp kutatni az elméjében, mert valamelyest el tudja azt zárni mások elől. Képes gyorsítani, lassítani szívverését, életfunkcióit, így szélsőséges körülmények között is tovább bírja, mint az átlag. Magas fokú akrobatikus képességekkel bír, reflexei kifinomultak, ha arra van szükség, ha eléggé rákoncentrál egy nyilat is képes elkapni röptében. Könnyedén fut végig vékony kiszögelléseken, nem esik nehezére a kötéltánc, vagy egy vékony párkányon való egyensúlyozás.
Képesség távlatai: Csak az önkontroll és a reflexei fejlődhetnek még erőteljesebbre, így még fürgébbé, követhetetlenebbé válhat, tökéletes gyilkossá alakul, akit szinte lehetetlen elkapni.

Jellem: Vad és eltökélt. Vad, mert ilyenre neveltek és eltökélt, mert másképp már rég megtörtem volna. Nem foglalkozom olyasmivel, mint az érzelmek, úgy hiszem, hogy már nincs is bennem semmi ilyesmi. Kiölték... rég kiölték már, legalábbis nagyon-nagyon igyekeztek, hogy sikerüljön. Gyilkos indulatok dolgoznak csak bennem az emberek iránt, akik képtelenek elfogadni a másságot. A világ egyáltalán nem elfogadó, és ha meglát valaki olyat, mint én biztos, hogy mást sem akar csak elűzni, megölni minél előbb. Talán érthető, ha a gyűlölet gyűlöletet szül. Nem kedvelem az embereket, nem is fogom soha, senkit sem kedvelek. Egyszerűen csak teszem, amit kell, amiért megfizetnek, a részletekkel pedig egyáltalán nem foglalkozom. Gyilkos vagyok, érzéketlen és halálosan pontos, e mellé pedig nem fér bele az, hogy gondolkozzam és az sem, hogy kétségeim legyenek. Komoly vagyok és a magam nemében visszafogott, már ami az emberi kapcsolatokat illeti. Egyáltalán nem vagyok kommunikatív alkat, a beszélgetés nem igazán az én asztalom.

Külső: Eredeti alakomban a bőröm zöldes, néhol ezüst pikkelyekkel, sebhelyekkel tarkított. Kis vágások ezek, amikkel... neveltek és tanítottak, hogy azzá váljak, aki ma vagyok. Alkatomat tekintve izmosan szálkás vagyok, semmi plusz felesleg nincs rajtam, hiszen épp eleget edzem ahhoz, hogy ez ne is történhessen meg. Az arcom kissé talán csontos, de a maga nemében egyáltalán nem lenne csúnya, ha nem ülne rajta folyton az a szúrós, gyilkos tekintet. Ritkán mutatok más érzelmet, vagy egyáltalán... bármilyen érzelmes. A hajam feketéből, lilába hajló, a szemem írisze szintén lilás. Kirívok a tömegből, szó se róla. A könnyed, testhezálló ruhákat kedvelem. Nem nagyon zavar, ha többet mutat, mint kellene, mert egyáltalán nem érzem magam sem szépnek, sem szemre valónak, hiszen... nem kicsit ütök el az átlagostól, mégis ki nézne meg magának jobban?
A nagy ritkán felvett alakom, mely emberinek mondható jóval másabb. Ilyenkor a bőröm barna, sötét színű, eltűnnek róla a sebhelyek, a pikkelyek és minden nem tetsző külső jegy, csak egy átlagos lány marad, sötétbarna, szinte feketébe hajló hajjal és szemekkel. Csak a szúrós tekintet marad meg. Nem vagyok színész, sosem voltam az.

Előtörténet:
1961. október 8.
Hangos sikításoktól zajos a ház, amik idővel egyszerűen megszűnnek, majd a helyüket a visító sírás veszi át, az én sírásom, miután megszülettem. És mi fogadott? A legtöbb gyereket üdvözlés, öröm, engem döbbent csend elsősorban, aztán a következő sokk, miután az anyám szuszogása egyre halkabbra vált, majd szép lassan megszűnik. Aztán az egész elegybe bekapcsolódik apám sírása, miközben engem a bába próbál meg értelmes állapotba hozni és a születésre fogja ezt a külső eltérést. Persze nincs igaza, ahogy telik az idő, miután lemosdat, miután a bőrömnek meg kéne telnie élettel marad ez, ami van, ez a zöldes árnyalat. Gondolhatod, hogy mindezek után mi történt. Anyám meghalt, miután egy ilyen rémet szült a világra. Szerinted apám szerető pátyolgatása következett? Rám se tudott nézni, egyszerűen szó szerint képtelen volt rá. Ugyanúgy sírtam, mint bármelyik csecsemő, ugyanúgy szükségem lett volna anyám tejére, ugyanúgy sírtam az ölelés és egy meleg test után, de nem kaptam meg.

1963. december 1.
Egy rendes ember volt csak az életemben, de ő sem maradt velem sokáig és már egyáltalán nem is emlékszem rá. Három évesen jöttek ők, miután a bába vett magához. Volt már két gyermeke és a különbözőségem ellenére is megpróbált legjobb tudása szerint nevelni. De persze nem rejtegethetsz sokáig valakit, aki olyan, mint én, esélytelen. Nem sok választása volt, a fenyegetések miatt, egyszerűen kénytelen volt nekik adni, annak ellenére is, hogy addigra már megszeretett, úgy, mintha tényleg a sajátja lettem volna és nem csak egy zöld torzszülött.

1971. november 6.
Van az az állapot, amikor nem tapasztalsz meg semmi mást, csak a rosszat, na olyankor nem igazán gondolkozol azon, hogy milyen lenne, ha jobb lenne. Már rég elfelejtettem tíz éves koromra a fogadott anyámat, a testvéreimet, akik elfogadtak olyannak, amilyen voltam. Rutinná vált a sok edzés, rutinná vált a sok gyakorlat, amikor elmagyarázták, hogy csak itt vagyok biztonságban, hogy csak itt van helyem, mert odakint biztos, hogy bajom esne. Félnének tőlem, és valószínűleg e miatt ártanának is nekem. Persze egy gyerek még próbálja nem elhinni neki azt, amit mondanak, legalábbis nem mindent... ezért szoktam meg első alkalommal. Amikor már a képességemnek hála sok mindenre képes voltam, többre mint ők. Persze azt hiszem tudták, mégis csak egy gyerek voltam, ők pedig idősebbek, okosabbak. Egyszerűen hagyták, hogy megtegyem, hogy meglássam, milyen gyűlölet fogad odakint. Akkor szereztem az első sebhelyeket, egyet elég jól látható helyre, az arcom bal oldalára. Nem sokon múlt, hogy a szememet nem veszítettem el, mikor egyszerűen két részeg fickó átlökött az üvegen. Persze felbérelték őket, csak kicsit túlzásba estek. Akkor tört először elő belőlem az a talán állatias düh. Gondolom, amikor elfogadták a pénzt még nem tudhatták, hogy ez lesz a vége, hogy egy gyerek lesz, aki az üvegdarabokkal, amik megszabdalták, egyszerűen végez velük tehetetlen dühében. Visszakerültem persze... visszamenekültem.

1976. november 6.
Az első feladat napja, legalábbis az első igazi éles küldetésé, amikor konkrét célpontot kaptam. Elegendő információ révén nem volt kérdés, hogy sikeres leszek, és nem is volt gond. Nem volt bennem sem könyörület, sem kérdés, hogy mik az okok, amik miatt meg kell tennem. És azon a napon kezdtem el azt, ami azóta is tart. Egy vékony bemetszés a combom tetején, minden egyes halott után. Persze nekem is fáj minden sérülés, attól hogy valamivel gyorsabban gyógyul, de a fájdalom olyasmi, amit ha akarsz képes vagy elviselni, engem pedig elég jól képeztek ahhoz, hogy ez ne okozzon gondot. A fájdalom megmutatja, hogy még életben vagy, a fájdalom jó barát, a földön tart.

1981. március 3.
Mondhatnám úgy is, hogy az elszakadás napja. A telepet megtámadták. Nagyon zavaros volt minden, túlságosan is ahhoz, hogy fel tudjam mérni mit is kellene tennem pontosan. Túl sokan voltak. Annyiban biztos vagyok, hogy olyanok lehettek, mint én... mármint nem külsőleg, de képességeik voltak, meglepőek és érdekesek. Azt hiszem ez volt, ami leblokkolt, és e miatt nem tudtam időben cselekedni. Gyors ütemben fogytak el az enyémek, akiket legalábbis annak hittem. Sikerült elmenekülnöm. Nem tudom, hogy pontosan mi történt, de elég jó eséllyel mint meghaltak. Nem sokra emlékszem, túl nagy volt a felfordulás, de magamra maradtam. Egyáltalán nem volt egyszerű. Nem maradt más, mint az éjszakai élet, amikor nem látnak annyira, amikor el tudok rejtőzni a riadt tekintetek elől. Egyedül... a sötétben.

1983. november 6.
Két év hosszú idő, ha közben kénytelen vagy megtanulni azt, hogyan maradj életben. Persze egyszerűbb, ha profi vagy, ha meg tudod oldani az életed úgy, ahogy akarod, ha nagyobb eséllyel hullik el más, mint te, ha összetűzésbe kerültök, de azért nem volt könnyű ételt találni, helyet, ahol élhetek. Sok utazás van mögöttem, sok nehézség, de megoltottam, mert erre tanítottak és persze arra, hogy védjem magam bármi áron, én pedig megtettem, mindig, akkor is, amikor valaki észrevett, akkor is, amikor fenyegetett. Soha sem én húztam a rövidebbet, maximum néhány sérülés az, amit szeretem, de nem nagy dolog, csak a combomon nőtt a strigulák száma, az én életemet nem tudta elvenni senki sem. Aztán megtalált végre ő. Nem sokat tudok róla, még csak a nevét sem, csupán a megbízatásokat kapom tőle. Egy-egy név, arc, vagy csak kép, akikkel végezni kell. Egyszerű, ő adja a feladatot, aztán a fizetséget, én pedig nem kérdezek. Nem tudom honnan ismer, hogyan szerzett tudomást rólam és azt sem, hogy pontosan ki ő. Én csak a fegyver vagyok, az enyém csak a tett, az övé a gondolat és őszintén szólva nem is érdekel, hogy ki az, amíg van célom, amíg van mit tennem és amíg könnyebbé válik az életem hála neki.

1986. július 22.
Nem számolom a strigulákat, de van már néhány. Néhány hónapja sikerült elsajátítanom egy új tudást is. Képes vagyok rövid időre és nagyon fárasztó módon de változni, elhagyni a megszokott külsőmet, könnyebben beolvadni. Hasznos, tényleg hasznos ez az új adottság. Könnyebben rejt el, de mégis szokatlan és valahogy kellemetlen érzés a tükörbe nézni ebben az alakban. Nem én vagyok igazán, csak egy álca, csak olyas valaki, akit így könnyebben elfogadnak. Persze ez nem érdekel, csak, hogy a dolgom egyszerűbb legyen, hiszen nem érzem magam erősnek, nem érzem magam... önmagamnak így. Azt persze tudom, hogy keresnek, nem meglepő, sok vér tapad már a kezemhez, meglepő is lenne, ha nem tűnt volna fel még a rendőrségnek az a "néhány hulla", főleg hogy van egy bizonyos módszerem. Tudod olyasmi, mint egy kéznyom. Mindenkinek van, aki teszem azt fest, könyvet ír, egy kis logó, egy kis jelzés. Az enyém egyszerű, jó eséllyel az első néhány áldozatnál észre sem vették. Csak egy kis x a tarkón, a haj alatt nem sokkal, alig észrevehető, de mégis csak a kézjegyem.